Szolnok Megyei Néplap, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-03 / 211. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. SZEPTEMBER 3. A Néplap vendége: Zelenyénezky András Változások nyomában Csengett a telefon, így beszélgetésünk Zelenyánszki Andrással, a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezés- ügyi osztályvezetőjével, rövid időre megszakadt. Az elkapott mondatfoszlányokból nem volt nehéz kihámozni, hogy házigazdám egy téesz érdekében igyekezett közbenjárni, egy másnap esedékes banki törlesztés elhalasztása miatt. Sikertelenül. — Látja? — tárta szét a karját a telefonbeszélgetés végeztével. — Időnként ilyesmiket is meg kell tennünk. Hiába tudom, hogy hosszú távon jó az, ha a bankok a saját objektív szempontjaik szerint döntenek ilyen kérdésekben, bizonyos helyzetekben mégis meg kell próbálni segíteni. Hiszen máshol, mások is megteszik ezt... Egy rekordokat hozó nyári betakarítás után, s egy kevesebb reménnyel kecsegtető őszi kampány előtt vagyunk, és persze kellős közepén annak a termelőszövetkezeti mozgalomban zajló vezetőváltási folyamatnak, aminek néhány mozzanata bizony nagy vihart kavart az utóbbi időben. E kérdések joggal izgatják ma a megye egész közvéleményét. — Mit hozott ez a nyár, mit hoztak a rekorderedmények a megye mezőgazdasági nagyüzemei számára? Milyen most a helyzet, túl a betakarítás első fordulóján? — Igaz, hogy ez a nagy kalászosgabona-termés jelentős többletbevétellel jár, de a helyzet korántsem javult annyit, amennyire azt a kívülálló gondolná. A többlet- bevételre ugyanis sokan kacsintgatnak ám! Az adóhivatal, a bankok, hogy a napokban bejelentett huszonöt százalékos műtrágya-áremelésről már ne is beszéljek. Persze, azért az üzemeknél is marad a búza terven felüli árbevételéből. Hogy ez mire lesz elegendő? Megyei szinten arra, hogy így a vártnál kevesebben sodródnak idén igazán válságos helyzetbe. Eredetileg tíz-tizenöt ilyen gazdaságra számítottunk, így viszont valószínűleg csak öten-hatan lesznek. Elsősorban azok a cégek, amelyek az utóbbi évek nagy terheit görgetik maguk előtt. Rajtuk nem segített alapvetően az idei rekordbevétel, legfeljebb annyit jelent számukra, hogy az adósságokból így valamivel többet tudtak rendezni. — Említette a műtrágyaárak újabb változását. Mellé állíthatnánk a tápok árának emelkedését, s egyáltalán, egy folyamatos ipari áremelkedést, ami már-már kiegyenesíti lassan az agrárollót. Meddig mehet még ez így? — Az alig változó mező- gazdasági felvásárlási árak mellett már aligha sokáig, hiszen a nagyüzemek teherbíró képessége a minimálisra csökkent. Újabb és újabb kényszertakarékoskodásra ösztönözzük a nagyüzemeket, ami a termelés rovására fog menni. Maradjunk a műtrágya-példánál: már most nyilvánvaló, hogy a gazdaságok spórolni fognak vele, s a kevesebb tápanyag következményeit a jövő évek betakarításaikor látjuk majd. A jelenlegi helyzetben, a nagyüzemek szempontjából megnyugtató megoldást a mezőgazdasági termékek fel- vásárlási árainak „felszabadítása” jelentheti csak, hogy a termelők beépíthessék áraikba az őket érintő költségnövekedést. Ebben az esetben persze számolni kell az élelmiszerek fogyasztási árának emelkedésével is. — Sokat beszélünk a termelésben az „emberi tényező” szerepéről, jelentőségéről. Az utóbbi egy-másfél esztendőben szinte a teljes nyilvánosság előtt zajlik a