Szolnok Megyei Néplap, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-22 / 253. szám
1988 OKTÓBER 22. Irodalom» művészet 9 Titokzatos Rózsa madonna Zelei Miklós: Cím nélkül az asztalosmester éjszakái aki riadókat fiityörészve megy át reggelente az udvaron benyit a bizonyosságba megmarkolja a gyalul. a fűrészt, a kalapácsot fecskefarkű csapolást készít ékel ag ujjak lelke sugárzik a formán minden kézimunka a létra is ami zsákmányolás vagy vétel következtében aradra kerül vagy budapestre s hogy ne kelljen ágaskodnia azon lépked kihirdetés után a mester önarckép Szenti Ernő: Emlékmű MA IS a törvényesség keretein belül Nyugodott le a nap Élesztgettem, a megkönnyebbülés Kialudt füzét ledöntötte a körkörösen értelmezhető Beavatottságom korlátáit Régze lett a megéltnek Szelídségem' újabb áremelése A csönd a pusztába Kiáltott szavak emlékműve Én is ismertem a császárt Salvador Dali <50 grafikáját és fit szobrát mutatja be a Magyar Nemzeti Galéria szeptember 15- én nyílt új kiállítása. Irodalmi oldalunk képeit a kiállítás anyagából válogattuk Bállá Zsófia: A Hold előtt felhők, denevérek Vékony cinkréteg vasárnapjainkon, bevonja őket fémes szürke ízzel a gorálokról szóló hír s magunkon töprengünk-sírunk, hol van újra a legközelibb szerető szabadság, hogy lég, tenger dalát a szívbe fújja; a tél alól a némaság vízében hord ki minket az, ki úgy teremt: a létből és időből megalkot éber vassal. A felhők most a Holdon hiába röpdösnek fényt, hitet kioltón. Az igazság érik, mint a bor, nehéz. m Baranyi Ferenc: Üröm a sörben Amikor beléptem a helyes kis nyaraló kapuján, nem akartam hinni a szememnek: barátom a kert kellős közepén térdig feltűrt nadrágszárakkal egy műanyag lavórban állt, és eszelősen kiáltozott: — Hahó, tengerész lettem! Megdörzsöltem a szemeimet, azt hittem, hogy garázda ördögfiókák, huncut kedvű dzsinnek űznek gonosz tréfát velem. Aztán megnyugodva konstatáltam, hogy a hőség elleni védekezés sajátos, egyéni módjáról van csupán szó, barátom legalább olyan ötletgazdagsággal kerüli a szokványos eljárásokat, mint jómagam. — Botor férfiú — léptem hozzá, sutto- góra fogván a szót —, most nem lát senki bennünket, nyugodtan védekezhetünk a kánikula ellen a hagyományos, sőt konvencionális módszerekkel is. Mindössze százméternyire van ide a Béke nevű köpködő, a község egyetlen enyhet adó talponállója. Már a vasútról jövet kiszagoltam, hogy frissen csapolt sört mérnek benne, ha sietünk, még nekünk is jut. — Nem túl eredeti ötlet, de használható — szólt barátom engedékenyen, és kilépett a lavórból. Néhány perc múlva már a söntésben tülekedtünk. Büdös volt, és fullasztó meleg, izzadt emberek bukdácsoltak át egymáson, s aki végre — blokkját diadalmasan lobogtatva — elvergődött a pultig, szinte fejest ugrott a csorba korsók hívo- gatóan habzó sörébe. Ahogy terebélyesedett a gyülekezet jó hangulata, úgy zsugorodott a miénk. Egész egyszerűen' azért, mert a kocsma homlokzatán most szúrt szemet először igazán a cégér: Béke falatozó. Pax, peace, pace, paix, Frieden — mormoltam önkéntelenül magamban, és transzparensek jelentek meg lelki szemeim előtt, dacos arcú és akaratú tömegek, elszánt emberek, akik életüket is készek feláldozni