Szolnok Megyei Néplap, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-04 / 30. szám

Irodalom» művészet

Tóth- Máthé Miklós:

idéki városban élő újságíró, szíve szerint író — nevezzük Csa- holczaynak — fölutazik Pestre az ügyeit intézni. Többek között az egyik országos napilap fő- szerkesztőjével is akar beszélni. Régóta ott lapul már egy elbeszélése, de sürgető leveleire a rovatvezetőtől választ sem kapott. Elhatározta, hogy most egyenesen a főnöknél tesz panaszt. Pontosabban csak tenne, mert a főszerkesztő ki üzen a titkárnőjével, hogy nem tudja fogadni.

— Mi az, hogy nem tud? — Csaholczay elkerekült szemmel bámul a titkárnőre. — Öt perce csak lehet a számomra.

— Sajnos, nagyon elfoglalt a fő- szerkesztő elvtárs — mondja a titkárnő —, éppen tárgyal, utána meg rohan a minisztériumba. Talán majd holnap...

— Akkor már nem leszek Pesten — mondja Csaholczay.

— Sajnálom, őszintén sajnálom. — A terebélyes testű titkárnő elomló, nagy, fehér arcán csakugyan valami részvétféle suhan át. — Akkor majd levélben...

— Levélben? — Csaholczay hangija rezignáltan zendül, miközben ide-oda toporog a titkárnő asztala előtt. — Csak öt perc, nem több, Megvárom, és amikor indul a minisztériumba...

— Az nem jó, mert másokkal együtt megy el. Nem lehet, Csaholczay elvtárs, lássa be. Üzen valamit?

Csaholczay a fejét rázza, köszön-, elmegy. Az utcára érve leveszi a zakóját, a karjára teríti. Kánikula van, süt még az aszfalt is, ráadásul belülről is forralja, gőzö- lögteti a tehetetlen düh. — „Be kellett volna rohannom, és oda- üvölteni annak a nagyképű fráternek a véleményem! Még hogy nem fogad! Hát ki ő? Mi ő? Holnap kirúghatják, de én akkor is író maradok, ha szerinte a végeken is”.

Inkább csak az indulata, mint az éhsége lódítja be a Kiskakas nevezetű vendéglőbe. Leül egy asztalhoz, int a göndör hajú, fiatal felszolgálónak.

— Étlapot! — mondja keményen, amikor a fiatalember megáll előtte.

— Ott van ön előtt, uram.

— Ja igen, persze — morogja Csaholczay, és egy pillanatra átfut az agyán hogy milyen nevetséges lehet a pincér szemében. Ott az étlap az asztalon, és nem veszi észre. Igaz, nem csoda, ilyen állapotban !

— Leves nem kell — böngész bele az ételekbe —, hozzon egy borjúbecsináltat, meg egy üveg sört.

— Igenis, uram.

Csaholczay cigarettára gyújt, és gondolatban többször is elégtételt vesz a rajta esett sérelmen. Éppen a főszerkesztő fenékbe rúgásánál tart, amikor a fiatal pincér elébe helyezi a borjúbecsináltat meg az üveg sört.

— Köszönöm... — mondja CsaBorjúbecsinált

holczay. A villáért meg a késért nyúl, és ekkor valami megcsapja az orrát. Lehet ugyan az étel illata is, de nem valószínű. Sokkal erősebb a megengedettnél.

— Ez a borjúbecsinált büdös!

— Hogyan, kérem? — A pincér már elmenőben, de most visszafordul erre a kijelentésre.

— Jól hallotta. A borjúbecsinált büdös. Mit büdös! A reterát hozzá képes ólevendula illatú.

— Bocsásson meg, uram, de eddig még senki sem reklamált.

— Az engem nem érdekel. Lehet, hogy a tisztelt vendégtársaim orrába gyöngyvirágot ültettek be, és annak az illata nyomta el ezt a penetráns bűzt. De az én orrom hagyományos orr, és eddig még nem csalódtam -benne. Mindig meg tudta különböztetni a szagokat.

— Elhiszem, uram, de eddig -még...

— Mondja fiatalember, -maga mióta van ebben a vendéglőben?

— Két hete. Ugyanis csak kisegítő felszolgáló vagyok nyáron. Most leszek utolsó éves bölcsész az egyetemen.

