Szolnok Megyei Néplap, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-29 / 180. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. JÚLIUS 29. Irodalmunk és az anyanyelv Ki mit tud ? — első elődöntő A jászságiakra is lehet szavazni! A remek teljesítményt nyújtó Dózsa táncegyüttes Az első elődöntőről szerzett benyomásaink utón, alig egy nappal a televíziós műsort követően bizony elhamarkodott lépés lenne bármiféle kritikával is illetni a KI MIT TUD?-ot Annyi . azonban bizonyos: jócskán beigazolódtak a zsűri elnökének, Szinetár Miklósnak a versengést megnyitó, a nézőket és a résztvevőket köszöntő szavai, melyek arra utaltak: akármilyen eredménnyel, hatással is zárul a tehetségkutatás műsorrá rendezett sorozata, már a kezdeti lépéseknél is érezhető, hogy az első KI MIT TUD? óta milyen sokat változott a világ. Persze ' nemcsak arról a társadalmi környezetről van szó, amellyel együtt változott — mint az a szerdai műsorban is nyilvánvalóvá lett — a fiatalok ízlésvilága. Ezen belül még mindig markánsan körvonalazódnak az értékek — lett légyen szó bármilyen kategóriáról —, bár kétségtelen, hogy a A keménytelki táncok gyűjtője, Papp Imre, a jászberényiek vezetője magas szintű mesterségbeli tudásról tanúságot tevő és az amatőrnek is gyengécske produkciók eszerint is élkülönültek egymástól. A komolyzenei, a néptánc- és az egyéb kategória magasan a többi fölé nőtt. Ezért is lehetünk szomorúak szőkébb pátriánkban, hisz a Jászberényi Dózsa Tánc- együttes — mint azt áttételesen meg is fogalmazta a zsűri — továbbjutásra érdemes, remek produkciót mutatott be. Persze mindenki érti: egy versenyben mindig vannak győztesek és vesztesek. Hogy ez utóbbi mégse legyen végleges, egy „apróságra” szeretnénk felhívni a figyelmet, ami a műsorvégi konferálásból sajnálatos módon kimaradt: szavazni a jászságiakra is lehet! (Levélben a Magyar Televízió címére: Budapest, Pf. 1926.) A változó színvonalú műsor nemigen hozta lázba a nézőtéren és a televízió előtt ülőket. Szerencsétlen megoldás volt a 2 előadás — híradóval, reklámmal való —■“ kettévágása, koraibb kezdéssel a nézők kánikulában jócskán fogyó erejét sem tették volna próbára. — b. j. — Fotó: — N. Zs. — Szülőföldünk nyelvének állapotáért az irodalom mindig is felelősséget érzett. Hiszen a magyar beszéd és írás hagyományainak továbbörö- kítése, gazdagítása főként a költők, írók feladata, s ezt ők napjainkban sem tévesztik szem elől. Van persze olyan vélemény, hogy a kor- társ magyar irodalom nem jár az élen ilyen tekintetben. sőt egyesek szerint a nyelv romlásának különféle jelei épp a toliforgatók működésével kapcsolatosak. Ne foglaljunk előzetesen állást egyik nézet pártján sem; vizsgáljuk inkább — néhány példa segítségével —, maguk az írók hogyan gondolkodnak minderről, és ami a döntő: műveik olvastán milyen kép rajzolódik elénk? Csorba Győző, legkiválóbb - poétáink egyike, hittek vallja: „aki költő mindenik számára s mindig elrendeltetik valamiféle mondat- s szóanyag , mit ő tud illő rendbe rakni csak / ő képes árammal telíteni / a halálból életre kelteni / s elhozhatni a világba elébb / nem ismert érzések igézetét”. E szép, veretes szavak méltán bizonyítják az általuk kifejtett gondolat érvényességét. Ügy fest, a költő mostanában különösen érzékeny a hangzás minőségére: „a legszebb hang is nyávogás, hörej” — panaszolja egy helyütt; a dunántúli költő Vas megyei, őrségi tájszót iktat a