Szolnok Megyei Néplap, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-18 / 66. szám
Nyugdíjasok fóruma Levelesládánkból Ráérők klubja Tiszabön Tiszaibő községben 1987. január óta működik a nyugdíjasok klubja. Az eltelt időszakiban már nagyon sok szép és értelmes dolgot csináltunk. Az ide járó idős emberek többsége egyedül élő, de vannak köztünk házaspárok is. Végtelenül jóleső érzés, hogy törődnek velünk, idős emberekkel, és jó tudni azt, hogy nem hagynak magunkra bennünket. A vezetőnk a klubkönyv- tár vezetője: Ambrus And- rásné. Nagyon szereti az idős embereket és nagyon jól vezeti klubunkat. Elvisz bennünket kirándulni, színházba. Szervez részünkre íróolvasó találkozót, irodalmi estet, de ismeretterjesztő előadásokat is. Olyan ez a 'klub, mint egy nagy család, amelynek tagjai igen szeretik egymást. Szeretnénk, ha másfelé is megtudnák, hogy itt níálunk, Tiszabön mennyire törődnek velünk és nem hagyják, hogy egyedül üljünk odahaza a hosszú téli estéken! Amiért most a klubtársaim nevében írok, az ismét egy nagyon jól sikerült régi /hagyományokat felelevenítő szokást idézett fel. A klubban 1989. február 9-én „Ba- tyusbál” volt. Mindenki hozott valamit és olyan terülj- asztalkám kerekedett ki a végén, hogy igazán minden volt! Pedig a mi kis nyugdíjunkból nem lehet nagyon ugrálni. De ötletességben és leleményben nem volt hiány, és így egy fényesen sikerült (hangsúlyozni kívánom, hogy szeszmentes) estét töltöttünk ' el együtt. Körbeültünk és közösen, úgy, mint valamikor régen, elnótázgattunk és még táncra is perdültünk. Magnó és hanglemez szolgáltatta a zenét. Nagyon szeretünk eljárni a klubba, mert — komolyan mondom — arra az időre még azt is elfeledjük, hogy valami fáj. Még a láb- és derékfájás is elmúlik, amikor a klubban nótázunk és eljárjuk a csárdást. A mai rohanó, embertelen világban olyan jó azt tapasztalni, hogy tudunk még szeretettel fordulni egymáshoz, közelebb hajolva megfogni egymás, idős, öreg kezét szeretetet adva és kapva. Szeretnénk megköszönni a vezetőnknek azt a nagyon nagy szeretetet, amivel velünk foglalkozik. Hozzá mindig bemehetünk egy pár szóra, ha szükségét érezzük. Tudjuk, hogy ezt a cikket nem lehet így leközölni, de az lenne a klub kérése, hogy írjanak egy pár sort a klubról és arról, hogy köszönjük a gondoskodást, a szeretetet, a törődést, az emberséget. Köszönjük Ambrusné Jolikának, hogy foglalkozik velünk! A „Ráérők” nyugdíjas klubja nevében: Lakatos Istvánná Vona Gergelyné, Tarjányi Mihályné Mester Józsefné tiszabői klubtagok lábtörlőket készített kükori- cafosztásból. Ma leginkább a rádiót hallgatja, nagyon szereti a szép népdalokat, a jó cigányzenét. Mikor ezeket hallja, eszébe jutnak a régi idők, a jó hangulatú bálok, ahová már 14 éves karától járt a szüleivel. Mindig nagyon szeretett táncolni. s faluhelyen azelőtt volt is rá sok alkalom. A férjét is lakodalomban ismerte meg annak idején. Hatvanegy évet éltek békességben, egyetértésben, mert náluk mindenki egyformán úr volt a maga területén, s nem szólt bele a másik dolgába. Századik születésnapja óta, március 20-án minden 'évben felkeresik Zsuzsa nénit a tanács, a Hazafias Népfront, a tsz