Szolnok Megyei Néplap, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-14 / 167. szám
1988. JÚLIUS 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Idegenforgalom a megyében Nemcsak a pénzen múlik... MEGMARADNI Csurka István drámája a Gyulai Várszínházban A Nemzeti Színház társulatától — előbemutatóként — a Gyulai Várszínházban láthatta a közönség Csurka István Megmaradni című drámáját., Sík Ferenc rendezésében. A dráma — a színlap szerint — napjainkban, egy közelebb meg nem határozott erdélyi, magyar lakosságú kisvárosban játszódik. Az abádszalóki víztenger most is olyan kék, mint máskor. A Tisza se veszített tavaly óta legendás szőkeségéből. A gyógyvizek is ugyanúgy enyhülést adnak a fájdalmakra panaszkodók- nak. A természet nem változott. Ugyanúgy kínálja magát, mint máskor, ugyanúgy hív, csalogat, reményeket, ébreszt, frissességet ígér, napbarnított bőrt, vízillatú estéket. Mégis; az idén kevesebben jöttek hozzánk. Tavaly a megye 160 ezer turistát fogadott, akik 700 ezer vendégéjszakát töltöttek el szálláshelyeinken. A látogatók fele hazai kiránduló volt, 30 százaléka a szocialista, 20 százaléka a tőkés országokból érkezett. És mi van az idén? Hogy év végén dicsekedhetünk olyan adatokkal, mint tavaly, ezt látják a Tiszatour megyei idegenforgalmi hivatal, a megyéi Víz- és Csatornamű Vállalat, a Pelikán Szálloda és Idegenforgalmi Leányvállalat vezetői is. Ez a három cég hívatott arra, hogy a megye látványosságait kínálja. A kialakult helyzetet Tóth András, a megyei tanács vb kereskedelmi osztályának vezetője így jellemezte: — Az idei programokat az utazási irodák még tavaly eladták a külföldi partnereknek, hiszen ez így szokás. Akkor azonban még mindenki úgy tudta, hogy az idegenforgalmi szolgáltatásokat nem fogja terhelni az általános forgalmi adó. Amikor az üzleteket megkötötték, kiderült, hogy mégis lesz, 15 százalékos. Az áfá-t azonban sem a tőkés, sem a szocialista országok turistái nem fogadták el, és visszamondták az üdüléseket, vagy a hazai idegenforgalmi cégek átvállalták az áfá-t saját nyereségük terhére. A Tiszatour cseh vendégei nem kívántak itt nyaralni az idén. Három szovjet csoport helyett egy érkezik meg. A lengyel turisták szintén nem jöttek eddig. Maradt a nyugati vendégek egy része, akiknek a hivatal új lehetőséget is biztosított a pihenésre. A Holt- Tisza-parton bérelt üdülők nagyon népszerűek a holland, a nyugatnémet turisták körében. Csípés Ferencnek, a Pelikán leányvállalat igazgatójának sincsenek illúziói az idei évről. — Rosszabb lesz, mint a tavalyi. Az áfá-t átvállaltuk, így a tavalyi nyereségünknek csak a 40—50 százalékát tudjuk hozni. Pedig a Pelikán igazán nem panaszkodhat; szállodái a Hotel Pelikán, a Berettyó, a Student, a Patkós, az abádszalóki Diana folyamatosan külföldi turistákat látnak vendégül, elsősorban nyugati országokból. A Víz- és Csatornamű Vállalat új tiszafüredi kempingjében feleannyi a vendég, mint amennyit fogadni tudnának. Fehérvári László, a vállalat gazdasági igazgatóhelyettese elégedett: — Még új a kemping, nemigen ismerik. Nem nagyon mertük hirdetni az idén, mert bizonytalan volt a nyitási időpont. Ugyanebben a helyzetben van a Pelikán Diana szállodája is. Csípés Ferenc: — Egyetlen idegenforgalmi cég se meri meghirdetni az új szállodáját, mert ' a hazai viszonyok között nem biztos, hogy határidőre elkészül. A félig telt házat lehet ellensúlyozni. A Pelikán esetében például a Patkós csárda melletti motellel, amelyre valóban ki lehetne tenni a telt ház táblát, sőt még hat faházat is hoztak, hogy a vendégeket el tudják helyezni. Kik jönnek megyénkbe? Akik strandolni szeretnének a Tisza-tólban, horgászni, vadászni akarnak, kerékpártúrára