Szolnok Megyei Néplap, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. FEBRUÁR 4 ♦ Azt beszélik a faluban... Azt beszélik a faluban... Azt beszélik a faluban... Azt beszélik a faluban... csak egy lépés a friss, puha kenyér, választék a felvágottakban és a tej, amelyik nem savanyodik meg azalatt, míg hazaér vele a vevő. Mindezt pedig mondom azért, mert 20 évig ettem a Szolnoki Áfész kenyerét. Nem lapoztam bele a község matrikulájába, de alighanem Péter Imre bácsi legénycimborái közül csak keaz áremelést: az öregek azért, mert kevés a nyugdíj, a fiatalok meg a gyerek miatt. Itt azért nem olyan nagyok a fizetések, hogy egykönnyen túltennék magukat rajta. Ügyeskedik hát mindenki otthon, ahogy tud. Itt vannak a húsféleségek: régen elment hetente 5—6 birka, .3—4 féldisznó, egy csomó baromfi. Most birkát nem keres senki, mert a 120 forint sotc kilójáért. Hetente egy fél disznót kérünk, de a karajrésze annak is megmarad. Hétfőn erre járt a Húsipar túrakocsija, kínálták a szárazárut, kolbászt, de nem kértünk. Pang a bolt a tejtermékek frontján is. Aki korábban többet vett, most a felét teszi a kosárba. Jó, a boltnak meglesz a bevétele, de emö- gött kevesebb áru áll majd. Nincs vevő... Istenem, ki gondolta volna, hogy eljutnak a kis falusi boltok addig, amikor már ők diktálják a piacot azoknak, akik korábban semmibe vették igényeiket. Innen talán már vesen etetik így szürkületben a jószágot, ö viszont a 88 évét messze meghazudtolva legényesen tesz-vesz az ólban, és amikor arról kérdem, ugyan lapozzon már vissza a község történetében, mondjuk az első világháborúig, friss szellemmel sorolja, ami emlékezésre érdemes. — Az őseim székelyek voltak: apám Hunyad megyéből, Sárvásárhelyről érkezett, munkát keresve. Aztán meglátta anyámat, elvette, és itt ütött tanyát. Kútásó volt apám. ötéves voltam, amikor baleset érte: egy olyan embert fogadott fel segítségnek, aki gyenge fogásé volt, mondta is anyám, ugyan hagyjad már ezt a semmirevaló segítséget, de apám azt mondta, hadd keressen, szegépy ő is. Aztán egyszer a kétbalkezes segítség elbámészkodott, apám fejére ejtette a nehéz, vasalt vödröt. Súlyos sérülés érte,- műtötték a fejét, és már lábadozott, mikor kiment a határba az aratáshoz; Aztán Kuncsorba válni akar őket már nem viszi a busz Örményesre egyszer csak rosszul lett, vége. — Aztán jött az első világháború . . . — Azt megúsztam szerencsével. Be kellett volna menni sor alá, mikor kitört a forradalom. A vöröskatonák a románokat kergették, én is közéjük akartam állni, de az egyik bajtárs azt mondta, maradjak csak itthon. Igaza volt, nemsokára híre jött, hogy nem járt jól az, aki vöröskatonának állt. — Aztán jött a második világháború. — Na, azt munkával töltöttem. Már a vége felé járt a harc, amikor behívót kaptam. Utat javítottunk a Kárpátokban. Azt mondták, Horthy azért hívatta be a Szolnok megyeieket erre a munkára, hogy ne kerüljenek a németek kezére. Hogy így volt-e, nem tudom, én így hallottam. Hogy jó órában mondjam, nem is kerültünk fogságba. Végül megkaptam a „sasos” behívót, hétfőn be kellett volna vonulnom, de vasárnap bejöttek az oroszok. Péter Imre bácsi fia nem nősült meg, lánya sem ment férjhez, így lehet, hogy a Székelyföldről elszármazott család nem hajt újabb ágat. Írás közben rábukkantam ismét a negyven