Szolnok Megyei Néplap, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-16 / 169. szám

1988. JÚLIUS 16. Irodalom, művészet Huszadik századi irodalmunk talán legkülönösebb, legtalányo­sabb alakja volt Füst Milán, aki­nek életműve máig inkább az írók és az elszánt irodalmi ínyencek titkos kincse, mint a széles olvasó­közönségé. Verseinek sejtelmes, tünékeny gondolatisága és zenei­sége, drámáinak (Boldogtalanok, IV. Henrik király) egyéni drama- turgiájú gondolati összetettsége, bölcseleti munkáinak ibletettsége és követhetetlen müfajteremtő kí­sérlete (Látomás és indulat a mű­vészetben; Ez mind én voltam egy­kor) nem adják könnyen igazi ér­tékeiket. Talán csak a Nobel-díj közelségébe került regénye, A fe­leségem története vált igazán nép­szerűvé. A nehézkes, a köznapi életben esetlen hajóskapitány, akinek a szerelem nem boldogság, hanem vágyakozás, kétely és gyöt­relem, és kifogyhatatlan derűjével is megfoghatatlan, elérhetetlen fe­lesége alakjaiban Füst Milán egye­temes típusokat formált meg, az egyszerű történeten keresztül filo­zófiai mélységgel az emberi lét ál­talános kérdéseiről is vallott. Nem vett részt írói mozgalmak­ban. nem csinált és nem követett semmiféle divatot. Következetesen járta a maga út­ját, eltéríthetetlen szenvedéllyel maradt hűséges eszményeihez. Ezt a következetességet nem téríthet­ték ki útjából történelmi esemé­nyek és fordulatok: ami az író vi­lágába hatolhatott, az mindig csak az volt, ami korábban kialakult meggyőződésében megerősítette. Füst Milán nem azzal a világgal Száz éve született Füst Milán n végtelenség igézetében tartott kapcsolatot, amelyben élt, hanem azzal, amelyiket időtlen­nek, változatlannak, örökkévaló­nak tartott. így aztán talán nincs is nála életrajzi adatokkal kevés­bé jellemezhető élettörténetű alko­tó irodalmunkban. Az öröknek, állandónak vált értékek igézetében élt, ezt érezte egyedüli esélynek a környezetét meghatározó kétségek között. „Az emberi lélek, nem tudni, mely ok­nál fogva, alig is képes felfogni, elfogadni, megérteni a világ vé­gességét, minthogy eredendően más igényt hordoz magában” — írta. Vagyis érezve az emberi lét szívszorító végességét, a végtelen­ség igénye miatt árasztja el műve­it az a kifogyhatatlan szomorúság, amelynek végtelen sötétségét min­dig átlengi valami opá'los fényű ragyogás, amely akkor is reményt ad az ezerszer csalódottaknak, ha biztosak benne: minden hiába. „Aki küzdőképtelen s mégis meg van verve ambícióval, az egy má­sik világba menekül, olyanba, ahol más módon is boldogulhat — nyílt küzdelem nélkül. Rendesen a mű­vészet világa ez” — foglalta össze sorsa képletét, vagyis a művészet magasabbrendű törvényei, eszmé­nyei nemcsak önmagukért voltak fontosak számára, hanem arra is lehetőséget nyújtottak, hogy a mindennapokból egy másik szfé­rába kerülve kárpótolja magát az ifjúkor nélkülözéseiért, sanyarú- ságáért. Személyiségében megha­tározó szerepű volt a szeretet és biztonságérzet nélkül felnőtt em­ber bizonytalansága. Ott élt ben­ne a saját kudarcait a fia által bepótolni vágyó anyja átörökített becsvágya, s a mártíromsággal rá­erőszakolt terhekkel való vívódás is hosszú ideig kísérte. Ezért je­lenhetett meg már fiatal korában gondolkodásában a betegségek szinte kultikus tisztelete — a szü­lők gyöngédségét, figyelmét kihar­colni akaró gyermek jellegzetes magatartási formájának törvényei szerint. így aztán a koravén ifjú­ból szinte a felnőttkort átugorva lelt már fiatalon öregember, aki­nek külső kudarcai sohasem iga­zán mint művészt keserítették. A költő és író sebei az embernek fájtak, és ezt sajnálta ő is — ön­magában. S mindezen nem segít­hetett a késői elégtétel: amit az élet sikerben, elismerésben elmu­lasztott megadni neki, azt végle­gesen jóvátehetetlennek tartotta. „Hol vannak már azok, akik fia­talkoromban annyira kételkedtek bennem? és akiknek mai csodál­kozása volna az igazi elégtétel szá­momra? már mind halottak” — írja. De mindenekelőtt anyjának szeretett volna bizonyítani: „ha most látta volna, hogy az ünneplő közönség előtt mint hajlongok pá­holyomban, és ezt most ő elmesél­hetné a szomszédasszonyoknak, és azt mondaná nekik: — Látta vol­na csak az én fiamat... — Ez vol­na az én igazi elégtételem.” A filozofikus, az eszmét és esz­ményt kereső és szolgáló író még­sem csak az ideák világában lebe­gett. Szerelmese volt az anyagok­nak, a tárgyak szépségének: mert eszményeit a megvalósult alkotá­sokban, a mindennapi valóságban is fel tudta fedezni, s itt tudta a legközvetlenebbül tanulmányozni. ..Mert lehet-e hívebben szolgálni az Istenséget, mint az örökös