Szolnok Megyei Néplap, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-06 / 160. szám

1988. JÚLIUS 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A tévé képernyője előtt Az elmúlt héten az Or­szággyűlésre figyelt az or­szág, valamint a Szovjetuni­óban zajló többnapos pártér­tekezlet eseményeit figyel­tük. Érthető, hogy a televí­zió is figyelmének nagy ré­szét fordította a jelentős közéleti eseményekre, és igyekezett híven beszámolni a történtekről — a fokozot­tabb nyilvánosság jegyében. Televíziónk naponta számolt be a Parlament üléséről, s tegyük hozzá kialakult stí­lusban, immár megteremtet­te a maga sajátos tudósítási formáját. Ma már formás összefoglalókat kapunk pon­tos hangsúlyokkal, amelyek igen megkönnyítik a néző számára a gondolatok közöt­ti jobb eligazodást, s ame­lyek révén a kívülálló is tiszta, világos képet alkot­hat magának — jól bevés- hetően. Kamerák az Országgyűlésen Fontosnak érzem ezeket a „képes” tudósításokat a Par­lamentből, hisz így a több- hyire ismeretlen honatyák is ismerőseinkké válhatnak, jól megjegyezhetjük má­junknak egy-egy felszólaló, hevünkben véleményt nyil­vánító képviselő arcát, azaz a régen meglehetősen arcta­lan Országgyűlés előbb- utóbb számunkra is egyéni arculatú képviselők testüle­tévé válik. Egyébként kiter­jedt vizsgálatok bizonyítják, hogy milyen erős és hatal­mas a képernyő nyilvános­sága, hogy a közélet, a poli­tikai élet képviselőit a la­kosság mennyire a képer­nyőről jegyzi meg magának. Televíziónk jó úton jár te­hát, amikor igyekszik be­mutatni országgyűlési össze­foglalóiban is és a közvetí­tésekben is természetesen mindazokat, akik szerepet vállalnak küldetést töltenek be a közéletnek ezen a ki­emelkedő fórumán. Jó do­log, hogy láthatjuk is, nem­csak hallhatjuk, ami a Par­lamentben történik, mert hisz az ember mindig job­ban hisz abban, amit nem­csak hall. hanem a saját sze­mével is lát. Ugyanez vonat­kozik az SZKP országos értekezletéről kapott tudósí­tásokra is, amelyekből nem­csak a tartalmát ismerhetjük meg a jövőt alakító esemé­nyeknek, hanem hangulatát is érzékelhettük, indulatok­tól feszülő légkörét, s alig­hanem el se hittük volna, ha magunk is nem látjuk, hogy milyen váratlan és iz­galmas dialógusokra került sor például nem egyszer egy- egy felszólaló és az elnök­ségben helyet foglaló főtitkár között. Valósággal úgy éret­hettük, mintha magunk is o'tt ültünk volna az értekez­let padsorában. Hozzá kell egyébként szokni, hogy ho­vatovább egy-egy politikai esemény tudósítása több szellemi izgalmat szerezhet, nagyobb vonzerőt jelenthet a nézőnek, mint egy úgyneve­zett képzelet szülte televízi­ós játék, mely a valóságról csupán közvetve ad jelzése­ket. Az elmúlt hét kérdéses programsorozatai is ezt tük­rözték, hogy tudniillik meg­nőtt a politikai események ázsiója a képernyőn is. Csak megjegyzem: a Panoráma, a televízió külpolitikai maga­zinja is milyen felfedező erejű összeállításokkal lep meg mostanában bennünket! Elbúcsúzott Michal Eseménynek számíthat, s a hét krónikájában talán érde­mes megemlíteni: véget é*t a tizenhárom részes Minden­ki tanköteles, a csehszlová­kok sorozatfilmje. Stílusosan kicsengetéssel zárult, mi­ként becsengetéssel kezdő­dött. Eltelt tehát egy eszten­dő s azalatt történt egy s más az iskolában. No, meg az életben, merthogy iskola és élet ugyebár elválasztha­tatlanok. Családokkal, peda­gógusokkal ismerkedhettünk meg, különböző embertípu­sok, magatartásformák vo­nultak fel a filmben. Lát­hattuk, hogy a sok munka, hogy kezdi ki a nevelők idegzetét, főképp ha valaki­nek gyengébbek az idegei; s hogy az életben hogyan irá­nyítják az embert az önös érdekek — keresztezve az önzetlenség útjait. Sok okos bölcs, tanulságos dolgot