versbe, hörgés jelentésben. Nyelvi közállapotainkat bírálja Csoóri Sándor. .Sütő Andrásnak ajánlott költeményében: „ az élők / szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták / csikorognak. . .” S mindjárt példát is mutat — bár a lélek hasonlóképp sötét árnyalatú rajza ez: „kínzó idegháborúkat” érez dúlni a világban. A szójáték — a hidegháború mintájára képzett idegháború — korántsem a kedély játékosságáról tudósít. A gazdag szókészlet, pompás nyelvi fantázia nem a születés helyén, a származáson múlik — tanúsítja nem egy poétánk költészete. „Meggyantolom én, Marshall úr. ha kell, a kergebirkát is!” — olvassuk a városias közegben otthonos Marsall Lászlónál; megkopaszt, megnyír jelentésű a Somogy megyei gyantároz igéhez hasonló szóalak. Kántor Péter meg Komárom megyében föl jegyzett tájszót használ töprengései kifejezésére: „.legyek öntudatos, büszke? legyek tupa?” (A tájszótár hosszú ú-val, ostoba, buta jelentésben tartalmazza a túpa szót.) Amiként a megnyilatkozás forrná ja. vagy műfaja sem perdöntő a nyelvgazdagítás irodalmi lehetőségeit illetően. Pintér Tamás új elbeszéléskötetében is föilelhetünk tájszót: „Ha ugyan (a gint) Dci. be nem viritykölte mindet” — olvassuk a Zöld özvegyek című novellában. Itt a fürdik, lubickol igének egy másik jelentésárnyalata, a bugyborékolva iszik, szűrésül szerepel. Szellemes szójátékok nála is bőven akadnak: vágyrajáró, izgalmas nővérek; ironikus jelzés szerkezetre bukkanunk, amikor arról esik szó, hogy valakit „háziszőttes tojáslikőrből” kínálnak. Mindez azonban az olykori bizonytalanságoktól, pontatlanságoktól sem mentesít. Pintérnél itt-ott vitatható — a magyarban amúgy is meglehetősen laza kötésű szórend. „Néha egészen jó szövegek összejönnek” olvashatjuk, ahelyett, hogy jönnek össze (közbevetve: az öszejön szó ilyen szerepű használata sem kifogástalan). „Így valahogy vagyok ezzel a kiűzetéssel” — mondja egyik novellahőse. valahogy így vagyok helyett. A szórend játékos, művészi célzatú megoldásai sértik néhol a nyelvi normákat. S itt merül föl az a kérdés: meddig ábrázolhatja az író az életben sajnos gyakorta megfigyelhető nyelvi hibákat a valóság elemeként, s honnét kezdve járul ő maga is a torzulások elterjedéséhez? Nehéz, szinte lehetetlen a válasz. Biztos arányérzékkel igazodhatik csak el az író az alkotásnak efféle műhelyproblémáiban. Ha nyelvromlás és -gazdagodás kölcsönhatását elemezve, mérleget akarnánk vonni, alighanem a kedvező mozzanatok túlsúlyát lehetne megállapítani, tallózva kortárs irodalmunkban. A költő-színész Lukács Sándor „homálynok-lilliputban” fogadja társtalanul a beköszöntő hosszú telet: a nyelvújítás kori hangulatú szó valamiféle furcsa folalkozás- ra, egyszersmind állapotra utal. S ha télről esett szó: Tandori Dezső „télebbi énünk” esélyeit latolgatja, Bella Istvánnál „télláncolt virágok” szenvednek, „fagy- maszat” éktelenkedik. A megnyugvást Szabó Sándor így ábrázolja: „a talponálló elcsihadt” — tájszóval —, Gábor Zoltán meg egyedi szóteremtéssel: „a csönd a csöndet csöndeli”. Nem kevésbé megragadó Polner Zoltán igehasználata: .dallamál és szivornyázik”. Kortárs irodalmunk tehát jól sáfárkodik a rábízatott anyanyelvvel. A közéleti nyelv- használat fogyatékosságai sokkal inkább egyes szaknyelvekkel kapcsolatosak: a közgazdaság, a jog, a technikai kultúra teszi leginkább próbára az egészséges nyelvérzéket, szaporítja- a nyelvművelés teendőit. K. Zs.
