Szolnok Megyei Néplap, 1989. április (40. évfolyam, 77-99. szám)
1989-04-26 / 96. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. ÁPRILIS 26. 5 Manapság egyre többet hallani a filmkészítés anyagi feltételeinek szűkösségéről, de legalább annyit a hazai filmforgalmazás nehézkességéről — csütörtökön este a kettesen a Nézőpont is vele foglalkozott —; arról, hogy egyes filmalkotások egyszerűen niem jutnak el a nézőkhöz. Legfőképp a tényfeltáró munkák, a dokumen- tumfilmek sorsa mostoha, pedig éppen mert kevésbé költségesek, mint a kosztümös, díszletes játékfilmek, számuk rohamosan nő. De másfajta komolyabb igény is közrejátszik megszületésükben: lényegesebb: a múlt megismerésének vágya, méghozzá azok vallomásaiból, elbeszéléseiből, akik az egykori történetek élő tanúi, ha úgy tetszik volt alanyai illetve tárgyai. Az is megfigyelhető, és ez talán kissé furcsa, hogy míg a filmgyártásiban egyre nagyobb térhez jutnak a többórás dokumentumfilmek, addig a televízióban jócskán megcsappant e műfaj ázsiója, érthetetlenül kevesebb készül belőle, minit régebben. Tévémozi Tény: nincs olyan filmszemle, se a rövidfilmeké Miskolcon, se a játékfilmeké a fővárosban — a dökumen- tumfilmek is felvonulnak ezeken a seregszemléken —, amelyen parázs szakmai vitában ne fogalmazódnék meg határozottan: a szocio- gráfiikus, dokumentalista alkotásokat mindenképpen el kell juttatni a közönséghez, s erre a legalkalmasabb mód — bemutatni őket a televízióban! Ugyanis ezeknek a többnyire „beszélő filmeknek”, amelyekben egyszerűen emberek szólnak megélt dolgaikról, régi időkre emlékeznek vallomájsosan, igazi közegük a képernyő, a kis mozivászon, amelyen a beszélő ember társunkká válik, hisz természetesen emberméretű marad, s a beszéde őszinte és partneri, meghitt és akár bensőséges is lehet. Ezért szerzett örömet és egyben szült elégedettséget bennem a Gulyás-testvérek filmjének bemutatása a képernyőn, méghozzá két részben, így ugyanis milliók ismerhették meg a legalkalmasabb körülmények között történelmünknek egy alighanem sokak számára ismeretlen darabját vagy épp csak darabkáját — állampolgárok Oktalan és jogtalan deportálását az 50-es években. Hány ezreket hurcoltak el otthonukból és kényszerítettek lágeréletre, robotmunká- ra, Iki tudja. A Gulyás-testvérek csupán azokat keresték meg, akik a kocsi (Tiszafüred közelében) állami gazdaságban dolgoztak, szigorú rendőri felügyelet alatt és embertelen körülmények közepette mintegy három esztendőn át. Több éves szívós, kutatómunkával sikerült megszólaltaíniok a tábor egykori lakóit, s Törvénysértés nélkül címmel kötötték egybe, szerkesztették szigorú rendbe a vallomásokat. Megható emberi sorsok, arcok és tekintetek, gyötrelmesen igaz kép szinte arcokból komponálva, amit a fáradt tekintetek tisztasága is igazol. S a hang: nem a bosszú hangja, a megbocsátásé. Nem lobban fel itt a gyűlölet lángja, de a fájdalom sem hunyt ki azokból, akiket szóra bírtak a film alkotói. Például a szabadulása után Kanadába emigráló zsidó család férfi- tagjáé, aki egyébként több sikeres találmány tulajdonosa. de aki elvesztette gyermekeit a fasiszták gázkamrádban — milyen megrendí- tően nyugtázta a vele történteket, szavaiból mélységes humánum árad. Akárcsak a Zalában tanító pedagóguséból, aki visszajár az egykori tábor helyére, s magával viszi tanítványait is, hogy me- mentóként mutassa meg nekik is az egykori szenvedések színhelyét, ahol még egy kőlépcső is — ennyi maradi meg az egykori épületből — képes ma is felidéztetni vele a nehéz napokat. Nem kívánom részletezni e több órás film rendkívüli értékeit, de feltétlenül meg kell említeni az alkotók mértéktartó tárgyilagosságát. Erre vall az is, hogy a képen megjelenhetett és szólhatott az is, aki a „rendért” felelt ebben a munkatáborban. S bizony elgondolkodtató, vajon mi is Toppantotta úgy össze ezt az embert, ha jól emlékszem neve Bállá Mihály, hogy végül is vigasztalásért földöntúli hatalmakhoz fordult misztikus áhítattal. Külön kis lélektani tanulmánynak beillett a durvaságaiért emlegetett egykori parancsnok jámbor megtérésének bemutatása. Alighanem az ő sorsa is tanulságos, nemcsak a táborlakóké, sőt intő példa is lehet. Az idén februárban a Gulyás-fivérek újabb munkával jelentkeztek a Budapesti Filmszemlén, s történelemfaggató dokumentumfilmjeivel Ember Judit is felkavarta a szemle szakmai közönségét. Remélem, a közeljövőben ezeket a munkákat s láthatjuk a Tévémoziban; a Gulyás-testvérek Erdélyről készült filmjét, akár folytatásban, hisz a három órát is meghaladja az időtartama, vagy Ember Judit Nagy Im- réék meneküléséről szóló filmsorozatát, amelyben Nagy Imre környezetének ma is éló tagjai beszélnek a jugoszláv nagykövetségen töltött napokról és a meghurcoltatás részleteiről. Megjegyzendő a Tévémozi jó ötlete, hogy tudniillik a programjában szereplő filmhez megelőző rövid beszélgetést is eszközöl, azaz segí t eligazodni a látnivalókban. Röviden Amilyen kicsi volt — szinte elveszett az emberek között —, olyan óriási volt a humora. Az 50-es években őt is kitelepítették, akárcsak az előbb említett film hőseit, de a történelem fintora, utóbb kiderült, hogy mindez vele tévedésből történt, és néhány hét múltán hazatérhetett. Királyhegyi Pálról van szó, aki szombat este a televízió vendége volt. No nem személyesen, csak szellemében, műveivel (ő már nyolc éve nincs közöttünk, sajnos), olyan humoreszkjeit, jeleneteit. krimiparódiáit kötötte csokorba Kállai István dramaturg, amelyeket az Amerikát is megjárt humorista hozta magával a tengerentúlról. Szórakoztató, kedves, mulatságos történetek, kissé sematikus keretbe illesztve, egy kártyázó társaságban „mesélik” el őket. Mi tagadás. ennél eredetibb keretjáték is eszébe juthatott volna az összeállítás alkotóinak — és szellemesebb. Arról nem is beszélve, hogy a kártya nem volt épp Királyhegyi legkedvesebb szórakozása, tehát a keretként kialakított helyzet még csak jellemzőnek sem mondható. A televízió külpolitikai szerkesztősége olyan riportokat, tudósításokat kötött csokorba, amelyeket nagy nyugati televíziók munkatársai készítettek rólunk, hogy bemutassanak bennünket közönségüknek. Ez is lehet tükör, hogy szembenézhessünk magunkkal. Az Így nézünk ki . .. a Panorámát is szerkesztő külpolitikai rovat újító kedvét bizonyítja. V. M. Az új tanév munkarendje Jelképes kézfogás A Művelődési Minisztérium tájékoztatást adott a következő, az 1989/90-es tanév munkarendjére vonatkozó tudnivalókról. Az általános iskolákban és a középfokú oktatási intézmények nappali tagozatain a tanév 1989. szeptember 4-én, az első tanítási nappal kezdődik. Az utolsó tanítási nap az általános iskolákban, a középiskolák 1—3. évfolyamán, a gép- és gyorsíró szakiskolákban, a speciális szakiskolákban, az egészség- ügyi tanintézmények 1—2. évfolyamán, valamint a szakmunkásképző iskolákban — az utolsó évfolyamok kivételével — 1990. június 8. A zeneiskolákban 1989. szeptember első hetében kezdődik és 1990 június második hetében fejeződik be a tanév. A dolgozók iskoláiban az első és az utolsó tanítási napot az igazgató állapítja meg. A nemzetiségi gimnáziumokban érettségizők 1990. május 10-én, a többi középiskolában, illetve az egészségügyi szakiskolában végzők május 11-én, a szakmunkásképző iskolák utolsó éves diákjai május 25-én mennek utoljára iskolába. Az első tanítási napot megelőzően — az általános munkaidőn kívüli időpontban — tanévnyitó, az utolsó tanítási napot követő héten pedig tanévzáró ünnepély tartható. Az első félév 1990. január 31-ig tart. Az iskolák 1990. február 9-ig értesítik a tanulókat, illetve szüleiket, gondviselőiket a diákok első félévi tanulmányainak eredményéről. A téli szünet javasolt időpontja: 1989. december 21.—1990. január 2. A szünet előtti utolsó tanítási nap december 20-a, szerda, a szünet utáni első tanítási nap január 3-a, szerda. A tavaszi szünet javasolt időpontja: 1990. április 5.—április 17. A szünet előtti utolsó tanítási nap április 3-a. kedd, a szünet utáni első pedig április 18-a, szerda. Testvérvárosok kórusainak hangversenye Szolnokon Hétfőn este a városi tanács dísztermében koncertet adott két külföldről érkezett kórus: a Riihimaen Mies- laulajat RY és a Tallinni Énektanárok Kórusa. A termet zsúfolásig megtöltő közönséget — az énekkarok „étlapján” szereplő zenei csemegéken túl — bizonyára vonzotta az együttesek sikereinek híre is. Juhász József, a Hazafias Népfront Városi Bizottságának titkára megnyitó szavai után először a Finnországból érkezett férfikar: a Riihimaen Mieslau- lajat RY mutata be műsorát. A kórus karnagya, a rendkívül szuggesztív Kari Marajanta egyetlen mű kivételével finn zeneszerzők műveiből állította össze az együttes műsorát. Ezek a művek azonban nagyon is alkalmasnak bizonyultak arra, hogy a kórus megmutathassa mire képes. A kiegyenlített hangon éneklő szólamok a karmester kezében engedelmes hangszerként szólaltatták meg az érdekest fcibbnyire romantikus, helyenként népies és néha az igényes könnyűzene kategóriájába sorolható darabokat. A kórus műsorából leginkább Hannikainen: Elindulok a mezőn, Rantavara: Énekes ás Marttinen: Testvérek visszatérése Jukolá- ba című művének átélt előadása emelkedett ki. Az elegáns finn férfikórus után a színpompás népviseletbe öltözött Tallinni Énektanárok Kórusa mutatta be műsorát. Az együttest maga a karnagy An.tss Sööt mutatta be: elmondotta, hogy a kórus alig egy éve alakult, hogy tagjai különböző városokban dolgoznak, s hogy nem próbálnak rendszeresen csak alkalmanként, szeminá- riumszerűen. Már az első, általuk előadott műben — Ernesaks: A fiatal tavasz című kompozíciójában — világosan megmutatkoztak a kórus erényei: a képzett hang, intonációs és ritmikai biztonság, a dinamikailag rendkívül széles skálán vafó árnyalni tudás, a szólamok hangszínének szépsége, a kórus hatalmas hangterjedelme. A nagyon magasra állított mércének is megfelelő műsort ez a kórus is hazája zeneszerzőinek műveiből állította össze. Az Antss Sööt által vezényelt művek közül talán Otsa: Szerelem a nem sejthető úton jön, Tu- bin: A vénlány dala és Tormis: Félre a hintán című művének virtuóz előadása, emelhető ki. A kórus nagyszerű karmesterének gesztusai a zenei történést fejezik ki elsősorban, a vele szinte egyszerre lélegző és mozduló kórusnak nincs is szüksége a megszokott, vezénylő mozdulatokra. De nem kisebbek az énekkar másik karmesterének, a bájos Vai- ke Vibopun-nak érdemei sem. Tolmácsolásában szólalt meg a hangverseny talán legérdekesebb darabja. Tormis: Varázsdal a fejéshez című műve — lenyűgöző előadásban. Bárdos Lajos: Magos a rutafa című népdalszvitjének előadása pedig ezen a hőfokon magyar kórusok becsületére is válhatott volna. Az esten szereplő két kórust példaként lehet állítani valamennyi énekkar elé: bár teljesen nyilvánvalóan a pólus két végét képviselik, a maguk szintjén a legtöbbet tudják produkálni. Aszó nemes értelmében amatőr finn kórus tagjairól „látatlanban” megállapítható, hogy az éneklő közösségért mindenre kész, a zenéért rajongó művelt és intelligens emberek ők. A pólus másik vége: a csaknem professzionista észt női kar tagjai zeneileg művelt, az énektanítást hivatásként gyakorló pedagógusok, akik, — ha nem is rendelkeznek olyan hanggal, mint a hivatásos énekkarok tagjai — együttesen kiemelkedő művészi értékű produkciókra képesek. Buday Péter, a KÓTA megyei szervezete titkára meleg hangú zárszavai után a koncert megható záróakkordjaként a két egynemű kar vegyeskarrá alakult, és az egész hangversenyt hatalmas tapssal jutalmazó közönség és a maguk örömére egy finn és egy észt kórusművet adott elő. Szathmáry Judit Kovács Tibor kiállítása Martfűn A martfűi művelődési központ emeletének előcsarnokában állították ki Kovács Tibor karcagi orvosfestő képeit. A hidegfényű hiányos megvilágítás sajnos nem kedvez a festmények mikrovilágának, tudomásul kell vennünk, hogy szőkébb hazánkban néhány kiállítóhely — Szolnoki Galéria, MMIK galériája, Mezőtúri Kiállító Csarnok, a karcagi Déryné Művelődési Ház nagyterme — kivételével alig van olyan helyiség amelyben igényes festői munkák maradéktalan szépségükben élvezhetőek lennének. Mindezek figyelembe vételével is elismerés illeti a tárlatnak hajlékot adó művelődési házat, a kiállítás megrendezéséért — de az alkotót is, aki a kedvezőtlen körülmények között is vállalta a martfűi bemutatkozást. Az eredmény igazolja a kölcsönös jószándékot, a tárlat látogatói elismerően írnak, szólnak a különös va- rázsú képekről. S amit nagyon fontosnak tartok, a martfűi nézősereg érzelmileg és értelmileg is nagyon közéj került Kovács Tibor festészetének lényegéhez. A karcagi szik viliágában születtek ezek a képek, a kietlenség költői szárnyalást kap a festmények legjobbja- in, de nem sérül a valóság Tanyaudvar sem. Ez a tárlat is meggyőzi a látogatót arról, szűkített tematikájával is, hogy Kovács Tibor nem a Kunság tájfestője, topográfiai meg- örökítője, hanem egy múló világ mai látványának művészi tükröztetője. Egyszerűbben : festője. Kovács Tibor képein akkor is ott érezzük a táj emberét ha nem portrét fest, — öreg kun, Parasztasszonv — hanem tocsogóst, nádast, vadvizet. S éppen az teszi Kovács Tibor tájfestészetét is emberközpontúvá, hogy a nehéz lét körülményei között érezteti meg a természettel viaskodó embert. Csorda
