Szolnok Megyei Néplap, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-13 / 296. szám

1988. DECEMBER 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Nagy idők tanúja L A Verseghy Gimnáziumtól Szárszóig Neve ma már csak az idősebbek emlékezetében él, a fia­talabb nemzedék legfeljebb megsárgult újságokból, szí- nehagyott parasztpárti plakátokból ismerheti őt. Dr. So­modi István ugyanis már régóta nem él aktív politikai életet, közéleti pályája 1956-ban megszakadt — aligha­nem mindörökre. De mi történt addig? Csak címszavakban: 1945-ben földosztó miniszteri biztos Szolnok megyében, a legendás Petőfi-brigád egy­kori parancsnoka, Veres Péter parasztpárti vezető tit­kára, majd pedig Erdei Ferenc földművelésügyi minisz­teré. Mindkét politikus mellett éveket tölt. A hatalom belső „bugyraiban” közvetlen közelről szemlélheti az irányítás torzulását, az ország romlását. Beosztásából eredően a folyamathoz akaratlanul is asszisztál, csakúgy mint mások, de egy idő után van bátorsága levonni a konzekvenciákat. Somodi István emlékei, élményei sajátos adalékot jelentenek történelmi múltunknak egv olyan kényesnek mondott szakaszához, amely máig sincs kellően tisztáz­va az utókor előtt. — Vázlatokban elmondta korábban élete történetét, ennek alapján teszem fel a kérdéseimet. Tehát: hogyan jutott eszébe, hogy 1943-ban baloldali könyveket ájuljon Szolnokon? — Ehhez az alma mater­ről kell valamit mondani: én a Verseghy Gimnáziumba jártam. Nem nevelt ez az iskola forradalmárokat, de az a tény, hogy névadója a magyar jakobinus mozgalom kiválósága, nagyon sokat je­lentett. Tizenötéves korom­ban találtam rá arra a tár­saságra, amely a népi radi­kalizmus képviselőiből, a Márciusi Front maradvá­nyaiból állt. Ettől kezdve jártam irodalmi előadások­ra, konferenciákra, bekapcso­lódtam a falukutató mozga­lom legutolsó hullámaiba. Amikor a baloldali könyvek eljutottak hozzám, társaim­mal úgy éreztük, hogy vala­mit megtaláltunk, amely egy jobb magyar életbe vezet el bennünket; az addig elnyo­mott osztályok felszabadítá­sához, a társadalom reform­jához, a soha igazán meg nem született független, sza­bad, demokratikus Magyar- ország megteremtéséhez. Természetes volt, hogy ami­kor 1943-ban Püski Sándor, akinek az érdemei elévülhe­tetlenek (az ő kiadóvállala­ta adta ki ezeket a könyve­ket), meghirdette, hogy azok, akik a kiadóvállalat könyve­it olvassák, bizonyos felté­telek mellett bekapcsolód­hatnak a könyvterjesztés könyvnapi munkájába, ak­kor barátaimmal együtt lel­kesen megragadtuk az alkal­mat. összefogtunk tehát a cim­boráimmal, és utánajártunk, hogyan lehetne részt venni a könyvnapon. Kellett hozzá polgármesteri engedély, ame­lyet nem volt túlságosan bo­nyolult megszerezni. Ezek után Szabó Lajossal, a Bu­davári fiúkkal, a Rontó- és a Győri gyerekekkel (mind munkások voltak), meg egy­két gimnazista barátommal elmentünk a Budavári Pista édesanyjához, akinek volt egy piaci sátra, nálunk ott­hon pedig egy öreg taliga. A Keresztyén Ifjúsági Egyesü­letben egy szekrényben őriz­tük a könyvanyagot, amelyet Püski idejében leküldött. Reggelenként a taligával ki- hordtuk a főutcára (a mai Centrumsarok környékére), felállítottuk a sátrat, kipa­koltuk a könyveket. Nem volt konkurenciánk, mert mások nemigen favorizálták ezeket a könyveket. (Az is­mertebb szerzők közül: Illyés, Erdei, Sinka, Veres Péter.) Nem ez volt azonban a dolog érdekessége, hanem az, hogy e könyvek között ott voltak a munkásmozgalom dokumentumai is. Révai már abban az időben hazaküldte a Népiség, demokrácia, szo­cializmus címmel megjelent munkáját. (Azt hiszem Marxizmus és népiesség volt az eredeti címe. Kállai Gyu­la adta a nevét a könyv megielentetéséhez.) Mód Aladár már megírta a Négy­száz év küzdelem a