Szolnok Megyei Néplap, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-07 / 56. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. MÁRCIUS 7. 3 Befejezéséhez közeledik a téli gépjavítás a Kunszentmártoni Körösmenti Tsz-ben. Az idénymunka folyamán 70 erőgépet, 20 gépkocsit, 5 rakodógépet és 50 pótkocsit készítettek elő a tavaszi munkára. Fotó: TKL Csehszlovák vendég Szolnokon Tegnap délelőtt Szolnokra látogatott Krista Kratochvi- lová, a Csehszlovák Országos Nőszövetség osztályvezetője, akit a Népfront Ságvá- ri körúti székházában Tren- csényi Józsefné, a HNF megyei bizottságának munkatársa fogadott. Itt a csehszlovák vendéget röviden tájékoztatták a mozgalom időszerű, helyi tennivalóiról, aki ezután felkereste a szolnoki családsegítő központot, ahol az intézmény tevékenységével ismerkedett. A délutáni városnézés után Krista Kratochvilová este a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ egyik nőnapi ünnepségét nézte meg, majd rövid beszédet mondott. A rendezvény befejezéseképpen a csehszlovákiai magyar dolgozók, a Csemadok folklóregyüttese adott hangulatos kultúrműsort. Kiegészítő műszaki védelem szükséges Tisztázandó kérdések a Kuncsorba határába tervezett hulladékkezelőről (3.) A megyei tanács Településfejlesztési és Környezetvédelmi Bizottságának legutóbbi kibővített ülésén a hulladékkezelő létesítéséről szóló tájékoztató váltotta ki a leghevesebb vitát. Annál is inkább, hiszen a bizottság tagjai és a meghívott vendégek tudták, másnap délelőtt a megyei tanács végrehajtó bizottsága elé kerül a téma. Dr. Galambos Béla, a bizottság elnöke, illetve Jenei László, a bizottság titkára hozzájárultak ahhoz, hogy a vitában részt vehessenek a Magyar Demokrata Fórum Szolnoki Szervezete Környezetvédelmi Bizottságának képviselői is. Magas talajvíz Milyen lesz az idei takarmányellátás? (Folytatás az 1. oldalról) 1988-ban 255 ezer tonna étkezési búzát eladtak exportra. Igaz, hogy ugyanakkor import gabona is érkezik hozzájuk. De az sem lesz elég az igények maradéktalan kielégítésére, s így azzal számolnak, hogy legalább 30 ezer tonna étkezési búzát is föl kell áldozniuk takarmányként. Pedig ha azt is eladhatnák, akkor a világpiacon jelenleg tonnánként 8000 forint körül kapnának érte. Ha viszont itthon takarmányként értékesítik, csupán 4 ezer 300 fórint az ára. De pontosan azért, hogy az állattartási kedv a rossz takarmányellátás miatt tovább ne csökkenjen, vállalják ezt is. Idei terveikben 280 ezer tonna keveréktakarmány gyártása szerepel, s azzal számolnak, hogy éves szinten — szemesterményekkel együtt — mintegy 340—350 ezer tonna takarmányt forgalmaznak majd a megye 320 boltján — ebből 70 a sajátjuk — keresztül. Ami pedig fejlesztési elképzeléseiket illeti, az idén egy komplett premixüzemet építenék Kunhegyesen, s megkezdik az újszászi keverőüzemük rekonstrukcióját is. ' — N — Postai átszervezések „Leválik” a költségvetésről? Napjainkban a távközlés nagy kihívás előtt áll; egyrészt a felgyorsult gazdaságpolitikai változások miatt, másrészt az új szolgáltatások iránti igények növekedése következtében. A távközlés fejlesztésére többféle megoldás is kínálkozik, ám a magyar viszonyok sajátos módszert igényelnek. Egyféle változás már bekövetkezett a gazdaságpolitikai szemléletben, ezt jelzi az is. hogy a hetedik ötéves tervidőszakban központi, állami prioritást kapott a távközlés. Ahhoz azonban, hogy az ezredfordulóra legalább az európai színvonal alsó szintjét elérjük — azt, hogy a főállomások sűrűsége elérje a 30-at, a beszélőhely-sűrűség pedig a 40-et, legalább 3 millió telefonállomást kellene kiépíteni. Mindennek a forrását azonban csak úgy lehet előteremteni, ha — a világ sok országához hasonlóan a Posta „leválik” a költségvetésről