Szolnok Megyei Néplap, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-27 / 205. szám
1988. AUGUSZTUS 27. 9 Irodalom» művészet Weöres Sándor: Nem és igen Nem és nem és újra nem mit ér ha jő az igen De oly idegen oly ritka már alig eleven az igen és igen és újra igen és örökre igen Simái Mihály: Vajk megkeresztelése Talpamra föld térdemre kő kínokkal átizzó bazalt mellemre virradatnyi pajzs madárfáklyás vérsugaras zuhogj fejemre homlokomra te négy függőleges folyó megtartó istentől való víz ha az élet vize vagy Zuhogj állok a szent víz harangjában Zengek mert nyelve én vagyok megindul a föld bujdokolnak sámándobok varázsdobok jaj már a madártollas ruháknak a madár karmos táncoló lábnak a bacsofznak a harsányoknak rivalkodóknak regölöknek szólalok én a harang véres misére szólítom megölöm őket én testem ez a felnégyelt szörnyű példáid vegyétek én karom ez a levágott eliszonyodva lássátok én sebem ez a behegedt vessétek rám a keresztet templomutálók magyarok sámánok bácsok dallacsok fonódj fejemre homlokomra te négy függőleges folyó fehér vörös zöld kék folyó te istentől való zuhogj zengek a szent víz harangjában Vajk meghalt István élni fog Villányi László: Nagyapa Két fiam ott született, abban a győri kórházban, hol térdkalácsodat hagytad; hogy is sejthetted volna: hova Beregszászról téged vitt az első világháború, lányodat viszi férjhez a második; s a kettő közt építettél, mint ahogy én akarok, ha nem is házakat; titkot sejtettem K. u. K. ládádban, s néhányra leltem általad; innét száz méterre sétáltunk, naponta nézek vagy megyek arra; ott sírtam anyámmal, pedig azt sem tudtam: a távirat Beregszászról érkezett; hiába is tagadnám: arról, hogy rég nem vagy, úgy megfeledkeztem már, mint te, olykor, a szétlőtt, kioperált térdkalácsról. Irodalmi oldalpárunk képei Gyur- csek Ferenc szobrait ábrázolják. A szobrok a Szolnoki Galériában láthatók. 0 hajolt mappája fölé. — Mi baj van? — álltam meg asztala mellett. — Semmi — legyintett. — Az aratással kapcsolatos rajzon töprengek, de szüntelenül elém tolakodik egy gyermekkori emlék. — Keserves? — ültem le mellé, és két üveg sört rendeltem. — Nagyon. Akkor láttam először könnyes szemmel apámat. Másodszor nyolcvanéves korában, anyám koporsója mellett. Meghozták a sört. Öntöttem. Ittunk. Aztán néhány percig szótlanul ültünk. Vártam. Vártam, hogy felfakadjon a keserves emlék burka, és elmondja záporozó szavakkal, hogy megkönnyebbüljön. — Tudod — lendítette magasba a tenyerét —, abban az esztendőben az emlékezetes, kegyetlenül hideg tél megtizedelte a búzaszálakat. Igaz, ez még nem lett volna olyan nagy baj, mert ha szép tavasz és jó nyárelő követi, gazdag aratásunk lehetett volna. Csakhogy a tavasz szeszélyes volt, a fagyos- szentek megtelepedtek, mint a hívatlan vendégek, akik tízszer is elköszönnek, de lábukat nem bírják a küszöbre tenni. Egy pillanatra elhallgatott, körbetekintett, de gondolatban már szőtte tovább a gyér emlékszálakat. —• A tikkasztó nyár olyan hirtelen jött, mint derült égből a villámcsapás — folytatta. — Fellélegzett a határ. Anyám is szüntelenül ismételgette: talán még jóra fordul minden. Én akkor még nem tudtam, hogy minek kell jóra fordulnia. Annak örültem, hogy lete- hettük a csizmát, mezítláb szaladgálhattunk az udvaron, az utcán, meg kint a földünkön is. Soha nem felejtem el, a föld, a homokos földünk néhol olyan meleg volt, hogy sütötte a talpamat. Még tetszett is ez nekem, az ostoba kölyöknek. Nemigen törődtem azzal, hogy apám szüntelenül az eget leste, néha káromkodott, olykor meg, ha egy tenyérnyi bárányfelhő takarta a napot, levette kalapját, megtörölte homlokát, s csak úgy magának mormogta: csak adná az Isten, hogy bőrig ázzunk. Nem áztunk meg. Az a néhány csepp még a port sem verte el. Ivott a sörből, filctollával vonalakat — talán esőszálakat — huzigált a rajzlapra. — Nem, azon a nyáron nem volt jó, kiadós eső, ahogy mondani szokták. És így következett el az aratás ideje. Apám majdnem mindennap kiment