indulnak a Hortobágy- ra, a gyógyvizek áldásos hatását kívánják érezni. .. Úgy tűnik, mindez számtalan lehetőség, turistacsalogató. Vagy mégsem? A kialakult idegenforgalmi központok (Szolnok, Abád- szalók, Tiszafüred, Cserke- szőlő, Berekfürdő stb.) vajon minden lehetőséget ösz- szefognak? Fehérvári László, a Víz_ és Csatornamű Vállalat gazdasági igazgató- helyettese: — Sokkal több lehetőség van ebben a megyében, mint ameny- nyit kihasználunk. Több szálloda kellene pédául... — A meglévőket se tudjuk megtölteni... — Ha igényes szállodát építünk, ahol jókat ehet, ihat a vendég, ahol csend van és közel a víz, akkor itt marad két hétig is. Meg kell nézni például, hogy milyen sokan vadkempingeznek. Megjön a nyugati, beáll a fák alá a szupermodern lakókocsijával. Ha a kempingben jobban érezné magát, nyilván oda menne. Az igényes szálláshelyek megteremtése azonban nemcsak a pénzen múlik, hanem rí szemléleten, az odafigyelésen is. Tóth András: — Az a baj, hogy a megyében sok idegenforgalmi központ olyan községben vagy mellett van, ahol óriási összegeket kellett és kell arra fordítani, hogy legyen víz, szennyvíz, telefon. Ugyanakkor kevés központi támogatást kapunk. Tiszafüredre és A'bádszalókra például 1983—87. között 150 millió forintot fordítottak: 75 milliót az idegenforgalmi cégek, 27 milliót a helyi szervek, tanácsok, 44 millió volt az állami támogatás. — És mennyi pénze van most a megyei tanácsnak az idegenforgalomra? — Míg korábban évi 20 milliót, most évi 4—5 milliót fordíthatunk a kereskedelem támogatására, és ebből részesedik az idegenforgalom. — Ez mire elég? — Most például segítettük a Hotel Student, a Diana építését, az abádszalóki Füzes kemping bővítését. Reméljük, hogy a Tisza-tó környéke kiemelt üdülőkörzet lesz, és akkor több jut az állami támogatásból, hiszen most elsősorban a fővárost. a Balatont, a Dunántúlt fejlesztik. Csípés Ferenc: — Hiába mondják, hogy a Tisza-tó az Alföld Balatonja lesz. Tudomásul kell venni, hogy kelet-magyarországi megyék, így Szolnok is hátrányos helyzetben vannak, mert a külföldi turista először a fővárost és a Balatont akarja látni, és csak utána jön ide. — Viszont a meglévő lehetőségeinket se használjuk ki. — Egyetértek, hiszen nagyon nagy fantázia lenne például a mezőgazdasági turizmusban. Szívesen jönnének külföldi csoportok, hogy a mezőgazdaságot 'tanulmányozzák. Mi a napokban 50 tagú olasz csoportot fogadunk, akiket nemcsak a megye gazdaságaiban látunk vendégül, hanem elvisszük őket Szegedre, Makóra is. Tóth András: — Ki nem használt lehetőség a tiszai hajózás. Ez azonban majdhogynem ráfizetéses. Pillanatnyilag még kényszeríthet- jük a Tisza tourt, hogy vállalja el, mert a megyei tanács intézménye, de néhány év múlva már magának kell eldöntenie, hogy vállalja-e. A Tiszatour a Maharttól évi egymillió forintért béreli a hajót, amelyiknek két baja van; zárt és túlságosan nagy. No és zajos. Az idén egyértelműen ráfizetéses. Ha magas a részvételi jegy ára, nem jön a közönség, ha kevesebbet kérnek, ráfizetnek. A Tiszatuor úgy tartja; most még becsületből elvállalja a hajózást. — De valóban nincs megoldás? Fehérvári László: — Szeretnénk részt vállalni a hajózásban. A Közép- tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóságtól bérelnénk egy kis nyitott hajót. A vendégeket elvinnénk például Tiszapüs- pökibe egy halászlé-partyra, a Tisza-tóhoz, ahol szeretnénk kialakítani a hajóutat, és a tóparton üdülőfalut építeni. — Nem lesz ráfizetéses á hajózás? — Olyan árat kell kérni, hogy ne legyen. — Akkor ez a hajó csak a nyugati turistákat fogja szállítani. — Jöhet belföldi vendég is, ha meg tudja fizetni... A három idegenforgalommal foglalkozó cég tehát a maga útját