Szolnok Megyei Néplap - Néplap, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-17 / 114. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. MÁJUS 17. 5 Egyéniségek vonzásában Anyanyelvűnk ugye — nemzeti program Talán furcsa, de nekem az elmúlt hét műsorából el­sősorban nevek maradtak meg az emlékezetemben; ne­vek, mint például a Bibó Istváné, a Kányádi Sándoré, a Heller Ágnesé és a Fehér Ferencé és sorolhatnám. Ne­vek, melyek természetesen kiemelkedő egyéniségeket jelentenek. Épp ezért kissé meghökkentett az ifjú filo­zófus, Radnóti Sándor kese­rű közlése a TV 2 egyik be­szélgetésében, amelyben ki­jelentette: nálunk most hi­ányoznak a nagy egyénisé­gek, mármint a gondolkodás­ban, a bölcseletben, már­mint itt, Magyarországon. Holott az említettek, akikről beszélt a televízió az elmúlt héten, akik megszólaltak a képernyőn; magyarul szólal­tak meg. Persze igaz, a gon­dolkodónak is európai ran­gú Bibó már tíz éve halott, a vele készített riportfilm is régóta dobozban, még feke­te-fehér változatban ké­szült; s Kányádi, a költő, aki épp most érte el életének 60. esztendejét, Kolozsvárott, Romániában él, s az ugyan­csak 60. évében járó Heller Ágnes Fehér Ferenccel együtt csak vendégként tar­tózkodik hazánkban, Ameri­kát választották jelenlegi otthonuknak. Tegyük hozzá: kellett választaniok, kény­­szerűségből. Mert a ’70-es évektől, de már előbb is szü­lőhazájukban nem kívána­tos személyekké váltak, gon­dolataikra nemhogy szükség nem volt, de amit alkottak, tiltott gyümölccsé vált. Minderről most nyíltan esett szó a televízióban. S milyen furcsa is az élet, a sorsi Ká­nyádi Sándor hasonlóképp járt, jár verseivel, legben­sőbb érzéseivel, gondolatai­val, bár tőle nem vonták meg a szót, kötetei jelenhet­nek meg Romániában. Heller Ágnesék sorsa ana szomorú példa, hogy nálunk hosszú évtizedeken át meny­nyire nem volt szükség az igazán eredeti, önálló gon­dolkodásra. S nem egyedüli példa. Hisz az övéké mel­lett hány és hány kiváló ma­gyar koponya gazdagítja a világ tudását, a Föld külön­böző tájain, akik idehaza egyáltalán nem boldogulhat­tak. Televíziónk szerencsére nem feledkezik meg róluk, s nem egy műsort szentel a mostanában egyre gyakrab­ban haza-haza látogató ki­váló személyiségeknek, talán egy kicsit vissza, haza is csalogatván őket. Akiket le­het. Vagy legalábbis töri az utat, hogy gondolataik ná­lunk is közkinccsé válhassa­nak, ahogy most is tette Hel­ler Ágnesék esetében, arra bátorítván a két jeles filozó­fust, hogy magyarul is je­lentessék meg az eddig csu­pán angol nyelven kiadott könyveiket. Tiszteletreméltó az az igyekezet is, amellyel egy méltatlanul elhanyagolt élet­mű, a Bibó-életmű szellemi rehabilitálásán fáradozik televíziónk a maga eszkö­zeivel — gondolok itt a Stú­dió ’89-ben elhangzott, Hu­szár Tibor akadémikussal készített riportra, amelyben igyekezett felmutatni Bibó nemzetről, demokráciáról vallott nézeteinek eredeti­ségét és egyáltalán közgon­dolkodói jelentőségét. A szombat esti már említett riportfilm is felvillantott va­lamit szellemi gyökereiről és gondolkodásmódjának kia­lakulásáról, de az csupán ízelítő volt abból a gazdag­ságból, amit az ő életútja — életműve erkölcsi és szel­lemi tanulságokban hordoz. És csak az étvágyat növel­hette bennünk, hogy továb­bi részleteket ismerhessünk meg Bibó életéből. A Kányádi-köszöntőnek amellett, hogy gyönyörűség volt hallani a költő egy-két remekét személyes tolmácso­lásában — mennyi életböi­­csesség sűrűsödik néhány sorban is, tökéletes nyelvi burokban, lásd például az el­hangzott Egy öreg ember utolsó fohászát Bátoríts, hogy a kötelet (nyakamba tudjam vetni/ és adj erőt uram