is merhettünk meg ebből a pe­dagógiai' ihletettségű soro­zatból. Mégis, mégis vala­hogy nem fájt a búcsú ettől a sorozattól. S ennek fő okát abban látom, hogy nem sikerült igazán közel kerülnünk a főszerep­lő, Michal drámájához, az ifjú pedagógus „beilleszke­dési" drámája kevés mélyen emberi kapaszkodót nyújtott ahhoz, hogy ezt az egyébként is mókás külsejű fiatalem­bert a szívünkbe zárhassuk. Kedveltük őt, de valahogy komolyan nem vehettük lé­péseit. Pedig sok jel arra vallott, hogy komolyan gon­dolkodik, hogy hivatását igen lelkiismeretesen fogja fel. Sőt. hogy érzelmei sem holmi szeszélyek, mégis meg a kis kolleginájához fűződő szerelme is összes konfliktu­saival egyetemben valahogy a képernyőn jelentéktelen­nek tűnik. Az örömteli fel­oldódás is hangsúlytalan. Persze egy-egy rokonszen­ves embert azért alighanem mindenki választhatott ma­gának a sorozatból, és kár volna tagadni, hogy ami tör­ténik a filmben, az sem élet­idegen. Én például azt az idős pedagógust zártam a szívembe, aki jóságos atyai szívvel igazgatja nemcsak a pályáján most induló Mi- chalt, de aki maga körül mindenütt igyekszik a jóság magvait elhinteni; sajnos, aki betegsége miatt kényte­len idő előtt megválni a ka­tedrától. Azt, akinek böl­csessége mindenkor aranyat ér, Lamac tanár úrról van szó. aki: belerokkant a jó­ságba. Ha őrá gondolok, so­rozattal szembeni fenntartá­saim is enyhülnek. Röviden Van egy műsora a televí­ziónak, amely mindig tör­vényszerűen érkezik, ha vált a természet; jelentkezésében nincs semmi szeszélyesség, minden negyedév elején mu­tatkozik be. Most például a nyarat üdvözölte. Antal Im­re Szeszélyes évszakokja ez, amely címével ellentétben tartalmában aligha mondha­tó szeszélyesnek, hisz hova­tovább szigorúan megsza­bott rend és meghatározott tartalom uralkodik e szóra­koztató összeállításban. Sem­mi meglepő, semmi váratla­nul ránk köszöntő. Megy itt minden a maga útján, im­már kitaposott útján. Mai tárgyú vidám jeleneteket á kacagtatás régi mestereinek egy-egy munkája követi; máshol is hallható humoris­ták produkciói tűnnek fel benne, hazaiak és külföldi­ek egyaránt, ismerős rajzfil­mek tarkítják. Majdnem mindig ugyanez a menü. Le­het, hogy a takarékosság szelleme kísért ebben a Ki­csit leszűkülő és sematikus kínálatban ? Szerencsére mindezt Antal Imre tálalja fel. s egy „jó pincér” a maga zsenialitásával egy-egy pil­lanatra még az étkek so­ványságát is feledtetni tud­ja. Ha ő ajánlja nekünk, el­viselhetőbbé válnak a mai­nak szánt avas poénok a vi­dám jelenetben — férjük ballagását kommentáló asz- szonyok, — s jobban örü­lünk Gusztávnak is, aki ez­úttal mint horgász tűnt fel ismételten a képernyőn. An­tal Imre játékos szelleme be­aranyozza ezt a szórakoztató bohóságot. A Szeszélyes év­szakok nélküle egyszerűen meghalna. Valkó Mihály Bartók minálunk Népdalkutató úton a Jászságban és Szolnok környékén Bartók és Kodály népdalgyűjtésük anyagának jó részét együtt dolgozták fel (MTI-fotó — archív) Még egyszer A csengő — diákoknak Ez A csengő nem az a csengő, tehát nem is iskolai. Donizetti vígoperájának a címe, amit a Soros Alapít­vány jóvoltából egy alka­lommal Csepelen, áprilisban pedig kilenc vidéki előadá­son mutattak be diákoknak, a Népszínház operatársula­tának tolmácsolásában. (A szervezést, a lebonyolítást az Országos Filharmónia vál­lalta és végezte el jól.) A hallgatók elsősorban ipari tanulók voltak, de elő­fordultak gimnazisták és az általános iskolák felsőbb osztályos tanulói is a néző­tereken. Varga Károly beve­zetőjében megismertette a gyerekeket a jellegzetes mo­tívumokkal, s aztán jött az előadás, amelynek a végén a finálét együtt énekelték a nézők a szereplőkkel. Mindenki,, aki hallott-tu­dott az akcióról, nagy érdek­lődéssel fogadta, s általában a pedagógusok is jól előké­szítették a hallgatókat, úgy­hogy azok nem voltak türel­metlenek, noha jóllehet többségük életében először ült végig egy operaelőadást. Ez is volt a cél: olyan diák- közönséget hozzájuttatni e műfajhoz, akiknek erre nem nagyon volt hazulról indít­tatásuk. A Forte gyárnak Nemzetközi dijak A hazai Forte Fotokémiai Ipar váci gyárában készült fekete-fehér, valamint színes fotófilmek és fotópapírok iránt növekvő érdeklődés nyilvánul meg a nemzetközi piacon. A világhírű angol Kodak cég által alapított gyárban 1922-ben indult meg a termelés, azzal a céllal, hogy a Balkánt és Magyaror­szágot fotócikkekkel lássa el. Ebben az időben a gyár csak fotópapír előállításával fog­lalkozott. 1948-ban államosí­tották, felvette a Forte Foto­kémiai Ipar nevet és ezen a néven vált ismertté kül­földön is. 1968-ban megkez­dődött a színesfotópapír- gyártás is. 1986-ban pedig az úgynevezett extrúziós öntés megvalósulásával tovább ja­vult a cikkek minősége, bő­vült a választék. Bár a termelés nagy részét ma is a fekete-fehér papírok és filmek gyártása képezi, a színes termékek mennyisé­ge állandóan nő — mondja tájékoztatásában Peterdy Vince igazgató. Közel félévszúzados távol­iét után hazatért végre szá­zadunk magyar zenekultúrá­jának legnagyobb mestere, korunk egyetemes zenemű­vészetének óriása. Hamvai előtt tiszteleg az ország, s tisztelgett egész Európa, amerre elhaladt a gyászme­net. A hazai föld, az ahonnan vétetett csodájával fogadta be testét, s mi mindnyájan, itthon és határainkon kívül élő magyarok arra gondo­lunk, sohsem ment el közü­lünk. Szellemi géniusza, ze­néje a nemzet legnehezebb időszakidban — ebből ne­künk bőven kijutott — meg­tartó erő volt számunkra, a túlélés, a jövővárás bíztató muzsikája. Szűkebb hazánkhoz ha nem is szoros, de igen fon­tos szálak fűzték Bartók Bé­lát. Jászberényben rokonai éltek, sokszor vendégeske­dett a jászok városában. Szolnokon is többször járt, egyes feljegyzések szerint 1918-b^n a szolnoki vasút­állomáson katonáktól gyűj­tötte, jegyezte le a Jászkun­sági gyerek vagyok dalla­mát. Alföldi kutatásai során igen jelentős gyűjtést foly­tatott Űjszászon, Szászber­ken. Nem tudjuk pontosan, hogyan került Bartók Üj- szászra és környékére, na­gyon valószínű, hogy Koh- ner Adolf, a megyei művé­szetpártoló egyesület elnöke, vagy annak leszármazottjai hívták meg ottani birtokuk­ra. Célzatosan történt-e ez, vagy abban része volt a fa­lu nótafájának, akkori ne­vén Dobóczi Bernátnénak? A lényeg: 1918-ban Bartók többször énekeltette az ak­kor még 25 éves fiatalasz- szonyt, akiről a környékbe­liek azt beszélték, hogy „tán ezer nótánál is többet tud.” E sorok írójának még megadatott, hogy 1961-ben, kezdő rádióriporter korában „megdaloltatta” a mikrofon­nak az akkor már 70 éves Varga Borbálát, második férje után özvegy Bátor Mi­hály nét. Borcsa néni — a helybeli­ek megszólítása szerint bá­ba néni — a Bartókkal tör­tént találkozásainak minden mozzanatára, percére emlé­kezett annyi év távlatából is. „Csendes szavú, nagyon ked- res ember volt Bartók Béla. Én úgy ismerkedtem meg vele, hogy egyszercsak jött a kastélyból a szobalány, aki amúgy a szomszédunk is ivolt, hogy Boriska hívat a bá­ró úr! Én meg még viccelőd­tem is: nem is tudtam, hogy a nagysága bölcsőre hízik! Ez persze, csak amolyan évődés volt, mondta is rög­tön a szomszédlány: vendé­gük van, szeretnék, ha da­lolnál nekik. Azt szívesen, mondtam, mert ha semmi­ben, de nótákban nem áll­tam rosszul... Hogy mit énekeltem a kastély tera­szán, meg a kerti asztalnál? Sokat, sokat, sokat, majd­nem mindent, amit tudtam. Hál’ istennek ebből nagy ho­zományt kaptam otthonról. Hát azt, hogy Megkötöm