képviselői, s kis ünnepség keretében virágai, ajándékkal, jókívánságokkal köszöntik a jászki- sériek nevében. Mi is csatlakozunk hozzájuk, s olvasóink nevében is jó egészséget kívánunk! Kép és szöveg: Korányi Éva Március 20-án ünnepli százötödik születésnapját özv. Ládi Istvánná született Madaras Zsuzsanna, aki Jászkisér, s talán Szolnok megye legidősebb lakosa is. Zsuzsa néni ma is abban a takaros kis házban él, ahová annak idején 1904- ben, az esküvője után Ládi kovács- mester ifjú feleségeként költözött be. Három gyermeke közül — a fiúk korán meghaltak — leánya, Klára él vele, aki most 83 éves. Elmeséli, hogy édesanyja még ma sem nagyon szeret lustálkodni, ágyban feküdni. Már reggel ötkor felkel, mint annak idején, mikor ezernyi dolga volt a földeken, a ház körül, a gyerekekkel, inasokkal, ugyanis a kovácsműhely az udvarban volt. — Talán az a hosszú élet titka, hogy szívós parasztlány voltam — mondja Zsuzsa néni. — kapálás, fejés, kenyérsütés, marokszedés megedzi az embert. ÍMa is az a legnagyobb bánata, hogy nem tud már dolgozni. Az utóbbi időiben sokat romlott a látása, s ezért nem tud olvasni, kézimunkázni, pedig még két éve is Zagyvarékason 1975 óta működik az idősek klubja. Huszonkét tagja van. Jelentkező több is lenne, hiszen a kisnyugdíjasoknak kedvező az alacsony térítési díj, de, sajnos, szűk a hely. A háromszori étkezésen kívül fürdési, mosási lehetőség is van, s természetesen jót lehet beszélgetni, nevetni a régi ismerősökkel. Gyakran előkerül a kártya, a dominó, szól a lemezjátszó. Közösen kézimunkázni, kötni is jobb, mint egyedül. Aki akar, a varrógéphez ülhet, s jól esik, ha ők is segíthetnek. Az óvodásoknak, bölcsődéseknek párnát, kötényt, bábokat varrnak a Május 1. Ruhagyártól kapott hulladékanyagokból. Képünkön: fönt Cseh Gáborné, Franciska néni a varrógépnél, s a többiek Fotó: K, É, Ládi néni százöt éves Akiknek még inkább szükségük van a megértő széra Sajnos Jászberényben se kevés azoknak az idős embereknek a száma, akiknek a várt pihenés éveiből nem jutott más, csak a magány. Akik keserű csalódással vették tudomásul, hogy tartós barátságot kénytelenek kötni az idős korral járó betegségekkel, hozzászokni a nélkülözéssel határos és mind jobban szigorodó takarékossághoz. Talajukat vesztő magányos emberek, akik panaszkodnának, mert szomjazzák a vigasztaló szót, vagy idős házaspárok, akik legalább egymást sajnálhatják. Jászberényben hosszú éveken át a városi tanács, az általános szociális otthon és az öregek napközi otthona igyekezett segíteni az egyedül élő idős embereken. A segítség eredményesebbé vált azután, hogy megszervezték az idős emberek szociális gondozásának és házi betegápolásának egységes irányítását, és megalakult az egyesített szociális intézet. Az intézet irányításával napjainkban hat hivatásos és hatvannyolc tiszteletdíjías gondozónő segít áldozatkész munkával kétszáznegyvenegy gondozásra szoruló idős embert. Urbán Istvánná, Rózsáké egyike azoknak a hivatásos gondozónőknek, aki tudja, hogy a megfáradt, idős embernek a sokféle segítség mellett a vigasztaló jó szó is úgy kell, mint a falat kenyér. Mondják is gondozottjai, hogy Rózsika a legfárasztóbb munka közben se fogy ki a szóból, Akár a konyha kövét mossa vagy az ablakot tisztítja, de még a kályha kormolása közben is beszél, tréfálkozva, hogy elűzze az öregek eondjaát. — Tizenkét idős ember gondozását bízták rám, hetenként kétszer jutok el egy-egy családhoz. Általában takarítok, bevásárolok, mi, a gondozónőik hordjuk ki az ebédet és megteszünk ezen kívül mindent, amivel segíteni tudunk. Gondozottjaink közül a legfiatalabb túl van a hetvenen, és van olyan, aki 90. életévéhez közeledik. Mindegyik segítségre szorul, megértést és szeretetet érdemel, leginkább mégis a Bánfalvi házaspárt sajnálom. Jogosan, hiszen a Bánfalvi házaspárnak a „legrégibb” nyugdíjasoknál már állandósult megélhetési gondok mellett szomorú családi tragédia is megkeserítette az életét. Az elmúlt év decemberében amputálták a 78 éves Bánfalviné jobb lábát. A pusztító kór a tragédiával felérő műtét után se csitult, néhány hónap múlva fáradni kezdett a jobb keze, pár nap óta pedig a kezdődő bénaság miatt használhatatlan. — Sajnos olyan öregség jutott ki nekünk, amire nem számítottunk. Meg kellett tudnom, milyen keserű sors az, amikor úgy érzi az ember, hogy terhére van önmagának és környezetének. Tudom, nincs jogom panaszkodni, hiszen jó hozzám, megértő és türelmes férjem, meg a gyerekem. Igaz, lányom, két évvel a nyugdíjaztatása előtt fizetésnélkü- ií szabadságot vett ki, azért, hogy mindennap át tudjon jönni segíteni. Rózsikét, a gondozónőt is csak áldani tudom, ő is megtesz mindent azért, hogy segítsen és a vigasztaló szót se sajnálja. Mégis nehéz belenyugodni az ilyen kényszerű tétlenségbe, hiszen világéletemben mozgékony asszony voltam és büszke arra, hogy lakásomban még öreg koromban is a rend és a tisztaság uralkodott. Most pedig mindazt a munkát, ami az én feladatom volt, ami egy asszonyt boldoggá tesz, másnak kell megcsinálni. — Igen, megértem^ át is érzem feleségem keservét. Fél évvel ezelőtt még én is elszorgoskodtam (azelőtt férfiszabó voltam) foltozgattam, hogy kiegészítsem kevéske nyugdíjunkat, az asz- szony pedig mindig keresett és talált valamit a ház körül, amit még meg kell csinálni. A szerencsétlenség bekövetkezése óta már nem jut idő a műhelyre, pedig segít, nagyon sokat segít a lányunk meg a szociális gondozónő, Aki nem tudja, mekkora bánat ért bennünket, azt mondhatná, milyen úri dolgunk van, mások takarítanak nálunk, mosnak ránk, hozzák a kész ebédet. Csak sejthetik azt, amit mi biztosan tudunk, hogy boldogan lemondanánk az ilyesfajta úri dologról. — illés — Emlékszel még? Hatvanöt éves az Operett Színház A Nagymező utcai színház 1894-ben épült, eredetileg orfeum céljaira, mígnem 1922-ben egy amerikai vállalkozó, Ben Blumenthal — a Vígszínház akkori tulajdonosa — megvette. Az asztalokat kido- bálták a nézőtérről, helyükre széksorok kerültek, majd az átalakítás után, 1922. decemlber 23-án felment a függöny, s megnyithatta kapuit a Fővárosi Színház, amely csak három hónappal később vette fel a Fővárosi Operett Színház nevet. 1942-től 44-íg a kiváló zeneszerző, Fényes Szabolcs volt a direktor, s a felszabadulás után ismét ő vezette a Fővárosi Operett Színházat. Az első bemutató — mi is lehetett volna más? — a Csárdás királynő volt. Fényes Szabolcsot Gáspár Margit követte, akinek igazgatása alatt tekintélyes művészi rangot vívott ki a színház. Üj zeneszerzők és új szövegírók .kaptak bemutatkozási lehetőséget. Hámos György, Barabás Tibor, Gádor Béla és mások írtak operettlibrettőkat, s Gáspár Margit hívására megjelentek a régi mesterek: Békeffy István, Kellér Dezső, s a többiek is. Bródy Tamás, Kerekes János, Sárközy István, Vincze Ottó, Fényes Szabolcs és más komponisták művei mellett Dunajevszkij, Miljutyin művei arattak sikert, ami nem volt véletlen, hiszen olyan nevek fémjelezték ezeket az előadásokat, mint Honthy Hanna, Feleki, a két Latalbár, Bilicsi, Keleti László, Németh Marika, Kiss Manyi, Fejes Teri, Csákányi László, Sárdy János, Sennyei Vera. Napjainkban az operett mellett megjelent a műsoron a musical is, s az Operett Színház nemcsak idehaza közkedvelt, hanem külföldön is. Bejárták a világot, legutóbb három hónapig vendégszerepeitek az NSZK- iban — telt házak előtt. Amikor fennállásuk 65. évfordulóját ünnepük, éppen egy új mű magyarországi bemutatóján megy fel a függöny. A Mennyből a telefon Trovajoli—Fiasttji1—Ga- rieni és Giovannini olasz szerzők musicaljét tűzték műsorra, s a pénztár fölött, mint évtizedek óta mindig, most is kint a tábla: Minden jegy elkelt! K. Gy. Egy szegényből kettőt... Pontosítunk Március 4-én a Nyugdíjasok fórumában többek között megírtuk, hogy a Közös .kasszából —■ Mi jut az öregeknek? A cikkben szerepel többek között Kun- csorba is, ahonnét adatokat közöltünk a segélyezésre, s az idősek klubjába járók támogatására vonatkozóan. Murányi Zsigmondné, Kuncsorba elöljárója levélben kért adatmódosítást. Megírta, hogy segélyezésre valóban 823 ezer forintot fordítanak, de ez két községben, örményesen és Kuncsorbán illeti meg az időseket. Ebből az összegből Kuncsorbán 463 ezer forint használható föl az idén, s az idősek klubjának fenntartására ugyanott 714 ezer forintot költenek, Megrendítő képek a HÉT vasárnapi műsorában. Nyugdíjasok mondják, nehéz az élet, a megélhetés. Húsos csontot, csirkeaprólékot vesznek hétről hétre, s egy pici jól öltözött asszony nagyot sóhajt: igazi húst már egy éve is van, hogy nem vitt haza a csarnokból. Aztán jön az interjú, s a minisztérium illetékese egy tanulmányt mutat: Kidolgozták, leírták, hogyan lehetne megőrizni a nyugdíjak reálértékét. Mert értik és tudják, hogy valóban nagyon nehéz körülmények között él a nyugdíjasok egy tekintélyes része. Mi a megoldás? — kérdezi a riporter, s az illetékes válaszol. Nem más, minf az, hogy csökkenteni kell a nyugdíjak megállapításánál a százalékot, azaz kevesebb nyugdíjat kell megállapítani, de ezzel együtt a korhatárt is emelni kellene. És mondja tovább, hol, hányán fognak még erről tárgyalni, kiknek kell jóváhagyni stb., stb. Nem vigasztalásként mondom a mostani nyugdíjasoknak, figyeljék csak nem apad el a kispénzű, nehéz helyzetű emberek sora! Ha az okos tervből valóság lesz, szaporodnak tovább. Hogy is van az a nóta, hogy „egy szegényből kettőt, minek is”? Ajajaj, jajjajjaj... — só — Szerkeszti; Sóskúti Juli» Az Operett Színház épülete — ma
