Szolnok Megyei Néplap, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-06 / 290. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988 DECEMBER 6 Számítógép — szakma — szenvedély Aki utolérte a rohanó /' Úgy tartják, a mai gyerekek az anyatejjel szívják magukba a „csipeket”, ezért van, hogy behunyt szemmel zongoráznak a legbonyolultabb számítógép „klaviatúráján” is. Mondják azt is, középkoron túl reménytelen vállalkozás megérteni az okos masinák lelkét, észjárását. A mai fiatalok büszkén vallják, hogy kisajátították a komputerrel működő világot. Alighanem el is hinném, ha nem ismerném Pándi Istvánt, a Nagykunsági Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság számítógépparkjának „doktorát”. Életkorát könnyen kiszámíthatja bárki, l\a onnan indul el. hogy a fiatal fiú a háború utolsó évében állt be Shön József szolnoki Werékpárjavító műhelyébe tanulónak. Azaz hogy a műhelyt egy kiégett üzlethelyiség szimbolizálta a főutcán, melynek bejárati ajtaja az a cifra előszobafal lett, melyet az ócskapiacon vettek és hatan cipeltek a tetthelyig. Ugyanígy szerezte be a mester a háborút átvészelt rozsdás szerszámokat; úgy mint csavarhúzót, kulcsot, harapófogót — és már jöhettek is a környék piacjáró asz- szonyai kipukkadt gumijú biciklijeikkel. Amikor Schön urat megkérdezte valamelyik illetékes. nem vállalná-e fel a varas irodagépeinek javítását, a válasz erre sem lehetett más. mint igen. Hamarosan jött is az első megbízatás: a Papírgyárban mondott csődöt egy írógép. — „Eredj csak Pista fiam javítsd meg” — mondta Schön mester —, és Pista fiú — Pándi István — a biciklire pattant, hogy életében először közelről is szemügyre vegyen egy írógépet. Fontos pillanat volt: a sorsa alighanem akkor dőlt el, amikor a számtalan kar, billentyű, váltó és emelő között felfedezte azt az egyetlenegy alkatrészt, amelyik nem volt a helyén, s amelyet egy darab kerítésdrót segítségével sikerült jobb belátásra bírni. Ettől kezdve Schön úr műhelyében nemcsak biciklit, de immár ténylegesen irodagépeket is javítottak. Sebbel-lobbal haladunk végig pályafutásának évszámain: 1950 Budapest, ahol elsajátítja az irodagépszerelő szakmát, aztán Szolnokon lesz orvosa a beteg masináknak. A technika persze fejlődött már az elektronika előtt »s, így a kiképzésekről, átképzésekről, fejtágítókról hozott papírokat, bizonyítványokat csak kilóra lehet mérni. Aztán a Titász az a munkahely. ahol már elektronikus gépek vezetik az áramszámlát. Itt váltja fel a rugókat. fogaskerekeket, áttételeket, mechanikus gyűjtő- rendszereket az áramkör. Ez az újabb vizsga: józan műszaki ésszel már nem lehet kilogikázmi melyik billentyű hagyta el az „őrhelyét”, hiszen a vezetékek kusza gombolyagában láthatatlanul cikáznak az elektronok. Más szakma? Lehet — de talán más ember is. Pándi István 1980-ban egy irigylésre méltóan nagy feladatot kapott: azt bízták rá, hogy a Víz- és Csatornamű Vállalatnál teremtsen egyetlen év alatt egy számítóközpontot. Szamos Miklós gazdasági igazgató szabad kezet adott neki mindenben. A pénztárhoz elsőként járulhatott, ha kimondta a jelszót: „számítóközpont”. Olyan gépparkot kellett létrehozni, amelyik százezer vízszámlát képes „fejben tartani”. Karácsony előtt két nappal már élesben ment a munka: a betanulásra ha egy óra kellett a kezelőknek. .. A Szolnoki Mezőgép is etájt készült számítóközpontot létrehozni, ment hát Szamos Miklós és vitte magával Pándi Istvánt is. Még nagyobb gép, még nagyobb feladat. A szakmából már nem lehetett kiszállni — de műfajt váltani igen. A vállalatok kezdtek „rákapni” a saját kisgépekre. melyekhez szakember kellett. A NEFAG Robotronjai is avatott szakértőre vártak, és Pándi István munkahelyet változtatott. Az NDK-ban kellett ezúttal ismeretet szerezni az új géphez — bizony jó messzire immár a Schön-féle kerékpárszerviztől. A jelenben vagyunk — beszéljünk hát jelen időben korunk csodájáról, amit úgy hívnak, hogy számítástechnika. Végigjárom a Pándi lakást: egy mindenhez értő ezermester kezenyomát látni a környezeten, ám az apró jelekből lehetetlen nem észre venni, hogy az otthon is hamarosan „számítógépre kerül”. — Nem szakma az enyém, hanem szenvedély — mondja a házigazda. — Olyan sodró iramban változik a technika, hogy egyetlen lépésnyi hátrány elég ahhoz, hogy az ember kiessen a ritmusból. és a gép előtt tanácstalanul topogjon. Mi mást tehetnék, mint azt, hogy itthon is beállítok egy komputert, melyen „elpróbálom” a napi munkámat. A saját használatomra egy ugyanolyan IBM gépet hozok be, amilyen a vállalatnál is Van. Elmélyedek benne, hogy odabent már jól menjenek a dolgok. használatú számítógépéhez: mire lehet felhasználni odahaza az okos masinát? — Az egyik lányom pedagógus. nem lenne baj, ha megismerkedne vele közelebbről. és később a tanítványai előtt nem vallana szégyent. De a középiskolás lányom is hasznát látná az itthoni korrepetálásnak. Nem tagadom, szeretném őket megfertőzni a számítástechnikával. Ez elől, meggyőződésem, kitérni nem lehet. Aztán persze a gép fejben tart recepteket, tudja, mikor mi fogy el a kamrában, és ha vendégek érkeznek, mi az. amiért el kell indulni a boltba. — Az ön életét a számítástechnika teszi ki: ki adta a tippet, hogy ebben az irányban induljon el? — Bármilyen furcsa, első mesterem, a ma már 90. életévéhez közeledő Schön Józsi bácsi. Ö mondta több mint 30 évvel ezelőtt, hogy eredj fiam, tanulj, mert ez még csak a kezdet. Igaza volt, most én mondom ugyanezt másoknak. Nem tagadom, kicsit a hitemet adta vissza Pándi István, Miközben nem titkolt irigységgel figyelem a mai srácokat, amint nyúzzák a számítógépeket, elektrotechnikai játékokat, úgy érzem, kimaradtam valamiből, aminek már részese nem is lehetek. Pándi István azért azt példázza, hogy a technika birtoklása nincs korhoz kötve. „Zsebrevág- hatnám” tehát magam is a számítógépet, ha akarnám. De nem akarom. És így azért — egészen más. — Térjünk vissza a házi Palágyi Béla Nyomra vezetett a pecsétgyűrű Szolnokon, a Pletykafaluban lakó 68 éves néninek ma már csak legrosszabb álmában tér vissza az az augusztusi éjszaka. Kozák József, tizenkilenc éves fiatalember június utolsó napjaiban szabadult — feltételesen — a börtönből. A fiatalkorú — mindössze 15 éves — R. Illésegy hónap múlva, úgyszintén feltételesen. Azt talán fölösleges elmondani, hogy egyikük sem vállalt munkát. így azután augusztus végére ugyancsak megürült a pénztárcájuk. Szolnokon a Hajnóczy utcai barakkokban lelt közös tanyára, ismerősre a két fiatalember. Kettesben tervel- ték ki augusztus 25-én, még délután, hogy éjszaka pénzt szereznek, bármi áron. Betörnek valahová . ott, a