függet­len Magyarországért című munkáját, és még ió néhány kiadvány beszivárgott az anyag közé. A város gondol­kodó' értelmiségi érdeklődői felfedezték a sátrunkat, még Somodi István lis diktatúrák zenitjén pro­dukálni akart és tudott egy olyan nyilvános, politikai demonstrációt, amely nem­csak metodikai szinten mu­tatta fel a véleménynyilvá­nítás, a szembenálló nézetek ütköztetésének szabadságit, de érdemben is hitet tett a demokratizmus mellett, és síkraszállt a nemzeti függet­lenségért. Belpolitikai tény, hogy a szárszói konferenciá­ban testet ötlött huszadik századi magyar reformkor programja, legalábbis ennek alapvonalai és vitatkozó par­lamentje. Az évszázadok óta halmozódó problémák rrieg- oldási igénye és lehetséges változatai, a lemészárolt, el­vetélt forradalmak végigvi- telének akarata, az ország és a társadalom demokratikus átalakításának, a jogfosztott rétegek felszabadításának parancsa — és létrejött egy sajátos, nemzeti egység. Min­den belső és külső erőszak nélkül.” Szárszó örökérvényű taní­tása az, hogy amikor az or­szág, a nemzet veszedelem­be kerül, és úgy tűnik, hogy a hivatalos Magyarország nem tud vagy nem akar se­gíteni. akkor mindazok, akik felelősséget éreznek a nem­zet sorsáért, megkeresik a módját, hogy szót értsenek egymással és megpróbálják megtalálni a Tervezető utat. Nos, ebben az értelemben az egyszer volt Szárszó kinő a történelmi emléktár rekvi- zítumai közül. szegény megboldogult Cso­móz Gáspár, az újvárosi plé­bános is vásárolt tőlünk. — ön részt vett 1943-ban a legendás balatonszárszói konferencián. Ma az évfor­duló kapcsán újra gyakran emlegeti a sajtó Szárszót. — Balatonszárszóról könyv­tárnyit lehetne beszélni. Én most részt vettem a húsz­harminc évesek Szárszó 88 nevű konferenciáján. Meg­hívtak oda. Nagy nyomaték­kai merült fel a kérdés, hogy mit adhat Szárszó a ma ifjú­ságának. Megpróbáltam ezt összefoglalni egy tanulmány­ban. Ha megengedi, részlete­ket olvasnék fel belőle. „Vé­gül is mi a szárszói hagya­ték? Befejezett múlt, sőt egyre inkább mítosz, legen­da, vagy hasznosítható ta­pasztalat a nemzet további életében ? Netán modell, vagy emlék. Egyáltalán mi a maradandó Szárszó törté­netében ? Tálén tűm értéke, az adott kritikus időszakban érvényes politikai és morá­lis értelme nyilvánvalóan maguknak az ott elhangzott igéknek volt elsősorban, amelyekkel Szárszó a nagy változások előtt útravalóul ellátott bennünket. Meggyő­ződésem, hogy legalább két történelmi tényt ettől a haj­dani hét naptól nem lehet elvitatni. Külpolitikai értékű tény, hogy mindaz, ami ott történt, egy földrajzi és tör­ténelmi helyzete folytán ke­resztre feszített, kiszolgálta­tott országban zajlott le, ide­gen érdekeknek alávetett vi­szonyok között, háborús kényszerhelyzetben, gyakor­lati értelemben közel a ka­tonai megszállás, az önálló nemzeti akaratnyilvánítás ellehetetlenülésének állapo­tához. E körülményeket fi­gyelembe véve nemzetközi mércével is jelentős a tény. hogy ez az ország, ez a tár­sadalom akkor, a megszál­lott földrész közepén, a totá­— Hogyan lehetett ide el­jutni? — Ügy, hogy nem volt va­lamiféle „belépés csak meg­hívóval”, nem volt ellenőr­zés, a jelentkezők megrostá­lása, kordon stb. A Soli Deo Glória Szövetség és a Ma­gyar Élet Kiadóvállalat meg­hirdette a konferenciát, amelyről elméletileg az or­szág minden állampolgára tudhatott. Tudott is minden­ki, aki érdeklődést tanúsított a közélet problémái iránt, — Milyen volt a hangulat a konferencián? — Nem akarom visszavetí­teni jelenlegi gondolataimat abba a korba, hiszen tizen­nyolc éves voltam, frissen érettségizett diák, felvettek már akkor a Győrffy-kollé- giumba. Ez életemnek egy meghatározó mozzanata volt. Én egy voltam a konferen­cia hatszáz neves és névte­len résztvevője közül. Ami a hangulatot illeti; a sza­badságnak, a jövőben való bizakodásnak egy olyan lég­körében éltünk ott, amely azt hiszem, a későbbi éle­tünkben már nem nagyon fordult elő még egyszer. Szo­rongva vártuk a jövendőt, hiszen egy rettenetes tűzfüg- göny közeledett az ország­hoz. a frontvonal. De bíz­tunk abban, hogy mindaz, amit megálmodtunk, ter­veztünk, valóra válik: egy független, demokratikus Ma­gyarország, ahol a dolgozó nép ura lesz a saját sorsá­nak, és gazdája a hazájának. Szorongás, várakozás, föl- szabadultság — együtt volt jelen ebben a légkörben. Vi­tatkoztunk, előadást hallgat­tunk, a Balatonban hancú- roztunk. Soha vissza nem tér az életünkbe ez a hét nap. Jurkovics János (Következik: „Ha a németek vissza­jönnek, lógni fogtok!” Élet a kollégiumban Délelőtt üres a kollégium, csak a kapus őrzi az épüle­tet a bejáratnál. A hálók ajtajai zárva, a folyosók néptelenek, legfeljebb a földszinti klubszobában üti el lyukasóráját egy-egy osztály. Az ügyeletes előtt az asztalon füzetek, naplók, ezerszer átlapozhatja unal­mában, mert ilyenkor alig akad dolga. Az egyik sorozat a szobák reggeli rendjéről tanúsko­dik. A legtöbb ötös, de akad négyes, sőt hármas is, mert az ágyak (a késői kelés mi­att) rendetlenek maradtak, Ezek a tanulók jobban vigyáznak a rendre, tiszta­ságra — mutatja Móczó Já­nos, a jászberényi Liska József kollégium vezetője az egyik ilyen mintaszobát. — Itt nincs leverve, összeken­ve, agyon ragasztgatva a fal, elszórva a papír. A kör­nyezet visszahat a gyere­kekre, amit ők maguk szé­pítenek, a jó példa pedig ragadós. A 34-ből eddig már 7-ben tapéta fedi a fa­lat. A szobákban 6 ágy. 6 szék, 3 páros íróasztal, az előtérben öltözőszekrények, a falon néhány polc, kép, az ajtó fölött vezetékes rá­dió. Némelyik szobában ikis TV is van, sőt egyesek dísz­halat, papagájt is tartanak. Kevés a holmi, nem nehéz rendet tartani, és mivel a szobákban a diákok takarí­tanak. általában vigyáznak is a tisztaságra. A kollégiumot az iskolá­hoz egy „sóhajok hídja” kö­ti, reggeli után azon vonul­nak át a kollégisták a taní­tásra. Kettőig eltelik ott az idő, sőt délután is vannak iskolái foglalkozások, méré­Mikor ebéd után újból megélénkülnek a folyosók, valóban meglepő előzékeny­ség, udvariasság tapasztal­ható. Nincs hangoskodás, to­longás, látszik a fiúkon, hogy ez a „jól neveltség” nemcsak az idegeneknek szól. Különben is ha tör­ténne valami, rögtön ott teremne valaki a diákta­nácsból. A tanács tagjainak nagy tekintélye van a kol­légiumban, mert csak a leg­jobbak érdemlik ki, hogy oda bekerüljenek, ök lé­nyegében a kollégium veze­tői, a diáktanács a kollé­gium önkormányzati szer­ve. Délidőben éppen a klubszobában fontos dolog­ról tanácskozik: a jövő heti étrendet állítják össze. — A konyhafőnök megbe­tegedett, ezért szólhatunk bele — mondja Üjlaky Sza­bolcs, a diáktanács titkár­vagy üres (üdítős) üveget talált az ügyeletes a szobá­ban. Van úgy, hogy a diák- szolgálat osztályzatát isko­lakezdés után a hálókat zá­ró nevelőtanár felülbírálja, néha szigorúbbra, máskor enyhébbre veszi a minősí­tést. Nem mindegy, mert a szobák versenyben állnak egymással, és a legjobbak lakói jutalmat kapnak. Né­hány éve ez abból áll, hogy kitapétázhatják a szobát. Kiválasztanak egy mintát, a kollégium megvásárolja, hozzá még egy posztert is, és a fiúk maguk szabnak, ragasztanak. sek, szakkörök. A jászberé­nyi kollégistáknak így ki se kell lenniük lábukat az épületből, egy helyen van szállás, étkezés, tanulás. A szabadidőt azért mindenki nagyon várja, s ha teheti, kimegy a városba, a hétvé­gén pedig utaznak haza. Egy kollégistának jóval több egy városi csatangolás, egy mozi, mint a helybeli­eknek vagy a bejáróknak. — A pedagógiai munkát rendkívül megkönnyíti a kollégium — mondja Hla- vacska Andrásné iskola- igazgató, — mert azon túl, hogy a közösség önmagában is nevel, a gyerekek dél­után, este sem esnek ki a tanári felügyelet alól. Nem szigorú fegyelemre kell itt gondolni, hanem csak a ne­velőtanári jelenlétre. A be­járók, városiak neveléséről otthon sokszor megfeled­keznek a szülők, nehezen is állnak ellent a ráérő, pén­zes barátok hívásának. A kollégiumban nincs ilyen gond. A kollégisták önál­lóbbak, kezelhetőbbek, erő­sebb bennük a közösségi érzés. helyettese —. de jó volna ezt rendszeressé tenni. Elé­gedetlenek vagyunk a mi­nőséggel, nem is mindig elegendő az ebéd, hiányzik a szalvéta, és még más ki­fogások is vannak. Szeret­nénk, ha ismét visszakerül­ne az iskolához a konyha, mint régen volt. A 9 tagú diáktanács esti kimenőket oszt, külön mo­zilátogatást engedélyez, ju­talomutazást finanszíröz, ők szervezik az őszi mun­kákat, közösségi rendezvé­nyeket, kollégiumi ügyek­ben egyenrangú partnerei a nevelőtanároknak. A diák­tanács tagjai vagy segítőik vezetik a napi diákszolgála­tot, a városi társadalmi munkákban övék a legna­gyobb felelősség, őrködnek a kollégium rendjén, meg­akadályozzák a farkastör­vények érvényesülését. — Néhány éve még rossz dolguk volt a bundások- nak — mondja Farkas Ró­bert vezetőségi tag. — Ava­tások, verések voltak, a fel­sősek csicskást tartottak, boltba küldték az elsősöket ... Komolyan felléptünk a durvaságok ellen, és a ne­gyedikesek ma legfeljebb csak a sort nem várják ki a menzán. Délután fél ötkor ismét csendes az épület, kezdődik a szilencium, a kötelező ta­nulás. A nyitott ajtókon belátni az asztal fölött gör­nyedő fiúkra, amint birkóz­nak a másnapi anyaggal. A hálóban csak a jobbak ta­nulnak, a kollégiumi átlag­nál gyengébbek pedig, mi­vel közös tanuló nincs, az iskolai tantermekbe vonul­nak át. Ha úgy vesszük, ez büntetésnek is felér, de ép­pen ezzel kívánják ösztö­nözni őket, hogy emelkedje­nek fel a 3,3-as kollégiumi átlag fölé. Persze ez tökéle­tesen sohase sikerülhet, mert a 150 kollégista fele mindig az átlag alatt ma­rad. Reménytelennek is tartják néhányan sorsukat, és beletörődnek, hogy ők a délután egy részét is mindvégig a tantermekben töltik el. Talpon vannak ha kér a város A bukásra állók, mint­egy 60-an, még az esti szi- lenciumra is beneveztek. Közülük az egyik vöröses hajú másodikos fiú már egy tantárgyból kievickélt az örvényből, de esti kime­nő helyett marad továbbra a „tudósklub" látogatója, mert még további három­ból kellene a kettest meg­ütni. A gyenge tanulmányi eredmény egyébként a térí­tési díjban is érződik, a ma­ximális havi 940 forint azonban még így se tekint­hető magasnak. És van, aki csak 250-et fizet a teljes ellátásért. A jászberényi Liska Jó­zsef Ipari Szakközépiskola és Kollégium 360 tanulójá­ból" az iskolai rendezvénye­ken, versenyeken a 6—7 megyéből érkezett százöt­ven kollégista a meghatáro­zó, hatással vannak az isko­la egész életére. Talpon vannak, ha a városi tanács vagy a KISZ-bizottság tár­sadalmi munkát, parkgon­dozást kér. A 15 éve alapí­tott diákotthon ’78-ban érte el a kollégium címet, két év múlva ezüst, azóta pe­dig folyamatosan arany ok­levél minősítést kapott. A kollégiumban folyó nevelő, mozgalmi, kulturális és ön- kormányzati munkáért idén megpályázták a kiváló cím elérését. Lukácsi Pál Várják a kimenőt Fél ötkor szilencium Jótékony célú kiállítás nyílt tegnap délután Szolnokon, az SZMT Ságvári Endre Művelő­dési Központ klubtermében. Kardos Tamás fotóművész — vásárlással egybekötött —, de­cember I8-ig nyitva tartó tárlatának bevételét a szolnoki Gyermekváros támogatására ajánlotta fel (Fotó: T. K. L.) Balatonszárszó 1943: Veres Péter szónokol (Reprodukció: H. L.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom