Szolnok Megyei Néplap, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-11 / 60. szám

8

f

1989. MÁRCIUS 11

irodalom» művészet

Utassy József:

Viharban

Viharban a villanatnyi égbolt:

szép volt, igen, szép volt, nagyon szép volt

viharban a villanatnyi égbolt.

Kacsát, libát, tyúkot ólba zártam, és remegtem, félelem, szobádban, kacsát, libát, tyúkot ólba zártam.

Recsegtek-ropogtak a menny gerendái, r eb égték ajkamon az XJrnak imái, recsegtek-ropogtak a menny gerendái.

Mikul, a pásztort, a villám agyoncsapta. - Néztem őt: csupa kék foltok voltak rajta. Mikut, a pásztort, a villám agyoncsapta.

Egy lélekkel így a falum kevesebb lett, ám a temetőnk is kövérebben csendlett, csendlett, csendlett, csendlett.

Horváth Péter: FRONT

• •

Tóth Béla:

Fecskéül

érteni

mindén gyerek eleven vágya.

Az érzés akkor tört rám teljes erejével, amikor Győri Vilmos udvarában játékaink közben a derült égből váratlanul megérkezett a villásfankúak csapata. Puha suhogással, örömös csiviteléssel keringtek fölöttünk, lassan leereszkedtek a hosszú lóistálló dudacserepeire. Egy részük vililózva, szárnyával súrolta az épület ereszében fűzérszám gyöngyöző fészkek kalárisát. így kopogtattak be tavalyi hajlékaikba, így tapogatták, hogy itthon vannak-e igazából.

S .mennyi, de mennyi fecske Győri Vilmosék udvarában. Nálunk, három házzal arrébb egy fészekaljnyi sem lakik.

Az öreg tafcarmányos Tanner Vendel éppen zöldet talieskázott a lovaknak. A 'kalap alól nézde- ■gélt föl rájuk. Kérdezem tőle, hogy lehet az, hogy itten majdnem száz fészket számolunk, nálunk meg egy sincs.

— Te gyerek, nehogy megkfvá- násodban egy fészket is elrabolj, hogy hazavigyed. Véres tejet ád a tehenetek, a házatok is meggyulladhat.

Gyerkőc koromban én is az ingem derekában akartam hordani őket. A fecskéket csak szemmel szabad simogatni. Noha könnyű lenne őket megfogni. Éjszaka évadján. Vagy nappal is.

Jut eszembe, miikor megnősültem, Győri Vilmos a régi kúria száraz bejáratát alakíttatta át cselédlakásnak. Abba költöztem lakni.

A mostanihoz hasonlatos szép meleg áprilisi időben, éppen ebédeltünk, a nyitott ablakon beröppent a szobánkba két szótlan fecske. Körülrepülték a kis szobács- kát többször is. Gondoltam, legyet hajkurásznak, majd kimennek, hiszen emberhez nem szoktak ilyen közelségben szálldosni. Letelepültek a csüngős lámpa ernyőjére, onnét nézegettek fölfelé.

Rákapaszkodtak a mestergerendára, aztán a sifon tetejére ültek. Fölsejdült előttem, hogy ezek tavaly itt fészkelhettek, amikor még 'kapubejáró volt a kvártélyunk. Dehát ember meg fecske egy (lakásban nem élhet. Marasztalhatnám őket. Becsukhatnám az ablakot.

Belátták maguktól is néhány perc alatt, hogy a tavalyi világnak számukra itt vége. Elszálltak. Nem tudom haraggal-é, nem tudom találtak-é udvarunkon fészkelő helyet.

Szívesen gyúrtam volna nekik másikat. De azt nem fogadják magukénak.

Nem voltam egyedüli a fecske- imádatban. Naponta' (többször csőszöltük őket, hogy mit ds cselekszenek.

Az első napjuk sem tellett ki csupa örömködésből. Sokan az első minutumban megtalálták fészkük bejáratát. Rákapaszkod- itak, farkukkal támasztották magukat. Becsícserítettek. Finomsá- gos jártassággal bújtak a drága hajlékba. Sokáig nem mutatkoztak. Elaludtak a hosszú lit után?

Más pár igazítani valót talált a fészkén. Egér telelhetett benne. Hordták kifelé a tavalyi almot. Nem túrták ki fészkük alá a helfet. Szálanként vitték az udvaron is túl, ahol elejtették.

így tettek azök a fészektulajdonosak is, amelyeknek pók szőtte be az ajtóját. Szépen szájba vették a pókhálót, repültek a fátyollal.

Némely fészek alján véletlen lyuk tátongott lakatlanságában. Az igaz gazdák sárvárga módra látták neki a foltozásnak. A kút és itatóvályú tájékán tócsában állt a víz, sárrá dagasztotta a földet. Lepték is a fekete frakkos kőművesek. Méltósággal ereszkedtek a szélére, odalépdeltek a bányához?, föl csippentettek egy fuvarra valót, röptűkben keverték össze nyálukkal, ragasztották az oktalan nyílásra, öt-hat fordulat után az ereszet cserepére ültek pihenni. A

válluk is összeért. Tollászkodtak. Üjra nekiláttak. Talán, hogy a fölrakott sár még nedvesen fogadja a rákövetkező sort.

A házatlan fecskék serény röpdöséssel kezdtek új fészkek építéséhez. Volt a hosszú istálló eresze alatt elég szabad portának, való. A kinézett helyen apró pöttyecs- kékkel rakták föl az első sort. Mint valami karéj kenyér, olyan szabályos hajtásban simult a másik fészek mellé. S lassan, de szemmel követhetően sorról, sorra emelkedett a lakás fala. Emelkedésében domborodott; mint valami nagyobbacska óvó meleg tenyér. Ügy számoltuk, minden figyelő gyerekeszünket összetéve, hogy három nap alatt elkészült az új hajlék. Negyednapra már bebútorozták, friss alommal, levegőben libegő pihetollal.

Hetvenegy régi fészket tartottunk számon. Ezek közül ötben verebek ütötték tanyát. Mindből lógott ki valamilyen fecskéklakta fészeknél szokatlan fűszál.

A régi tulajdonosok érkezésük első percében beszóltak az árendásoknak, hogy megjöttünk, szeretnénk beülni. Egy verébpár az első szóra kiröppent. A másik helyen lakó-szürkék hallgattak. Kívülről pedig ketten is mondták a magukét. Végtelen hosszan, kénle- lően. Nem érhetett a szavuk semmit.

Hogy s «mint mehet ez fecské- éknél1, arra lettünk figyelmesek, hogy vagy húszig számolható csapat fölhussant, s a veréblakta fészkeknek karéjozott, mint valami eleven, madárból font karikás ostor, suhogott. Szárnyak, mellek, szavak döngették a fészekvárakat. Az ostromlók rohamára három fészekből kimenekültek a szürkék. Nyomukban bebújtak a fecskék. Szálanként hordták kifelé a verébfészket. Mindig csak egyikük repült. A másik őrizte a házat.

Az ötödik veréblakásbéliek nem adták föl. Másnap is tartották magukat. Nem esznek, nem isznak. Kis harci szünetekben kikuk- kantak. Pedig az ő albérletük is (kapta a fecskerajok percenként megújuló rohamait. Nem futottak meg. Félelmükben a bátorságuk? Tartja magát a fészekvár verebestől.

fecskeraj próbát tesz mégegyszer, (kitapasztalt támadó zajokkal fölfegyverkezve. Nem ér semmit. Akkor egy fecskeraj lerepüli a sárbányához, viszi a tapasztást, az elfoglalt fészek szájára ragasztja. Ahol húsz- harminc madár dolgozik a diónyi rés befalazásán ott halad a munka. Fél órai serénykedés után égy ceruza nem férne a nyílásba. Ekkor kicsit megpihen a szelíd fecs- keség harcias serege, amelyik, mint hírlik, olyan elszánt, a sólymot is megszalassza, ha határi légymezők fölött fecskepecsenyéjét szedi a ragadozó.

Pihenés a sereg várakozása, vagy utolsó rémséges figyelmeztetés? Még kijöhettek, vagy ez lesz a koporsótok 1

Sötét lehet már odabent, akár a zsákban. Az addig hallgató szürkék fölsírtak. Tud a veréb csima- sza, párja elvesztésén olyan szívhez szólóan sírni, napokig nem áll be a szája.

Belülről csőrkalapácsok rombolják a friss falat. Kitörnek a sársírból! A harcos fecskék megértő nyugalommal nézik. Ott vannak a régi gazdák. Napok elvesztése után sietve tatarozzák, takarítják a hajlékot.