Pletykafaluban. Elsősorban az egyedül álló. idős embereket vették számításba. mert módszerrel — a villanyóránál lévő automata kapcsolónál — áramtalaní- tottak. Befeszítették a konyhaablakot. és máris a lakásban voltak. A konvhakre- dencen egy pénztárcát találtak kétszáz forinttal. Igaz. nem annyira számítottak, de azt sem hagyták ott. A zajra, szöszmötölésre fölébredt a ház idős lakója, fölkelt az ágyból. Annyi ideje maradt, hogy ráfordítsa a szobaajtó kulcsát. Nem sokat használt. A betörők — ha már úgyis a konyhában kezdték az akciót — késekkel fegyverkeztek föl. R. Illésnek gyerekjáték volt berúgni a szoba- ajtót. s fejükön a harisnyával máris kést szegeztek az idős asszonynak. Elfogták a szolnoki rablás másik gyanúsítottját is L Délután, hogy nagyobb legyen a harci kedvük, fejükre húzott harisnyákkal „bőr- fejűeket” játszottak, úgy ijesztgették a cigányokat. Éjfélkor indultak, mindketten három-három nejlonharisnyával „felfegyverkezve”, profi módra. Egyet a fejre, hogy ha netán meglátják, ne ismerjék fel őket, egyet- egyet meg a kézre, hogy ujjlenyomat se maradjon. Előbb a Kőműves utca egyik sarki házának udvarába másztak be. Fölfeszítették az udvari épület ajtaját, de nem találtak semmi olyat, amit érdemes lett volna elvinniük. Körbejárták a családi házat. Nem bíztak semmit a véletlenre, lekapcsolták a villanyóránál lévő automatákat. Mivel behatolni másképpen nem tudtak, betörték az egyik ablaküveget. Ez volt a tulajdonos szerencséje, mert a csörömpölésre a szomszédban fölgyújtották a villanyt, a hívatlan látogatók elmenekültek. Következett a Dembinszky utcai családi ház, az idős asszonnyal. Pénzt sejtettek nála. Tudták, hogy saját termésű bort árusít. A kerítés ott sem volt akadály. Az is— Ide az ékszert! — kiáltással az ujjúról szemvillanás alatt lehúzták arany pecsétgyűrűjét, füléből a fülbevalót ráncigálták. A lakás átkutatása „eredményt” hozott; ötezer forint készpénzzel. egy régi bibliával és egy női karórával távoztak, no meg a pecsétgyűrűvel. A halálra rémült idős asz- szony a szomszédba ment segítségért. Kéri Zoltánná tanácstag késedelem nélkül kocsiba ült és a rendőrségre hajtott. A gyors értesítés, a határozott cselekvés lehetővé tette az azonnali rendőri intézkedést. Sajnos a betörőket — sőt. akkor már rablókat —, nem sikerült fülön- csípni. Sziszifuszi munka kezdődött. A cselekmény súlyossága. az elkövetők durvasága, gátlástalansága nem hagyott kétséget: mielőbb rács mögött a helyük! A legapróbb részletekre is kiterjedő nyomozás eredményeként szeptember 6-án, a szolnoki Béke étterem nagybőgősének ujján akadtak rá a jellegzetes arany pecsétgyűrűre. Onnan vezettek a szálak Kozák Józsefhez, akit a megyeszékhelyen, egy rokon családnál fogtak el. Társának azonban — legalábbis egészen mostanáig úgy tűnt —, nyoma veszett. Magyar- ország legalább kéttucat városában keresték, lépésről lépésre igyekeztek közelebb kerülni hozzá. November 25- én — az országos körözés eredményeként — Budapesten találtak rá. A két fiatalember beismerő vallomást tett. tulajdonképpen csak az apró részleteket illetően igyekeznek egymásra hárítani a felelősséget. A lényeg, hogy megvannak. biztonságos helyen vannak. Nem kell már tőlük félni a Pletykafaluban! A nyomozás befejeződött, ügyüket a városi rendőrkapitányság bűnügyi osztálya