— Értem. Akkor hát nem is igazi pincér. Fogalma sincs milyen a természetes illatot párolgó borjú- becsimált. Egyszer -majd kóstolja meg, de ha még élni szeretne, akkor ne ezt. Ettől -még egy gyanútlan disznót is óvnék, -mert az is felfordulna tőle.

— Igenis... — nyúl az étel után a göndörhajú. — Hozzak helyette valami mást?

— Semmit. Kifizetem a söröm, és elhagyom ezt a helyiséget. Követem az étvágyamat, mert az már az előbb elment.

Csaholczay ilyen előzmények után vonatozik haza. Otthon még egy ideig bosszantják a pesti emlékek, de aztán kipárolognak a tudatából. Annál is inkább, mert rövidesen megjelenik az elbeszélése, és ez valamelyest kárpótolja. Azért a fullánk benne marad, sokáig nem küld újabb írást annak -a lapnak. Csak jó három év múltán, amikor megtudja, hogy fő- szerkesztőtől lefelé csaknem az egész garnitúra kicserélődött. Hanem úgy látszik, Csaholczay számára mégsem szerencsésen, mert azt az elbeszélését is elfektetik, így egyik Pestre látogatásakor megint csak elmegy abba a szerkesztőségbe. Az új titkárnő pontosan úgy sajnálkozik, mint a régi, hogy az új főszerkesztő éppen nem tudja fogadni, Csaholczay hát dolgavégezetlen és meglehetősen ingerülten fordul ki a folyosóra. ahol szembe találkozik egy göndör hajú fiatalemberrel.

— Fogadjunk, hogy nem ismer -meg — vigyorog rá a göndörhajú.

— Nyert... — mondja kedvetlenül Csaholczay —, illetve nyertél, hiszen én vagyok az idősebb.. Ne haragudj, de valóban nem tudlak hová tenni.

— Borjúbecsinált. Ez se mond neked semmit?

— Borjúbecsinált? — Csaholczay töpreng. Mi a fenét akar ez

a fickó a borjúbecsinálttal?

— A Kiskakas vendéglő itt a közelben... — folytatja a fiatalember, majd látva Csaholczay értetlenségét, elneveti magát. — Feladod?

— Fel — mondja Csaholczay.

— Nem csodálom, régebben történt. Abban a vendéglőben én voltam az a kisegítő pincér, aki egyszer kivitte neked azt az ominózus borjúbecsináltat.

— Nahát! — Csaholczay fejében teljes díszkivilágítás. Most már mindenre emlékszik. — Csakugyan te voltál az?

— Csakugyan. És utólag azt is elárulhatom, hogy igazad volt... Annak a borjúbecsináltnak tényleg akadt egy kis mellékíze.

— Meílékíze? Büdös volt... Már ne is haragudj, de most, hogy felidézem azt az esetet, mintha újra itt terjengene az a szörnyű szag is.

— Jól van, akkor büdös volt. De ugye így egyértelműen abban a helyzetben... Hiszen mégis csak a vendéglő alkalmazásában voltam.

— Ez igaz — mondja Csaholczay.

— Viszont megjegyeztelek magamnak. Utánad érdeklődtem, és amikor megtudtam, hogy író vagy, azon gondolkoztam: jó lenne ismét találkoznunk. Majd egyszer, ha én is a szakmában leszek.

— Megtisztelsz — morogja Csaholczay.

— Mert akiből ilyen indulatokat válthat ki egy nem egészen friss... na jó, büdös borjúbecsinált. akkor mekkorákat szabadíthatnak fel a nagyobb visszásságok. A sokszor primitív munkaerkölcs, karrierizmus, élősködés... Nem sorolom hiszen te is tisztában vagy mindazzal, ami gáncsot vet, akadályoz abban, hogy ebből a nehéz gazdasági helyzetből mielőbb sikeresen ki kapaszkodjunk.

— Hát igen... igen... — motyogja Csaholczay.