Néhány nap, lassan medrére térül a fecskefalu. Mint a Kupa folyó áradások után. Napkelte előtt szól a muzsika. Addig tart, míg a nap a fa hegyébe ér. Ezzel fölhajtja a harmatok elől elbújt rovarsá- got. Légykapó útjára indul a fecskesereg. Enni, nótázni nem lehet egyszerre. Szárnyalásuk oly zajtalan, szinte úsznak, mint halak a vízben. Olykor alant járnak, szárnyukkal is érintik a falakat, háztetőket, ahogy az időjárás leszorítja az ennivalót.

Máskor olyan magasan köröznek, szemmel alig érni utói őket.

Napokig mintha mást sem tennének, esznek, röpdösnek, összeülnek, bandáznak. Mindig együtt tartanak. Aztán megfeleződik a számuk. Csöndös a falujuk. Elkezdődött a költés.

Egyik madár üli a tojást, a másik legelni jár. A reggeli éneklésen kívül alig hallik fecskeszó. Éppen csak a legszükségesebbeket mondják. Amikor váltja egymást a pár. Hogy a tojáson ülő is kapkodjon valamit magába. Illedelmes mozzanatok. A kinti beszól a sárcipóra ragadva, megjelenik a benti, elröppen, beóvakodik a másik.

Melyik a férfi, melyik az asz- szony, ember fia azt szemmel soha nem különbözteti meg.

A csimaszok világrajöttét tudtunkra adja, amikor a szülők hordják kifelé a tojáshéjdarabokat. Nem lökdelik ki gondatlan gazda módján a fészek alá. Elviszik messzire. Vissza jött ükben rovarka a szájukban. Az öt tojásból kibújt utód éhes ám, pirinyó szúnyogszárnyú falatok kerülnek a fiókák szájába eleinte. Aztán ahogy a falánkok tátogása egyre követeli a betévőt, nagyobbacska lepkécskék, legyecskék, pajorok-a szülők szájában. Mind a két szülő úton.

Az utódok oda magasodnak, egynek, kettőnek kicsüng piros sze- géjű szája az ajtónyíláson. Másra sincs gondjuk, mint a szülőket várják.

Ám azok nem az első szájba dugják a falatot. Valahonnan tudják, melyik a soron következő. Néha bebújnak a falattal, hogy az kapja, amelyiknek a hátán állva követelőzik a kikandikáló erősebb. Az egy fészekalja egyszerre növeszti a szárnyát. Nincs közöttük kedvenc, mostoha.

A rendre tanított utódok farukat a bejárathoz szorítva kipöty- tyentgetik az ürüléket. Nyoma megfolyiik a fészek falán. Megszárad. A szülök csőrvésőjükkel lefeszegetik, elviszik. Üres csőrrel nem térnek vissza.

Ahogy kinő a fecskefiak tolla, újra iteliszalad a levegő szülői hívogató szóval. Gyere ki, röppenj ki!

Ül a legerősebb a fészek szájába kapaszkodva. Menne is, fél is. Kéreti magát. A többiek i hinge tik belülről. Egy kis rebbenés, kibuggyan egy fiókmadár. Csak éppen az eresz első cserepéig. Két méternyi sincs az út. De az nagy út. Piheg. .A másik is a nyílásban, Szülői biztató szó, fodrozódik.

— Gyere te is. Te sem vagy hitványabb. Röppenj!

Az is elérj a cserepet. Ahogy kiszabadulnak a nagy térbe, maguktól is gyakorolgatják ősi tudásukat. Nekirugaszkodnak a tető mezőjében. A szülök odafuvarozzák az eleséget.

Némelyik fiú már többször körülrepüli az udvart, a szülő utána. Röptében dugja szájába a falatot. Pár nap alatt akkorát nőnek, a kis család nem fér a fészekbe. A szülők kint éjszakáznak némely gyerekük társaságában.

Egy hét alig telik el, alig tudjuk, melyik az utód, melyik a szülő. Anyányivá senderedtek. Együtt járják a nagy égi mezőket vadászni. Együvé tartozásuk esténként látszik. A fészek-közeli tető részén ütnek tanyát.

A szülők a második költésre készülnek. Az utód, bár szülőnyi, még éretlen a házasságra. Útjaik elválnak. A szülők maguk akarják uralni a fészket. Ha éjszakára bébúvik valamelyik fecskegyerek a szülői fészek melegére vágyva, nem űzik. Kiküldik. Némely család annyira együtt tart, hogy a szülők a második eresztéshez új fészket építenek. Mint valami póttáska, két domború fészekre ragasztva készül. Az utódok (maradékai abban laknak, a szülők a régiben. Néhol családi viták késleltethetik a második vetést. Sietve rak új'fészket az öreg pár. Tán a gyerekeik, vagy belátó fecsketársaik fognak össze, fürgén tapasztják az új hajlékot. Tízen is dolgoznak. Két nap alatt megépül a tanya.

Az új nemzedék gondozása fá-*^ radhatatlan buzgalommal folyik. Amíg azok is kitollasodnak, már messzi határokból is összejárnak a távoli fecskecsapatok.

Az istálló tetején lehet ezer cserép. Majd mindre, jut egy pár. Kevés zajjal élnek. Tervezgetik az előttük álló utat! Napok mennek. Legelnek, üldögélnek.

gy reggel arra ébredünk, elmentek. Féllábú, egy szárnyatörött sem maradt hírmondónak utánuk. Minden órában lessük őket. Hátha csak rovarász- ni mentek. Jó meleg még az idő. Hajnaícnta a nap végigszalajtja házaik előtt kis sugárkölkeit. Lámpájuk nyomán látni, hogy a póktakácsok sok fészek ajtójára már kifeszítették hálóikat. Har- matcsöppek gyöngyöznek rajtuk. "

Szótlanul evett a család. A férfi a tévét bámulta. A képek némán peregtek, hetek óta rossz volt a készülék.

i — Nincs benne kolbász! — tántorgott a kisebbik gyerek.

— Hallgass! — szólt rá az asz- Iszony. — Egyél!

A hangszóróban, akár kint, a (falu körül, frissen feltámadt szél Suhogott.

— Utálom a babot. — A kisebbik gyerek eltolta a tányért. — Kolbászt akarok.

— Nincs! — A nagyobbik sunyin röhögött.

— Nyughassatok! — Az asszony aggódva pillantott az emberére. A férfi moccanatlan arccal kanalazta a híg levest. Negyven éves múlt, ötvennek látszott. Hatodik hete nem dolgozott. Nappal munka után járt, este leült a tévé elé, nézte, mindegy, mi ment. Most éppen a Híradó. Műholdfelvétel. Hidegfront. A kölykök rugdosták egymást az asztal alatt. \

— Menjetek aludni! Mossatok fogat! — Az asszony leszedte az asztalt, vizet tett fel a mosogatáshoz. A két gyerek kiviharzott a konyhából, a kisebbik szobában rajcsúroztak tovább. — Igazán rájuk szólhatnál néha — mondta az asszony. — Nem bírok .velük magam.

A férfi megtörölte a száját, hallgatott.

— Valami féreg jár erre megint. Két kiskacsát elpusztított. Kiszívta a vérüket. Én nem tudom, mi lesz. Hallod?

A férfi gyufaszálat harapott a foga közé.

— Miattuk van az egész — biccentett a kisebbik szoba felé. — Nem kellett volna vi^gra hozni őket.

Az asszony megdermedt.

— Mit beszélsz?

A gyerekek felnevettek odabent.

— Te nem vagy eszednél.

A férfi makacsul bámulta a képernyőt. Az asszony kikapcsolta a készüléket. Ellobbant a kép, a hangszóró sistergése elnémult, csak az akácok zörögtek tovább az ablak előtt.

— Hogy mondhatol ilyet?

A férfi felpillantott.

— Ha ők nem volnának, eladnánk a házat.

.— Ugyan, kinek? Ki jönne ide, az isten háta mögé? Főleg most, hogy sehol a környéken ...

— Azt mondták, talán Kemencén kaphatok kocsit.

— Jóságos isten! — Az asszony lezökkent egy székre. — Az nyolcvan kilométer!

— Nyolcvanhét. Szálló is van. Csak hétvégén jutnék haza. Jófalun volna valami kazán. De ahhoz tanfolyam kell. És a pénz se volna annyi, mint kocsin.

— Ha bírnád az emelést..,