az elrugaszkodáshoz/ ámen , továbbá amellett, hogy élvezettel hallgathat­tuk szavait gyűlölettől men­tes, modern európaiságot sugárzó nemzetköziségéről — szorgalmasan fordítja az Erdélyben élő különböző né­pek költészetét — volt en­nek a portréfilmnek egy sa­játosan televíziós érdekessé­ge is: mindössze hárman készítették a csaknem egy­órás filmet. Véletlen műve, vagy ez már egy takaréko­sabb gazdálkodás jele? Hisz máskor, nem egy esetben közreműködők egész hada sürgölődik, forgolódik egy hasonló tartalmú munka el­végzésében. Mindenesetre a fokozott takarékosságnak semmi tartalmi hátrányát nem fedezhettük fel a vég­eredményben; gzép, tiszta, a költő személyiségét felra­­gyogtató filmet láthattunk a képernyőn. Csak megjegy­zem, Kányádi Sándor az idén elnyerte a tv-kritikusok díját is egy Tamási Áron el­beszéléséből készített forga­tókönyvéért, mert Kányádi, a tanítvány kitűnően beszéli mesterének, Tamási Áron­nak matefórikusan képgaz­dag nyelvét is. Ez a röpke portréfilm azt éreztette meg velünk, nézőkkel, hogy Ká­nyádi igenis közöttünk van, bár Erdélyben, sőt Erdélyért él és valószínűleg hal is meg mindörökre. Feljegyeztem egy nevet, megjegyeztem egy arcot a HÉT vasárnapi adásából is, Peter Zwack nevét, akit csak azért nem soroltam az előbbiekhez, mert manapság a vállalkozók, üzletemberek, legyenek bár szakmájukban zseniálisak, még korántsem számíthatnak az említettek babérjaira; talán mert hal­hatatlanságuk korlátozot­tabb, mint az övéké, bár társadalmi hasznuk rövid távon felbecsülhetetlen. Zwack Péter neve nem is­meretlen nálunk. Legalábbis az Unicum kedvelői jól is­merhetik, de a nagyvilág­ban sem cseng rosszul az egykori magyar szeszgyáros neve. Most a gyártulajdonos apának fia látogatott haza, s miről is faggathatta őt kérdező társa ;a család régi tulajdonáról a jó öreg szesz­gyárról, szeretné-e vissza­kapni, követeli-e vissza az államtól az „eltulajdonított” vagyont, és így tovább. Egy érdekes kapitalistát ismer­hettünk meg a szeszgyáros fiában, aki szociálisan gon­dolkodó ember, jóllehet gon­dolkodásában semmi szoci­­alisztikus. Visszavenné gyá­rukat, ha adnák, de követel­ni semmikép nem tenné — hangsúlyozta — és csak ak­kor és úgy, ha az ott dolgo­zó munkások nem látnák a kárát, sőt ha ezzel jól járna mindenki, még maga az ál­lam is. Gondolom, ez a ri­port vegyes érzelmeket vált­hatott ki a nézőkből, hisz íme, „megjelent a mohó ka­pitalizmus”, mely most fel­fal bennünket újra, mások viszont ellenkezőleg véle­kedhetnek, egy új gazdasági prosperitás jelét vélhetik fel­fedezni benne, a működő tő­ke hasznosítható jelentkezé­sét. Tehát az eset akár mo­dellértékű is lehet. Minden­esetre Peter Zwack bennem nem keltett ellenszenves be­nyomást, „szeszmentesen”,' igen józanul ítéli meg a helyzetet, s józansága olyan erényekről tanúskodik, ame­lyek bizony hiányoznak ná­lunk a vállalati gazdálkodás­ban, úgyis mondhatnám ná­lunk egy Peter Zwack még unikum. A riport is az volt. V. M. Lengyelországban jártak Énekli gépiparisták Nem túristaként, nem is a műszaki tanulmányokkal is­merkedni utazott Lengyelor­szágba a Szamuely Tibor Gépipari Szakközépiskola 80 tagú csoportja. Nagy fel­adat vár rá: helyt kellett állnia a nyugat-lengyelorszá­gi városban, Jelenia Gorá­ban tartott tavaszi kórus­fesztiválon. A fellépés előz­ménye az volt, hogy a Jele­nia Gora-i fiú vegyeskórus — a gépiparisták vendége­ként — részt vett 1988-ban a Szolnokon rendezett orszá­gos fiúkórus-találkozó gála­estjén, emlékezetes sikert aratva. Az énnekar szereplését a vendéglátók jól előkészítet­ték, a fellépések telt ház előtt zajlottak, az elismerés kitüntető, a reméltnél na­gyobb