a földünkre, és egyre komorabban jött haza. Anyámmal beültek a konyha-szobába, sokáig, halkan beszélgettek. Anyám csak sopánkodott, meg ezt ismételgette: majd csak átvészeljük ezt a nehéz esztendőt is, ha Isten megsegít. Egészségünk legyen, az a legfontosabb. Egyszóval Péter-Pálkor, az akkori szokás szerint, már kora reggel elindultunk a határba, megkezdeni az aratást. Ha a búzatábla még nem is volt világosszőke, egy keresztnyit akkor is le kellett aratni. Hogy áldás legyen a többin. Apám ment elöl a kaszával, mi meg utána a sarlóval meg az elemózsiás szeredással. Anyám otthon maradt, hogy ellássa a jószágot, közben főz valamit, és hozza utánunk. — így volt ez nálunk is — mondtam, mert Fazekas ismét elhallgatott. — Igen, lehetséges, hogy mindenütt ez volt a szokás. Felhajtotta a maradék sört, s Bába Mihály: Egy régi aratás F. M-nek 60. születésnapjára most ő intett a pincérnek, hogy hozzon még két üveggel. — A nap már magasan járt, amikor megálltunk a kis búzatáblánk végénél. A reggeli szél hullámokat sodort végig az alacsony, ritkás búzaszálakon. Apám leszakított egy kalászt, tenyerében ki- dörzsölte a szemeket, a pelyvát lefújta róluk, számolgatta az összezsugorodott, keservesen érett szemeket, egyet kettéharapott, sokáig vizsgálgatta, és egyre ráncosabb lett a homloka. Mi letelepedtünk a dűlőút száraz füvére, vártuk, hogy apánk megkezdje a rendet, s mehessünk utána markot szedni, kévét kötözni.. De nem mozdult, csak állt, tekintete pásztázta a táblát, fejét csóválta, majd belegázolt a térdig sem érő búzába, s ment, ment mintha soha nem akarna megállni. Hirtelen visszafordult. Felvette a kaszát, megfente. A kaszakövet a vízzel teli szarutartóba dugta vissza, és a tábla szélénél neki lendítette a kaszát. Mi még mindig nem mozdultunk, fűszálat rágcsáltunk. Tudtuk, hogy öt-hat lépésnyi kaszálás után állhatunk csak a rend végébe, nehogy a kasza hegye kárt tegyen bennünk. Apám tízlépésnyi rendet vágott. Megállt. Hátrafordult. Rokkant búzaszálak meredeztek a tarlón. A rend olyan gyér volt, hogy sarlóval szedni sem lehetett. — Ma már nem emlékszem rá, hogy váratlanul, észrevétlenül hogy termett ott anyánk. Üres kézzel jött. kocogott apámhoz. Mentünk utána mi is. Egy lépényire tőlük megálltunk. Anyám sopánkodva csapkodta össze a kezét. Hol a lábon álló szálakra nézett, hol meg a tarlóra, ahol a fele szál ott maradt. — Gyuri, hallod — mondta panaszos hangon —, tedd le a kaszát, ennek sarló kell, csak sarló. — Az — mondta az apám. Szeme nedves volt. A zsebkendőt, amellyel előbb még homlokáról tö- rülgette a verítéket, szeméhez nyomkodta. Éreztem, hogy sír. Anyánk gyorsan a rend végére terelt bennünket. Gyertek, gyermekeim, mondta kedveskedve, kézzel szedjétek össze, így ni, mutatta meg, és rakjátok kévébe. Az elmaradt szálakat meg sarlóval vágjátok le. Na, gyorsan, jrvermekeim. Munkához láttunk. Anyám meg visszament apámhoz, aki mintha kissé megnyugodott volna. — Igazad van — mondta anyámnak —, ha sarlóval vágjuk le, kissé tovább fog tartani az aratás, de legalább lesz egy kis búzánk, any- nyi, amennyit elvetettünk, meg amennyit el kell vetni az ősszel, hogy jövőre, legalább jövőre legyen kenyerünk. — Desz, lesz — sóhajtozott anyám —, talán még egy-két véká- nyi kenyérnek is marad. Legfeljebb krumplis meg kukoricás kenyeret eszünk. Na, én szaladok haza, megfőzök, aztán kérek háromnégy sarlót kölcsön, de ha nem kapok, veszek egyet. — Felénk fordult. — Fogadjatok szót apátoknak. Nemsokára jövök én is visz- sza. Hozom a meleg ételt. — Elment. Kókadtan, szótlanul szedtük a gyér rendet, vagdostuk a kasza elhagyta szálakat. A kicsi kévék alig-alig gyarapodtak. Apám még mindig ott állt, ahol a rendvágást abbahagyta. Mintha mozdulni nem akarna. Félve, lopva lestünk rá, Komor volt. Gondterhelt. És iszonytatóan ráncos, barázdás. 