éves előfizetőnk Márton János bácsi nevére, aki most volt kénytelen búcsúzni lapunktól. Szivünk szerint valamennyi nyugdíjasnak ingyen adnánk az újságot — de hát a lap- csinálás is gazdálkodás. Ám a négy évtizede velünk tar- jó Márton János bácsitól nem kívánunk elszakadni, így részére lapunk kifizeti az előfizetési díjat. Bár, ha minden irománynak csak ennyi haszna lenne ... Palágyi Béla Fotó: T. Z. Ez a telünk sem sikerült. Nyirkos, gőzölgő mosókonyhában telik ez az évszak. A tél derekán Kuncsorba egy- szál betonútjára a traktorok agyagos sarat hordanak fel. A naptárt kell nézni ahhoz, hogy eligazodjunk kizökkent klímánk vargabetűin. Ez a tél: sár és köd. Alighanem gonosz tréfának véli a gyerek a karácsonyra kapott ródlit. Szilágyi Imre, a népfront községi bizottságának elnöke A böllér a nyakunkba lógó felhők rongyába csavarja hajnalonként a késeket és a malacok visítását. Az egyik portáról síró-rívó fatuskó savanyú füstjét terelgeti felénk a csípős szél. Az udvar végi füstölőben hízó földi maradványait gyanítjuk. Így igaz: Ács Antal bácsi a másfél mázsás disznó sonkái alá rakja a meggyfatőkéket, ettől lesz olyan íze a sódar- nak, amilyet a gazda elképzel. — Egy disznót vágtunk, kettőnknek elég is lesz — mondja Ács néni. Aztán elsorolja, hogy a torban ki volt az a huszonegy családtag, aki végigette a hagyományos lakomát: gyerekek, unokák, került kóstoló ennek is, annak is, de ami maradt, az már kitart újig a nyugídjas házaspárnak. Hogy milyen volt a mostani tél a disznóvágásra? Amúgy jó lenne, ha taknyos is, mert nem csikorog, kevés tüzelő fogy, az viszont igaz, hogy kifagyni úgy istenigazában nem tud a disznóság. De hát ez legyen a legnagyobb baj, Ácsék tanyáról jöttek be, a falu közepén házat vettek, belecsöppentek a komfortba, most panaszkodjanak? Lám, minden viszonylagos ... A kapu elé a postásasz- szony kanyarodik. Kerékpárjára szerelt fémládákból osztja az újságot. Hupka Gyuláné nyugdíjas kézbesítő helyettesíteni szállt be néhány fordulóra. Dohog is, miért kellett ezt neki elvállalni, de hát másrészről meg Ács Antal disznóólja azért nem maradt üresen könnyebb most a dolga. Kisebb a teher, sokan lemondták az újságot. A Népszabadság olvasóinak a fele fogyott el, de a Néplap 123 előfizetőjéből is csak 65 maradt. Bár az az igazság, hogy van, akinek egy idő után már hiányzik: ma is ketten fizettek elő újra a Néplapra. Ám vannak nyugdíjasok, akik már nem bírják. Márton János bácsi a József Attila utcában negyven év után vált meg a „Szolnok Megyei”-től. A Reform újság az megy, jelenleg 12 érkezik Csorbára, de kézről kézre jár. A múltszázadi rangos községházán hideget lehelő, üres helyiségekbe nyitunk, mígnem megtaláljuk azt a szobát, ahol élet van: az Örményes-Kuncsorba községi közös tanácsának kirendeltségvezetője tartja a frontot, de szerencsénk is van, hamarosan érkezik Zsolzai Lajos vb-titkár is, így a legilletékesebbtől kérdezem, mi igaz a szállingózó hírekből, hogy válni készül a két település? — Ügy néz ki, hogy komoly a dolog — erősíti meg a titkár, aztán elmondja az ő érveit is, ami oda hord ki, hogy csak jobb lenne, ha nem kerülne sor kenyértörésre. Indokai szinte szóról szóra azok, melyeket a korábban különvált falvak tisztségviselői emlegettek Kőtelken, Csépán, meg Alattyánban. Azt hangoztatták ők is, hogy jobban boldogulnak a közös alapba tett nagyobb pénzből. Aztán a közös Gamesz, a kisebb tanácsi apparátus, a nagyobb szakmai készültség. A társközségek nemhogy hátrányba kerültek volna, de egyenesen felvirágoztatta őket az összevonás. A falu népe is szóról szóra azt tartja, amit a többi társközség. A 10 év alatt örményes vitte el a fejlesztésre adott pénz nagyobb részét, arról nem is szólva, hogy mindössze heti egy alkalommal tudták az ügyeiket a falujukban intézni — nem jó ez így, na! Ha az érdeklődő kicsit körbekérdezi az utca emberét, kiderül, hogy csak hallomásból ismeri a költségvetés tételeit Bálint Gyuláné szerint mellbevágóit mindenkit az áremelés és a közös pénz felhasználásának mikéntjét — de hát nem is ez a fontos. Váljunk külön, megtették ezt mások is, tegyük meg mi is. Legyenek itt a vezetőink karnyúj- tásniyra, egy falu úgy falu, ha gazdái testközelben vannak. Az iskolát már visszavívták a kuncsorbaiak: szeptembertől megszűnt a közös igazgatóság, pedig a vb-titkár szerint nem volt rossz gondolat, hogy az osztályokat fel tudták tölteni a szomszéd falu gyerekeivel. Aztán busz hozta-vitte az apróságokat. Egyszóval: ki volt ez találva — csak éppen a falu nem szerette meg ezt a rendszert. Ügy látszik, makacs, nyakas emberek a csorbai- ak — de a falujukért azok. Szilágyi Imre, a Hazafias Népfront községi bizottságának elnöke egyszer csak ott ül velem szemben. Telefonon hívták munkahelyéről, a tsz- ből, gondolván, hallgattassák meg a csorbái közélet legaktívabb szószólója is. — Az az igazság — kezdi —, hogy már az 1976-os ösz- szevonásért sem lelkesedett a csorbái lakosság, és az aggályait az élet igazolta: kezdett elkopni a faluból az ér- telimség, de a lakosság lé- lekszáma is fogyni kezdett. Márpedig országszerte számtalan lehangoló példa van arra, milyen nehéz megállítani egy település sorvadását. Lépni kelfett. Egyetértünk mi azzal, amit a titkár elvtárs mondott, nincs nekünk panaszunk a közös tanácsra — csak éppen amikor a község lakossága meghallotta, hogy szét lehet válni, attól kezdve erre voksolt. — A csorbái közvéleményt napjainkban is foglalkoztatja. — Igen: a 960 lakos közül több, mint 400-an írták alá azt az ívet, amelyen a veszély eshulladékkezelő-telep ellen tiltakozunk. Bizottság alakult, melyben helyet kapott a falu valamennyi tisztségviselője, az aláírásokat elküldtük a megyei tanács elnökének, akitől mostanában várjuk a választ. Február 26-án falugyűlést tartunk, ott már szeretnénk tiszta képet látni... (Amelyre minden bizonynyal már előbb sor került, ugyanis a megyei tanács vezetői szakértőkkel egyetemben február 7-én 9 órakor találkoznak a falu képviselőivel, s ezen a megbeszélésen, pro és kontra elhangozhatnak a vélemények, s amelyen szakemberek adnak szakszerű válaszokat a felmerülő kérdésekre. Az eseményről lapunkban is részletesen beszámolunk majd. A szerk. megjegyzése.) Akik nem úsztak meg a világháborút... Még ilyet! A kuncsorbai boltban hat darab háromszáz literes fagyasztóláda vár gazdára. — Nem viszik — azt kéri Bálint Gyuláné boltvezető-helyettes, kom- mendáljam valakinek. Hát kommendálom ... — Egyébként milyen hatása volt az áremelésnek? — kérdem Bálintnét, és ő egy szociológiai tanulmánnyal válaszol. — Sokallják az emberek Péter Imre bácsi, az elszármazott székely