— A lapnál most én vezetem a riportrovatot, remélem, adsz nekem írásokat. Keményen leleple- zőket, vitriolos hangúakat. Érted, ugye, mire gondolok? Most már egy sokkal nagyobb adag rossz illatú „borjúbecsináltról” kérném a véleményed. Rendben?

endben — mondja Csaholczay, de ez a szó nem cseng olyan magabiztosan. Mit akar tőle ez az alak? Provokál? Ahhoz

előbb keljen fel az öcskös. Eddig is megvolt leleplező riportok nélkül, majd éppen most fogja elkezdeni! Túl van az ötvenen... A fia műegyetemista, a lánya most készül férjhez menni a megyei tanácselnök-helyetteshez. Nem, kis barátom, Csaholczaytól továbbra is csak szép. sejtelmesen érthetetlen „szószőtteseket" fogtok kapni, melyek kiterítve sem árulnak el semnrt a valóságból. Azokból az elbeszélésekből nem lehet baj. Azok ha megjelennek is olyanok, mintha meg sem jelennének. Úgy bizony, fiacskám, úgy bizony.

Amikor ismét kint van az utcán, messzire elkerüli a Kiskakas vendéglőt. Inkább egy önkiszolgálóban ebédel.

Jenei Gyula:

Távolodásom

azt mondják, van bennem valami naprakész téboly, egyébként is silány idegeim sokdeci vodkákkal roncsolom, egyre messzibb a győzelem, a tegnapi puha fövény emlék. csak. már a partot sem látom, távolodom.

Kamarás István:

Hazatérés

Csuberda II, mint már annyiszor, ezen a balszerencsés mérkőzésen is faképnél hagyva őrzőjét, szélsebesen elviharzott a jobbszélen. 'A sokszoros válogatott a közönség hangorkánja közepette akadály nélkül jutott el az alapvonalig. A belső csatárok gólra éhesen várták Csuberda II aranyat érő beadását, de ezúttal hiába, mert Csuberda II nem állt meg az alapvonalnál, hanem nyílegyenesen futott tovább. A közönség dermedten figyelt, de csak annyit láthatott, hogy Csuberda II eltűnik a maratoni kapuban, méghozzá a mérkőzés 89. percében, éppen a gólnélküli döntetlent jelző eredményjelző tábla alatt.

Csuberda II a járdán futott tovább. Könnyedén kicselezte a járókelőket, rámosolygott az anyjuk karján ülő kisgyermekekre és a homályos tekintetű öregekre, majd befordult a legközelebbi mellékutcába. Itt kényelmesebb tempóra váltott. Elegánsan kicselezte a lámpaoszlopot ölelgető részegeket és a kapuk előtt toporgó szerelmeseket. A főútvonalakat mellőzve, kertes házacskák és elhagyott homokbányák között hagyta el a fővárost. Kiérve a földekre boszorkányos ügyességgel cselezte ki a napraforgót és a hibridkukoricát, majd bevetette magát az erdőbe.

Mohos köveket és kanyargó patakokat cselezett ki. félhomályos horhosokban és bükkössel

borított hegygerincen húzott el, már nem fájt a feje, már nem hajtotta semmi, már egészen régi dolgok is eszébe jutottak: keresztmama meséje a fanyűvőről, Jakabos Csaba üveggolyója, a csúnya arcú lány, aki szégyellte csudaszép lábait, a papírhajó, amelyet tizenöt éves korában nagy reményekkel indított el a kertük alatti patakban. Már fü- työrészni is próbált.

Kopott és újmódi falvakon futott át, majd kicselezett néhány tanyát és gémeskutat, és újabb erdőbe kanyarodott. Özek futottak el mellette, gímszarvasok és dámvadak. Borz, mókus, nyuszt és mogyorós pele csodálta meg furfangos cseleit. Aranyló rónán futott, át madarak röppentek a vállára. Három nap és három éjjel sem fogyott ki káprázatos cseleiből. Amikor falujuk dombjára ért, és meglátta anyja házát, felgyorsított.

A hátsó kert felől futott be udvarukba, de anyja megérezte, hogy jön.

— Hát csak megjöttél, fiam? — szepegte a kopott asszony.

— Megjöttem, édesanyám — ragyogott Csuberda II.

— Már vártunk, fiam — mosolygott a kopott asszony.

— Vártak, édesanyám? — csodálkozott Csuberda II.

— Hát várt a Gyula bátyád, meg a fiúk, még a szövetségi kaptányotok is lejött. Azt mondják dél-amerikai portyára mentek — suttogta a kopott asszony.

Csuberda II megtörölte homlokát a lgendás 7-es számú mezben, és leszegett fejjel befelé indult a kopott házba, amelyet éppen hogy fel nem vetett a nagy vidámság.