ennek a fogalomnak a tartalmáért. Motyogva, félhangosan mondtuk ki — szinte egyszerre — a kérdést: hogyan kerül az asztal a csizma alá? Ilyen mondatok cikáztak át az agyunkon: elmegyek a Békébe berúgni. Becsempésztem a csajt a Szabadság szállóba. Jót csörögtünk a Vörös Csillag bárban. Megértem, hogy a felszabadulás utáni örömmámorban mindent a legtisztább — és addig ugyancsak nélkülözött — fogalmakkal igyekeztünk megjelölni. És szinte kiáltoztuk azokat a szavakat, amelyeknek a puszta kiejtéséért is börtön vagy halál járt kevéssel előbb. Az ifjú népi állam is hangosan kiabálta akkor: Béke! Szabadság! Sose hull le a vörös csillag! Örömében még éttermekre, szállodákra és szórakozóhelyekre' is „rákiabálta” ezeket a szent szavakat. Ez teljesen érthető volt akkor. És volt is valami szép szimbolikája az egésznek: a harciasán hordott transzparensek feliratai az önfeledt életöröm obejktumainak a homlokzatára kerültek át... Aztán rohamosan devalválni kezdtük legszentebb fogalmainkat azzal, hogy méltatlan helyeken használtuk őket. És ennek még ma is elég sok nyomát látni. Például rossz falusi csapszékek vagy kül- teleki kocsmák cégtábláján. ... Jó volt a sör, valóban frissen csapolták. A jókedvű, félig ittas vagy éppen már tökrészeg emberek duruzsolása, kur- jongatása és böfögése betöltötte a söntést. Barátommal szomorúra józanodva hagytuk el a — különben mindkettőnk által igen kedvelt — vendéglátóipari üzemegységet. Kint lángolt áz augusztus. — Melegszik, még mindig melegszik az idő — szóltam, hogy szóljak valamit. — És kihűlnek a fogalmak — tette hozzá csüggedten a cimborám. Mert vannak fogalmak, amelyek csak a régi hőfokukkal együtt nyerhetnek új jelentést. A Béke és a Szabadság kifejezések hagyományos tartalma megváltozhat — meg is kell, Jiogy változzon! — de a hőfoka soha. Konczek József: Az a harmatos reggel K ora reggel jártam lopni Káré Magdolnával. (Hat vagy hétéves voltam akkor. Ott aludt a lepedős ablakú szobában Káré Magdolna keze alatt a kisebbik húgom, meg az öcsém is. Hogy Káré Magdolnát miért hívtuk nagyanyámnak. azt nem tudom biztosan, hiszen tulajdonképpen dédanyánk volt. Ha igaz, akkor azért, s ezt maga Is így magyarázta, merthogy a család anyámmal szakadt ketté, ő már városi asszony lett. Káré Magdolna a nagyanyja volt, s mj utána' mondtuk, nagyanya.) Harmatos júliusi reggel hat órakor hűvös az utca. Az akácos beverve porral. Ni, ott a hentesékkel szemben a tegnap letört ág lengedez, nem vágta le senki. (Itt jött el tegnap délután a cséplőgép. Nagyapám puskáival voltam elfoglalva. Káré Magdolna hanyatt fekve horkolt az ágyon. ott csúszkált körülötte a húgom, öcsémmel a szekrény alatt, vászonba csavarva találtuk a két puskát. Akkoriban minden lőfegyvert be kellett adni — még a vadászpuskát is elvették nagyapámtól. Nem is volt vadász, hanem erdész. Kakasa-rontott, zár- várzatlan rozsdás két mor- dály volt ez. őrizgetni persze így sem volt szabad, s ez csak érdekesebbé tette a játékot, öcsémmel fölváltva próbálgattuk. Egyedül nem bírtuk volna el, ezért hol én, hol ő tartotta a vállát, a másik pedig ilyenkor célozgatott. M“g a legyeket is lelövöldöztük képzeletben. A csendes háborúskodásnak rendszerint Káré Magdolna azzal vetett véget, hogy úgy négy óra tájban föllebben- tette a lepedőt az ablakon és kinézett. Megkereste aztán a pár tornacipőt, amin borotvával lyukat vágott tyúkszemeinek. s aztán megindult újra az élet a falak közt. Ahogy hóna alatt ki- kukkantotam az ablakon, dohogva hörögve jött le a cséplőgép az utcán. Miska pedig odakiáltott nekem: „Gyere Jozsó. nézd. a masina levitte Horeskáék akácfáját!" Együtt csettegtünk aztán a nyomában, míg a Kálvária-domb alá nem ért.) Már dohogott kora reggel. A kapuig hallatszott, ahogy kiléptünk. A törött, ágú fa körül gyülekeztek az erdei munkások, akik minden nap följártak a Csóványosra fa- kitermelésre. Voltak ott fiatalabbak is. gyermekmunkások. Csemetét kapálni, bokrot irtani mentek kapával. Én csak később ismertem meg ezt a munkát, úgy tízéves korom körül, de szememben ezek a gyerekek félig már felnőttszámba mentek. Míg a többiekre vártak, hogy együtt induljanak, volt aki kapája élét igazgatta reszelővei. néhá- nyan meg az árokba lógatott lábbal, a poros füvön ülve cigarettát szívtak. Ezekre ugyan rászóltak néha az idősebbek, de nem nagyon komolyan. Többen odaköszöntek nagyanyámnak: „Jó reggelt D. néni”! (Ez csak tovább bonyolította a dolgot, a faluban mindenki nagyapám anyjának gondolta Káré Magdolnát, holott hát az anyósa volt. Káré Magdolnának negyven holdja volt, ha nem több, valamikor. Nagyapám, erdőt hajkurászó, vadat fölhajtó tizenhét év körüli szegény- legény megszöktette a lányát. Mikor ebbe a faluba költözött a nagyapám, akkor már én igazi nagyanyám nem élt. Meghalt a háború alatt, tüdőbeteg volt, nem kapott orvost. Később eljött Káré Magdolna a nagyapámhoz. Nem átkozódott már, mint amikor a lánya megszökött, s kitagadta az egyetlen lányt mindenből, hanem csak eljött, és azt mondta neki: „Sándorom." Akkor már éky hold földje se volt Káré Magdolnának. Elvitte a téesz. vagy tán maga mondott le róla? Megöregedett.) Káré Magdolna arcánál jóval előbbre húzta a fekete fejkendőt, árnyékban volt mindig az arca. Jobb kezében görbebot. bal keze — azt légnyomás érte a háborúban — állandóan a szoknyája ráncán motoszkált. Megállt a letört akácfaágnál. Virágait kezdte tép- desni. Biztatott, szedjem én is. Már elhaladtunk az utcán várakozók előtt, hát nem értettem, miért köszönnek oda neki mégegy- rzer. Kezét botjával a szeméhez emelte, úgy nézett vissza rájuk. Hűvös és szürke por. Jól esik mezítlá- lábamnak. Előre futkosom, rámszól. Megfogja a kezem. A réten nagyanyám meg- megáll, leszakít egy-egy virágot. Először azt gondolom, csokrot akar szedni. Aztán látom, hogy fekete szoknyáját fölhajtva, a derekára erősített kötélen lógó vá- szonzacskóba gyömöszöli a kék virágú szamárkórót. Otthon mindenféle teákat főz ezekből a virágokból, barna meg sárga színű vizeket, ott állnak a kamra ablakában kis üvegben, lekötözve celofánnal, bedugva újságpapírral. Ott gyűjtötte, aztán kis bádogdobozban az utcára néző ablakba tette azt a búzát is. amit a tarlón hajolgatva szedett össze most, aratáskor. Elővetette velem az iskolatáskámból a piros ceruzámat, amit jól kifaragtam, ő meg szakított az újság széléből egy darabot. Elém tette, hogy írjam rá, az ára: egy forint. „De minek nagyanya? — kérdeztem. „Ne kérdezz te semmit, csak írjad.” Ezt azKeresztes József: Terror-varjak Letépett naptárlap, pörög le a levél: zörög-csörög, ahogy megforgatja a szél. Keserű füsttel ég a kukoricaszár. A perzselt föld felett varjak csapata száll. Egér, pocok futos a tűz, a füst elől. Suhog-kereng, lecsap: a varjak serege öl. És ráérősen öl (nagyobb is a hatás). Micsoda rettentő, micsoda aratás! Micsoda hangtalan, falánk nyeldekelés! Terítve a mező s mégis minden kevés Kalász László: Szenesedett csontok a fák zörög az út a kövek jégpáncél alatt várják az olvadást a gyökerek kábeleiben élet gyűl de rothadás is a kő nem él de meg se hal tán ráragasztotta a bádogra. Aznap délután nagyapám nagyon haragosan jött haza Nem szólt e®y szót sem. hanem azt a bádogdobozt mindenestül kidobatta velem az udvarra. Kiérünk a szilváshoz. Azonnal másznék a fára, mert. kezd érni már a jó magvaváló. a ringló pedig olyan édes. mint a méz. Nem enged fölmenni. Pedig ez a szilvás közös. Azért nem szólnak, ha itt szed az ember egy ingaljával. Nem enged fölmenni. A temető mellett sokkal gyatrább szilvafák nőnek, arra biztat, ezt másszam meg. Rázom sorban az ágakat, ahogy mondja. Nagyon szeretek fára mászni. De miért erre kell? — Nagyanya mast lopunk? — kiáltok le neki a fáról. — Elhallgass, te szegíny gyerek, mert a fejedbe ütöm a botomat. — lopunk? — súgom le neki egy ág mögül. — Nem. Bengészünk. — Az mit jelent? — Azt, te szegíny gyerek, amit csinálsz. Bengészünk. Hát, jól van. Beng-beng. Egy csomó szilva a földre. Beng egy másik a krumpliföldre. Szedem a szilvát, köpöm a magját. Ügy köpöm, nehogy eltaláljam a szép lila krumplivirágokat. Kicsi. Hajladozik a krumpliföldön. A zacskóban, amik a derekán lógnak, és olyanok, mint a kofák pénzes zacskói, azokba teszi a szilvát. A nap itt billeg a szilvafa ágán. Ha kimegyek végig az ágon, éppen elérem. — Jó reggelt, D. néni! — köszön a gereblyés ember. — Akinek. Jónapot! — így Káré Magdolna. — Egy kis szilvát? — Az, az! — A gyerek meg rázza. — Jgen. — Maga meg szedi. — Láthatja. — A Lestyákéké földön. — Idehull. ugye, idehull. Melléje huppanok ,az ágról. Jaj, eltörtem egy krumplivirágot. Pedig milyen gyönyörű, milyen kedves halvány színe van. ahogy a kékje játszik. Órákig nézegetném. — No, isten áldja, D. néni! Jó kis találmány ez a sok zseb. Káré í&agdolna ugyan kicsit farosabbnak látszik, meg elől is jobban kidagad a szoknyája. De ki nézne meg egy ilyen vénsé- get? Most aztán van jó sok szilvánk. Biztosan gombócot csinál ebédre. Kérdezem is tőle. E lhallgas. te szegíny gyerek. (Miért mondja ezt nékem mindig? Anyámnak azt mondta, amikor a vonattal megérkeztünk, hogy „Ennek a nagyobbiknak van láttatja, de mit csinál- a nagyobbikat jól ki tudom jak a két kicsivel? Mert ezt használni, de őket otthon hagyhattad volna”. Anyám meg semmit nem szólt, csak keményen megfogta a kezem, másik oldalt az öcsém fogta a szoknyáját, kishúgomat meg a karján vitte, és ment elől. Káré Magda utána. És kiáltozott, hogy ne siessen annyira.) Otthon elém totyogott a kishúgom. „Hoztatok szij- ját?” De hogy a szilva hova lett. azt nem tudom. Ebédre zsírban sült új krumplit ettünk kenyérrel, vacsorára meg krumplilevest.