és üzleti alapokon tevékenykedik. Az első hozzászóló, Lő- rincz István, a Középtiszai Tájvédelmi Körzet vezetője a magas talajvizet hozta szóba. Véleménye szerint a hulladékkezelő biztonságához olyan kiegészítő műszaki létesítményeket kellene majdan megépíteni, amelyek ellensúlyoznák a kedvezőtlen talajtani adottságokat. Kérdése; vajon elegendő lesz-e azokra is a beruházás tervezett költsége, a várhatóan 1 milliárd forint? Javasolta egy társadalmi bizottság- létrehozását, amelybe olyan független szakembereket is bevonnának, akikben megbízik a lakosság. íA következő hozzászólók is döntően a magas talajvíz miatt aggodalmaskodtak, illetőleg leszögezték; egyetértenek Kuncsorba lakosságával abban, hogy a tervezett komplex hulladékkezelőt csak akkor szabad megépíteni, ha annak biztonsága garantált. Szóba került a kuncsorbai- aknak az a tiltakozó levele, Ezután részletezik aggályaikat: a területen szabad szemmel is látható a valamikori Tisza-holtág nyomvonala. Nem nyugtatja meg őket a megépítendő belvízelvezető csatorna sem, hiszen az tovább fogja emelni a talajvíz szintjét. Éppen e legfőbb aggodalom már nem csak a kuncsorbaiakat érinti, hiszen a talajvízbe netán mégis bejutható — esetleg — mérgező anyagok a talajvíz áramlása következtében veszélyeztethetik Mezőtúr, Túrkeve, Törökszentmiklós, Kétpó kútjait is. Nem értenek egyet az égető létesítésével. mert attól tartanak, hogy az oda akár véletlenszerűen vagy tévedésből bekerülő anyagok égésterméke is veszélyes gázokkal fertőzheti a levegőt. Leírják, hogy mindezen aggodalmak bizony komoly lélektani hatást gyakorlónak rájuk. A falu lakói közül többen már az elköltözés gondolatával foglalkoznak. A családalapító fiatalok nem akarnak a községben építkezni. Nézetük szerint mindez oda veamélyet még tavaly december 13-án írtak a megyei tanács elnökének és egy hét múlva választ kaptak rá. Tulajdonképpen ez a levél „kényszerítette ki” a február eleji ötórás fórumot a faluban, amelyről részletes tudósítást közöltünk. De mit is taralmaz a kuncsorbai levél? „Községünk minden lakosa egyetért abban, hogy óriási szükség van az ilyen és az ehhez hasonló létesítményekre, hiszen nélkülük belátható időn belül lehetetlenné válna az élet hazánkban, de az egész Földön is. Azzal is egyetértenének, hogy Kuncsorba határában épüljön meg, ha valóban ez volna a minden szempontból legbiztonságosabb hely. Azonban mi évek, évtizedek, sőt évszázadok óta itt élünk (és még szeretnénk nagyon sokáig) és tudjuk, hogy a kijelölt hely kiválasztásánál néhány alapvető dologgal tévesen vagy nem elég körültekintően számoltak, amelyek az alábbiak...” zethet, hogy Kuncsorba elnéptelenedik. Nem megnyugtató számukra az sem, hogy a komplex hulladékkezelő tulajdonképpen munkahelyteremtő beruházás. Ügy tudják, hogy Aszódon a hulladékkezelőben dolgozó munkások havonta 14—15 ezer forintot keresnek. Annál kevesebbért valószínűleg itt sem állna be senki. Csakhogy a környező települések üzemei, termelőszövetkezetei — ahol nagyon keményen meg kell dolgozni a pénzért, sokszor nyújtott műszakban — annyit közel sem tudnak dolgozóiknak fizetni. Így, ha a hulladékkezelő megvalósul, és ott az említett fizetéssel dicsekedhetnének az emberek, felmérhetetlen erkölcsi kárt szenvednének a környék gazdasági egységeinek dolgozói. Megkérdőjelezik, hogy éppen azt a 200 hektár jó minőségű termőföldet kell-e kivonni a mezőgazdaságból, amelyen 5—6 ezer ember évi kenyere terem meg. Ök is aggódnak amiatt, lesz-e elegendő pénz a kiegészítő biztonsági létesítményekre. S fölvetnek még egy szempontot: „Az új igények, szokások miatt oda juthat községünk, hogy a megtermelt termékek, termények eladhatatlanná válhatnak vagy csak értékük alatt lesznek eladhatók.. A levelet többszázan aláírták, közöttük a Vöröskereszt, a Hazafias Népfront és a pártalapszervezet titkára, a megbízott elöljáró, a körzeti orvos, a téeszel- nök. Kell-e társadalmi bizottság? Dr. Pethő Mária és Szalai Sára a Magyar Demokrata Fórum Környezetvédelmi Munkacsoportjának képviselői szintén egy társadalmi bizottság létrehívását javasolták az említett bizottsági ülésen. Részletesen ismertették szakmailag megalapozott ellenérveiket. Hídvégi Péter, a megyei tanács környezet- és természetvédelmi titkára igyekezett megválaszolni a kérdéseket. Elmondta, hogy ha a további vizsgálatok során olyan körülmények derüljek ki — ennek már kicsi a valószínűsége —, amelyek a beruházás megnyugtató megkezdését megakadályozzák, természetesen eltekintenek attól. Egyébként a szakhatóságoknak — KÖTI-KÖ VÍZIG, KÖJÁL — éppen az a feladatuk, hogy a bizottság fölött őrködjenek. A bizottsági ülés résztvevői rövid polémiát folytattak arról, vajon érdemes-e, szükséges-e újabb bizottságot létrehívni, amely tulajdonképpen e bizottság munkáját ellenőrizné. Hamar kiderült, nem erről van szó! Hanem az'előkészítés, a tervezés és — ha megkezdődik — a beruházás fázisainak ellenőrzéséről. Mindenesetre leszögezték: egyelőre a megyei tanács Település- fejlesztési és Környezetvédelmi Bizottsága nem kezdeményezi új bizottság alakítását, de ha mások szükségét látják, természetesen tegyék. így aztán a bizottsági ülés azzal ért véget, hogy tájékoztatásképpen tudomásul vették a tervezett hulladék- kezelővel kapcsolatos eddigi munkálatokat. A megyei tanács végrehajtó bizottságának ülésén állást foglalt az előkészületek folytatása és a további tervezés mellett. Vége Egri Sándor A legfőbb aggodalom-JegyzetlapokMúlt és jelen Személyesen nem éltem át 1956-ot, számomra tehát — ahogy elcsépelt közhellyel mondani szokás — történelem az a nemzeti tragédia, ami azon az őszön országunkban bekövetkezett, s ami családok tíz- és százezreinek életét forgatta fel, átmenetileg vagy .örökre. Nincsenek képeim, sem homályosak, sem élesebbek, amiket előhúzhatnék, illusztrációként legalább. Áttételes forrásokra vagyok utalva. Történelem, mondom és rögtön zavarba is jövök. Melyik, s milyen történelem? Az, amit nekünk tanítottak a hatvanas-hetvenes években, vagy netán az, amit manapság taníthatnak már a tizenéveseknek? Esetleg egy harmadik? Melyik az igaz? Egyáltalán: igaz-e már végre valamelyik? Sajátos helyzetben lévő generáció a miénk. Bele- születtünk ugyan az ötvenhatot követő, politikailag valószínűleg még mindig túlfűtött időszakba, de kamaszokként már egy mesterségesen kialakított információs űrbe eresztettük gyökereinket. Senki nem beszélt velünk, arról, hogy mi történt akkor, Nemhogy őszintén, de másképp se nagyon. Tankönyvünk másfél sommás oldalon intézte el történelmünk e legfrissebb, legelevenebb sebét; mintha mellékes, so- kadrangú kérdésről lenne szó. Középiskolásán nagy- nagy űrt, valami bizonytalan homályt éreztünk az ötvenhatos események helyén. Akkor már megjelent néhány publikáció, azoknak a hitélében azonban nemigen bíztunk. Egyfelől talán azért, mert a korábbi (el)hallgatás gyanakvóvá tett bennünket, másfelől viszont akkorra már másféle információkat is nyerhettünk, apáinktól. Sokáig éltünk együtt az ötvenhatról nyert félinformációkkal és a kategorikus minősítéssel: ellenforradalom. Most azonban, amikor gazdasági bajaink kritikus helyzetbe sodorták az országot, a megélénkült politikai folyamatok részeként, szokatlan hevességgel lángolt fel a vita az ötvenhatos események értékelése körül. Immár a nyilvánosság előtt. Űj fogalmat ízlelgethetünk: népfelkelés. Vélemények, indulatok, érzelmek csapnak össze. Ki-ki sorsa, életútja, pártállása szerint vitatja vagy helyesli a Központi Bizottság történelmi albizottságának jelentését, s ez a társadalmi polémia ötvenhat históriájának pontos, árnyalt, történelmileg hű értékeléséhez vezethet el minket. Nemcsak a történelmünket, nemcsak a múltunkat fontos azonban tisztázni. Egyre nyilvánvalóbb, hogy tisztázásra szorulnak napjaink is. Legfőképpen azért hogy utánunk már ne jöjjenek újabb hozzánk hasonló, furcsa helyzetű nemzedékek, s hogy a mi kusza jelenünk már ne lehessen gyerekeink tisztázatlan történelme. L. M. L. Ellaposodunk? Meg kell tudnunk az igazságot. Ez még akkor is jogos igényünk, ha egyébként sejtjük, hogy mi a valóság. Hiszen ki ne ismerné azt a keserű érzést, amikor éveken keresztül csak suttoghatott az igazságról, mert nem egészen volt tanácsos, hogy „kihallatszon” a véleménye. És akkor egyszer csak fellapozza a reggeli újságot, s mivel találkozik? Pontosan a saját nézeteivel. Eljött a nap, amikor az ő alulnézete és mások felülnézete végre megegyezhet egymással. Persze felülről ekkor már úgy fogalmaztak, hogy alulról kell építkezni. Aztán a következő fázis, amikor már túl sok is az igazságból. Pontosabban túl sok a szöveg, kevés a cselekedet. Ilyenkor a nézeteink ismét elkalandozhatnak, eltérhetnek a hivatalostól, legfőképpen abban, hogy mekkora dózis is elég az igazságból? Akkorádé, hogy kimondjuk, vagy akkora, hogy csinálunk is valamit. Kétségtelen, hogy mi már elég régóta egy igazmondó nemzet vagyunk. Azaz nem félünk kimondani a valót. Tele vagyunk a helyzet megváltoztatására szolgáló ötletekkel, ám a helyzet ma még legtöbbször keményen ellenáll. Vannak persze kivételes helyzetek. Ilyenbe azok kerülnek, akik nem kizárólagosan csak verbális képességeikkel akarnak talpon maradni. Hogy mást ne mondjak, itt van mindjárt az a zseniális ötlet, amivel egy úriember a találmányára, azaz az adódoboz használatára buzdít bennünket. Mivelhogy jobb így dobozolni, mint később amúgy, a hűvösben. Nem irigylem persze a feltalálót. mert ha ráharapnak az ötletére, akkor annyi adót fizet, hogy rászorul a saját dobozára. Ha viszont nem lesz kelendő a portéka, az esetben más után nézhet. S hogy mi lehetne ez a más? Kérem, a korlátlan lehetőségek tárháza kínálkozik. Azaz a vállalkozások terén szabad a gazda. S hogy mi az, ami szabad. Például a sajtó. Mert egy igazi feltaláló mindig feltalálja magát, tudja hogy mit szabad, tehát divatos vállalkozásba kezd, azaz lapot alapít. Igaz, ezzel az eddigi tevékenysége kicsit ellaposodik, hiszen három dimenzió helyett csak egy síkon mozoghat, azonban itt már mégiscsak adózni lehet a „többdimenziós gondolatközlés” iránti felfokozott igények kielégítésének. És ennek, vagy emiatt ma egyre többen adóznak. Gombamód szaporodnak az újságok, a különféle sajtótermékek. S biztosan tudom, hogy még nincs vége, hiszen a „szabad a gazda” csak nem rég kezdődött. A több pártra szakadt közvélemény most már keresi a saját szócsöveit. Ami természetesen nem baj, hiszen ez megfelel annak a deklarált szándéknak, miszerint plurális véleményalkotásunknak a nyilvánosság előtti megfelelő arányú tükröztetésére szükség van. Enélkül ugyanis a konstruktív vita elszürkül, amitől meg már nem is lenne az konstruktív. így a sok új lap megjelenése egyenesen kívánatos akkor, ha életképességüket — mivelhogy ezek is termékek — egyre inkább a piac döntheti majd el. Egyelőre bízzunk benne, hogy előbb-utóbb annyi újság jelenik majd meg, amennyit meg is vesznek az emberek. Sokan persze attól félnek, hogy a sajtótermékek száma növekedésének más eredménye nemigen lesz, minthogy — stílszerűen szólva — „ellaposodunk”. Pedig — szerintem — éppen ez a garanciák egyike ahhoz, hogy a gondolkodásunk ne diktált sémákhoz hasonlítson, hanem megszokja a megközelítés sokféleségét. Szil as Péter