lovamat..., meghagy Egy­szer egy királyfi. . . Aztán: Falu végin van egy ház. . . Sokat, sokat, ő meg írta, ír­ta. . Az említett dalokat el is énekelte Borcsa néni, később színpadon is — műkedvelő előadásokon — többször fel­lépett, halálig megőrizte azo­kat a dallamokat amelyek Bartók Béla révén azóta nemzeti zenekultúránk kin­csei. Az 1960-as évek elején ke­reste fel Bátornét Paulovics Géza, a Magyar Tudomá­nyos Akadémia Népzeneku­tató Csoportjának munka­társa, aki megállapította, hogy több mint négy évtjjsed elmúltával is' ugyanúgy éne­kelte Borcsa néni a népda­lokat, ahogy Bartók Bélá­nak. Bartók különben — saját feljegyzése szerint — 155 dalt gyűjtött Űjszászon és környékén. Tiszai Lajos Köles den A Jászkunság legújabb számában Nagykunsági köszöntő Szolnok megye társada­lompolitikai, művészeti és irodalmi folyóirata, a Jász­kunság idei második száma közli dr. Szűrös Mátyásnak, az MSZMP Központi Bizott­sága titkárának május else­jén Kunhegyesen, a Kun Emlékmű felavatásán mon­dott beszédét. A gondolat- gazdag köszöntő többek kö­zött rávilágít arra, hogy „a világ dolgai között vannak olyanok, amit csak mi ma­gyarok tudunk hozzáadni az egyetemes emberi kultúra gazdagításához”. Kunhegye­sen most ilyen újabb érték 1 született. A folyóirat az emlékmű­avatás kapcsán bemutatja az alkotót Györfi Lajos szob­rászművészt is. Kiemelve azt, hogy a kunok földjén jól csengő név a Györfi. Elegendő ha Győrffy István­ra, a Nagykun Krónika szer­zőjére. vagy a fiatal alkotó bátyjára Györfi Sándorra utalunk. A kunhegyesi ki­állításon alkalmuk volt a nézőknek folyamatában lát­ni a Kun Emlékmű születé­sét. A folyóirat illusztrációi bepillantást engednek ebbe is. Az irodalmi rovatban Büki Attila, Dienes Eszter, Markó Sándorné és Horváth Ottó verseivel, valamint Palágyi Béla és László Gyula írásá­val ismerkedhetnek meg át­olvasok. A munkaerőmozgás — a felgyorsult gazdasági, társa­dalmi változások következté­ben — jelentősen módosult az utóbbi időben. Ennek tükrében vizsgálja dr. Nagy Rózsa a megyeközpont mun­kaerő-vonzáskörzetének mai összefüggéseit. Kiemeli azt a tényt, hogy Szolnokot, mint területi szerkezeti ele­met a gyors és extenzív gaz­dasági fejlődés tette a tér­ségben meghatározóvá, va­lamint az a kapcsolat, ami közte és a középfokú ellátá­si körzetek között megnyil­vánul. A témához kapcsolódik dr. Vadász István írása is, amelyben a Szolnok megyei települések közötti oktacásí és kulturális kapcsolatok te­rületszervező hatását elem­zi egy díjnyertes pályaműn-, ka alapján. A folyóirat egy érdekes beszélgetést is közread dr. Sárosi Bálint Erkel-díjas népzenekutatóval a Szolno­kon rendezett első országos cigányzenekari fesztivál al­kalmából. A Téka rovatban Schwai- • da György Csoda című könyvéről és Bistey András Égő tetők alatt című ifjúsá­gi regényéről olvashatnak könyvismertető elemzést az érdeklődők. Felújítják a műemléket A Tolna megyei Kölesden felújították a művelődési házat, amelyek egy XVIII. századbeli műemlék jellegű barokk stílusú épület ad he­lyet. Annak idején vadász- kastélynak épült, volt már benne vármegyeháza, lakta­nya, vendéglő és iskola is. Teljes felújításának hatmil­lió forintos költségét közö­sen fedezte az Országos Mű­emléki Felügyelőség, a me­gyei és a helyi tanács. Az eredeti szépségében helyre­állított épületben színházte­rem, több klubszoba, könyv­tár és három állandó kiállí­tás várja a látogatókat. Há­rom teremben mutatják be az 1975-től Kölesden rende­zett magyar képzőművészeti kiállítások válogatott anya­gát, a másik kiállítás hely- történeti témájú, a harma­dik pedig a kölesdi asszo­nyok jellegzetes fehér hím­zéseinek legszebb darabjai­ból áll.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom