Szolnok Megyei Néplap, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
1988. JÚNIUS 4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Füst Milán: Catullus II Katona József Színház vendégjátéka Szolnokon Kitüntetett pedagógusok A IV. Henrik és a Boldogtalanok szerencsésebb színpadi sorsa — ez utóbbit épp a Szigligeti Színház mutatta be 1978-ban, Székely Gábor rendezésében —. nem kísérte végig a Catullust. Bár egy évvel születése után, 1928-ban négy folytatásban közölte a Nyugat, először 1968-ban — Füst Milán halála után két hónappal — került színpadra a Madách Színházban. A kétrészes drámát ezután a Katona József Színház tűzte műsorára. A tavaly márciusi bemutató óta a rendező, Székely Gábor értelmezésében csaknem minden ókori vonatkozástól megfosztott. ízig-vérig huszadik századi, mai gondolat- és látványvilágú előadás már határainkon túl is sikert aratott. A kapcsolatok hálójában vergődő életünkről, örökös és kényszerű megalkuvásainkról, eleve elrendelt magányosságunkról valló drámával most a szolnoki közönség is találkozhat: két estén, június 7 és 8-án mutatja be a Katona József Színház a Szigligeti színpadán. A főbb szerepekben Udvaros Dorottyát (Clodia), Benedek Miklóst (Metellus), vendégként Máté Gábort (Catullus), Sinkó Lászlót (Calvus), Olsavszky Évát (Flavia) és Csomós Marit (Tertullia) láthatjuk. A díszletek Antal Csaba, a jelmezek Szakács Györgyi munkái. Máté Gábor (Catullus) és Udvaros Dorottya (Clodia) az előadás egyik jelenetében A költőnek joga van ahhoz, hogy a maga valóságát fölébe helyezze a külső valóságnak — vallotta négy évtizedig íróasztalfiókban szuny- nyadó. önmaga által sokáig megtagadott drámájáról Füst Milán. Mondhatta ezt mindenekelőtt azért, mert az időszámításunk előtt 87—54- ig élt költő, Catullus sorsáról, Lesbiához-Clodiához fűződő szerelméről írt munkája nem életrajzi, de nem is történelmi dráma; a maga korának problémáit, az élet és egymás vállalásának lehetőségeit, a boldogság elérhetetlenségét írta meg benne. Metellus: Benedek Miklós. A háttérben Máté Gábor Olvasásra ajánljuk III. Betíílábnyomok - Két Verseghy-kötel Megyei kiadványok az ünnepi könyvhétre örvendetes, hogy a könyvhéten szereplő kiadók listáján — a könyvkiadás egészséges decentralizálásának jegyében — három vidéki, újonnan alakult szervezet is jelen van. Bár ezek között nincs Szolnok megyei, mégis örömmel nyugtázhatjuk, hogy a könyv ünnepén szőkébb pátriánk sem maradt saját — és rögtön hozzá kell tennünk — színvonalas kiadvány nélkül. Erre az alkalomra időzítve került ki a nyomdából három vékony kötet: mindegyik a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár gondozásában. A TIT megyei szervezetének irodalmi szakosztálya az elmúlt év őszén pályázatot hirdetett, melyre mintegy negyven alkotó küldte el több száz, eleddig még nem publikált írását. A többi megyei intézmény támogatásával a könyvhétre megjelentetett Betűlábnyomok című kötet e bő termésből; a lírai és kisebb részben prózai, illetve drámai alkotásokból nyújt válogatást. Donkó László, Jenei Gyula, Szenti Ernő, Zsovák László versei, Jenei Gyula és Körmendi Lajos egy-egy novellája, valamint Körmendi Lajos A vakáció című hangjátéka szerepel a kötetben, amelynek mottójául Donkó László Őszi szonett című