Szolnok Megyei Néplap, 1989. április (40. évfolyam, 77-99. szám)

1989-04-29 / 99. szám

11

OLVASTA?

Májusi por

kora május porát fölkavaró lópatákat fi- Jk gyelte, ahogy eldobog- tak, szinte az álomhoz érve a hajnali kihajtás s az estéli hazatérés egymásra találó szivárgásában. Nem akart semmit, hagyta, hogy elmerítse a látvány csalóka ritmusa. Egy leálló mozigép szaggathatja meg így az élményt, vagy ha kukoricalevelek éles sustorgása hasít Ibele. Naphosszat az árokparton hasalni, türelmetlenségtől lüktető arcát a kamillás pázsitra szorítani, mi késztethet erre valakit? Gye- rekmék kell lenned, hogy rnegte- hes-d. Később, amikor kiépülnék a gátlások, megszilárdul a jellem, kialakul az arányérzék, megjelenik a veszélyérzet, mindennek vége már.

Az örvényes sárillata korán be- lesajdult a tavaszi szélbe, talán télen se aludt igazán, a jég alatt. De ilyenkor májusban azért mégiscsak csábítóbb, elemibb, mint bármiikor máskor, már-már szemérmetlenül az. Rögtön megérezte, ahogy kilépett az iskolakapun. Meg se állt a hídig. A kenderáztató nyálkás, hideg vize mozdulatlanul lapult a Ihirtelenzöld ’sarjadó sás között. Egymás torikának szegezték a tekintetüket. A fiú unta meg hamarabb. Elfordult. Megpróbált másra gondolni.

A cukrászat a főtéren állt, a templom közelében, ahogyan azt az üzlet jellege megkívánta. L alakú épület volt komorló kapubolttal, mint a módos parasztházak itt a falu közepén általában. Az üzlet- helyiségben még sose járt, nem vették süteményt, az anyja maga sütött ünnepnapokra. Fagylaltra kapott hébe-hóba egy-egy forintot, de azért nem kellett bemenni, az utcán át mérték, csak azok kapták odabenn, akik asztal mellett, pohárból akarták elfogyasztani, de az efféle mulatság többletköltségedre nekik sohase futotta. Nem neheztelt ezért, tudta, az anyja egyedül neveli, fáradtságos munkával kapar össze minden fillért.

A kíváncsiság nem hagyta nyugodni. Bemászott hát az udvar felől, ott, ahol a folyóparti bokrok belenőttek, és megszaggatták a kerítést, s a két egymásnak háttal álló ház közötti sötét sikátoron föl- lioipákodott egészen az utcafrontig, s a likacsos kőkerítés fokaiba kapaszkodva fölmászott a szellőzőablakhoz. Érezte, sok ideje nincsen, ezért türelmetlenül, éhesen csapott le a látványra.

Egy hosszú, esküvői ebédhez illő asztal állt a táncteremnyi 'mű'hely közepén, három inas dolgozott mellette, szemben a szellőző- ablakkal, s énekeltek. Ismeretlen sváb nóta szúnyoghangjai rezegtek át az üvegen. Amikor őt észrevették, abbahagyták az éneklést, egyikük még nyelvet is öltött rá. Nem várta meg, hogy a tulajdonos megjelenjen,' az esetleges horzsolásokkal se törődve, egyetlen lendülettel lecsusszant a földre, és futásnak eredt. Tudta, ha beszo- * rul ide a két fal közé, mindenképp elveszett. Sikerült kiérnie a hátsó kertbe, átgázolt a veteményes ágyásokon, s bevetette magát a folyó menti bokrok közé.

Nem szokott az anyjával bizalmas dolgokról értekezni, most mégis elmesélte neki, mit látott. Azt remélte, 'kap némi fölvilágosítást. Nem bánta volna, ha egy kis szidás, hajcibálás is vegyül a szavak közé. Az anyja eleinte nem értette a kérdést, vagy csak úgy tett, mint aki nem érti. De ő nem hagyta magát, újra elmesélte, mit látott, részletesebben, világosabban, mint az imént. Az anyja erre belátta, nem térhet ki a válaszadás elől. Elnevette magát.

— Hát persze, te bolond — mondta —, biztosan diót pucoltak, vagy 'krémet kevertek... Aki tor- koskodik, az nem tud énekelni, a mester már messziről meghallja, és a fejére koppint a fakanállal.

Az apja, mielőtt eltűnt volna a háborúiban, ebben az üzletben volt segéd. Neki is énekelnie kellett volna? Ezt már nem merte megkérdezni. Az apjáról szóló mese amúgy is tele volt kétségekkel. — Apád — röhögtek rajta az osztálytársai —, hiszön nincs is neköd apád. — És kergetni kezdték kör- ibe-körbe az iskolaudvaron. És ő futott, cselezett, fröccskölt utána a mérges tavaszi por. Amikor volt valami előnye, lehajolt, fölkapott egy marékkai, és ha szorult a hurok, a pofájukba vágta. Csak úgy vaktában, a háta mögé. A fölcsapó káromkodás, szitkozódás úgy is jelezte, ha célba talált. Csák azért se, csak azért se hagyom magam, hajtogatta magában, az anyátok büdös istenit! Azök nem voltak ilyen elszántaik, közepes heccnek tartották az egészet, ami nem ér meg ekkora erőfeszítést. Odébb- álltak hát.

Az udvar visszanyerte ásító, a hirtelenkék éggel megtetézett tá- gasságát-ürességét, amibe jó volt belebújni. Mintha nem is volna jelen, azt szerette, ha annyira észrevétlenné válhatott.

Ráért, nem kellett sietnie, úgyse volt otthon senki. Az anyja kinn

dolgozott a mezőn, krumplit ültetett valakinek, mondta is tegnap, -hogy kinek, de ő elfeledte. Nem figyelt soha az anyja dolgaira, mintha nem érdekelnék. Pedig dehogynem, csak mutatni nem akarta. Szinte szándékkal űzte ki fejéiből, mi történik, mi nem történik otthon, hova ment, hova -nem ment az anyja. Takarítani, bevásárolni, kapálni, mosni, vasalni, valami dolog mindig akadt.

Az idegen zakót, pantallót viselt, meg félcipőt, mint a mesteremberek itt a falúban, de mindez olyan furcsán állt rajta, egyből látszott, hogy -nem idevaló, pedig se sokkal kopottabb, se sokkal gyűröttebb nem volt az öltözéke, mint egy átlagos ihétköznapló. Valami különös mégis akadt rajta. Igen, a por, talán a por volt az, a kiismerhetetlen szürkeségű -por, ami nemcsak a ruhája ráncaiba ült bele, hanem a -bőre alá, a szeme árkába, talán még a csontjai közé is. — Hát te mit csinálsz itt? — A fiú sértetten vonta meg vállát, továbbra is fekve maradt és 'makacsul az idegen cipőjét bámulta válasz helyett. Az idegent bosszantotta ez az ellenséges fogadtatás, de igyekezett úgy tenni, mintha észre se venné. — Látom, iskoláiból jössz — mondta —, nálad a táska. Mért nem mégy haza, -nem vagy ehös? — A fiú -legszívesebben fölcsattant volna, m-i köze hozzá, mégis a tétlenség csábításának engedett, lenyelte az indulatát, hallgatott. Az idegen óvatosan, megirágva-harapdálva mondta ki a szavakat, mintha nem volna egészen biztos az értelmükben, mintha -nem az anyanyelvén beszélne, a kiejtése azonban a legapróbb részletekig a helyi sajátosságokat követte, ami arra vallott, valami köze azért van ehhez a vidékhez.

Hosszú csönd települt közéjük. A fiú makacsul hallgatott. Megint az idegennek kellett engednie.

— Kinek a fia vagy? — kérdezte.

— Sönki-nek — mondta a fiú, de az idegen ekkorra már hátat fordított. Nem sikerült hát megsértenie.

Az -idegen leszegett fejjel, konokul ment az utcán fölfelé, mint -aki jól ismeri az utat, és tudja hova tart. A fiú nézte egy darabig, aztán fölugrott, s a nyomába eredt.

Tisztes távolságból követte. Egészen hazáig.

Mert oda fordult be, a szomszéd udvarba. Mit kereshet ez itt, ébredt föl a fiúban a kíváncsiság. Behúzta maga után a kaput és megpróbált egy leskelődésre alkalmas helyet keresni magának a két udvart elválasztó kerítés mentén. Ez a deszkapalánk valamikor gondos munkával készült, a deszkák réseit mindenütt -takaróléccel szö- gelték le, de azóta illetéktelen kezek letördelték itt-ott ezeket a léceket, a görcsöket az eső, a szárazság lazította meg úgy, hogy -mára könnyedén k-i lehetett piszkálni őket a helyükről akár puszta kézzel. A legkisebb résen is kitűnően át lehetett látni, mivelhogy iaz volt a napos, déii ud-var, az övéké a sötét, árnyékos északi.

Hosszú parasztház volt a szomszédé. Az első, utcai részen már cseréptető virított, a hátsó azon- iban még mindig a régi, porosszürke, eső szíttá nád állt. Élöl a tra- fikos lakott két éppen csak felserdült lányával meg a feleségével, hátul a trafikos özvegy unoka-testvére: az ura meghalt a fiát meg -több mint tíz éve, amióta kivitték a frontra, nem látta senki. Állító- ilag hadifogságban volt. Az utolsó -levél öt éve érkezett tőle. ö volna az, ébredt föl a fiúban a gyanú.

Az idegen végigment az üres udvaron, megállt a hátsó szoba ablaka alatt. A lábával közelebb húzta az eresz alá lökött fejőszóket, és leült rá. Hátát a fehér falnak vetette, amelynek meszelése szinte világított a meredeken rávetülő napban. Honnan tudhatta, hogy -nincs itthon senki, -amikor még csak nem is kopogott, csodálkozott a fiú. Megijedt. Ez még talán a palánkon is átlát? A félelmét igazolni látszott, hogy az idegen, nem túl nagy érdeklődéssel, de azért többször is végi'ghordozta tekintetét a kerítésen.

Máir-már elhagyta a leshelyét, amikor váratlanul megny-ifckant a szomszédban az utcai léckapu. A fiú nem értette, mit akarhat az anyja odaát. Különben -is, sose szokott -megjönni ilyen korán. Villanyt kell gyújtani, mire haza-ve- irődik fáradtan, porosán, izzadt arcából a szélfújíta tincseket ki se takarja, csák -leül az ágy sarkára, erőt kell gyűjtenie ahhoz is, hogy elkészítse a vacsorát.

MaaaziA.

Most meg kipirul-tan, lesi-mított hajjal, kötény nélkül, röpülő pety- tyes szoknyában jön föl a lejtőn, mintha csak egy kellemes, vasárnapi reggel-i álomból lépett volna ki, feléje, vagyis hogy éppen nem, kínos kijózanodás ez is, az idegen felé. Akár egy ismeretlen nő. A fiú most vette csak észre, amire eddig sohasem nyílt rá a szeme, mennyire fiatal. Kényeskedve, láb- újjhegyen lépkedett, szinte lebegett az udvar fényesre koptatott hepehupái fölött. Minden mozdulatán érződött, valakinek tetszeni ákar. Ez is sértette a fiút, de az idegen közömbössége talán még jobban.

A napfény csaknem szétfeszítette a keskeny udvart, semmi nem zavarta a -kora délutáni idilli csöndjét. Juli a kezében tartott kötővel babrált. Nem szólalt volna meg a világért sem, elvégre az első lépést megtenni, -gondolta, mégiscsak a férfi kötelessége.

A férfi fölemelkedett a székről, és mohó, tapintatlan kíváncsiság- igal -meredt az előtte álló, sírással küszködő Juli szemébe. M-inltha ellökte volna magától.

Mielőtt elérte volna a faluit, még kint a határban összetalálkozott Pistával, gyerekkori pajtásával. A kihullott idő változásai alól nehezen bukkantak elő az egykori arcvonások. Ekkor döbbent rá először, mennyivel több, más az a tíz év, amit elveszített, mint eleinte gondolta. Pista azonban hamar túltette magát a kezdeti bizonytalanságon. A viszontlátás örömétől meg- ittasul-va úgy vágta -hátba, hogy majd összenyaklott.

— A gyerököt láttad-e már? -Mi-ndönesetre j ól nézd mög, mert a faluban azt beszélik, még az anyád is azt híröszteli, nem a tied, ahogyan Juli állítja, hanem a Tör rekös Jóskáé. — Akkor, ott hátat fordított Pistának, egy szót se akart -hinni az egészből, egy szót se. Ocsmány, micsoda ocsmánv hazugság, gondolta, a gúnyos nevetést nem -tudta mégse elfelejteni.

Juli belenézett a merev, moccanatlan arcba, de -most -valahogy egészen másnak látta, nemcsak idegennek, ellenszenvesnek is. Nem ő volna az? — ébredt föl benne riadt készséggel a kétely. Talán valami fogoly-társa, aki hírt hozott felőle. De hát mért nem szól semmit? Ijedten kapta a szeme elé a kezét, hogy szégyenét eltakarja. — Te úristen! — kiállított föl, és kiszaladt az udvarból. A férfi szerette vol-na megakadályozni, de nem tette. A fiú semmit se ér-tett. Kétségbeesetten tapadt továbbra is a palánkhoz, látta, hogy a férfi megindul az anyja uán, aztán visszatorpan.

Észre se vette, hogy az anyja a háta mögé került, csak amikor elpenderítette a leshelyéről, akkor tért magához.

— Te piszok, te szégyöntelen, hát micsoda dolog ez, lesikelődni! — és beletépett a hajába, de közben maga is a sírással küszködött. Pofon ütötte. Nem a szokásos tes- sék-lássék pofon volt ez, olyan elkeseredett erő csattant benne, amilyent eddig sohase érzett.

lőször a szája peremén futott végig a meleg csík. Ekkor még nem .tudta, hogy vér. Óvatosan mártotta bele a nyelvét. A sós íz okozta ijedtségtől megborzongott, A vér összegyűlt a szája szögletében, aztán az áliáiig iramodott. Megpróbálta letörölni a tenyerével, de csak szétmázolnia sikerült.

Az anyja ekkor vette észre, mi történt. Fölsikoltott. Mi van veled, fiam, mondta, és magához ölelte. Nem törődött vele, amire pedig máskor érthetően olyan kényes volt, hogy összepiszkítja a ruháját. A bőre melege átsütött a blúz vékony vásznán, s a mező, a föld nyers, megbékítő illatát árasztotta. Csak a melle rázkódása árulta el, hogy sír.

Amikor kibontakozott az ölelésből, az események egészen más jelentőséget nyertek a szemében. Mintha bár-ddal hasogatták volna -körül a tárgyakat, akácfa nyers illata érzett. Mosdótál fölé hajolt. Az anyja a kutat ny-ikorgatta. Békéden loccsanás ütötte tarkón. A fény jéghideg lett. Már-már levegőt se kapott. De jól van így, gondolta, jól, nagyon is jól. És az arcát elmerítette a víztükörben.

Bulkay Julianna: Kibontakozás

Majdnem húsz írást tartalmaz Oláh János no- vellúskötete. A második J világháború és az azt $ követő évtizedesemé- 1 nyei elevenednek meg benne úgy, ahogy azok egy világtól elzárt közösségben, egy falu életében lezajlottak.

Oláh költőkért indult, majd regényekkel jelentkezett, a mostani kötet első kísérlete a kispróza területén.

Az írásokban a háború pusztításairól, a falu átalakulásáról, a téeszszervezés buktatóiról, az ötvenes évek nehézségeiről szól: csupa olyan gondról, feszültségről, ami máig érezteti hatását. Az alábbi elbeszélést ebből a kötetből vettük, mely az Örvényes partján címmel a Szépirodalmi Könyvkiadónál jelent meg.