járja. — Van-e együttműködés azon túl, hogy egymás szálláshelyeit eladják? — kérdeztem a cégek-képviselőit. A Tiszatour évi negyven- ötezer fürdőbelépőt ad el kötelező jelleggel a szállodai szóba foglalásakor. A vízmű szerint ez nem szívesség, hiszen Berekfürdőre, Cserke- szőlőre például nem a szálloda, hanem a fürdő miatt megy a vendég, tehát ők hozzák a turistát, a szállodába is. És egyébként is; aki kifizeti a 600 forintos szobaárat, azt nem vágja földhöz a 25 forintos belépő. Ez a vita híven szemlélteti, amit Csípés Ferenc így összegzett: — Nincs együttműködés. Mindenki eladni akar. Éles piaci viszonyok vannak, ami nem jelenti azt, hogy egymás pocskondiázásával jutunk előnykhöz. Higgye el, a korrekt verseny több hasznot hoz, mint az erőltetett együttműködés. Tóth András: — Az idegenforgalmi cégeknek kevés a pénzük a fejlesztésre, ezért hazai és külföldi vállalatokat próbálnak megnyerni a beruházásokhoz. A külföldi tőke viszont félve jön ide, mert a túlszabályozás miatt csak hosszú idő múlva tud befektetni. Aki megpróbált eligazodni az idegenforgalom zegzugos útjain, az eddigi tények bizonyára egy kérdésben sűrűsödtek össze: — Mi lesz a hazai turistával? A Tiszatour gondol rájuk leginkább, hiszen ő rendelkezik a megyében a legtöbb kempinggel, amely a legolcsóbb szállás. A Víz- és Csatornamű Vállalat szintén a kempinget kínálja a hazai pihenni vágyóknak — igaz valamivel drágábban. Csípés Ferenc viszont ’ nem számol, nem oszt. nem szoroz, hiszen nyilvánvaló, hogy a 6—800 forintos szállodai szobaárakat nem a mi zsebünkhöz szabták. — Az idegenforgalmi cégeknek a szezonban kell megkeresni az évi bevétel nagy részét, ezért magasak az árak. Ezekre az árakra azonban nincs belföldi fizetőképes kereslet. De ez már bérkérdés és szociálpolitikai kérdés. Hiszen a fejlett államokban a belföldi idegenforgalom bevételének 30—40—50 százaléka a hazai turizmusból származik. Nálunk ennél jóval kevesebb... Paulina Éva őszintén: az egész színházi estből a ,,prológ”-ra gondolok vissza legszívesebben, amikor is román és magyar költők verseit hallgathattam a Várszínház előtt. Magyarul és románul vallottak a költők a közös sorsról, az emberi együttgondolkodásról — amely utóbbi a szabadság része. A színpadon egy vasúti kocsi, bizonyára van rá szakszó, hogy milyen kocsi, nekem mindenesetre az jutott róla eszembe, hogy annak idején a szolnoki vasútállomáson (is) ilyen vagonokban indították végsőútjukra a deportáltakat, de apámat is ilyen vagonban szállították — a katonát szállították akkoriban, nem utaztatták — a Donhoz. Nyugatra és keletre gördültek akkor ezek a „halálvagonok”. Most egy ilyen ott áll —sínen — a Gyulai Várszínház színpadán, az egyik oldalra a román vasutak rövidítése van írva: CFR, a másikra pedig a magyaré: MÁV. Az ajtón egy nagy papírplomba, vagy afféle, Erdély felirattal. Nyílik a vagonajtó — pontosabban elhúzzák azt — a papír eltépődik, de a széttépett felirat marad. Először is azt jelzi az író, hogy az abban a meg nem határozott erdélyi magyar lakosságú kisvárosban a magyaroknak kenyérgondjaik vannak. Ez így csak az igazság egyik fele, nagyon fontos tudnunk és tudjuk is, hogy nemcsak az erdélyi magyar lakosságnak vannak kenyérgondjaik. De méltánytalan lenne számonkér- ni Csurkán amit nem írt le, ugyanakkor ebben az ábrázolásban csak kisebbségi kérdésnek tűnik az, ami sokkal több és messzire ve- zetőbb. A darabnak nincs abszolút főhőse. Harisnyás Márton tudós múzeumigazgató viszont a dráma kulcsembere. A menni vagy maradni kérdésében ugyanis ő dönt a lánya és ve je — az unoká- i — sorsáról, önhatalmú és drasztikus a döntése: széti tépi azokat az iratokat, amelyekkel talán-talán kijuthatnának abból a közelebbről meg nem határozott kisvárosból — át az anyaországba. Jelen van a tragikus döntésnél egy budapesti értelmiségi, s úgy tűnik, a két férfi szópárbaja vagy egymás félreértése — vagy csak az indulat? — készteti a tudóst, hogy összetépje az iratokat. Ennek tényét egy ideig el is titkolja a kivándorlást szorgalmazó veje elől.!;, aki — tanárember különben — Kodály Psalmus Hungaricusa miatt került bajba. A lemezeket, amelyeket a tanár ismerőseinek ajándékozott, ugyanis a hatóságok a felforgató tevékenység eszközeiként fogták fel. A dráma másik szálát dr. Csernátoni sebész főorvos és a román Agneta viszonyával indítja az író. Dr. Csernátoni mellett dolgozik műtősnőként az asszony, és szerelmi viszonyuk van. Nem csodálom. Agneta nemcsak szép, de emberségét is bizonyítja: figyelmezteti a magyar főorvost, mi vár rá ha visszajön az anyaországi turistaútjáról. Amit Agneta mondott bekövetkezett, üres szópuffogatás volt Csernáto- niné, az „ecte” magyar úriasszony féltékenykedő rep- rikája. A dráma első része ha úgy tetszik még „politikai síkon” bonyolódik, az analízis középpontjában a magatartás- formák állnak, az, hogy az ottani magyar értelmiség hogyan őrizheti meg nemzettudatát. Az egyik póluson a tudós aki azt mondja, itt maradni, mindent megőrizni amit csak lehet. Ez tulajdonképpen a túlélés gondolata. A másik nézet, ezt a tudós veje, Örs képviseli: menekülni míg nem késő és „odaát” — az anyaországban — túlélni az iszonyatot, ott megvárni amíg a költő szép gondolata — Dunának, Oltnak egy a hangja — beteljesedik. Kinek van igaza? Az író olyan többismeretlenes egyenletet állított fel, amelynek csak különleges megoldása lehet. A múzeum igazgatóját megmérgezték, a sebész főorvosból boncmester lett. A harc ekkor már szó szerint a megmaradásért folyik. A vitán, az eszmék egyeztetésén mindenkit túlléptetett a hatalom. A dráma második része már krimielemekkel építkezik. A túlélésnek már csak egyetlen lehetséges útja marad az igazság megtagadása, alkalmazkodás a puszta létért, az életért. Csurka pontosan ismeri a kényszerpálya anatómiáját, el is mond róla minden fontosat, talán többet is mint amennyit a dráma megkívánna. A hallottak tovább növelik a néző ismeretanyagát de a drámának mindez nem tesz jót, helyenként körülményessé, túlbeszéltté válik: az igazi konfliktusokat színpadon a politikai vitairatok nem tudják pótolni. A helyzet drámai, de a néző mégsem igazi drámát lát, hanem egy tragikus helyzet epizódjainak részese. Sík Ferenc rendezése az abszurditás irányába vitte a játékot, ezt jogosnak is véljük, a helyzetből következően. A térdencsúszás talán szégyenletes, de csak ott, ahol törvényes rend védi az állampolgárokat. A néző azonnal fölismeri, mic is akar a rendező mondani ezzel a rendhagyó színpadi mozgással. Éppen ez a gro- teszkség támasztja alá a történések hitelét. Egyáltalán Sík Ferenc igen sokat tett azért, hogy a túlírt dráma megírhatatlanságait ellensúlyozza. A színészi alakítások igen egyenetlenek, özvegy Haris- nyásné szerepében Kohut Magda a játék fölé nőtt; a főorvos feleségeként Császár Angéla minden mozdu latéban, hanglejtésében pontos — Esztergályos Cecília Agnetája pedig a szerelmes asszony modellje. Külön kell szólnunk Csurka László alakításáról: az emberi tisztességben, a népek békés egymás mellett élésében hívő tudós,, aki rendíthetetlenül hisz a jövőben, az igazi értékek erejében. Tiszai Lajos Szolnokon, az SZMT Ságvári Endre Művelődési Központban nyílt meg Tóth Tibor festőművész kiállítása. A művész nem először állít már itt ki, legutóbb egy gyűjteményes anyagát láthatta a közönség. Most hatvan képet válogatott ki a tárlatra, amelyet július 22-ig láthatnak az érdeklődők (Fotó: T. Z.)