versének befejező három sorát választhatnánk : ,.. „az elmúlással sose érd be, akkor nem rostálnak ki az évek, ha hagysz végül e<*y verstöredéket..." A könyvtár kiadásában megjelentetett másik két kötet borítóján az 1987-es dátum áll. Mégsincs okunk arra, hogy e két kötetecskét ne tekintsük az ünnepi könyvhét jeles megyei kiadványának, még akkor sem, ha mindkettő nemes hagyományt folytat, tehát eredendően nem is tekinthető igazi újdonságnak. Verseghy Ferenc kiadatlan írásainak III. kötetét tarthatja kezében majd az olvasó, melyet Fried István válogatott, rendezett sajtó alá és látott el jegyzetekkel. A gyűjtemény Verseghy sokirányú tevékenységébe, alkotóműhelyébe enged bepillantást azzal, hogy közli egyebek mellett egy röpirat-fordítását, egy finn nyelvtudóshoz intézett levelét, a fogsága idején keletkezett írásainak egy részét, illetve versvázlatokat és -magyarázatokat is. Levelek és vitairatok — Verseghy Ferenc és kortársai a Káldi-féle bibliafordítás új, javított kiadásáról — ezzel a címmel jelent meg a másik kötet, melynek anyagát Szörényi László, a Verseghy életművével kapcsolatos kiadványok lektora gyűjtötte. A könyvecske, amely a Szolnok Megyei Tudományos Koordinációs Bizottság támogatásával jelent meg, a Káldi-féle bibliafordítás körül kialakult vitát kíséri nyomon Verseghy és Kassai József szerencsi plébános leveleinek alapján. Bár ez utóbbi két kiadvány valószínűleg szűkebb körű érdeklődésre tarthat számot, mégsem csak a könyvespolcra ajánljuk. Az említett két Verseghy- köteten kívül — a legfrissebb hírek szerint — még egy könyvtári kiadvány lát napvilágot a jövő héten: várhatóan hétfőn kerül ki a nyomdából az In memóriám Verseghy sorozat III. része. Újra Linda. A népszerű tévésorozat újabb hét epizódját készíti Gát György rendező, Gulyás Gyula operatőr társaságában. Linda szerepét továbbra is Görbe Nóra alakítja. (MTI fotó: Friedmann Endre) A szeretet erejével — Kovács Tanár Ür? Igen, szeretjük — mondja egy kamasz fiú, miközben készségesen elkísér a taA csupa jóindulatot, derűt sugárzó pedagógus tiszteli, szereti tanítványait, a világért sem sértené meg semmivel sem emberi méltóságukat. Varga Kovács Ferenc, a Szolnoki 605-ös Számú F. Bede Ipari Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskola műszaki tanára ifjú korában nem pedagógusnak készült. A szolnoki gépipari technikumban végzett 1953- ban. A technikusi vizsgát követően másnap már egy Tisza-parti gátőrházban dolgozott, de ahogy véget ért a nyár, két hónap múlva otthagyta az első munkahelyét, s a 605-ös tanműhelyének tmk-vezetője lett. Akik akkor azt jósolták, hogy no ebből is egy vándormadár lesz, tévedtek. Varga Kovács Ferenc harmincöt éve dolgozik az iskolában. Volt képesítés nélküli műszaki tanár, tanította a női fodrász, kazánkovács, géplakatos taA Karcagi Kinizsi Üti Óvoda a déli városszél gyermekeinek egyetlen „játszótere”. Körös-körül gondozott és kevésbé karbantartott kertes házak veszik körül, amelyekből reggelente százharminckét kisgyereket vezetnek a szülők, nagyobb testvérek az óvodába, ahol igazi „játékország” várja őket. Áy Fe- rencnét egészen fiatalon nevezték ki 1955-ben az akkor épült óvoda vezetőjének. Az intézmény azóta természetesen bővült, udvara megtelt játékokkal. Jelenleg