el­mélyedéssel, van-e odaadóbb szol­gálat. mint az, mikor az ember a Teremtés művét figyeli szűnni nem akaró szomjúsággal, s odaál­dozva ennék minden idejét; de minden boldogulását is?” — kér­dezi. Ez a rajongó áhítat jellemzi a legjobban a való világhoz 'kap­csolódását. Van ebben valami végzetszerű­ség is: része lenni valaminek, de igazán sohasem oldódni fel abban. Persze, két oldala van ennek is, a kívüímaradás szabadságot is je­lenthet. Füst Midán erre azonban nem tartott igényt, semmilyen szinten. Az 1944-ben életveszélyes kalandokat túlélt író példás hűsé­ge a magyar kultúrába ágyazott- ság. az eltéphetetlen kötődés pél­dázata is. „Itt éltem, itt is akarok meghalni, mert ez a hazám” — írta, tovább aligha egyszerűsíthe- tően. Születésének századik évfordu­lóján, műveit olvasva, gondolatait, nyelve zenéjét figyelve ne csak tisztelegjünk emléke előtt. Ves­sünk számot magunkkal is: mél­tóak voltunk-e, vagyunk-e erre a hűségre? Gróh Gáspár Zombory Lajos: Delelő lovak Pákolitz István: Morze Ez a tűzrőlpattant csupaélet kismama szüntelenül figyeli-dédelgeti magzata sűrű moccanásait és szív hang-morze- jeleit: bársonypuha fészkét odahagyni készül a jövevény- fölcserélve álom-hajlékát a ress-rideg kinti világgal - hogy kiállhassa a Hét Próbát miként írva vagyon felőle Weöres Sándor: Egy fogalom kanyargásai Vitorlás egy szó elindul egy vitorlás szó útra kél messze messzire vitorlás ha visszatér egy szó kikötőfe az emlékezetemben de addig felrajzolja a partvonalakat a hegyeket a csigákat és kagylókat a partravetett medúzákat a világító-tornyokat a napot és holdat a világosságot és sötétséget a világosságot amikor homályos a sötétet amikor világos az egymásba oldódó nappalt és éjszakát a vitorlás egy szó amely vitorlás Füst Milán: A magyarokhoz Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod: Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is. Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, /nelyböl származott E nemes-szép alakzat . . . Rossz idők futottak el feletted, Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak, Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták., szavak áradatával ellepték világodat, Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek ették, virágaid, - majd a vad burjánzás Mindent ellepett utána, - oly termés volt ez e térségeken emberek! Hogy üszőkké vált minden, aminek sttdárrá kell szöknie . . . De légy türelmes, - szólok, hozzád, - vedd a Libanon Ös cédrusát, e háromezeréves szüzet, - rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam egykor erre Tekintsed öt, - türelmes pártájával hajladoz a szélbe//, //em jajong. De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik, nagy évezredben Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé. S tá/t ez a sorsod itt. Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel, Borúlatodra majdan rátekint. Halld ///eg szavam! Én prófétáktól származom. Aba-Novák Vilmos: Cserépvásár Vidovszky Béla; Kalapos férfi Marafkó László: Fegyvereim — Primitívek — mondta nemes egyszerűséggel. — Hogyan lehetett ezt az utat ilyen meredekre építe­ni? Az nem is lepett meg, hogy el­sőre rögtön letegezett, — elvégre én még csak egyetemre kezdtem járni akkor, amikór ő már óvodá­ba. így esett a megismerkedésünk, amikor valamit kijavítani jött a házba. Ám mert régtől fegyvereim va- lának józanság és értelem, magya­rázni kezdtem: ezt az utat a szom­szédok a társasház elkészülte után akkor kezdték el építeni kézi erő­vel, amikor újdonsült lakástulaj­donosként annak örültek, hogy egyáltalán fedél van a fejük fe­lett. Autója még egyiküknek sem volt (ritkább volt az a hatvanas években), s egyébiránt az első őszön-télen derült ki, hogy a me­redek kaptatónál kipörög a kocsi kereke. A kocsié, amelyet ő — mint megtudtam — ajándékba kapott a szüleitől. „Levetett jószág”, alig pár éves. De ha hozzáveszem, hogy a lakásukat meg a feleség szülei vásárolták, akkor ők — kettejük életkora együt volt negyven év — kétségtelenül simábban lódultak neki az életnek, mint ama mere­dek út a kertnek. Ennyi elég is volna az előítélet­hez. Vagy -irigységhez? Mindegy, minek nevezzük, én legalább be­ismerem. De ha akartam volna, se feledhettem: kezdő diplomás­ként, tizenhét év tanulás után 1100 forint volt a fizetésem; a la­kásvásárlásunkhoz barátoktól és rokonoktól kértünk kölcsön, kitől ezret, kitől tízezret. Az első, hasz­nált kocsinkhoz szintúgy. De mert fegyvereim valának türelem és értelem, lehettem-e el­fogult valakivel csupán azért, mert

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom