Szolnok Megyei Néplap, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-29 / 259. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. OKTÓBER 29. SíciaJbd» Nagy a csalod tervezők is. Az egyszeres biztonság helyett hát — legalább háromszorost kalkulálnak. Mindezt elmondták ezerszer nekem is, a lakosságnak is. És mégis: buszra ülnek az emberek, elmennek, hogy lássanak hasonlót, mivel ha már hinni kell, akkor inkább hisznek a szemüknek... És a jelenség itt túllép a lerakó képzeletbeli drótkerítésén: bizony, nem bíznak az adott szóban azok, akiknek pedig tán éppen most nincs okuk a kételkedésre. Azok, akiket közvetlenül érint az építkezés, azok nem hiszik, hogy a legképzettebb szakemberek, legjobb lelkiismeretük szerint, világszínvonalon építik fel a mezőtúri út közelében vagy a Dunán azt a létesítményt. aminek szükségességéhez nem férhet kétség — s amilyen ezerszám létezik már szerte a világban. Hogy kételkedésre van-e okuk? Hát ha a lakótelepi házak panelhézagaira gondolok. . . Ámbár magam is hasonlóban lakom és úgy látom, már nem is olyan nagyok a pontatlanságok. De hány hibátlan házat kell addig felhúzni, míg mi, állampolgárok, valamennyien elfeledjük a korábbi „hézagokat?” Elképzelem, mi lett volna, ha akár néhány évvel ezelőtt is odament volna bárki emberfia a sörözgető építőkhöz és azt mondja: „Ide figyeljenek, tegyék le azt a7, üveget, amikor az én házamat építik!” Most — arra kérnek mindenkit, hogy állják körül jelképesen, de ténylegesen is a készülő telepet, vízlépcsőt és szóljanak, ha azt látják, hogy valaki is nem a szívét- lelkét adja a munkába? Ezt nevezik úgy. hogy nyilvánosság? Esetleg glasznoszty? Talán ez is — az is. Belelátni és beleszólni abba. ami ránk is tartozik. Ez az építkezési mód így még ideológiának is szép. Azt mondja nekem a minap az egyik kétpói érintett: — Olvastam a cikkeit a veszélyeshulladék-telepről. Tudja mit? Akkor hiszek magának, ha azt látom, hogy nyugdíjasként ott pipázik majd a portásfülkében! Alighanem azt meg hozzá gondolta. hogy „írogat, mert egy kibicnek semmi sem drága...” De hát miért hiszik azt. hogy ha valaki nem a „portásfülkében” ül. akkor már csak kibic lehet? Miért nem bíznak bennem? Miért nem bíznak Benned, Benne, Bennünk? Miért nem bízunk egymásban? Pedig lám. bizalom nélkül nr>°g veszélyeshulladék-lerakót és vízlépcsőt sem lehet a jól végzett munka örömével éDíteni. Hová kellene menni busszal, hajóval, repülővel, ahonnan bizalommal telve jönnénk vissza — így. mind az egész tízmillióan? A fiatalember farmeröl- t ínyben, mosolygósán mutatkozik be. Igen, Csirke József. a Nagycsaládosok Szolnok Megyei Egyesületének egyik alapító tagja, négy- gyermekes családapa. Azaz, hamarosan ötgyermekes lesz. Nevelőtanár, felesége is pedagógus, s. gyermekeik kora szerint érdekeltek lesznek hamarosan a felsőoktatásban, de— mint a „várakozás" is igazolja — bölcsődében, óvodában éppúgy, mint általános és középiskolában. S alighogy elkezdjük a beszélgetést. oldódik szorongásom. Nem találkoztam mostanában olyan nagycsaládossal, aki ne panasszal kezdte volna. s akivel jómagam ne együtt keseregtem volna. Csirke József kivétel! — A nyáron a megyei egyesület elküldött két családot Zártkára, egy szép üdülésre. No, ott a magam családját igencsak kicsinek láttam, a többi között. Ugyanis hat, nyolcgyerekes szülök társaságába kerültünk, s gyönyörködtünk! Tudja, milyen élő, milyen szép a percenként tapasztalható szeretet ezekben a családokban? A testvéri szeretet például! Ahogyan az idősebbek fogják a kicsik kezét, gondoskodnak róluk, szinte anyásán, apásan — s veszik le a terhet a szülőről, — akinek, mit is mondok, nem teher a teher se. Nekem ez az üdülés azért is nagy ajándék volt, mert megbizonyosodtam róla, a mi eltervezett szándékunk, a nagv családot igenlő akaratunk és szándékunk az igazi út, ezen érdemes járni. — Mégha? — Mégha azzal jár is, amivel manapság. Nézze, nem szeretném, ha valaki sajnálna, méginkább nem, ha szánna. Köszönöm, jól vagyunk. bár rengeteg gondunk is van. Lassan bontakozik a kép. A család sokáig tartó albérletek után. többszörös lakáscserével egy háromszo- bás OTP-s lakásban él Szolnokon. A dolgozó szülők havi jövedelme bruttóban értve — 16 ezer forint 'körüli, s ehhez a családi pótlék, vaEsküszöm, nem adnám sokért, ha megtudnám, milyen magatartással imponálhatnék én mint állampolgár a Központi Akaratnak. Merthogy megvan bennem a jószándék akár a stréberségre is, az biztos. De ha egyszer gőzöm nincs, hogy mit tegyek... Itt vagyok mindjárt „meglőve" környezetvédő mivoltomban: valamikor halálra rémisztettek azzal, hogy ha egy eldobott papírzacskó, nejlontasak, netán egy liternyi kilöttyintett olaj bekerül a természet hajszálpontosan összecsiszolt gépezetébe, a masina akadozni kezd, valahol ötfejű borjú születik, az erdőkre kénköves eső hull, s még a búvópatak is keserű epévé változik. A kivágott fa ki nem lélegzett oxigénjétől légszomjam lesz, és ha egy folyóba gumicsizmát mosok, megnézhetem, milyen halpusztulás tombol utána egészen az óceánig! A plakátokon az elhajított konzervdoboznak vámpírfoga volt, a műtrágya mérges kígyóként tekergődzött a talajba, a dezodortól pedig kilyukadt az égalja. Amikor már kellően halálra váltam, akkor jött a híre, hogy nem messze tőlem veszélyeshulladék-lerakót, távolabb pedig vízilépcsőt építenek. Hát persze, hogy megijedtem. Akkor viszont beindult az „ellengőz": az idegességre semmi ok, a „veszélyes" jelző statisztikai fordulat, energiára pedig szükség van, nyugi, nem dől össze a világ. De ha mégis sanda szándékot tételeznék fel ez ügyben, buszra, hajóra ülhetek és megnézhetek egy már épülőfélben lévő katakombát. Jó, a magam fajta laikus felül a buszra, a hajóra és bámészkodik, s legfeljebb akkor kiáltana fel, ha azt konstatálná, hogy a cement helyett porcukrot kevernek a betonba. Ám nem ezt látja, hanem azt, hogy monstrum gépek amúgy szemre szakszerűen teszik a dolgukat, „hű, mekkora ez az egész!" — de hát biztosan így épült Csernobil is és az a panelház is. melynek nyiladékain télen befütyül a szél. . . Aztán ott állok én mint állampolgár és ezzel az egésszel éppen úgy nem tudok mit kezdeni, mint azzal a kívánatosán vonzó doboz cigarettával, amelyre rá van nyomtatva, hogy „A dohányzás káros az egészségre!” Ideje hogy eláruljam: ezúttal Bős— Nagymaros és a kétpói veszélyeshulla- dék-lerakó kapcsán kívánom elmondani a véleményemet. Több tanácskozást végigültem. ahol felelős szakemberek szedték szét és rakták ismét össze téglánként a még csak papíron szereplő objektumokat. Azok, akik például a hulladéklerakó helyét kijelölték, azt magyarázták el, milyen masszív vízzáró réteg akadályozza meg, hogy a mélybe beszivárogjon akár molekulányi szennyeződés is. Aztán ott a telepet körülvevő töltés, az oxigént pipáló erdősáv — ha én állampolgári minőségemben félek, legalább ennyire szorongnak a lamint némi nevelési segély járul, ez utóbbi nem régen — s kétezer forint havonta. A rezsi fűtés nélkül háromezer körüli, télen a gáz jól mefejeli. bár takarékosan tervezik-szervezik a mindennapokat. Az idén nekik is sokkal nehezebb, mint eddig volt. A különféle napközik fizetése például, s az élelmiszereken túl elsősorban a ruházkodás. Előre tudja, ezen a télen nem kap minden gyerek csizmát, mert nem futja. Talán ez — bármennyire is furcsa — egy összetartó családban, jól nevelt, s a mai életet értőn ismerő gyerekközösségben is elfogadható. Az már szomorúbb. hogy ezen a nyáron egyszer voltak mindösszesen strandon, s bár egy szívműtét miatt a fiával az apának rendszeresen úszni kellene járnia — nem megy. És nem járnak együtt moziba, egyre kevesebb újságra, folyóiratra telik, s a könyvek se gyűlnek tovább, még az a jó, hogy korábban, családalapítás és -növekvés előtt a két pedagógus igen szerette a könyvet, s akkor még megengedhette magának a vásárlást is. tel me lesz, ha ők is tanulnak. A nagylányunkkal ezt most kellett megértetnünk, bár őszintén mondom, amint betölti a tizennyolcadikat, már rá nem „jut" családi pótlék se. Mondtam, gyerekem. az alapokat akkor is biztosítjuk, csak tanulj! Hallgatom Csirke Józsefet. Eszembe jut a nyári beszélgetésem egy háromgyerekessel, aki zúgolódott a strand miatt. És hallom annak a tízéves kislánynak a sírását, aki már előre tudja, kará* csonyra nem kap drága babát, s öccsei se Legót. A múlt héten magyarázta el neki egy osztálytársa, a gyerekektől megszokott kíméletlen egyszerűséggel miért: ti sokan vagytok testvérek, nektek arra úgyse telik! — Nehéz biztatni, buzdítani a gyerekeket — mondja Csirke József búcsúzáskor. — Megértik, ha mondjuk, ha saját felnőtt kori tanulásunkkal igazoljuk, érHetenként kétszer, a Hazafias Népfront megyei bizottságának székházában fogadóórát tart az idén január végén alakult Nagycsaládosok Megyei Egyesülete. A héttagú elnökség egy vagy két tagja hétfőn ti—Sí, pénteken 8—U között várja tagjait. A Jieti két találkozási alkalom az utóbbi idők eredménye, az érdeklődés nő. Pedig ez az egyesület nem vagyonos jótevő, nem tud segélyt adni, hiszen az éves tagdíjból (családonként 120 forintot kémek évente), s a pártoló tagként melléjük állt két cégtől kapott kis pénzzel gazdálkodik csak. Elhülvc hallgatom, hogy a Tiszamenti Vegyiműveken és a Teszövön kívül nincs több pártolójuk, már olyan, aki adna is...) Dehogy szemrehányás ez, hiszen nemcsak a nagycsaládokban, a nagy intézményekben, vállalatokban, szövetkezetekben is van gond elég!) Patkós Gyula elnökségi tag és dr. Rotyis György, az egyesület elnöke nem is beszél erről szívesen. Inkább azt mondják örömmel, hogy az alapító hatvan család mostanra a duplájára nőtt, s az érdeklődés változatlan. Már két helyi szervezet is dolgozik, Tiszapüspökiben és Tiszakürtön, s a maguk lehetőségei szerint igen szépen kapcsolódnak be a megyei szervezet munkájába. Amelynek különben egy igazi szomorúsága van. Nem tudják, Szolnok megyében hány háromnál több gyerekes család él. Erről nincs statisztika, s maga az egyesület fogott hozzá, hogy fölmérje, hogy is lehetne megtudni, hányán vannak, hogyan élnek, mit várnának el ettől a megyei egyesülettől. Józan becslés szerint hatezer körüli a háromnál több gyermekesek száma, de ebben csalóka lehet még a társadalombiztosító adata is, hiszen a családi pótlék, tudjuk, 18 éves korig jár... Az országos egyesülettel a szolnokiak kapcsolata jó, szervezeteiben hárman dolgoznak, eseményein , megjelennek. Januárban lesz legközelebb teljes közgyűlés, ahol már két évre választanak tisztségviselőket, vezetőket. Addig is közvetve és sok más szervvel megértésben segítenek, ha kérik, s ha tudnak. Lehetőségekről vagy először lehetetlennek látszó dolgokról is szót váltanak tagjaikkal, s nem eredménytelenül. Szűkszavúan, de elmondják, a nagycsaládosoknak az idei esztendő talán több nehézséget okozott, mint a kevesebbet vállalóiknak. A családok szerint a mindennapos gondok, az élelmezés, a ruházkodás terhei jelentenek sokkal több megpróbáltatást, mint ezelőtt. És még „valami”: a nagycsaládok gyerekei is tanulnának zenét, nyelveket, járnának sportköri foglalkozásokra, nyáron uszodába, netán autóbusszal Iskolába, hogy moziról, színházról, könyvről ne is beszéljünk. — Megdöbbentő — mondja Rotyis doktor — hogy a család támogatása mennyire beszűkült! Annyira egyetértek vele, hogy nyugodtan leírom. Nem hiszem, hogy valaki vitatkozna vele! Sóskúti Júlia II bundák mestere Hogy hogyan lesz a toir- kabőrből irhakabát vagy ne- talántán suba, annak hosz- szú az útja. A munka ott kezdődik, hogy először kádban kimossák a bőrt, amit aztán tisztítani, puhítani kell, esetleg rámára kifeszíteni, majd jöhet a csiszolás, festés, nyírás és a vasalás. Így nem ’ kis munkával készül el a már szabható alapanyag. A megfelelő minőségű darabokat összevarrva kész a kabát, amit aztán lehet hímezni. így van ez a kisújszállási Takács család műhelyében is, ahol szép, kunsági díszítésű irhakabátok készülnek és nem ritkán, amint felvételeink készültekor, suba is. Ez utóbbinak nemcsak a külleme idézi a múltat, a mesterség hagyományait, hanem a varrása, az úgynevezett voc- varrás is. (Fotó: D. G.) Mi az, ami veszélyes?