négy csoportnak ad otthont, a hagyományos kis-középső és nagy csoport mellett a negyedikben olyan gyerekekkel foglalkoznak, akik öthatévesek, s korábban nem jártak óvodába, pedig tetemes hátrányokkal küszködnek, amelyek legyőzéséhez talán még a három év is kevés lenne. nülókat heti 48—50 órában. Közben ő maga is tanult. Üzemmérnöki diplomát szerzett. majd a Budapesti Műszaki Egyetemen elvégezte a pedagógiai szakot. Még egy év hátra volt az egyetemből, amikor kinevezték szakfelügyelőnek. Kezdetben a Dunától keletre eső országrész iskolái tartoztak hozzá, később a szakfelügyelői rendszer változása után Szolnok és Békés megye intézményei. Tapasztalatait az Országos Pedagógiai Intézet megbízásaiban hasznosította, részt vett a különböző dokumentumok összeállításában, véleményezésében, korrekciójában. Ugyancsak még szakfelügyelő korában írt egy segédkönyvet a gépjármű-szerelésről, amelyet házilag sokszorosítottak, s eredményesen forgatják a tanárok, diákok egyaránt. Varga Kovács Ferenc szeptembertől átadta a helyét a szaktanácsadásban. A hátralevő hat évet a diákok között szeretné eltölteni. Huszonöt év után nagy örömére újra osztályfőnök lehet. Méghozzá elsősök osztályfőnöke. Géplakatos tanuló osztályában huszonhét diák tanul, akik közül hat már A százharminckét kisgyerekből száz cigányszármazá- sú, s akad köztük olyan is, aki putriban él a szüleivel. A nyolc óvodapedagógusnak így aztán nem csekély a dolga. Játék vagy séta közben sem vehetik le a szemüket a gyerekekről. A Kinizsi úton járók mindig azt láthatják, hogy az óvónők együtt játszanak a gyerekekkel. Áy Ferencné legfőbb pedagógiai elve a sokat emlegetett „megelőzés”, amely az óvodában azt jelenti, hogy a gyerekeknek mindig kínálnak valamilyen elfoglaltságot. Ügy véli az unatkozás, a programtalanság okozza a legtöbb összetűzést, rosszal- kodást. A gyerekeket meg kell tanítani kulturáltan játszani — vallja —, hiszen a játék segítségével tanulják meg az emberi együttélés normáit. Ha valamelyik óvodás vét e szabályok, normák ellen akkor a pedagógus szép szóval meggyőzi a viselkedése helytelenségéről. A másodszor járja az első osztályt ... A tanár úr mégis bizakodó, hiszi, hogy sikerül valamennyiüket tovább vinni a második osztályba, hiszen szorgalmas, jó gyerekek. Csak hát a képességeik! A gyakorlatokon a munkával nincs baj, de a közismereti tárgyak óráin annál több a kudarc. Az olvasás, az írás, a matematika bizony nem tartozik az erősségeik közé. A hiányosságok pótlása nem kis erőfeszítést követel tanártól, diáktól. Varga Kovács Ferenc arra törekszik, hogy a tanítványai jól érezzék magukat az iskolában, az osztályban. A derűs, jó hangulat — vallja — fél siker. Az év végére így már sikerült azt is elérni, hogy a tanulók nem hiányoznak nyakra-főre, mindenféle indokkal az iskolából, lassanként belátták, hogy felelősek önmagukért, a jövőjükért. S talán jövőre majd kevesebb lesz az elégtelen is. Varga Kovács Ferenc három és fél évtizedes tanári és szakfelügyelői munkáját a legmagasabb pedagógiai kitüntetéssel, az Apáczai- díjjal ismerték el. T. G. Kinizsi úti óvodások nem ismerik a kisgyerek zsargonban elterjedt „kibüntetés” fogalmát. Ha valamelyik gyerek rosszalkodik, akkor az okát próbálják megfejteni, illetve megszüntetni. Ez természetesen hosszabb és nehezebb feladat, de mindenképpen eredményesebb. Ezek után elképzelhető mennyi törődés, munka húzódik meg amögött, hogy a három évig óvodába járó cigány származású gyerekek valamennyien elvégzik az általános iskolát, sokan továbbtanulnak, szakmát szereznek, nem ritkán leérettségiznek. Ezek a sikerek erősítik meg Áy Ferencné igazát, pedagógiáját, s erőt adnak a további „játékhoz”. Igen játékhoz, hiszen még diák korában elhatározta, hogy óvónő lesz, „végig játssza az életét” a gyerekekkel. E nehéz és nagyon komoly játékért tegnap átvehette a „Kiváló Pedagógus” kitüntetést. —te— Óvoda a külvárosban Kettős portré egy házaspárról Füleki Sápdor, a kunhe- gyesi Kossuth Üti Általános Iskola pedagógusa ritka jubileummal dicsekedhet, hiszen negyven éve testnevelő, és ez alatt az idő alatt diáklányai meg a diákfiai pontosan húszszor jutottak be röplabdából valamilyen országos döntőbe. Sőt két ízben a dobogó legtetejére is felálhattak, ami kimondottan ritka élmény a sík alföldi terephez szokott kunoknak. Könnyű nekik, intézték el néhányszor egyesek a sikereket, mivel a felesége, Giziké — aki testnevelőként szintén ebben az iskolában tanít — a keze alá dolgozik. ö már a harmadikos, negyedikes jó adottságú lányokat- fiúkat figyeli, hogy mire felső tagozatba kerülnek, fogalmuk legyen arról, mit kell csinálniuk a kerek bőrgolyóval a háló két oldalán. Ez tényleg így történt, de hogy könnyű lett volna? Hiszen saját gyerekeik voltak, miközben a férj versenyekre vitte a csapatokat, otthon a feleség vigyázott a családra. Ahogyan viszont az apróságok cseperedtek, úgy kóstoltak bele a sport örömeibe, és hordták őket magukkal mindenfelé, ahová a mérkőzések szólították együttesüket. Ugye nem írható a tréfásan az apjuk: jobban ismerik az öltözők, a sportpályák világát, mint a kertünket. Ugye nem írható a véletlen számlájára, hogy mindkét lányuk a pedagógus hivatást választotta. Dehát mit is választhattak volna mást: amikor ennek ezernyi gondját, örömét, bánatát szüleikkel együtt élték át? Számos testnevelőt neveltek, de amit még többre tartanak sportkedvelők százai kerültek ki kezük alól. Sok ifjú emberpalánta nálunk szerette meg a mozgást, és talán ez a legnagyobb érdemünk, ha egyáltalán van ilyen, állították mindketten. Mindezt miért tették? Mert évtizedek óta vallják, hogy a sport, a csapatjátékok, az egymásért való küzdés az emberré nevelés nélkülözhetetlen elemei. Nem élsportolókat, hanem testileg-lelkileg egészséges felnőtteket igyekeztek formálni diákjaiból ez alatt a negyven, illetve harminchárom év alatt, amelyet ketten eltöltöttek a magnéziumporos világban. Szívüket, lelkűket, önmagukat adták, és cserébe rengeteget kértek, hiszen ugyanezt követelték. Nagyon sokszor látva: nem hiába. Hogy végső soron a megyei tanács pedagógiai díját miért is vehetik át megosztva ketten: a tömeg- és az élsport eredményeikért, a pályán eltöltött évtizedekért, szakjuk emberformáló, magas szintű műveléséért, tulajdonképpen nehéz eldönteni. Dehát nem is ez a fontos, hanem az, hogy nekik sikerült szaktárgyaik ismérveit olymódon a gyermekekbe plántálni, hogy kimondva kimondatlanul gazdagították személyiségüket, segítették őket a mindennapok, a szabad órák értelmes eltöltésében. D. Sz. M.
