Szolnok Megyei Néplap, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-04 / 133. szám

10 Nyugdíjasok fóruma 1988. JÚNIUS 4. Az alapítók tisztelete — A Kengyeli Dózsa Tsz- nek összesen nyolcszáz tag­ja van, s közülük három­százhatvan a munkaképes komi — mondja Sípos Zsig- mond, a szövetkezet elnöke. — Ebből is látszik, hogy mi­lyen sok nyugdíjasunk van. Nos, azt manapság senki se vitatja, hogy az időskorúak, a nyugdíjból, a járadékból élők helyzete a legnehezebb. Minket különösen azért nyugtalanít ez, mert mi a szövetkezet nyugdíjasaiban egyúttal az alapító szövet­kezeti tagokat tiszteljük, akiknek sok áldozata, a kezdés rengeteg küzdelme alapozta meg a mi munkán­kat, mostani erdeményeinket is. Már régen túljutottunk azon, hogy évente egy nyug­díjastalálkozóval ,,letudjuk” kötelezettségeinket. Van ugyan az is, épp a napokban hívtunk ebédre négyszáz- harminc idős tagunkat, de- hát már az idén, a kellemes nyárelőn, májusban egyna­pos kirándulásra is elindult egy autóbusznyi öregünk. Négy szocialista brigádunk látogatja az idős tagokat, s nemcsak nekik segítenek — nekünk is, mert hozzák a hírt, ha valamelyik nyug­díjasnál gyors szövetkezeti segítségre van szükség. Tavaly huszonhárom, az idén már tizennégy nyugdí­jasunk kis, rendikívüli nyug­díjemelését is elintéztük. Én azonban változatlanul azt tervezem, hogy pénzügyi helyzetünk javulásától az alapítók is jót várhatnak. Nem lehetnek megélhetési gondjaik! Gyermekeinek és unokáinak Tizenkét születésnapi tortát süt évente... Cseri Andomé, Emiiké né­ni a szomszédom. Három éve költözött a zagyvaparti lakótelepi, hatodik emeleti lakásba. Elcserélte kertes házát, melynek gondozása, fűtése már meghaladta az erejét. Pedig Emiké néni ma sem olyan tedd ide tedd oda típus. Mióta itt lakik, a fo­lyosó is szebben ragyog, s ajtaján gyakran csapnak ki orrcsiiklandó, édes illatok. Tudom, hogy olyankor az unokáit várja, akik gyakran keresik fel, s a nyári szün­időt is jobbára nála töltik, mert sokkal jobb a nagyinál, mint a napköziben. A nagy­mama évente 12 születés- napi tortát is süt. Hatot a gyermekeinek, vejeinek és menyének, hatot az unokák­nak, természetesen minden­kinek a kedvencét. Emiké néni már hét éve nyugdíjas, de azóta is min­den kampányban visszajár dolgozni régi munkahelyére, a Szolnoki Cukorgyárba. Nemcsak a pénz miatt, de jó újra találkozni a volt munkatársakkal, s ha vége a kampánynak, jó megpi­henni, elővenni a kézimun­kát, s a kedves könyveket. (Fotó: Korányi Éva) Levelesládánkból Jászladányiak példája Szívszorítóan szép levelet küldött szerkesztőségünkbe Kiss Jenő Béláné, a jászla- dányi művelődési ház nyug­díjas klubjának tagjai nevé­ben. A száz idős embernek kellemes estéket, napokat adó klubban gyakran kézbe kerül az újság. Nem azért, mert ritkán jutnak hozzá, „szinte mindannyiunknak jár a Szolnok Megyei Nép­lap, sajnos szeme gyengesé­ge miatt nem minden bará­tunk tudja elolvasni. És ezért minden érdekesebb cikket hangosan én olvasok föl, egy-egy klubdélutánon.” Megírta olvasónk azt is, hogy gazdag időszak elé néznek a ladányi nyugdíjasok. Június ihatodikán a jászkiséri test- vérfclub látogatását viszonoz­zák, ez minden évben így szokás náluk. Aztán meg ké­szülődéshez fognak: a Török- szentmiklósra szeptember Sfű-ira meghirdetett nyugdí­jas Ki mit tud?-ra szeretné­nek ők is eljutni. Előbb azonban még — e hó köze­pén — házigazdái lesznek a falu időskorú Iákosai hagyo­mányos találkozójának. Ek­kor a helyi szociális otthon minden liákója lesz a ven­dégük. — Olvasónk persze azt is megírja őszintén, hogy szánté valamennyien nehéz fizikai munka után lettek nyugdíjasok és „Nagyon sok köztünk a kevés pénzzel ren­delkező nyugdíjas. Szegé­nyek vagyunk, csak addig nyújtózhatunk, ameddig a takarónk ér.” Szerencsére vannak, akik pártfogolják őket. Az Egyetértés Tsz, a helyi pékség melléjük áll, akár kirándulásra indulnak, akár vendégeket fogadnak. örültünk a levélnek. Azt bizonyítja, hogy egyre több helyen nemcsak megértik, hanem segítik is azokat, akik az országépítő munká­ban előttünk jártak, akik nehéz időkben értünk is ál­dozatokat hozva dolgoztak. * * * Műsorral egybekötött va­csoraestet rendeztek nemré­giben a tószegi nyugdíjas­klubban az iskola, a tanács és a művelődési ház támo­gatásával. Az előkészítésből és a lebonyolításból a köz­ségi népfrontbizottság is részt vállalt. Levelében ezért mondott köszönetét Bene József, a klub egyik tagja. Egyesület alakul? A Hazafias Népfront Or­szágos Tanácsának egyik ve­zetője a minap azt nyilat­kozta a rádióban: a Haza­fias Népfront a nagycsaládo­sok után a nyugdíjasok egye­sülete alakító terveinek is szeretne megfelelni. Az or­szágos kezdeményezés, szer­vezkedés már meg is kezdő­dött. Lehet, mire a Nyugdíja­sok fórumának következő összeállítása megjelenik, már többet is tudunk az új egye­sületről. Sok nyugdíjasnak máris az a véleménye, jó és hasznos lenne! Nagyréviek a Dunakanyarban A napló mindent megörökít „Ezt a füzetecskét feljegyzéseinkkel az utánunk jö­vőkre hagyjuk, emlékezzenek azokra, ki'k a szerétét és megbecsülés jegyében létrehoztuk Nagyrév községben az első nyugdíjasklubot. 1986. november 19.” Messzire van a világtól a nagyrévi Zsidóhalom, a 12. számú házban mégis egy egész világot talál az em­ber. Itt él, a falu központjá­tól jó öt kilométernyire Molnár Andrásné, aki ke­zembe adta a naplót, hogy lássam, mégse olyan messze a messzi. A kis község öregjei egymásra találtak, összetartanak jóban rossz­ban. Bármennyire is furcsa, hiszen nyugdíjasok, — még a munkában is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, bogy a nyugdíjas klubvezető Molnárné szőlőtőkék között találtam, hogy ott jártam. — A szőlőkötözésben 133 napot dolgoztunk — mondta — s ennek a munkának jú­nius 4-én látjuk hasznát. A téesz buszán a Dunaka­nyarba megyünk, mert a munkánk bérét erre fordít­juk, ilyen megállapodásunk van a szövetkezettel, tavaly is így volt, akkor kétnapos kirándulást szerveztünk, Bükkszék, Párád, Eger volt az úticélunk. És voltunk már Gyulán is, gyönyörköd­tünk a várban, felüdültünk a fürdőben. Szívesen va­gyunk együtt, még akkor is, ha nem mindenütt vagyunk kedves vendégek. Tulajdonképpen erre a hír­re siettem Nagyrévre. Pa­naszt hallottam a nyugdí­jas klub tagjaitól. Otthoni összejöveteleiknek nincs jó helye, a művelődési házban inem látják szívesen az öre­geket. — Így igaz — erősíti meg a hírt Molnár Andrásné. — Amikor megalakult a klub, s még kevesen voltunk, jó helyünk volt a téeszirodán. Ott mindig szívesen láttak bennünket. Igenám, de, hogy híre ment az összetartozás­nak, egyre többen jöttek, manapság negyven-ötven nyugdíjas érkezik egy-egy programra. Ezért kénytele­nek voltunk a művelődési házba kéredzkedni. Balgán azt gondoltuk, legalább nem lesz mindig egyformán csöndes a ház. Hát nem örül­tek nekünk, s időnként ránk is mordultak, ha elfeledkez­tünk az időről, s késő estig eltanyáztunk. Bár most jó reményünk van, hátha ren­det tesz egy új vezető, mert eddig se a vezető bántott minket, inkább másoknak voltunk útjában. Különben — szívtelen dol­gokról nem szívesen beszél az ember — Molnárné in­kább a helyi ki mit tud-ké- szülődésről mesél. Nem igazán helyi ez, mert a ci- bakházi nyugdíjas klub ren­dezi, de „Idsegítőként” szük­ség van az énekkarba né­hány jóhangú nagyrévire. Nem először énekelnek együtt elmennek szívesen. Gyakran szomszédéinak, má­jus elején Cserkeszőlőre vol­tak hivatalosak, birkavacso­rára, Nagyréven meg a téesz vendégeként ők köszöntöt­ték cibaki, cserkei tár­saikat a faluban. — Bár lennénk még töb­ben — mondja Molnár And­rásné. — Nagyon sajnáljuk azokat a társainkat, akik a falutól-világtól még távo­labb és egyedül, betegesen élnek. Ok nem járhatnak közénk, ezért is gondoltuk, hogy mi, akik még életerő­sek vagyunk, meg-megláto- gatjuk őket. Szó se róla, egy­mást is, ha híre jön, valakit ágyhoz köt a baj. Sajnos, megtörténik, nemritkán. A nagyrévi nyugdíjasak se másképp élnek, mint bárhol tárnáik. A legtöbbjüknek a magányosság a legnagyobb gondjuk, felnőtt gyerekeik máshol raktak fészket. s nem tudnak minduntalan hazajárni, látogatóba, segít­ségre. A klubvezető is most barátkozik a teljes magány­nyal. Kisebb fia is elköltö­zött a faluból, hétvégeken nem lesz kire főznie, mos­nia — s nem lesz kit várni se, — minden héten. — A klub lesz a minden — mondja, kicsit homályoso­dó szemekkel. — Meg a munka a ház, a kert ad ele­get, s a többivel együtt a téeszben is szívesen látnak minket. Jó így együtt, az em­ber felejti minden szomorú­ságát ! — só — Egy tucat, meg két tucat Pontosan ti- zenketten járnak szorgalmasan Martfűn a nagy­községi tanács egyesített szoci­ális 1 intézményé­nek idősek klub­jába. Kicsi a ház a régi iskola szomszédságá­ban, de ők jól megférnek benne egymással is. He­vesi Tóth István- né és asszonytár­sai — mert ők, az özvegyasszo­nyok vannak többségben — szeretik ezt a tár­sas együttlétet. Ha elunják a be­szélgetést. olvas­gatnak, újságból, hetilapok­ból kilenc féle között válo­gathatnak. Nemcsak a maguk életét ismerik jól. Tudnak arról a két tucat idős nyugdíjas­ról is, akiket a házigondo­zók keresnek föl napj'.ában meleg ebéddel, sokféle kis szolgáltatással. Kicsit saj­nálkozva mondják, kár, hogy ők nem jöhetnek a klubba, hiszen itt színes té­vé is van, a helyi költség- vetési üzem ajándéka. Mert van patronálójuk is. nem egy. Csak a cipőgyárból három szocialista brigád jár hozzájuk, de már a Növény­olajgyár egy brigádja is jelentkezett jó szóval, segt- tőszándékkal. Esztendős ün­nepeken az iskolások, meg a vöröskeresztesek köszöntik őket. Most kicsit izgulósak. Rö­videsen üdülni mennek, a cipőgyár cserkeszőlői üdülő­je várja őket egy pár nap­ra, hogy pihenjenek a jó vízben és a szép környezet­ben. (Fotó: Mészáros) Tetanuszos fertőzés ellen Idősebbek védőoltása Legtöbbször a kapkodó, hajszolt munkatempó számtalan apró sérüléshez vezet a kertészkedés, az építkezés során. Adott pillanatban ennek nem tulajdonítunk nagyobb jelentőséget, „majd be­gyógyul” jelszóval végez­zük tovább teendőinket. A sérüléseken át pedig igen sok kórokozó hatol­hat be a szervezetbe, köz­tük olyan is, mint a teta­nusz bacilus, melynek fer­tőzése nem okoz fájdal­mat. A trágyázott földben, az utak porában, rozsdás fémeken gyakran megta­lálható. Szaporodni és él­ni csak levegő nélkül tud, ezért fontos hangsúlyozni azt a tényt, hogy mélyen ejtett sebek esetében jelen­tős a veszélye. A teta- nusz-bacilus erős mérget kezd termelni, ami már igen kis mennyiségben hatékony. A lappangási idő 4—21. nap. 'A termelt méreg leg­többször a vérbe és a nyi- rokáramba kerül, majd az idegpályák mentén szívó­dik fel a központi ideg- rendszerhez. Kezdetben a rágó, majd a nyak-, hát-, mellkas-, has-, végül a Végtag-izmok merevsé­gét okozza. Később rángó­görcsrohamok lépnek fel, a rekeszizom teljesen meg­bénul, és a halál tulajdon­képpen ennek a következ­ménye. Az elmúlt években, saj­nos, emelkedett a tetanu- szos megbetegedések kö­vetkezményeként a halál­esetek száma, főleg az időskorúak körében. Ha­zánkban 1953 óta alkal­maznak eredményesen vé­dőoltást. Az oltásba be­vont időskorúak körét az egészségügyi hatóságok az elmúlt években meghatá­rozták, sőt 1987-ben kibő­vítették. Jelenleg tanácsos a 60 év fölöttieknek felke­resni körzeti orvosukat, aki védőoltásban részesíti, illetve tanácsokkal ellátja őket. Ha a sérülés szúrt és mély, zúzott vagy ron­csolt, és feltehetőleg föld­del, trágyával fertőzött, azonnal orvosi ellátásról kell gondoskodni. — dr. Soproni — Negyvenkét év után Változatlan mozgékonysággal Ezt se sok nyugdíjbavonu- ló nő mondhatja el magáról: 42 éves munkaviszony után egészségesen, még mindig tettrékészen, nyugdíjasként örülhet ezután családjának, gyerekeinek, unokáinak. Ka­tika tulajdonképpen lassan féléve így él már, s egy­általán nem csoda, hogy ki­csit még besegít most is harminc éven át megszokott kedves munkahelyén, a KPVDSZ megyei bizottsá­gán. Sorsa cseppet se más, mint a kortársaié. A városszéli sokgyermekes család gyere­ke még be se töltötte tizen­hatodik évét, már munka után nézett, szükség volt a gyereklány keresetére is, a megélhetéshez. Jó szerencsé­je, hogy mindez akkor tör­tént, amikor „kinyüt a vi­lág”, aki nemcsak szor­galmas volt, de a tanulástól se sajnálta szabaidejét, bol­dogulhatott. Katika először a városházán próbált szeren­csét — kisegítő volt, s on­nét hívták a kereskedelem­be, — titkárnő lett az első komoly beosztása. Meg akart felelni a követelményeknek, esti iskolán szerezte meg a gyors-gépírói képesítést. — Aztán negyvenévesen leérettségiztem — ugrik na­gyot az emlékezete. — A lá­nyommal együtt, s nem kel­lett szégyellnem soha a bizo­nyítványomat, az érettségin 4,8 volt az eredményem. Istvánd Ferencné, Pélyi Katalin irodavezetője volt a szakszervezeti megyebizott­ságnak. Ismerik a megyében, s ő is ismeri a megye keres­kedőit, vendéglátásban, pénz­intézetekben dolgozókat. És persze, hogy legjobban a Szakszervezeti munkát ismeri. Élénken reagál a változások­ra is. Mostanában kicsit szomorkodik is a változások miatt. — Azáltal, hagy a szak- szervezti tagdíjat levonják a dolgozók béréből, a szak- szervezeti tag el is távolodik a szakszervezettől. Az a havi egy találkozás a bizalmival eddig mindig biztos volt. És ha a bizalmi ésszel-szíwel csinálta, amit vállalt, ezek a találkozások sohase szorít­koztak sima tagdíj-beszedés­re. Szótváltottak, kicserél­ték a véleményüket a vi­lágról, a munkahelyi gon­dokról. Már nem tudom, ez­tán hogyan lesz, de nekem furcsa a változás, talán nem is biztos, hogy jó. Istváni Ferencné ma is Szolnok nyolcadik kerületébe jár haza ahonnét negyven­két évvel ezelőtt elindult. Szép családi házat építet­tek ott a férjével, s mire a ház komfortos lett — özve­gyen maradt. Már négy éve, hogy a gyerekeinek, az uno­káinak él, őket várja haza minden hétvégén, s ez lesz az első nyár, amikor az ed­diginél is többet lehet négy unokájával. Bár sok mun­kát ad, de örömet is talál a ház kertjében, ahol megter­mel sokmindent a nagy csa­lád számára. — A másik család, a harminc éven át megszokott munkahely még segít megszokni, hogy már nem kell naponta nyolc-tíz órát át dolgozni. Hetenként az a pár délelőtt azért még nagyon fontos. Negyven­két évi munkaviszony után nem lehet egyik napról a másikra elmenni... — S — összeállította: Sóskúti Júlia

Next

/
Oldalképek
Tartalom