vádemelési javaslattal átadta az ügyészségnek. Ennyi a szigorúan vett történet, a bűnügy szomorú története. Tény, hogy ehhez hasonló, előre kitervelt, végletekig elszánt következetességgel végrehajtott rablótámadásra nem emlékeznek a szolnoki rendőrök. A maga nemében — nálunk legalábbis — újdonság a műfaj. Föl kell készülnünk hát a rosszra, a lehető legrosszabbra, hogy igyekezzünk elhárítani bekövetkeztét. Ez az egyik tanulság. A másik egy kérdés: a nyomozás meggyorsítására — az országos körözés elrendelésével egyidőben — miért nem kérték az újságok, a Kék Fény útján a lakosság segítségét a fiatalkorú R. Illés kézrekerítésére? A válaszra nem a szolnoki rendőrök illetékesek! A fiatalkorút törvény védi: nem hozható nyilvánosságra neve, arcképe stb. Alighanem érdemes megfontolni; meddig terjedjen a személyiség védelme? — E — LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Az egér esete a csótányokkal Komám, a múltkor az itteni lakásgondokat fejtegettem, utólagos érzésem szerint nem sok sikerrel, azok népes táborát, akik (elsősorban a fővárosiakra gondolok) nem is egy, hanem két lakással rendelkeznek, az egyik — mondjuk — a férj nevén, a másik a feleség tulajdona; az egyiket saját maguk lakják, a másikat bebútorozva, jó pénzért, havi húsz-huszonötezer forintért bérbe lehet adni valamelyik utazási irodának. Ennyit bizony kevés „hétköznapi” házaspár keres munkával Magyarországon. Igaz, az új adótörvény egy kicsit rontotta az üzletet, de gondold el, még így is megéri, ha egyszer nem kell semmit sem csinálni most már ... Mert valamikor bizonyára megdolgoztak érte vagy ők, vagy azok, akiktől örökölték. Én nem is irigylem, és arra sem biztatnék senkit, hogy vegye el tőlük a „szükségtelen felülit”, csupán a lakáshelyzetről festett kép nem mellékes tartozékaként említem: sok a bérelhető lakás. Laktam olyan lépcsőházban, ahol hat lakásból kettő ilyen volt, a másikban meg negyvenből öt. És még nem említettem azt a még népesebb tábort, amelyiknek ha nincs is fölösleges lakása, de van (vannak) fölösleges szobája (szobái), emezeket nem vidám turisták vagy üzletemberek, hanem jobbára szomorú albérlők népesítik be. Erről ennyit. Ami az én lakásügyemet illeti, ebben a kényszerhelyzetben nemigen hasonlíthatnám magam az itteniekhez. Ugye, túl vagyok már a negyvenen, aki itt negyvenéves koráig nem tudott összehozni egy valamirevaló családi fészket, az szerintem — az érthető kivételes esetektől eltekintve — ne igényeljen semmit, csak egy ágyat a tehetetlenek otthonában. Körübelül eny- nyire lennék itt én is jogosult, bár eddigi éveimet nem itt fecséreltem; most kezdhetném ott, ahol a tizennyolc-húsz évesek, a kanálnál, a tányérnál, a lepedőnél... Szolnokon, míg rendezem a lakáshelyzetemet, egy tömbházlakást „al- bérlek”. És most jön az, amivel régóta adósod vagyok: a Széchenyi ... Szolnoki illetőségű barátom még Pesten figyelmeztetett: csak arra ügyeljek, ha Szolnokon adnak nekünk átmeneti lakást, az nehogy a Széchenyi lakótelepen legyen, mert az valami szörnyű. Hogy ügyelhetnék az ilyesmire? Pontosan ott adtak. Nem elég arcátlanság, hogy ide jöttem, most még válogassak is? Örömmel elfogadtam. Leugrottunk Pestről, egyelőre szétnéztünk. Semmi különös, nagyjából olyan, mint bármelyik új lakótelep odahaza vagy Budapesten. Első szemrevételezésre a kománéd a fák számát hiányolta kissé, én meg a kocsmákét. Ennyi baj legyen!... Ám lakva ismerszik az ember, s a lakótelep. Már első este ... Békésen sörözök a szobában a barátommal, aki segített felcipelni a cuccokat, mikor nejem sörfagyasztó sikolyt ereszt el a konyhában. Lámpánk még csak egy volt, az a sörözéshez kellett, kimegyek megnézni, mibe lépett a drágám ott a félhomályban. Nézd meg, mondja reszketve, nézném, de pupilláim még a benti fényhez voltak szűkülve. Ahogy tágultak, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá a tényállás: több száz csótány szaladgált össze-vissza az asztalon, a polcokon, a falakon, mindenütt... Nincs igaza a nejemnek! Meg lehet barátkozni velük, mondhatom több hónap távlatából, nagyon is szeretetre és tiszteletre méltó lények: hatszor jártak nálunk fertőtleníteni, az istennek sem tágítanak mellőlünk (bejöttek a szobába is), hűségesek, életreva- lóak. Az ötödik sikertelen irtóhadjárat után szóltam egy belevaló szakinak, vágjon oda keményebben, mert né, mi a helyzet. Oda is füstölt alaposan, mi három napig szédelegtünk a vegyszertől, a keresztfiadon valami piros kiütések is megjelentek, de ezeknek a derék csótányoknak kutyabajuk! Én egy ideje nemhogy beletörődtem a jelenlétükbe. de már csodálkozom, ha nem találok egyet sem a levesemben: akkor nagyon rossz lehet, ha nekik sem ízlik. Tévézés közben természetes, nyugodt mozdulattal tessékelem le őket a szemüvegemről: álmomban öntudatlanul nyúlok a pizsamanadrágomba, abszolút biztos kézzel csípem nyakon és teszem a kománéd fejére, dehát nem tehetek róla. ez már reflex, amit szeretek, megosztom vele. Ö nem ilyen könnyen meghódítható fajta, ismered, ő csak engem szeret. A csótányokat ki nem állhatja, tapossa őket kegyetlenül a padlószőnyegbe, csatakiáltásokkal keni szét őket a tapétán; aztán felismerhetetlen földi maradványaikat csak igen nagy nehézségek és erőfeszítések árán tudja összevakarni és „elhantolni” a budikagylóban. Nem tudom, mit élvez ebben, nekem a gyomrom felfordul, ha látom. Hát nem sokkal kényelmesebb a béke? ... Már a szomszédok által is érzékelhetően változott a kománéd magatartása a kedves kis rovarkákkal szemben, tudniillik, nem sikoltozott, csak sziszegve mészárolta őket, amikor hallom, hogy megint visít. Sőt. fut is ki a konyhából! Mi az? Alig kap levegőt: jaj..., ezt már nem ..., egér ..., befutott a jégszekrény mögé ... Tudod komám, a negyedik emeleten lakunk, hát Jerry legyen az az egér, amelyik ide felmászik. Bár nagy marha ember vagyok, nekem is borsódzik a hátam, ha elgondolom, hogy felszalad az egér a nadrágom szára alatt; már nem mintha nagy kárt tehetne még bennem, de mégis ... Óvatosan kopogtatok a seprő nyelével a hűtő mögött, kiszalad és bebújik a kályha alá. hát nem Jerry, tényleg egé.r. Napokig eladó macskát kerestem a városban (lehetőleg ügyesebbet, mint Tom), nem találtam, de közben a látogatónk is távozhatott valahol, talán ott, ahol bejött. Valószínű. nem tudta megszokni a csótányokat. Tehát, nem olyan vészes a helyzet a Széchenyin, ahogyan beállította a haver, s hogy mennyire nem az, kiderül a következőkből, ugyanis a lényeg még ezután jön. De most be kell fejeznem, mert ezen a papíron nincs több hely. Remélem, érdeklődéssel váiod a folytatást, addig is ölel bogaras komád, Lajos
