Szolnok Megyei Néplap, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. FEBRUÁR 4. 7 Megyei moziüzemi tervek, elképzelések Magyarországi ősbemutató a Szigligetiben Fél év múlva indul a Jászkunfilm Széchenyin nyári mozi, Tiszafüreden autós? Az elmúlt évtizedekben hozzászoktunk, hogy kis hazánk filmforgalmazásában a MOKÉP egyeduralkodó volt. Napjainkban azonban rendre alakulnak az alternatív forgalmazók, s ma már ott tartunk, hogy tizenkettőre növekedett a számuk. A megváltozott lehetőségek hallatán felmerülhet a kérdés: vajon szűkebb pátriánkban ala- kul-e önálló filmforgalmazó vállalat. Az emúlt évi bizonytalanság után az idén már körvonalazódtak az elképzelések. Erről és a megyei moziparkot érintő kérdésekről beszélgettem dr. Dajka Miklóssal, a Megyei Moziüzemi Vállalat igazgatójával és Majorosné Drávái Mária igazgatóhelyettessel. Mint elmondták, minden valószínűség szerint a nyáron beindulhat a Jászkunfilm, amely főleg közművelődési filmeket forgalmazna. Játékfilmben egyelőre nem gondolkodnak, hiszen ahhoz, hogy igazi versenytársai legyenek mondjuk a Helikon-, a Hírős-, vagy a Hajdúfilm- nek, nem kevés kemény valutára lenne szükségük. Az pedig nincs, marad tehát a realitás. Elsőként egy pályaválasztási filmet hoznának be Jugoszláviából. A film bizonyára hiányt pótol majd, ugyanis száz-egynéhány szakmát mutat be. Eddig sok helyről kellett összeszedni egy hasonló témájú anyagot. Iskolák, ipari vállalatok érdeklődésére feltétlenül számítanak. Az újszerű filmforgalmazás vélhetően fél év múlva megindulhat. De vajon milyen mozik várják az alkotásokat, no és persze a közönséget? Mozijaink fele a háború előtt épült, egyikmásik vályog-, illetve vertfalú. Bőven elavultak, hiába, a költséges felújítás, a díszítő lambéria vagy a székek cseréje, alattuk, mögöttük mállik szét az egész. Olyan gépezet működik bennük, amelynek jó ha húszszázalékos a kihasználtsága. Minden település ragaszkodik a mozijához, de a fenntartási kötelezettség körül megoszlanak a vélemények. Ugyanis arról van szó, hogy a jövőben meg kell reformálni az üzemeltetés módját, mert a jelenlegi kilencven filmszínházból mintegy húsz működik gazdaságosan — de azok is állami támogatással. (Az évi összbevétel harmada egyébként három megyei moziból származik: a jászberényi, a mezőtúri és a szolnoki Vörös Csillagból.) A helyzet tehát úgy fest, hogy a gazdaságtalan mozikat vagy átveszik társadalmi moziként a tanácsok, vagy pedig közösen üzemeltetik a moziüzemi vállalattal. A harmadik lehetőség több, mint fájó, de nem tehetnek mást: ahol az említett alternatíva nem valósítható meg, ott meg kell szüntetni a mozit. Legalábbis egy ideig, amíg nem találnak áthidaló megoldást. Egy részüknél, ha van rá mód, pályázat útján hirdetik meg a mozi vezetését. Éppen a napokban hirdették meg a szolnoki Tallinn Filmszínházat, amely eddig módfelett rosszul üzemelt. Kisebb településeken az úgynevezett családi mozit szorgalmazzák, azaz egy család bevonását a mozizásba. A meglévő épületek állagán eltűnődve felötölhet az újabb kérdés: nem tudunk építeni mozit? Nos. ismerve a jelenlegi gazdasági helyzetet. nem nehéz a válasz: nem, erre nem futja a költségvetésből. De kínálkozik egy másfajta lehetőség, nevezetesen a „mozitelepítés". A napokban éppen a Karcagi Helyőrségi Művelődési Otthonban nyílt mozi. Február 15-től pedig a Megyei Moziüzemi Vállalat Május 1. úti központjában indul a Hungarovideo kínálatának bemutatója. A város nyugdíjasainak minden héten egy alkalommal vetítenek, de lesz ifjúsági előadás is. (Itt jegyzendő meg. hogv Szolnokon a Tisza moziban van videotéka, illetve még Jászberényben és Mezőtúron is válogathatnak kedvükre a mozirajongók. A közeljövőben pedig Tiszafüred vonzáskörzetében is nyílik egy téka.) Régi vágya a moziüzemi vállalatnak, hogy a Széchenyi lakótelepen egy nyári mozit működtessen, de ez ügyben a tanács egyelőre csupán tétova lépéseket tett. A másik pedig egy tiszafüredi