volt. A Szokolyi Lajos vezette énekkar igyekezett megfelelni a várakozásnak a két napos fellépés során. Emlékezetes élményt jelen­tett az első napi ún., „ma­gyar est” minden jelenlévő­nek. Tetszést arattak a ma­gyar népdalok, népdalfeldol­gozások, a citeraegyüttes a mezőtúri dalokkal, a külön is fellépő Tóth Miklós, a népművészet mestere. Leg­nagyobb közönségsikerük a zárószámoknak, a magyarul és lengyelül előadott lengyel népdaloknak volt. A közön­ség tapsolt, és együtt éne­kelt a színpadon lévőkkel. Az igazi megméretés a második napon, az énekkari fesztivál gálaestjén történt, ahol a gépiparisták már az előző napi, biztonságot adó szerepléssel a hátuk mö­gött felszabadultan, szépen énekeltek, újabb híveket szerezve a magyar népda­loknak, és újabb barátokat maguknak. Hivatalosan meghirdették az új Nemzeti Színház épü­letterv-pályázatát azon a sajtótájékoztatón, amelyet Szinetár Miklós kormánybiz­tos — több szakemberrel együtt — tartott kedden a Parlamentben. Kormánydöntés — mon­dotta —, hogy még az idén ki kell írni az építészeti pá­lyázatot, és év végéig el kell dönteni, ennek alapján ho­vá épüljön az új Nemzeti Színház. Olyan színházi kul­turális központot képzelnek el — fejtette ki Szinetár Miklós —, amely az egész magyar nyelvű színjátszás központjaként működne, Marosvásárhelytől Toron­tóig minden magyar nyel­vű színháznak otthont ad­na. Módszertani központként az egész magyar nyelvű szín­játszás számára dramatur­giai műhelyeket működtet­ne, helyet adna a testkultú­ra, az ének- és zenekultúra fejlesztésének, a szakmai to­vábbképzésnek, továbbá a színházi dolgozók — példá­ul ügyelők, öltöztetők, vilá­gosítók, díszítők — utánpót­lásának nevelését is szolgál­hatná. Ilyen ugyanis ma nincs Magyarországon. A lé­tesítményben kereskedelmi és vendéglátóipari egységek is lennének, e helyiségek el­adása vagy bérbeadása már menet közben segítheti az építkezéshez szükséges pénz­források bővítését. Mindezeken túlmenően az idegenforgalmi szezonban egyhónapos nyári fesztivál játszási tere lenne. A pályázat nyilvános, min­den magyar építész pályáz-Siitó András anyanyelvűnket védő gondo­latait idézte Bánffy György színművész, országgyűlési képviselő az Anyanyelvápo­lók Szövetségének alakuló közgyűlésén. Már az anyanyelvápolók is szövetségbe tömörülnek? — kapja fel a fejét az ér­deklődő újságolvasó, amikor naponta értesül újonnan alakuló szervezetekről, egye­sületekről, baráti körökről, szövetségekről. Kétségtelen, hogy az önszerveződések, a különféle célú és tartalmú közösségekbe való tömörü­lések korát éljük. Érvényt szerezni az anya­nyelv jogának, az Ország­­gyűlés iktassa törvénybe az anyanyelv ápolását és védel­mét — sürgették többen már az alapszabály tervezetét megvitató fórumon, ahol nemcsak pedagógusok, ha­nem jogászok, írók, újság­írók nyelvészek, közgazdá­szok mondták el véleményü­ket, javaslataikat. A jelen­lévők egyetértettek a szövet­ség azon szándékával, hogy az anyanyelv kellő ismerete és igényes használata min­denfajta tudás megszerzésé­nek és a társadalmi, szelle­mi megújulásnak nélkülöz­hetetlen feltétele. Ezért a szövetség együtt kíván mű­ködni minden olyan hazai és külföldi intézménnyel, szervezettel, közösséggel, amelyek tevékenységéhez az anyanyelvi kultúra terjeszté­se, a magatartáskultúra mél­tó gyakorlata kapcsolódhat. A szövetség megfelelő fel­tételeket | kíván teremteni azok számára, akik a nyelv gondozásával és védelmével egyúttal a hazához tarto­zást, a múlt hagyományai­nak ápolását, egymás érté­keinek fontosságát, valamint a magyar szellemi élet meg­hat. Több mint 300, külföl­dön élő magyar építőmű­vészt levélben is felkértek a részvételre. A 15 tagú zsűri elnöke Somogyi László, a Bécs—Budapest Világkiállí­tás kormánybiztosa, akit még miniszterként kértek fel erre a tisztségre. A bí­ráló bizottság szakértőket is foglalkoztat, az értékelés idején pedig külföldi szak­emberek véleményét is ki­kéri majd. Az új Nemzeti Színház megvalósítása mai becslések szerint 5—6 milliárd forint­ba kerül. Az építkezés megkezdésé­nek, illetve befejezésének időpontját firtató kérdésekre válaszolva elmondta: a terv­­pályázat beküldésének ha­tárideje október 16. A zsűri az év végéig dönt, ennek is­meretében pedig a kormány határoz az időpontokról. Ügy vélte azonban, ha az építkezés jövőre nem kez­dődik el, és 1995-re a világ­­kiállításra nem fejeződik be, akkor a Nemzeti Színház ügye ismét lekerül napi­rendről. Az új Nemzeti Színház építése — hangoztatta — a kormány vállalkozása. Igaz, a mai politikai helyzetet mérlegelve alakulhat olyan kormány — akár koalíciós kormány —, amely később úgy dönt, hogy leállítja az építkezést. De ezzel együtt sem kívánják az új Nemze­ti Színház ügyét egyetlen párttal, az MSZMP-vel sem, és más szervezettel sem meg­vitatni. vagy akár népszava­zásra bocsátani — hangsú­lyozta Szinetár Miklós. újhodását átfogó társadalmi és szellemi reformmal akar­ják szolgálni, és ezzel a ma­gyar anyanyelv ügyét nem­zeti programmá tenni. Az okok, amelyek a szö­vetség létrehozását indokol­ták — sajnos ismeretesek. Beszéd- és magatartáskultú­ránk — sok értékes hagyo­mány és nemes törekvés el­lenére — megromlott, a tár­sas kapcsolatok és az emberi érintkezési formák eltorzul­tak. Pedig a különféle kez­deményezésekből a múltban sem volt hiány. Működik számtalan anyanyelvi bi­zottság — az Akadémia, a TIT, a HNF támogatásával — évek óta felelősségteljes munkát végezve. Ugyanak­kor voltak, vannak külön­féle mozgalmak, amelyek az anyanyelv ügyét szolgálják. Csak néhány ezek közül, a kezdeményezések sokszínű­ségét igazolva: Beszélni ne­héz körök az alsó- és közép­fokú iskolákban, Kazinczy nevével fémjelzett verseny Győrött, az Édes anyanyel­vűnk verseny Sátoraljaújhe­lyen, a Verseghy verseny ál­talános iskolásoknak Szolno­kon, az Anyanyelvi őrjárat nevű pályázat kereskedelmi, vendéglátóipari tanulóknak, vagy a Szépen magyarul, szépen emberül mozgalom, amelyet a tiszta, durvaság­tól mentes beszéd és maga­tartás becsületének megerő­sítése érdekében indított az újpalotai Árendás közi ál­talános iskola. Az Anyanyelvápolók Szö­vetsége sokféle kezdeménye­zés csiholóit, erjesztőit, ter­jesztőit szeretné együttmű­ködést teremtő szövetségbe szervezni. Az egységbe ko­­vácsolódás közben lehetsé­gessé válik majd, hogy a sok kis akarat és munka az országot, a társadalmat, a nemzetet mozgató és befolyá­soló akarattá és cselekvéssé Tegnap sok szolnoki tévé­néző — aki a városi kábelte­levíziós rendszerbe bekap­csolt lakásban lakik — fel­háborodottan érdeklődött szerkesztőségünkben a Szol­noki Ingatlankezelő Vállalat eljárásáról. Kiderült, hogy a korábban kísérleti jelleggel szogáltatott műholdas és egyéb televíziós adások mű­sorainak továbbítását ma reggel megszüntette az in­gatlankezelő vállalat mind a 7500 lakásban, ami körülbe­lül 20 ezer nézőt jelent. Az előzményekhez tartozik, hogy a Szolnoki Ingatlanke­zelő Vállalat — mint a ká­beltelevíziós rendszer üze­meltetője — idejében tájé­koztatta az érintetteket ar­ról, hogy a városi kábeltele­víziós rendszerhez való csat­lakozás díja 2500 forint laká­sonként i— hamarosan ese­dékes lesz. Határidőül május 5-ét tűzte ki a vállalat. — Arra a határidőre egyet­len lakóépületi közösséggel nem sikerült szerződést köt­nünk — válaszolta kérdé­sünkre László József, az in­gatlankezelő vállalat igazga­tója. — Mit gondol, miért nem tolongtak a jelentkezők? — Azért, mert nagyon so­kan taktikáznak! Ezt kény­telek voltunk egyszer s min­denkorra megszüntetni. Elju­tottak hozzánk olyan véleke­dések, hogy úgysem merjük megvonni ezeket a csatorná­kat. — Most megtették! — Igen, hiszen hangsúlyo­zom, csupán kísérleti jelleg­gel adtuk a különböző prog­ramokat, díjmentesen. — Egyáltalán milyen el­képzelések alapján fejlesztet­ték a városi kábeltelevíziós rendszert? — Nemcsak elképzelések alapján, hanem konkrét szer­ződések szerint. 1985-ben kö­terebélyesedjék. Grétsy László, a megválasztott fő­titkár ehhez szükségesnek tartotta a további kapunyi­tást, azaz, hogy az anyanyel­vet ápolók sokasága nemtől, kortól, foglalkozástól függet­lenül valóban megtalálja az értelmes cselekvés lehetősé­gét. A felelősség nem cse­kély, a tennivalók egyre so­kasodnak. Füst Milán sza­vait idézve: „...Ö, jól vi­gyázz, mert anyád nyelvet bízták rád a századok, s azt meg kell védened!” Egyetlen nemzet sem fe­ledkezhet meg arról, hogy a beszéd- és a magatartáskul­túra színvonala egyúttal ál­lampolgári értékmérője an­nak is, hogy a nemzet, a társadalom mennyiben tisz­tességes. Bánffy György, a szövet­ség elnöke Széchenyit is idézte: „... Az anyanyelv a nemzetnek az, mint fognak a zománc. Ha az egyszer megromlik, a belső csont is bizonyosan utána rothad”. A másfél évszázaddal ezelőt­ti gondolájuk nemcsak a má­nak, de a jövő nemzedéké­nek is tanulságul szolgál­hatnak. Az Anyanyelvápolók Szövetségének több évtized­re szóló, embert és szemé­lyiséget formáló feladatai is vannak. Annak bizonyságá­ul, hogy végülis e kezdemé­nyezés ne tűnjön el a közös­ségi szerveződések sokasá­gában, a megválasztott el­nökség számít mindazokra, akik felelősséget éreznek az egyetemes magyarság anya­nyelvi kultúrájáért, és eh­hez tettekre, cselekvésre ké­szek. Az érdeklődőket a Ha­zafias Népfront Országos Ta­nácsa címén várják. töttünk szolgáltatói szerző­déseket a lakásszövetkeze­teikkel a magyar rádiós és tévés programok kábelrend­szeren történő továbbítására. Az a szerződés tartalmazta, hogy bővítjük szolgáltatása­ink körét. Akkor mindkét la­kásszövetkezet, a Gagarin is és a Jubileum is vállalta, hogy fizetik a rájuk eső költ­séget. Őszintén szólva opti­mista vagyak. Jónéhány la­kóházból már jelentkeztek önkéntes szervezők, akik igyekeznek meggyőzni lakó­társaikat. Bízom benne, hogy már ezen a héten előrelép­nek. Meg kell mondanom, a tanácsi lakások bérlői közül jelentkeztek a legtöbben elő­zetesen. Van olyan ház. ahol már 90 százalékos, vagy an­nál is magasabb a szerve­zettség. — Az ellenzők többsége hangoztatja, a szolnoki vál­lalatok már összeadták a vá­rosi kábeltelevízió beruházá­sának összegét. Miért fizes­sen most a ,lakosság? — Valóban összeadták egy részét. A beruházás első üte­mének 40 milliójából 25-öt. — Nadehát az a beruházás már megvalósult. Miért kell fizetni? — Azért, hogy meglegyen a hiányzó 15 millió forint. Abból bővítjük tovább a há­lózatot. Furcsa fintora volna az életnek, ha a mostani 7500 lakásban élők ingyen élvez­hetnék a szolgáltatást, a többieknek viszont kemé­nyen fizetniük kellene. — Véleménye szerint az ingatlankezelő vállalat hol hibázott, ha hibázott? — Talán abban vagyunk hibásak, hogy túl hosszú ide­ig szolgáltattunk ingyen, kí­sérleti jelleggel. Biztosak akartunk lenni a dolgunk­ban. jól működő rendszert akartunk a lakosság rende'­­kezésére bocsátani. M. I. Az új Nemzeti Színház Meghirdették az épületterv pályázatát Kábeltévé Szolnok Vége az ingyenes szolgáltatásnak A tévé képernyője előtt

Next

/
Oldalképek
Tartalom