termelőszövetkezeteknél az az elnökváltási folyamat, amely több, korábban megingathatatlannak tartott elnöki „trónt” is elsodort. Miként értékelhetjük ezt a folyamatot? — Én feltétlenül két részre bontanám ezt az elnök- váltás-sorozatot. A téeszek többségénél, ahol korábban jól működött a vezetési mechanizmus, ott a tagság maga elrendezi az elnökválasztást. Említhetném példának Jászboldogházát, Cibakházát, Jászárokszállást, Kengyelt, de akár másokat is. A gond azokon a helyeken van, ahol nem alakult ki erős helyi vezetőgárda, ahol nincs kollektív vezetés, hanem olyan autokrata a vezető, aki mellett, akivel szemben, a tagság nem tudja, nem meri gyakorolni jogait. Ilyenkor szükség van külső kontrollra, közreműködésre. — Hol a helye a megyei tanácsnak ez utóbbi típusú elnökváltásokban? Jogai és lehetőségei révén betöltheti-e jól ezt a külső kontrollsze- repet? — Jelenleg egy átmeneti időszakot élünk, amit az jellemez, hogy egyre több jogot kapnak meg a gazdálkodó szervezetek, ezekkel azonban, megítélésem szerint, még nem mindig és nem minden helyzetben tudnak élni. Az osztályunk ma a szövetkezetekben folyó tisztújításoknak, valamint a személyzeti munkának a törvényességi felügyeletét látja el. Ez azt jelenti, hogy időben az események után megyünk egy lépéssel, a döntéseket formai, nem pedig tartalmi szempontból vizsgálhatjuk. Meggyőződésem, hogy mégsem tehetjük meg, ha valahol valóban rosszul mennek a dolgok, hogy azt tétlenül nézzük. Legyintve, hogy legfeljebb tönkremegy a cég, de a demokrácia nem szenvedett csorbát. Ilyen esetekben meg kell próbálnunk lépni! Nem lenne rá szükség, ha a szövetkezeti demokrácia fórumai jól működnének, de jó néhány helyen erről szó sincs. Termelőszövetkezeti elnök közgyűlési visszahívásáról például nemigen értesültem még a megyében, pedig arra pár esetben ugyancsak megérett a helyzet. — A közvélemény nyilvánvalóan nem a normális mederben lezajló elnökváltások hallatán kapta fel a fejét, hanem arra, hogy most olyan emberek is sorra kerülhettek, akik korábban szinte sérthetetlennek tűntek... — A közvélemény reakciója természetes. Most egy olyan generációról van szó, amelynek tagjai a hatvanashetvenes években lettek-elnökök. akik háta mögött két- három évtizedes vezetői múlt áll. Az érdemeik vitathatatlanok. Elérték a nyugdíj- korhatárt, átadják helyüket, ám a mostani tisztújításoknál már a foltokról sem hallgatunk. Közös felelősségünk, hogy beszéljünk erről, miként az is, hogy ne hangsúlyozzuk túl a jelentőségüket. Sokat változott az utóbbi években a társadalmi környezet, s az emberek, a szövetkezeti tagok már sokkal kevésbé toleránsok a vezetővel, mint korábban. Volt, s van a megyében néhány olyan elnök is, aki bizony más mércével méri magát, mint a többség. Hogy ez kialakulhatott, abban valószínűleg mi is hibásak vagyunk, hiszen lehettünk volna hatá- rozottabbak. Véleményem szerint azonban az irányítás más területein sem alakult ki megfelelő, egységes értékrend, s ez is lehetőséget adott a különmérce alkalmazására. — Generációváltás tanúi vagyunk tehát a termelőszövetkezeti mozgalomban. Véleménye szerint milyennek kell lennie ennek az új generációnak? Milyen téeszel- nököt igényel a mai gazdasági és társadalmi környezet? — Nem biztos, hogy a legjobb gazdász szakemberekből lesznek a legjobb elnökök, ez már korábban is bebizonyosodott. Ma ez fokozottan igaz. Már nem a