autósmozi lenne Summa summárum: a talpon maradáshoz további létszámcsökkentésre van szükség a vállalatnál, illetve a különböző településeken meg kell valósítani a fentebb vázolt mozi-működtetési formák valamelyikét. Ezek a nagy gondok. S ehhez járul még a lakosság mozizási kedve, amely a mostani áremelkedéseknek köszönhetően nem valószínű, hogy emelkedő tendenciát mutat majd. J. J. Egy festő büszke értékei Udvary Dezső kiállítása a Szolnoki Galériában A szolnoki évek termésének egyik darabja: A Zagyva-híd Szolnoknál Udvary Dezső, a szolnoki néptanító fia egészen fiatalon lett tagja a Tisza-parti művészkolóniának, igen ellentmondásos időben. A szolnoki művésztelepről vonult be katonának, Fényes Adolf, Szlányi Lajos, Zom- bory Lajos sugárzó hatása alól az I. világháború em- berveszejtő ütközeteibe került, ahol a fiatal pályatársak — Aba Novák Vilmos, Zádor István és mások — helyett a felvidéki bakák mustrálgatták Udvary lövészárokban készített rajzait. Igen fiatal volt még akkor, hiszen 1891-ben született, de már megjárta München, Drezda és Párizs festői stúdiumait, ez volt az „előiskolája” a szolnoki művésztelepen eltöltött 16 évének. Az 1919-es front városban a művésztelep is súlyos károkat szenvedett, — a románok 40 napig ágyúzták Szolnokot — így a telepet szinte újjá kellett építeni. Udvary önéletírásából és más forrásokból tudjuk, hogy nem csak az első, de a második, 1945-ös újjáépítésben is részt vett. Az első kiállításai Szolnokhoz kötik, majd a Műcsarnokban és Pozsonyban mutatta be képeit. Néhány akikori festménye a mostani tárlaton is látható: Piac, Zagyva-híd, Vízpart stb. A közel száz munkát felvonultató emlékkiállítás nagyjából három részre tagozódik, de ezeket át-átszö- viik a Tisza-iparti impresz- sziók. Udvary igen mozgékony émfoer volt, szolnoki évei alatt is szívesen vitte palettáját más tájakra, az alföldi pleim airtől eltérő égboltok alá. A síkságot szerette, de vonzották a hegyek, a havasi emberek is. Festészetének egyik jelentős vonulata a Kárpátokban készült képeinek sora. Életművének harmadik, sajnálatosan már utolsó szakasza — 1975-ben halt meg — az úgynevezett „szocreál” korszakhoz és főleg Budapesthez kötődik. Festészetében nyoma sincs a munka- ábrázolás erőltetettségének. Megmaradt olyan festőnek, amilyen volt: realistának, mívesnek, gondosnak és fantáziadúsnak — rövidebben: jó festőnek. Tehetsége révén a különböző munkaképeken nem érezhetjük a szorító kényszer hatását, tőle ezekben az években sem születtek torzók. Udvary Dezső a szocreál „égisze” alatt is lényegi, a látványtól ihletett képeket, értékeket alkotott. Az emlékkiállítás egésze sugallja, hogy népben és nemzetben gondolkodó, elhivatott művész képeit láthatja a közönség. A színvonalat illetően persze ezúttal is kísért az emlékkiállítások, a gyűjteményes tárlatok hátránya, amelynek vektora — általában — azt mutatja, hogy talán kevesebb több lett volna. Kérdés persze, hogy akkor adja-e vissza az utókor egy-egy művész teljességét, ha elérhető műveit valamiféle kronológiai rend vagy tematikai megfontolás alapján állítja ki, vagy csak az életmű legjobb alkotásait bocsátja az unokák elé? A kérdésre egyértelmű és érdemi választ — csak úgy általában — senki sem adhat felelősséggel, de úgy véljük, az Udvary-emlékkiállítás szerkesztői — rendezői jó irányba indultak, elérték céljukat: a gazdag életmű elérhető anyagának bemutatásával, a nézővel súly- pontoztatják Udvary művészetét. A művész egyik, saját ars poeticáját is felvillantó beszédéiben arról szólott, hogy a tehetségen alapuló művészet az idő és a térbeli távlatokon túljutva megteremti és az utókorra hagyományozza büszke értékeit. Szerencsések vagyunk, hogy Udvary Dezső büszke értékeit újra Szolnokon láthatjuk. Tiszai Lajos A kastélyról töprenkedve Mondd, miről szól ez a Kastély? —\állított meg a minap egyik ismerősöm. — Arról, hogy egy ember mindenáron szeretne bejutni egy kastélyba, de képtelen elérni —válaszolom neki tömören. — Csak ennyi? — húzta össze a száját. — Nagyjából igen. Csakhogy ez a kastély talán nem is létezik. Mire ő: — Hót akkor ez valami őrült? — Nem, csak olyan ember, mint te vagy én. Egy tisztviselő, egy földmérő, akit épp annak a 'bizonyos kastélynak az ura tfogad Jel, csakhogy mire a helyszínre ér, a kastély melletti-alatti faluba, már se munka, se 'hivatal. — Na és? — Ebbe képtelen belenyugodni. Keresi a maga igazát, azaz véaére akar járni a dolognak. . — Es mi közöm van nekem mindehhez? Tényleg, mi közünk lehet nekünk mindehhez? Válaszom röviden: vajon nem történt-e meg, nem történhetett-e már meg velünk álmunkban, hogy futunk- futottunk valami után, már-már kétségbeesetten hajszolva a célt, ám képtelenek voltunk elérni. Kinek nem volt már ehhez hasonló kínzóan rossz álma, amelyből szinte megváltás az ébredés. Bár kellemetlen álomképek még azután is sokáig gyötrik az embert. S ugyan -kivel nem esett, nem eshetett meg még a valóságban, hogy szeretett volna elérni mindenáron valamit, akár egy hivatalban vagy épp csak tisztázni egy félreértést valamilyen mechanizmusban, de hiábavalónak bizonyult minden igyekezete. Mert mindig közbeszólt valami vagy valaki, lentről, fentről, oldalról vagy alulról, -nem tudni mi okból, érthetetlenül. Ki ne ismerhetné tehát, hogy mily szörnyű és nyomasztó, ha akár ébren, akár álmunkban kiszolgáltatva körülményeinknek. tehetetlenül kell elviselnünk megalázó helyzetünket, s a vele együttjáró szorongást, mert úgy érezzük. egyszerűen nincs kiút belőle. Nos, az a fajta kiszolgáltatottság ez, amelyet Franz Kafka földmérője is átél, s amely színpadi formát ölt most a Szigligeti színpadán. K. — Kafka csak így nevezi regénybeli hősét — küldetése, hivatása meghiúsulásának okait, értelmét keresi már-már mániákusain, de amikor a kastély alatt elterülő falu lakóinál kereskedik érdeklődőén, végigjárva a különböző helyeket a kocsmától az iskolán át az elöljáróságig, a falutitkárig, minduntalan kemény falakba ütközik, mert a falu lakói maguk is ki vannak szolgáltatva — a kastélynak. A kastély törvényei, szabályai „igazgatják” őket. A kastélyé, ahová soha senki közülük még be nem tette a lábát, csak rejtélyes telefonok vagy üzenetek formájában érintkeznek vele. S legfeljebb küldötteivel, képviselőivel találkoznak, magát a kas-, tély urát azonban soha senki nem látta még. Miféle kastély ez tehát, s vajon ki lehet parancsoló gazdája? De létezik-e egyáltalán ez a kastély, vagy csupán a képzelet szülötte, hisz többnyire csak beszélnek róla. Csak jelkép, szimbóluma valaminek, a feljebbvaló, titokzatos, elérhetetlen, elidegenült hatalomnak? Hogyan értelmezhetjük K, a földmérő különös kálváriáját, amelyhez itt kíséretül két szál zenész, egy hegedűs és egy harmo- nikás szolgáltat „árva” muzsikát, s amely kínzó, akár egy rossz álom? Erre az „álcmszerűségre" utal az előadás kezdetén a felszálló fehér füsttel ködösített, áttetsző világú kocsma-kép is, amelyben a földmérő föltűnik. (Bodor felhők kavarognak alulról a magasba. kesernyés, orrfacsaró szagot árasztva.) Talányos, rejtélyes mű Kafka Kastélya, amelyből Fodor Tamás színházat csinál. követve híven a regény cselekményét és szorgalmasan felhasználva Rónay György regényfordításának szövegét. Van, aki a bizonytalan lét irracionalizmusát olvassa ki belőle — ízlés, erkölcs, világfelfogás, sőt politikai meggondolás egyaránt szerepet játszhat az értelmezésben —, Fodor az elidegenedéstől szenvedő humánum fájdalmas jajszavát hallja ki A kastélyból. ebből a sokszólamú, bonyolultan összetett világú remekműből: a színpadon az emberi kiszolgáltatottság már-már képtelennek tűnő állapotát rajzolja meg egyetlen hatalmas színpadi látomásban. Rajk László szürrealisztiikus, a valóság elemeit furcsa, az álom időt és teret felszabadító logikája szerint megépített díszletéiben, amely egységes keretbe foglalja a játékot. A játékot, mely nem részletszépségeivel bűvöl el, hanem az összbenyomás erejével igyekszik hatni, ahogyan egy rossz álom után sem a részletek maradnak meg, hanem a teljes egész gyakorolja ránk hatását. Az értelmet, az igazságot kereső ember szomorú, keserű képe néz le ránk a színpadról, aki egyre reménytelenebb helyzetbe kerül, járva rendületlen a maga útját — eredménytelenül. A megértő-megváltó emberséget keresi, ami éppen hiányzik ebből a hatalom árnyékában elhidegült és megnyomorított „téli” világból; amelyben mintha élet és hivatal helyet cseréltek volna! Nem véletlen, hogy az előadás egy „aktaháború” már-már burleszkszerű ábrázolásában csúcsosodik ki, ami egyben az elviselhetetlen hivatal-élet abszurditását is hivatva van kifejezni. A földmérő keresőútja végén egy szemellenzős falutitkárral, a hatalom büró- jával találja magát szembe, s Don Quijote módjára „támad” az egész mechanizmus ellen, s marad alul megalázott an. Reménytelenül? Az előadás humanizmusához tartozik, hogy végül is a földmérőtől úgy búcsúzhatunk el. hogy a kastély udvarházának szolgálólányai befogadják őt. s kitárják föléje óvón — jelképes gesztus — a rokonszenv finom és puha gyengédségét. Csipetnyi remény a mérhetetlen reménytelenségben! Annyi, amennyi talán elegendő, hogy az ember lelke ne fagyjon meg a kegyetlenül zord, elhidegedett és elidegenedett világban — amit a kastély képvisel. Jól végiggondolt előadás ez, s a szavát általában érteni. De vajon érezzük is azt, amit mond? A szorongás drámája szorongatja-e szívünket, belénk markol-e igazán a földmérő tragédiája? Sajnos, ezekre a kérdésekre már inem könnyű válaszolnom. Napok óta gyötör a kétség: vajon miért van, hogy a már említett, de az előadás során többször is felszálló füstfelhőkből például csak a kesernyés szagra emlékszem, hogy ama „hivatali” csúcsjelenetből is főleg a közönséges, villogó villanykörték s az egyszerű csengők berregő hangja, meg a földmérő ide-oda rohangálása maradt meg bennem, — mélység helyett a felszín. Akárcsak a mesteremberek fürdőzéséből is a kifröccsenő víz. Tanácstalanul kérdem magamtól is, vajon miért nem „ragyog fel” a vízió egészében az a komor költészet, amely annyira sajátja Kafkának, a regény- nék? Holott a színészi játék korrekt, az alkalmazott zene is helyénvaló, Mucsi Zoltán földmérője — hosszú fekete kabátba burkolózó alak — kellő illúziót kelt, Meszléry Judit kocsmárosnéja erőteljes, színes, Spo- larics Andrea csaposlánya érdekes, a két segéd, a hatalom emberei Mészáros István és Kocsó Gábor mulatságosak, Kátay Endre alattomos elöljárója figyelemre méltó, akárcsak Dobók Lajos a tűzoltó egyesület oszlopaként, vagy Egri Márta, Mertz Tibor, Császár Gyöngyi, Fekete András és a többiek is egy-egy szerepben, valamennyien odaadó résztvevői a játéknak, s hajtják végre rendületlen a rendezői elképzeléseket. Talán a földmérőt alakító Mucsi Zoltán túlzott passzivitása akadályoz meg a dráma mélyebb átélésében? Vagy már a regény természetéből fakad eleve a mérsékeltebb drámaiság, hisz valójában a földmérő nem kerül soha igazán választási, döntési helyzetbe. Vagy a kivitel vázlatossága a ludas, a regény gazdagságához képest a túlságosan csupasz cselekmény — ez esetben mégiscsak igaza lenne Kosztolányinak, hogy „egy elbeszélést dramatizálni annyi, mint elhegedülni, hogy milyen szép valami szobormű” — azaz majdnem lehetetlen —, talán a figurák kontúrjai nem elég élesek, vagy a ritmus lanyhul olykor, nem elég éber? Vagy mindez együttesen mérsékli az előadás hatását? A Fodor Tamás rendezte Kastély efféle szorongásokat, a megválaszolatlan kérdések szorongását is hagyta bennem (bár meglehet — csupán az én készülékemmel van baj.) Mindezzel együtt úttörő vállalkozás ez. s feltétlen tiszteletet ébreszt; A kastély első hazai bemutatója mindenképp színháztörténeti esemény. Megtekintése színházszerető embernek „kötelező”. y. m. A földmérő és segédei. Balról jobbra Kocsó Gábor, Mucsi Zoltán, Mészáros István. (Fotó: T. Z.)
