Szolnok Megyei Néplap, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-04 / 237. szám
1988. OKTÓBER 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Lélekidézés és misztérium Szász Endre kiállítása a Szolnoki Galériában A vándor Volt idő. amikor majdhogynem kötelező volt nem szeretni Szász Endre művészetét. S ahogy lenni szokott: a burkolt tiltás is érdeklődést szül. De Szász Endrét nem az oppozíció és nem is a divat — mert eljött az az idő is, amikor Szász Endre munkásságát már illett ismerni — emelte korunk művésznagyságainak sorába, hanem maga Szász Endre. Külföldi és hazai híveinek tábora nem azért nőtt olyan tekintélyessé, mert művészi megoldásaihoz a könnyebb utat választotta, hanem mert hangvétele, kifejezésmódja — a klasszikus hagyományok folytatása mellett— végül is korunk érzelmi és gondolati sajátosságait tükrözik. Mégpedig úgy, hogy nem beszél rejtélyeskedve, nem fölényeskedik a művészetéhez közeledőkkel szemben, nem minősíti esztétikai eltévelyedésnek az érthetőséget, de nem is átallja a magasztos eszmék vizuális hirdetését. Akik megnézik Szász Endre kiállítását a Szolnoki Galériában — ahol csaknem száz grafikája, festménye látható —, aligha vonják kétségbe Pogány ö. Gábor előző, lényegi megállapításait, amelyek mintegy megadják a művész eléggé nem méltányolható munkásságának koordinátáit is mai világunkban. Szász Endre nem rendhagyó, hanem eredeti: hozzá hasonlítható nagy pályatársai mindig is utat nyitottak sajátos világának, elfogadták, hogy önkifejezésének tartalmi és technikai megvalósításába nem tűr beleszólást sem. Ismeretes, hogy megkérte mesterét, Szőnyi Istvánt, hogy ne korrigálja főiskolai stúdiumait: „Nem akarok nagy Szőnyi lenni, inkább kicsi Szász akarok maradni.’’ Az idézet pontosan kifejezi Szász Endre akkori — 1946-ban történt az eset — személyiségének lényegét. A főiskolát otthagyta — de Szőnyit és Barcsayt nagyon tiszteli ma is —, a legkisebb skolaszticizmust sem bírta soha elviselni. Szász Endre témavilága és formanyelve mérhetetlenül gazdag. Látszólag elképesztően könnyen dolgozik, — ez utóbbit sokszor szemére is vetették, mondván, nem érleli a témáit. A szolnoki kiállítása, amely a képek számszerűségében csupán szerény része a nagyvilágban szerte található, felbecsülhetetlen értékű eddigi életműnek, éppen azt példázza, hogy Szász Endre gyökerei milyen mélyek, emlékeinek vizuális megjelenítései széles gondolati horizontból nőttek ki. Lapjai, amelyek többségének középpontjában az emberi fej a különböző témák hordozója, igen gazdagok, a variánsok egy-egy adott gondolatot erősítenek. Fekete-fehérben is nagyon színes Szász Endre költői világa, sugallja az alkotó élményeit. Apró gyermekkoromtól a hegyeket hoztam magammal, az állatokat, a Hargitát a medvékkel, farkasokkal. Amit igazán erdélyi szellemnek lehet nevezni és ami kiváltképp hatott rám, azt már sokkal később, ifjúkoromban gyűjtöttem magamnak — így Szász Endre munkásságának forrásvidékéről. Már gyermekkorában nagyon szerette a népdalokat, a népballadákat, a népművészetet. Visszaemlékezéseiben hangsúlyozza, hogy szürrealista képeit a székely népballadákból, népdalokból szedte össze öntörvényű vizuális látványa. Nem akartam én tudatosan szürrealista lenni. Automatikusan előjött azonban abból a raktárból, amit ifjúságomban gyűjtöttem, mondja. „Hiszek abban, amit csinálok, arról szólok, ami a lényeghez tartozik, pl. a humánumról, valamint korunk központi kérdéséről. A művészetnek napjainkban óriási a felelőssége, hiszen a világ olyan anarchisztikus, mint a középkorban volt, Villon korában. Az ember elbizonytalanodott, fél a számára sejtelemmel terhes világban.’’ A Csíkszeredán született művészre a polihisztor Kós Károly is nagy hatással volt. Kós Károly a világ bármely részén megélt volna tehetségéből — emlékezik a mesterre — mégis a székelység között maradt. Ez a sorsvállalása kinyitotta szememet és azt tudatosította bennem, hogy ha valaki értékes életet akar élni, akkor közösségi célt kell szolgálnia. A világhírű művész Szolnoki Galériában kiállított alkotásaiban lehetetlen nem észrevenni az „ahonnan vétetett” elvének jegyeitr a gyermek- és ifjúkor emlékeinek zseniálisan újraálmodott világát; a szörnyek és démoni figurák révén korunk feszítő komplexusait, az ősi kultúrák tiszteletét és a mai ember számára történő újrafogalmazásukat. TL Szói a rádió Egy beruházás hordalékai „A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszerről már majdnem mindent elmondtak. A műsor készítői mégis arra vállalkoznak, hogy — miközben megpróbálják összegezni az elmúlt hetek, hónapok vitáinak tapasztalatait — arról is beszéljenek, amiről eddig kevés szó esett: az 1977- es döntés körülményeiről, a felelősségről, a Csalőközben élő magyarok helyzetéről, egyáltalán a beruházással kapcsolatos pototikad, nemzetközi jogi és egyéb körülményekről. A csaknem háromórás műsort élőben sugározza, a rádió, a Márványteremből. Minden rádióhallgató és érdeklődő felteheti kérdését. A köiznernűlködők listája az utolsó pillanatig változhat, de bízunk benne, hogy elfogadja a meghívást minden érdekelt, az illetékes minisztérium és a Nagymaros Bizottság képviselői ugyanúgy, mint a kormány és az Akadémia .képviselői”. A vékonyka rádióújságban ritkán olvasható ekkora előzetes, mint a szeptember 30-ai, Egy beruházás hordalékai című élő, egyenes műsor előtt. Este 19.25-kor ígérték a kezdetet, s a 22 órás Hírvilágig semmi mást nem jelzett az újság. Vitaműsorban, ráadásul élőben még a kitűnő Magyar Rádióban is ritkaság az ilyesmi, s nem jár kockázatok nélkül. Bizonyára ezt nálam is jobban tudták a műsor gazdái, Havas Henrik szerkesztő és társai. Kicsit aggódva ültem a rádió mellett pénteken, s bár jegyzetfüzettel a kezemben hallgattam végig az élénk vitát, szomorúsággal állapítottam meg, ez a műsor nem sikerült! Nem a részvétlenség miatt! Miniszterek, államtitkár, kormánybiztos, Dunakör-ve- zetők, egyetemi tanárok, újságírók, politológusok vállalták föl az élő vitát, kapcsolták Szegedet, ahol Király Zoltán országgyűlési képviselő beszámolóján is erről vitáztak több százan. S hogy el ne felejtsem, a Magyar Rádió Márványterme is zsúfolásig tele volt érdeklődőkkel, akiknek azt Ígérte a műsongazda előre is, s vita közben is, hogy kérdezhetnek. Mivel az utóbbi időben a magyar sajtó mintegy pótolni akarván a hosszú hallgatást (talán elhihető, hogy nem rajta múlt) szinte napról napra újat, még újabbat ír a vízlépcsőről, megszólaltat pro és 'kontra véleményeket, különösebben újat nem vártam a műsortól. Ráadásul itt, az Alföld közepén úgy érzem, kis közöm van ehhez e monstre építkezéshez. Evek óta kitűnő vízügyi szakembereink ugyanis ott hasznosítják mindazt a tudást, szakértelmet, amit húsz évvel ezelőtt Kiskörén szereztek. Bármennyire is féltem a jövőt, aggódom a hatalmas anyagi teher miatt, már kétlem érdemes-e most földben hagyni annyi pénzt, s elküldeni az építőket. Aztán befolyásol még hozzáértő ismerőseim véleménye is, akik bár soha nem látták az építkezést, azt mondják: a vízierőműnél nincs környezetkímélőbb, gazdaságosabb a világon. Mondom, ezért vártam, mi újat kapok még a műsortól. Alig kaptam valamit, mint homályos célzásokat Havasi Ferenótől az indulásról, az államközi szerződésről. És akkor mit kaptam? Indula- ‘ tokkal teli, majdnem nemtelen vitát, egymás óvatos becsmérlését mindkét fél, javaslók és ellenzők részéről, hangerőt, erőszakosságot... És el ne felejtsem: a majdnem háromórás műsorban egyetlen résztvevő „civil” se kapott kérdezésre alkalmat. Legföljebb tapsolhattak, hümmöghettek, kis in- dulatszavafckal kísérhették a hangerős emberek nyilatkozatait. Kár, hogy köztiszteletben álló emberek se tudták megfékezni magukat. Ez a műsor így aztán nem is szolgált különösebb ismeretekkel a hallgatónak. Legfeljebb példát adott arról, mennyire elfelejtettünk (ha tudtunk valaha) vitázni! Bár, meglehet, ez a tanulság se akármi... (SJ) Az óiroda gyönyörű, do... Nem tudják, mit kezdjenek vele Foglalkoztatóterem Tiszabőn a lépcsőfeljáróval (Fotó: T. K. L.) Lapos tetejű kockaházakhoz szokott szemünknek jólesik megpihenni az új tisza- bői óvodán. Az épület jurtára emlékeztet, a hosszan lenyúló tető védő szárnyként borul rá, mintegy kicsit jelképezve az óvónők munkáját is. A sok bejárat egy hosszú, világos folyosóba torkollik, onnan nyílnak a különböző irodák, foglalkozta tó termek, szertárak s a konyha. Talán az egész épületben sincs egyetlen négyzet- vagy téglalap alakú helyiség. A foglalkoztatótermek például háromszög alakúak, hangulatos építészeti megoldással megtörve egy-egy benyíló résszel. A mennyezet sem szokványos, hanem körülbelül másfél méter magasságtól követi a tetőszerkezet vonalát, hegyesszögben meghajlik, s mintegy öt méter magasságban találkozik a szemközti faltai. Az embernek igencsak hátra kell hajtania a fejét, ha felnéz rá. Igaz, közelebb is kerülhet a meny- nyezethez, ha elindul a falépcsőn. A szőnyegen játszó gyerekek mellett két foglalkoztatóteremből vagy húsz lépcsőfok vezet fel a tetőtérbe, ahol két egymástól elválasztott 10—15 négyzetméteres helyiség van. Mindkettő üres... — Egyelőre még nem tudjuk, mit kezdjünk vele — mondják tanácstalanul az óvónők, akik, akárcsak a gyerekek, a vadonatúj épület bűvöletében élnek. Nem, csoda, hiszen az új óvoda birtokba vétele előtt igen mostoha körülmények között dolgoztak. Két egymástól távol álló régi családi házban volt az óvoda. Az utóbbi években a pedagógusok és a tanács nem kis erőfeszítést tettek azért,hogy a 3—6 éves korúak minél nagyobb arányban részesüljenek óvodai nevelésben. Felkeresték a gyerekek szüleit, s sikerült meggyőzni őket az óvoda előnyeiről. Hogy ez mennyire nehéz lehetett, íme egy jellemző adat; a községben mindössze ötven gyereket írattak be az óvodába a szülők önként. Jelenleg viszont száz óvodás van, hatvan százalékuk cigány származású. A 3—6 éves korúak közül tizenheten nem járnak óvodába, ebből tízen egészségügyi okok miatt. Valamennyi ötéves azonban az óvodában készül fel az iskolára. A tapasztalatok Tiszabőn is azt igazolják, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek esetenként még az óvodában eltöltött három év is kevés a sikeres iskolakezdéshez. Főleg úgy, hogy a csoport létszáma meghaladja a húszat. Hiába a mintegy nyolcszáz négyzetméteres új óvoda, az épületben mégiscsak négy foglalkoztatóterem van, amelyekben 24—26 gyereket nevelnek az óvodapedagógusok. Eredményesebb lenne a munka ennél kisebb csoportokban. Ehhez azonban újabb nevelőkre lenne szükség, de hely sincs hozzá, mint dr. Barna Bálintné megyei óvodai felügyelő mondja, a tetőtéri helyiségek ugyanis a gyerekek számára holt teret jelentenek. — A lépcsőfeljáró pedagógiai szempontból hibás elgondolás. A gyerekek számára szükség van a biztonság- érzetre a lépcsőn. Az óvónő nem foghatja mindannyiuk kezét, s az sem lenne szerencsés, hogy egy másik csoport helyiségén járjanak át a gyerekek, például a mosdóba menet vagy vissza. — A tervben szakmai véleményt kellett adnia a megyei tanács művelődési osztályának. — A tervet nem küldték el hozzánk. Amikor hírét vettem, hogy óvoda épül Tiszabőn, elmentem megnézni. Tizenegy pontban foglaltam össze az észrevételeimet, amelyekből csak néhányat, például a mosdóra vonatkozó javaslataimat vették figyelembe. A feljáró viszont maradt, még jobban megdrágítva a beruházást. A tiszabői óvodának van két idősebb „testvére” is Besenyszögön illetve Kőtelken. Mind a kettő 1985-ben létesült. Kőtelken ugyancsak négy foglalkoztató terem van az épületben, a tetőtéri helyiséget az óvodapedagógusok időnként tanácskozásra használják. Jóllehet a földszinten is van nevelői szoba. Besenyszögön viszont már foglalkozásokat is tartottak benne, mintegy igazolva Drávái Gyuláné — a megyei tanács tervezőirodájának építészmérnöke — elképzeléseit: — Saját gyermekeimről tudom, hogy az óvodában általában szorosan egymás mellé helyezett ágyakon alszanak a gyerekek, s zavarják egymást. Sőt van olyan gyerek is, aki nem is alszik. Az új óvodákban van arra lehetőség, hogy az óvónő néhány gyerekkel felmenjen a tetőtéri helyiségbe, s addig foglalkozzon velük, míg a többiek alszanak. Vagy ha egyszerre dolgozik két óvónő, megbontsák a csoportot. — Igen. de mi van akkor, ha az egyik gyereknek ki kell mennie a mosdóba? Az óvónő merje egyedül leengedni vagy kísérje el, s addig a többit hagyja felügyelet nélkül jó néhány méter magasságban? Ki felel az esetleges balesetért? — teszi fel a kérdéseket dr. Barna Bálintné, s megjegyzi: — Egyébként a csoportokban felváltva dolgoznak a pedagógusok, munkaidejük csak a nap egy részében esik egybe. — Mire lehetne használni akkor hát a tetőtéri helyiségeket? Használni lehetne például az óvodapedagógusok számára klubszobának, szakkönyvtárnak, de igazából óvodai célokra nem lehet kihasználni. .. A három óvodának van még egy közös jellemzője: mind a három beázik. A ti- szabőit augusztus 29-én avatták fel, s néhány esős nap után a folyosó mennyezete átázott, itt is, ott is potyog a vakolat. — Hozzánk semmiféle ilyen panasz nem érkezett — mondja Drávái Gyuláné. A besenyszögi és a kőtelki óvoda annak idején még tízmillióból épült fel, a tiszabői már 14,3 millió forintba került. A tanácsok évekig spó- rolgatták össze az árát, segített a megvalósulásban a megyei tanács is, s sok-sok társadalmi munka „épült be” a gyermekintézményekbe. A tervező és az óvodai szakemberek véleménykülönbsége viszont azt jelzi, hogy a gyermekintézmények tervezése és építése előtt elengedhetetlen az új létesítmény funkcióinak részletes tisztázása. Tál Gizella Az elmúlt héten avatták fel a Szabolcs-Szatmár megyei Máriapócs Templom terén Győrfi Sándor karcagi szobrászművész legújabb alkotását, egy díszkutat (Fotó: Császár Csaba)