1—.. lat, hátradőlt, kibámult az ablakon és anélkül, hogy rám nézne, azt mondta: — Szóval, ez a kép gyötör. Képtelen vagyok megszabadulni tőle. Életem legszomorúbb emléke ez. Ilyenkor nyáron, úgy aratás táján mindig vissza-visszatér. Kiöntötte a sört. Ittunk. És szótlanul üldögéltünk még néhány percig. Amikor felálltam, csak kezet fogtam vele. ő meg csak nagyot bólintott. Czakó Gábor: Csángó rémmesék Elfelejt, akit elfeledtünk A Szeret selymes partján, hol lanka dombot ér, és zöld a fű, és kék az ég, de madár ottan nem jár, legfönnebb csacsog együgyű éneket, no, ott játszódott egy csángó fiúcska. Épp kerek 77 kilométerrel túl a magyar nézettudaton. Helybéli volt évezrede, akár a habok közt bukfencező kesze- gecskék. Magyarországi utazók lappangtak arrafelé bennszülöttes cájggú- nyában. Mert bizony, ha észrevették volna őket a milicisták, menten kiakolbólították volna őket az országból. örökkétig és testvériesen, mint az egyik helsinki aláíró a másikat. Hát még ha tetten érték volna őket! Hajajaj! Le sem merem írni, a két elvetemült túrista a legfertelmesebb aljasságra vetemedett: beszélgetésbe vegyült a gyermekecskével. Er- iről-arról, keszegek kapásáról, időjárásról. No, amikor már úgy találták, hogy összemelegedtek megkérdezték a fiúcskát, aki máskülönben iskolába járó volt, nyíltesző, megtanulta, amit lehetett, no megkérdezték tőle, hogy jól érti-e az ő beszédjüket. — Értem isz, értem isz. — És mi értjük a te szavadat? — Értik. — Szerinted miféle nép lehetünk? Elgondolkozott a gyermekecske, fürge eszét végigszalasztotta a leckéin, a hallotta híreken, a tanítónő pofonján, amikor véletlenül az otthoni nyelven köszönt neki. Hiába. De hogy a válaszolásra erőst nógatták, köbökte: — Polyákok. Nevek, nevecskék Ki tudja ma már, hogy Ferdi- nánd király okos ember volt-e, vagy nem? Annyi bizonyos, hogy alföldies székvárosába sosem tervezett tengeri kikötőt, viszont a rendetlenséget Utálta már porosz gárdatiszt korától. Különösen azt nem szenvedhette, hogy az egyik ember ilyen nevet hord, a másik meg olyant. Például a szép Moldva tartományban az egyik ember magyarul nevezkedik, a másik olájul. No, Ferdinánd király emberei az első háború után kihirdették, hogy mostantól vége a csángó ösz- szevisszaságnak: ezután mindenkinek szép oláj neve lesz. Azóta a csángó ember két névvel él. Egy olájjal az irataiban, a hivatalokban és a fejfáján, a másikkal a családjában, meg a barátai között. Nem csoda, hogy mesz- sziről érkezett utazó ottan zavarba jön, ha például Farkas bá’ után érdeklődik. — Farkasz? Farkasz? Az szak az oláj neve. — Node a Farkas magyar név! Kacag erre a helybéli. — Dehogysze! Az ő neve magyarul Pipász! Az Isten szaga Hírlik, hogy egy időben az Űr hátat mutatott a csángóknak. Ök azonban nem fordultak el tőle. Benedek Márton onesti orvos pedig egyenest elhatározta, hogy papnak áll. így is történt. Magányosan folytatott teológiai tanulmányairól egy külországi útja során vizsgát tett és pappá szentelték. Hazatérvén szívén viselt reverendája fölött meghagyta fehér köpenyét, és titkon misézni, gyóntatni kezdett az anyanyelvén. Mi tagadás, magyarizált. Titokban persze, de amikor egyszer beteg lett, és operálni kellett, bizony benne felejtették a nagyollót. Meg is halt szépen, és eltemették illendően. Eddig rendben lett volna a dolog, hanem a szomszéd, aki a Be- nedekék kútjára járt, beleszagolt a vízbe. Megdobbant a szíve: Iszten visszafordult! A víznek rózsaillata volt. Menten szétneszült a hír a faluban. Sürgött a nép csöbrökkel, vödrökkel, hordta a vizet, és mindenki úgy találta, hogy rózsaillatú. A hatáság nem állhatott tétlenül feladata magaslatán. Noha e mártír-illatú história kissé mellévágott a szokásoknak, hamar kitalá- lódott a megoldás. A milícia körülfogta, a tűzoltóság kiszivattyúzta, a szanitéc kimeszelte a trunki Be- nedek-kutat. Éjjel-nappali őrséget állítottak melléje, hogy mindenféle suskusnak elejét vegyék. Eltelt egy nap, eltelt kettő, a víz visszaszivárgott. A népek leeresztették a vödröt, fölhúzták, megbű- zölték. És úgy találták, hogy ugyanolyan vértanúrózsa-illata van, mint annakelőtte. Aki nem hiszi, járjon utána!
