Szolnok Megyei Néplap - Néplap, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-09 / 107. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. MÁJUS 9. Szövetség helyett Mozaik Megjelent a megye fogyasztási szövetkezeteinek új havilapja Kevés híján másfél évtizeden át jelent meg havonta 22 ezer példányban a megye mezőgazdasági, ipari és fogyasztási szövetkezeteinek közös lapja, a Szövetség. Az elmúlt év végén a Teszöv — hivatkozva az előállítási, megjelentetési költségek növekedésére — kezdeményezte a három szövetkezeti ágazat együttműködését is jól reprezentáló újság megszüntetését. A Mészöv elnöksége, nem akarván megszakítani a több évtizedes hagyományt — a Szövetség megjelenése előtt is volt saját lapja — úgy döntött, le-A gabona tárolása és feldolgozása Békés megye területén az őskortól napjainkig címmel nyílt állandó kiállítás a békéscsabai Gabonamúzeumban. Az 1824-ben hetőséget keres arra, hogy a jövőben ás legyen a megye áfészeinek, takarék- és lakásszövetkezeteinek saját, a mozgalom eredményeit, céljait népszerűsítő újságja. Meg is találták a lehetőséget: a korábbinál korszerűbb formában, de nem drágábban és a Szövetséghez hasonlóan nyolc oldalon megjelenő Mozaik című havilap a napokban jut el az 5500 előfizetőhöz. A megyei lapkiadó vállalat gondozásában megjelenő Mozaik előállítása is „körön belül” maradt, a lapot ugyanis a Szolnok és Vidéke Áfész nyomdaüzemében nyomják. épült csabai tanya környezetében kialakított múzeum egyik épületében, a Mágori színben rendezték be a gyűjtemény állandó gabonaipari kiállítását. Falvaink hulladéka... Ófaluban atomhulladéktemető elleni tüntetésre hívják a környezetvédőket, hiszen a források alkalmatlanná teszik erre azt a területet (amint azt szakértői vélemény megállapította). Dehát veszélyes hulladék, vegyszer és egyéb — falvaink őrizetlen szeméttelepeire is kerülhet. És nézzen csak szét mindenki a saját házatáján, milyen állapotban vannak ezek? gyakran járom gépkocsival az országot, keresztül-kasul; szomorú látványban bőven volt részem... Tiszapüspöki szeméttelepéről írnék csak, de hangsúlyozom, általános gondok ezek. Tiszapüspöki szeméttelepe (is) bekerítetlen, a környező mezőt, legelőt a szél műanyag- és papírhulladékkal borítja el nyaranta. Emiatt keres az áfész másik háztáji gulyást... őszre a lakosság szinte a faluig rakta az út mentéu a szemetet (hisz a „centrumban” már az utat is elfoglalta). A tanács feltolja — és kezdődik minden elölről, ördögi kör. Tehetetlenek vagyunk? Tiszapüspöki szeméttelepe idegenforgalmi szempontból is igen rossz helyen van. Hiszen a műúton körbe öt kilométer után érhető el közkedvelt tiszai strandja, míg 87-ben autóval is járható volt a szeméttelep melletti földút, mint strandhoz legközelebbi, csak két kilométeres. Betonátfolyó kellene egy vízmosásba, és kevés pénzből is végleges korlátokat szabni szemetünknek. Lehetne például 30—50 méterrel hátra dózerolni az út mellől, és földsávval körülvenni, ami telítődés után rátolható. Bekeríthető drótkerítéssel és/vagy élősövénnyel. Vagy máshol kimélyített, körülvett gödörbe hordható. Mindez persze falvaink érdeke, s tán költségcsökkentő társadalmi munkát is vállalnának az emberek; hiszen addig a háztáji tehenek szemetes füvet legelnek — ha egyáltalán lesz vállalkozó, aki a vigasztalan szemétmezőre hajtja a csordát. Már csak animátor, koordinátor, menedzser kellene. A reformfolyamatokba tán szemetünk ügye is belefér (ha addig el nem áraszt). — palásti — Jobb ma egy túzok... A Dévaványai Túzokrezervátum körzete A hazánk legjelentősebb madártani értékét képviselő túzokállomány ma alig több másfél ezernél. Fenntartása érdekében komoly erőfeszítések történnek a nemzeti parkokban, tájvédelmi körzetekben, a Dévaványai Túzokrezervátumban és a nem védett területeken egyaránt. A túzok szaporodó közösségei koratavasztól általában pusztaterületeken vagy terjedelmes lucernásokban tartózkodnak, ahol a násztevékenység fontos epizódja, a dürgés, párválasztás, párbaállás és a párzás zajlik. Az ilyen területek csak akkor funkcionálhatnak túzokélőhelyként, ha az megfelelő zavartalanságot nyújt számukra legalább április-május hónapokban. Itt tehát már eldőlhet az azévi szaporodás sikere vagy sikertelensége! A tojók április közepe táján a legkülönbözőbb mezőgazdasági kultúrákba, fűként a lucernába és búzába rakják fészekaljaikat, egy kis részük pedig gyepre. Az előző élőhelyeken lerakott tojások azonban a betakarítási, növényvédelmi, növényápolási tevékenységek miatt veszélynek vannak kitéve. A túzokállomány csökkenését még jelenleg is kiváltó okok között ott találjuk a túzokélőhelyeken bekövetkező tájváltozásokat, mint például a gyepfeltörést, a különböző mezőgazdasági tevékenységek során bekövetkező fészekaljpusztulást, a téli elvándorlást, a nagyfeszültségű vezetékek által okozott pusztulást, a tavaszi dürgőhelyek járműforgalom vagy éppen kamlillaszedés által történt rendszeres zaklatását, a kemizáció utóhatásait, helyenként a rossz ivararányt, a kikaszált fészekaljak után rakott sarjúfészekaljak gyenge életképességét és még sorolhatnánk a közvetlen vagy közvetett hatásokat. Mivel a túzokállományt elsősorban a szabadtéri állomány fészkelési lehetőségének biztosításával őrizhetjük meg, ezért csak a legszükségesebb esetben kerülnek beszállításra a tojások a Dévaványai Túzokrezervátumba. Előzőleg a rezervátum munkatársai az érintett mezőgazdasági üzemekben tájékoztatást végeztek és egyben kérték a határban dolgozókat a talált túzokfészkek jelzésére és a tojások helybenhagyására, kaszálásnál azok betakarására. A telefonon vagy táviraton tett gyors értesítésre a re-' zervátum munkatársai a helyszínre sietnek, és ha a fészekaljat veszélyeztetettnek találják, mobil inkubátorban azokat elszállítják. A megtaláló fáradozását a rezervátum a helyszínen fizetett 200 forinttal ismeri el tojásonként. Az eddigi gyakorlattal ellentétben a túzokcsibék nem kerülnek beszállításra, hiszen később a zavarás és az emberi jelenlét megszűntével a magányos őzgidához hasonlóan az anyja visszatér hozzá a hanggal való kapcsolatteremtés folytán. Kivételt csak azok a sebzett, tehát például kasza által megvágott, de élő fiókák, valamint anyamadarak képeznek, melyek megmentésére még van némi remény. A túzokvédelem eredményes munkájában a természetvédelem hivatásos munkatársai mellett rendkívül sokat tehet a társadalmi bázis. Azok az emberek, akik munkakörüknél fogva a határt járják, ott dolgoznak, így pótolhatatlan segítséget tudnálak nyújani mindazoknak, akik a magyar túzokállomány megmentésén fáradoznak a természeti környezetük számára. Széli Antal Túzoktojások a keltetőben LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Szín változások öregem, bizony a mű nagyjából elkészült, mondom én továbbra is, és szónokaitok közelebb állnak a valósághoz „az egységes nemzeti állam” létének hangoztatásakor, mint akkor, amikor valamelyik nemzetközi „számonkérésre” feleletként hangoztatják (egyre ritkábban), hogy mit akarnak, hiszen a kisebbségnek vannak kulturális intézményei, színházai, sajtója, könyvkiadása, iskolái... Hát iskolái már nincsenek, anyanyelvi oktatás elvétve ugyan van, de az olyan, amilyen — erre még visszatérek. A többi? Tulajdonképpen az sincs. Ami egyáltalán nem létezik (és volt!): a televízió és a rádió magyar és német nyelvű adásai. A 'tévé magyar és német műsorát és a főleg nemzetiségi nyelveken sugárzó kolozsvári, marosvásárhelyi és temesvári rádiót mindenestül, a román műsorral együtt (megéri ez a kis áldozat) energiatakarékossági okokra hivatkozva felszámolták, ügyelvén arra is, hogy a számukra igen értékes, mondhatni pótolhatatlan kultúrtörténeti dokumentumok, a filmtekercsek és hangszalagok soha többé ne kerülhessenek elő. Magyar nyelven bemutatott színielőadás ugyan még akad, de magyar színház válójában nincs. Vegyük talán a vásárhelyi példát, ezt ismerem jobban. Az ötvenes években még Állami Székely Színháznak hívták, és ténylegesen a magyarság színháza volt, nem is akármilyen, külföldön is elismert társulat, innen települt át Magyarországra a rossz idő szelét túlságosan hamar megérző Szabó Ernő például, a Magyar Rádió népszerű Szabó család sorozatának hajdani Szabó bácsija. Aztán a hatvanas évek elején Állami Színházzá „egyszerűsödött”, miiközben létrehozták a román társulatot is. Ma Nemzeti Színház a neve (nyilvánvaló, hogy melyik nemzeté), még van egy „magyar részlege”, amelyik viszont már nem szól, nem szólhat a saját közönségéhez a rájuk kényszerített műsorpolitika miatt. Nem játszhatják például. Sütő András drámáit, de a Bánik bánt sem s általában semmit, ami magyar vonatkozású vagy esetleg „áthallásokat” sugallhat (így többek között jónéhány Shakespeare drámát sem), hanem jobbára román szerzőknek olyan remekeit, amelyek a román nép hősiességéről és a magyarok gazemberségéről szólnak. (Hasonló „fejlődésen” ment át ugye. nemrég a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház, amely — mint ilyen — megszűnt a „román részleg” létrejöttével ; folytatás következik .. .) Csoda lenne, ha ilyen produkciók láttán a közönség lemondana a színházba járásról? Nyilván, nem. De csoda az van, mert még így sem mond le, sókan csalk azért is eljárnak az előadásokra, és csak azért is „másképp értelmezik” a mondanivalót. Csoda lenne, ha a féligmeddig tudathasadásos színészek nem vállalják továbbra is a gyalázatot, és megfutamodnak? Nem az. Mennek is szanaszét a világba, nemcsak Magyarországra, máshova is, feladva hitet, hivatást, küldetést — mert ami ott a feladatuk, már nem is bohóckodás, hanem csalás, félrevezetés, egy közönség felrenevelése. Ha jól számolom, komám, csak a vásárhelyi színháztól távozott tizenöt külföldre: Bács Ferenc, Tanai Bella, Ferenczi Csongor, Borbáth Ottilia — hogy csak az itt is ismertebbeket említsem. Jobbára „fáltehetségök” maradtak, akiknek így tér nyílik a szereplésre. nem ritkán a dicstelen szereplésre. Kezdődött azzal, hogy egyik művésznőnk (nem írom le a nevét, .nem mocskolom a papírt a férjéével sem), akinek „főfoglalkozása, hogy a magyarság nevében mond köszönetét a vezetőnek és dicsőíti őt, miközben átkozza a saját fajtáját), sejthető méretű előnyök megszerzése végett Eminescu versekből összeállított előadóestet mutatott be román nyelven. Ez így önmagában testvéri, barátságos, békés stb, gesztusnak is minősülhetne, főképp, ha a kölcsönösség szellemében román színművész is fellépne Petőfi versekkel, akár románul szavalva. Csakhogy... A barátikozás — főleg az utóbbi évtizedben és mindinkább — egyoldalú. a kultúrpolitika (és sajnos, egyre több magánvélemény) szerint az együtt- és egymás mellett élő román népek kultúrájából átvételre csakis az a bizonyos dákoromán eredetű az érdemleges, különben is Petőfi nacionalista, akárcsak a nép, melyhez tartozik (itt több jelzőt mellőzök). Másrészt a művésznő, akinek semmi sem drága, a műsort összeállító buzgó férjecskéjével együtt — nyilván, nem véletlenül — óriási szolgálatot -tett az erdélyi magyar színjátszást felszámolni hivatottak nem is olyan könnyű munkájához, precedenst teremtettek, bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy így is lehet. Tudom komám, te kerülöd a színházat, italán így fel sem figyeltél arra, hogy azóta egyre több magyar színész lép fel a román társulat előadásain, s nemsokára magától adódik a kérdés; minek egyáltalán magyar társulat? Hiszen íme, milyen jól beszélik a többség nyelvét a kisebbség művészei, milyen kitűnően beilleszkedtek a másik „részleg” munkájába, s a testvériség elmélyülése jegyében, a „közösen a közös cél felé” jelszava alatt, az energiamegtakarítás előtt újabb távlatokat nyitva, ha már úgyis egységes nemzeti az állam, kézenfekvő: megszüntetjük a magyar társulatokat. Hát nem? ... Az intézkedés majd tökéletesen beleillik a képletbe: biztosítják a teljes jogegyenlőséget minden állampolgár részére, származásra való tekintet nélkül' (mint tudod, ti ott nem magyarok vagytok, hanem már hivatalos megnevezés szerint „magyar származású románok”). te meg kollégáid nem magyar írók, hanem „magukat magyarul kifejező román írók”), lehetővé teszik, hogy mindenki járhasson román előadásokra, megszűnik a kettősség, a kisebbség hátrányos megkülönböztetése. Volt Marosvásárhelyen Állami Székely Népi Együttes is az ötvenes években, annak Gyerekegyüttesében magam is táncoltam több mint négy évig. Elsősorban Erdély magyar táncainak és népdalainak a bemutatása, népi hagyományaink ápolása volt a célunk, emellett fenti sugallatra meg amolyan testvéri jóindulatból szerepeltek műsorainkban román dalok és táncok is. (A román népművészet szentélyén több tucat hivatásos együttes is áldozott, de a kölcsönösségről ők sem hallva, még véletlenül sem jártaik el egy csárdást.) Aztán előbb a székely együttesnél is névváltoztatás történt: Maros Művészegyüttes lett belőle. A tartalmi „fejlődés” sem késett: elvétve még elhangzott előadásukban egy-egy magyar népdal, még előfordult magyar néptánc is. Nem sokáig. Az együttest ide csatolták, oda csatolták. a gyerekcsoportot megszüntették, a „nagyokat” lényegében megfojtották. A régiek kiöregedtek, utánpótlásról szándékosan nem gondoskodtak, kell az energia másra ... Egyelőre ennyit a színpadról s annak változásairól. Most az otthoni sajtónak a „magyar részlege” következne, s ez mindkettőnknek igen fájdalmas, mert benne dolgoztunk. Ehhez néhány mélyebb lélegzetet kell hogy vegyen komád, Lajos Új kiállítás a Gabonamúzeumban