termelés a nagyobb feladat, hanem az értékesítés és a termelés feltételeinek biztosítása. Alapvető igény a menedzser-szemlélet, az új helyzetekhez való gyors alkalmazkodás. A ma vezetője vegye körül magát jó szakembermunkatársakkal, s ugyanakkor élvezze a tagság bizalmát is. Fontosnak tartom, hogy vállalja fel a tisztségével járó társadalmi feladatokat! — S persze, ne adjon semmiféle támadási felületet, ahogy mondják: ne „sáro- zódjon be”. — Természetesen ... L Murányi László A Magyar Elektrotechnikai Egyesület és a Fővárosi Felvonójavító Vállalat felvonóipari szakgyűjte- ményt hozott létre. A régi lifthajtóműveket, fülkéket és a tartozékokat bemutató kiállítás, Európa második liftmúzeuma nem állandó nyitva tartással működik, előzetes bejelentés alapján fogadja a látogatókat a Mohács u. 16. alatt (Fotó: Manek Attila) Iskolapénz i Drága Feri Bátyánk, Te egy régi izgalomról írtál, ami ilyenkor — no, persze régebben — elővett téged. Hogy tudniillik szeptember van és kezdődik az iskola. Akkor még térdnadrágban indultál neki a Kossuth utca porának, hogy a négy elemit végig rágd. Szegény Molnár tanító urad júliusban meghalt. Kilencvennégy évet élt, Isten nyugosztalja.) Hát most ott Pittsburgban nincs Kossuth utca, de van némi izgalom benned is, hiszen az unokád, Millie most kezdi az általánost. írod, hogy iskola- búsé, amin csak a gyerekek, meg hogy magániskola és hogy elég drága, de Jánosék jól bírják, hiszen a fiad mérnök. Jól keres. Bennünk is itt az izgalom, de nagyon, és ez így van minden szeptemberben. Elég lesz-e a pénzünk arra, hogy kis Jánost és Attilkát elindítsuk innen a lakótelepről, be, a városba, az iskolába? Hát, azt mondhatom neked, kedves Feri bátyám, hogy végülis elég lett a pénzünk, igaz, csak annyit költöttünk, amennyink volt. Abból pedig mindenre — amit szerettünk volna — nem futotta...” Már megint Amerika! Hát kell nekünk ahhoz a nagy országihoz hasonlítani magunkat? Ahlhoz, amelyikben kemény pénzeket fizetnek a csemeték oktatásáért? Hasonlítsuk mi csak magunkat magunkhoz. Nálunk ingyenes az oktatás. Vagy ahogy a miniszterhelyettes nyilatkozta nemrég: tandíjmentes. Legföljebb. — Nem volna semmi baj az árakkal, ha megfelelő bérek társulnának hozzá — mondja Sári, az alkalmi közgazdász, asztalomra könyökölve. Sári egyébként adminisztrátor egy kisvállalatnál, ami jelen esetben nem vállalkozási formát, hanem keresetet jelöl: kis pénzért dolgozik. Emberekkel bánik egész álló nap, s hivatalféle lévén itt mindenki úgy érzi, elmesélheti az életét. Értő fülekre, megértő szívre talál a szépen domborodó keblek mögött. Csakhogy az öt- ezer-hatszáz forintos fizetéssel járó mindennapi gondok nem teszik türelmessé az embert. — Miféle tanévkezdés? Bárcsak ez volna az összes gondom egész esztendőben — dohogja —, agyonnyom a temérdek OTP, az emelkedő árak... Mihály hétezer-négyszázat hoz haza, de a teherfuvarozók mindig kapnak jattot. Azt én nem kérdezem. Két gyerekünket, ezzel együtt is, mindig a szüléink indítják iskolába. Ahogy én számoltam, összesen négyezer forintot költöttünk rájuk, mert azért persze mi is belenyúltunk a bukszánkba. Augusztus végére nem is maradt egy fillérünk sem. Csak annyit keresünk, hogy az adott hónapban elég legyen, takarékosságra — ez már-már luxus — nekünk nem futja — igazítja hátra szőkésbarna fürtjeit a fiatal- asszony. — Mi még mázlisták vagyunk, mert a fiú örökli a lány ruháinak, holmijainak egy részét. Föl sem tűnik neki igazán, hogy a fiú és a lány szavak végéről hiányzik a birtokos személyrag. Sári nem nyel- vény. Hétköznapi ember, akit a hétköznapok erősen szorítanak. K. I.-né kevésbé szerencsés. Neki a szeptember még külön tortúra, férjtelenség- gel spékelve. Kemény falat ez, hiszen a lánya főiskolás, a fia pedig hetedikes. K. I., a férj, valahol Európában. Mikor dolgozik, mikor nem, így természetesen a rendszeres gyerektartásról sem lehet szó. Nincs is. K. I.-né nem kap egy fillért sem. Nem fordul senkihez, maga próbál megélni szeptemberben is. Igaz, egyedül fizeti a lakás OTP-részletét, a fönntartás költségeit, sőt, nemrég a gázt is bevezettette, azzal is a nyakába vett néhány tízezer forintos adósságot. — Nyolcezer forint körüli jövedelemből mire lehet költeni? — néz rám. mintha tudnék jobb megoldást. — A lányom legfőbb dolga, hogy ösztöndíjhoz jusson, azzal is könnvít rajtunk. Nemcsak magán, mdndannyiunkon. A srác megtartotta a régi táskáját. azt tehát nem kellett vennem, de a föltétlenül szükséges kiadások így is elvittek egy zöldhasút. Annak a fizetésnek a nyol- cadrészét, amit egyébként megfelezve kell harmadolni... Bonyolult, de K. I.- nének nincs más választása, muszáj jól számolnia. No és , persze különféle mellékállásokat vállalnia, ami adómentes pénzt hoz az egyébként szűkös vagy inkább ellehetetlenült konyhára. — Nyugodt hátteret kéne biztosítanom a gyereknek — igazít kopott szoknyáján. — De tudok? Örökké a pénz körül forog az agyam, mert meg kell élnünk. És akkor még ez a szeptember is. Nagyon nehéz. Nézte már valaki, hogy így mibe kerül egy tanévkezdés? Egy egész tanév? Nem nézte senki. Hát húzom az igát, mit csinálhatok mást? Beszélgetőtársaim nem adják a nevüket. Azt mondják nincs szükségük sajnálatra, adóhivatalra, bürokráciára. Annyi helyen nyilvántartják őket — summázták egybehangzóan —, hogy az lehetetlen, ne tudnának áldatlan helyzetükről. Segíteni viszont nem segít senki. Nem maradt más hátra, mint egyedül keresni a megoldást — magyarázzák —, és megtalálták így vagy úgy. Ennek viszont semmi köze a tanévkezdéshez. Nem vitatkozom. Inkább próbálom magamban fölidézni a régi augusztus végéket, amikor füzeteim fölött görbedve hajtogattam a kék, indigós csomagolópapírt. Hol van már a csomagolópapír? Környezetet szennyező volta miatt száműzték. Van helyette vékonyabb és vastagabb műanyag borító. Derűsnek korántsem mondható összehasonlítás: a második osztályosok tankönyvei valamivel több, mint negyven forintba kerülnek, a rájuk való borító több százhatvannál. Mindez egységcsomagban kapható, de csak a könyvekre. A füzetekre már nincs... Átlátszó, vékony borító az van, csakhogy azt a rosszcsont két perc alatt — szándéktalanul is — széttépi. Lehet újat vásárolni. Ha kapható. A hetedikesek borítója egyébként kétszázötvenhét forintba kerül... (És akkor még a füzetek pucérak!) A kényelmet meg kell vásárolni. Igaz, hagyományosnak mondható, egyszínű csomagolópapír nem létezik, hacsak azt az- ívenként kettő forint húszért kapható fehéret nem számolom, amibe viszont nem illik tankönyvet, füzetet csomagolni. Ahogy a papírboltban szétnézek figyelemre méltó árcédulákat szemlélhetek. A legolcsóbb golyóstoll nyolc hetven. De a Pax a legkelendőbb —- jelenti ki Búza Jánosné, a Ságvári körúti Ideál papírbolt osztályvezető helyettese. — Az pedig nyegyvennyolc forint. Hiszi, nem hiszi, de elfogytak az ezeregyszáz- nyolcvan forintos, számzá- ras diplomatatáskák. Szemem a kapható legolcsóbb hátitáskára téved: 555 forint. Az átlagár ennél körülbelül száz forinttal magasabb. — Volt tolltartónk, amelyik megütötte a hatszáz forintot és utána kellett rendelni! Sári és K. I.-né, tudom, nem vett belőle. Sári látta ugyan, meg is vette volna, de hát... — Tudod mennyibe bérül egy melegítő a tízéves lányomnak? — szögezi nekem a kérdést kollégám. — Tudom — felelem néki meggyőződéssel, mert tényleg tudom. Az epe öntött el néhány napja, amikor venni kényszerültünk, és nyolcszáz valahány forintnál olcsóbbra nem akadtunk. — De a kölyöknek tetszik a Yassa cipő! Ezerötszázötven forint! -Hát hogy a bánatba vegyem meg? Pedig nekem is tetszik! Ha kinövi, mert kinövi, akkor dobjam el? Hát igen, a tornacipő. Az egykori dorkók kora lejárt. Elegáns edzőcipőkben illik mozogni a testnevelés óráján. Nem az iskola követeli! Egymást hajszoljuk bele. Már aki hagyja magát hajszolni. És persze van miből „hajszolódni”. • • • Már túl vagyunk az első iskolanapokon. Kiderült, hogy mi az, ami a fölszerelésből hiányzik. Például szótárt kell venni. Körzőt. Ilyenolyan segédkönyvet... Forintok, forintok. Véletlenül találkozom a tanácsi emberrel a strandon. Olyan számokat lebegtet a ibrűgölő gőzébe, hogy torkomon akad a lélegzet. Másnap a városi tanács illetékesét háborgatom a reggeli órákban. Tényleg igaz? Ennyi pénzbe kerül a tanítás? — Harmincegy általános és középiskolánkban úgy ötszáz-ötven tanteremben vagy annak használt helyiségében tizenkilencezer gyerek tanul szeptember elseje óta. A tanév költségvetési kiadása az idén nyolcmillió híján félmilliárd. Szép summa — tologatja az asztallapon a papírokat az osztályvezetőhelyettes. — És csak a leg- fontosábbra elég. Ebben nincs semmi extra. Ahogy iskoláinkat ismerem, tényleg nincs. Miért volna különleges dolog egy színes televízió? (Pedig az sem jut mindenhová). A szakmunkásképzőkben özönvíz előtti, manufakturális esztergagépeken tanul a jövendő munkásosztály. A gyárban persze CNC vezérlésű masina várja, amihez hozzá sem tud szagolni. A videó, a televízió számtalan modellezési lehetőséget kínál, sűrítheti a tömérdek információt, felpörgetheti az oktatást, a képzést. A zárt tévélánc kiváltságosok eszköze. Sajnos. — A Nők Lapjában olvastam, hogy a finnek csak harminc alapszakmában képzik a szakmunkásokat, mi, ha jól emlékszem háromszázhetven foglalkozás fortélyát okítjuk. A finnek a gyárra bízzák a szakmunkásképzést. Az gyorsabban is reagál a szükségletre, lévén létérdeke. Mi meg képezzük a szakmunkást, azután vagy lesz munkája vagy nem... Jön a demográfiai hullám, most a középiskolákat éri majd el — sorolja tovább az osztálíyvezető helyettes. Az ötéves terv végéig néhány oktatási beruházás elmarad. Ez szükséges tantermeket jelent. Nem lesznek. Mi azért az általános iskolákban megüresedő tantermek segítségével levezényeljük a demográfiai .hullámot — teszi hozzá bizakodó mosollyal. Nem tehetünk mást. A szükség nagy úr. Sári végighallgatja ezt az egészet. Megint odakönyököl az asztalomra, darabideig szótlan. — Annyi okos ember leszögezte már, hogy ha nem költünk elegendő pénzt a jövő nemzedék oktatására, akkor évtizedek helyett évszázadokkal maradunk el a világtól. Az mennyibe fog kerülni ? Hortobágyi Zoltán
