Szolnok Megyei Néplap, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-25 / 151. szám
Irodalom, művészet 8 1988. JÚNIUS 25. Tóth-Máthé Miklós: • ár az asztali gyertyákat is meggyújtják az előkelő szálloda különtermében, de az író int, hogy még ne hozzák az előételt. „Várunk még valakit — mondja a főpincérnek —, addig hordják körbe ismét az italokat.” — Tulajdonképpen kire várunk? — lép oda az íróhoz Keczeli, az állam- , titkár. — Nekem sem mondhatod meg? — Neked sem ... Keczeli nevet, lemarkol egy konyakot a tálcáról, megemeli az író felé. — Akkor még egyszer gratulálok a kitüntetésedhez ... Megérdemelted ... — Köszönöm ... — mondja az író, és ő is leemel egy konyakot, összekoccintják a poharakat, isznak. Az író körülnéz. A teremben estélyi ruhás nők, férfiak kis csoportokba verődve beszélgetnek. Barátok, kollégák, de a meghívottak között szép számmal akadnak protokolláris vendégek is, mint ez a Keczeli. — Rögtön jövök — mondja az író az államtitkárnak, és elindul az ajtó felé. Zsuzsa, a felesége állja útját. — Nem kéne még kezdenünk? — Mindjárt, szivecském ... Már itt kéne, hogy legyen... Aranka néni sosem szokott késni. — Aranka néni? Ki az? — Majd meglátod... — mondja az író, és rámosolyog az asz- szonyra. — Lemegyek elébe a hallba. Tudod, már túl van a nyolcvanon, nehezen mozoghat. Felsegítem. Zsuzsa értetlenül néz utána. Mi ez? Csak nem eszelt ki megint valami otromba tréfát? Ettől az embertől minden kitelik. Nem csak a regényeiben meg a novelláiban dolgozik humorral, de gyakran az életben is. Pedig most igazán nem lenne helyénvaló. Elrontaná az ünnepi hangulatot. Idegesen tekintget a bejárat felé. Nem lepődne meg, ha a férje egy majommal térne vissza, vagy serifnek öltözötten, esetleg női ruhában, netán pucéran. „Egy örök nagy kamasz...” — sóhajtja Zsuzsa, amiben azért megbújik az is, hogy már nem is szeretné, ha más lenne. Az író egy kopott bundájú, szikár, egyenes tartású öregasszonynyal tér vissza. Gyöngéden fogja a karját* és úgy vezeti oda a díszesen megterített hosszú asztalhoz. Lesegíti a bundáját, átadja az egyik pincérnek. — Ide, Aranka néni — mutat az asztalfőre —, ide tessék ülni. Az öregasszony bólint, leül, régimódi kapcsos retiküljét a da- masztszalvéta mellé helyezi. Fehér zsabós, megfakult, fekete bársonyruhájában, mintha egy régi fotográfiáról lépett volna a vendégek közé, akik érdeklődve figyelik, mitől a zsivalygás is lehalkul kissé. Ki lehet ez? Hiszen az írónak már nem él az anyja Talán egyik nagynénje? Erre vártak volna? Ez lenne a díszvendég? Előételnek ráksalátát tesznek a vendégek elé, de mielőtt bárki hozzáfoghatna, az író feláll, és poharát megkocogtatva jelzi, hogy beszélni kíván. Csend lesz, az arcok felé fordulnak. — Kedves barátaim — mondja az író —, ti most azért gyűltetek egybe, hogy velem együtt örüljetek a kitüntetésemnek, amit írói munkásságomért kaptam. De nem tehetnénk ezt meg, ha nincs ez a kedves hölgy, aki megtisztelt azzal, hogy elfogadta a meghívásomat; Mert ha Aranka néni ezelőtt sok évvel — hagyjuk a számokat . —, nem tanít meg engem írni, úgy nem ülhetnénk most itt. Neki köszönhetjük hát ezt az estét, az én első tanítónőmnek, Körmöczi Arankának. Isten éltesse még nagyon .sokáig! Mindenki tapsol. Az író lehajol, és kezet csókol az öregasszonynak. — Halljuk Aranka nénit! —ki- • áltja most valaki, mire többen is visszhangozzák a felszólítást: halljuk! Halljuk! — Nem, nem — szabódik az öregasszony. — Mit is tudnék én most mondani? — Csak pár szót — unszolja az író, majd tréfásan utána teszi: — Megsértődöm, ha nem ... — Hát jó... Ha ennyire kívánA díszvendég csiak vagytok egy öreg tanítónő szavaira. Aranka néni feláll, megigazítja orrára billent szemüvegét, aztán kezét úgy helyezi rá ódon retikül- jére, mint régen az osztálykönyvre. — Kedveskéim ... Ugye nem haragusztok, hogy így szólítalak benneteket, de valamennyien a gyerekeim lehetnétek. Ahogy mindig aqnak tekintettem a tanítványaimat is, mert nekem azok jelentették a családot. Nekem saját családom sohasem volt, bánkódtam is olykor emiatt, de hát így alakult, na. Nem tudni miért, talán mert az udvarlóimat is mindig az iskolában történtekkel untattam, ahelyett, hogy rájuk figyeltem volna. No de ne rólam beszéljek már, hanem erről a fiúról itt, aki olyan kedvesen meghívott erre az ünnepi vacsorára. Igaz, hogy először — már megbocsáss lelkem — de azt se tudtam, ki vagy. Nem csoda, hiszen annyi gyerek megfordult a kezem alatt, mint a rosta lika. Lehet, hogy nem tudjátok már, mi az a rosta, de hát ilyen magamfajta öregasz- szony, csak ilyen öreg hasonlatokat tud mondani. Törtem hát a fejem, előszedtem a régi noteszeimet, míg aztán rád akadtam, fiam. Hát nem voltál valami jó tanuló, az írást meg különösen nehezen sajátítottad el. Még félévkor is fordítva írtad a nagy S-betűt. Nevetés harsan fel, Aranka néni is elmosolyodik, de aztán felemelt ujjal megfenyegeti a „rendbontókat”. em szép dolog kinevetni a másikat, gyerekeim. Ti se lehettetek sokkal különbek, csak már elfelejtettétek. Régen volt. Igaz? Ami pedig ezt a fiút illeti, később örvendetesen javult... — Nagy retiküljéből kopott kis noteszt vesz elő, belelapoz. — Igen, itt van ni! Jeles ugyan csak elvétve, de jó annál több. Ejnye, most látom, helyesírásból beszedtél itt egy elégségest. Lehet, hogy akkor szigorú voltam egy kicsi f de ezen sajnos már nem lehet változtatni. — Nem is kell — mondja az író. — Mindent köszönök, drága Aranka néni. Az öreg tanítónő kék erekkel hímzett keskeny keze, mint aláhulló száraz falevél az író fejére ereszkedik, és megpihen rajta néhány pillanatig, mint valamikor régen, ha jól felelt. — No csak ennyi telt tőlem — mondja, ismét lecsúszott szemüye- ge fölött körbe tekintve. — Nem vagyok én szónok, aranyoskáim. Nagy taps követi szavait. Aranka néni leül, a fejét csóválja. — Hallod-e, gyerekem, még meg is tapsolnak. Mint egy primadonnát. Ha előre tudom, hogy így elkényeztettek, bizony otthon maradok. — Akkor én vittem volna oda a társaságot — mondja nevetve az író. A ráksaláta után erőlevessel folytatódik a vacsora, aztán rizses borjúhús zöldborsóval, gyöngytyúk fehér borban, kacsasült párolt káposztával, libamájszeletek rántva, somlói habos galuska. Az öreg hölgy keveset, inkább csak csipegetve eszik, de azért végigkóstol mindent. — Hogy tetszik lenni, Aranka néni? — fordul hozzá az író, már a kávét kavargatva. — Még nem is kérdeztem erről. — A koromhoz képest, hál’Istennek, jól, édes fiam. Nem pa- naszkodhatom. — Mennyi a nyugdíja? — Kevés, de kijövök belőle. Tudod, gyerekem, nekem már nem sok kell. Kétszáz forintot még félre is • tudok rakni minden hónapban. — Mire tetszik gyűjteni? — Arra, amire már egy ilyen öregasszony... A temetésemre. — Ugyan, az még odébb van. Odébb? Ezt te meg honnan tudod? Nem tudhatja azt senki, gyerekem. Ilyen korban meg különösen nem. Nekem már minden nap ajándék. Ha reggel felkelek, felsóhajtok, hogy na, mára virradóra se haltam meg. Felnevet, a szemüvege megvillan a fényben, mintha vele nevetne az is. — A kedélye a régi — mosolyog az író —, az nem változott semmit. — Mert nem hagytam. Tudod, fiam, valami kis luxus nekem is kell. Hát nekem ez van. Az író tűnődve bólint. Az öreg arcot figyelve mintha mély kútba tekintene, melynek alján ott csillog a gyerekkora. A megismerhe- tetlen, az egyszeri. Zsuzsa jön oda hozzájuk. Bemutatja. — Ügy örülök, hogy el tetszett jönni — mondja Zsuzsa —, a férjem nagyon sokat beszélt Aranka néniről. Az író megrovóan néz rá. „Ezt azért nem kellett volna — üzeni a pillantásával —, még udvariasságból se füllents.” — Képzeld — mondja gyorsan —, Aranka néni még félre is tud tenni a nyugdíjából. Ahogy kimondta, már meg is bánja. Minek kellett ez? Rossz szöveg, éppen csak arra jó, hogy ne akadjon el a társalgás. — Igazán? — nevet Zsuzsa. — Látod, fiacskám, nemcsak írni, de spórolni is megtanulhattál volna Aranka nénitől. — Nincs ebben semmi különös — mondja az öregasszony —, csak tudni kell, mit engedhetek meg magamnak. Reggelire tejeskávé egy kiflivel. Olykor egy kis dzsem is kerül a kiflire. Az ebédet is mindig jól meggondolom. Tegnap szerencsém volt, mert kaptam csirkeaprólékot a közértben. Jó leveske kerekedett abból, estére is maradt. Igaz, vacsorázni nem igen szoktam, csak teát iszogatok rendszerint. Jázmin teát. — Jázmin tea? — csodálkozik Zsuzsa. — Az milyen? — Nagyon jó ízű — mosolyog Aranka néni —, majd kóstold meg egyszer. Beleteszek egy sza- harint, igen megédesíti. Jobban, mint a cukor. A teremben már hangol a szalonzenekar. Az öreg hölgy a táskájáért nyúl. — No, gyerekeim, minden nagyon jó volt, meg szép, de nekem már mennem kell. — Rá tetszik érni — tartóztatja Zsuzsa —, korán van még. — Nektek, de nekem már nem. Így is tíz óra lesz mire hazaérek. Édes fiam, előkerítenéd a bundámat? Az író megy, hozza a bundát, felsegíti az öregasszonyra. — Az egyik barátom majd hazaviszi kocsival. — Hagyd csak. Három buszmegálló innen. Minek fáradna ezért? — Nem fáradság — mondja az író —, rögtön szólok neki. — Ne szólj — rázza a fejét mosolyogva az öregasszony —, mulassatok tovább. Ügy dukál most. Csak a lépcsőkön segíts le fiam. — Természetesen. Elindulnak, le a lépcsőkön, végig a fényes nagy halion keresztül. Megkerülik egy imént érkezett, amerikai turistacsoport bőröndjeit, és a lengőajtón át kiérnek a szálloda elé. — Elkísérem a buszmegállóhoz. — Oda találok én magam is. Menj csak vissza a többiekhez, hiszen téged ünnepelnek. Hanem lenne még hozzád egy kérésem. — Tessék csak, Aranka néni. — Egy könyvedet, ha elkülde- nél nekem. Amelyiket a legjobbnak tartod. Azt nagyon megköszönném. — Boldogan — mondja az ír-' és egyszerre nagyon elszégyelli magát. Harminc könyve jelent meg eddig, de ennek a kopott bundájú öregasszonynak nem küldött egyet sem. Pedig ki másnak kellett volna először is, ha nem neki?! Áll ott a hideg téli estében, és nézi a lassan távolodó, nyárfatar- tású öreg tanítónőt. És legszívesebben utána sietne, hogy ma este csak vele lehessen. Kortyolgatnák a jázminteát, - és hallgatná, mint régen, gyerekkorában. De érzi, hogy ő ezt már nem teheti meg. Csak „szerep” lenne az is, mint ez az ötlete, hogy idehívta. isszamegy a társasághoz. Jó hangulat van, többen már táncolnak. Az író felhajt egy pohár bort, és magának is röstelli bevallani, de megkönnyebülten tekint Aranka néni üresen hagyott székére. Mint kisiskolás korában a katedrára, ha a szigorú tanítónő távoztával, már nem kellett tartania a feleltetéstől. Weöres Sándor: Megnevezések Ballagj, magányos messzi út a sok magány mind összeforr az összehajló fák alatt, mezőn s hegyen túl valahol. állattalan, embertelen, de csupa bimbó és virág. Szólaljatok, kertek, falak, Szaladj fehér híd, éjen át, el jő a ti ösvényetek is: az út, a híd átváltozik kérdezz, keresd meg társaid: azzá, ki éppen rajta jár. Jenei Gyula; menekülés — ünnepi időn elhagyod a várost, benne az ünnepelni vágyó szomorúakat, te is szomorú vagy. csakhát minek az álarc, tarka cifraság? a jóízlés tiltja, vagy mifene!? hatalmas már a sorsod, mint a halál, s koszos vicinálison viszed az egyre halkuló semmibe. Moldova György: Dupla fals (Két történet) I. 1944 őszén már elindultak a menekülők első hullámai az ország nyugati határa felé. Az őrségben ás feltűntek a kifelé tartó teher autók, szekerek, pokrócba burko- lódzó utasai be-bekopogtak a házak ajtaján szalonnáért, tojásért, de leginkább csagy egy pohár vízért. A menekülő ember mindig szomjas. Az egyik őrségi faluban -r- ne bántsunk senkit, hogy minket se bántsanak, nevezzük Bagolyfának —• élt akkoráiban egy öreg bíró, Gál Ödön, aki naphosszat támasztotta a kerítést, és azon töprengett: hogy lelhetne ebből a háborús forgatagból minél több pénzt kihozni a falunak? És mivel miniszterelnök lehet valaki véletlenül is, de a bagolyfalvi bíróság talentumra megy, Gál Ödön hamarosan is is talált valamit. Szekérre ült, és elindult a nagy úton befelé az országba, megállt azokban a falvaikban, melyeken keresztül Bagolyfára vezetett a háborús népvándorlás, és megkereste az ottani bírókat. — Látom, ti is úgy jártatok, mint mi — mondta nekik —, jön az a sok idegen, beleisznak a kút- jainkba, felkavarják az alját, azt a vizet még az állatok se fogadják el utánuk. — Igazad van, Ödön, — bólogattak a bírótársak —, de hogy lehetne eltiltani őket? Állítsunk csendőrt a kút mellé? — Nem kell csendőr, elég az, ha kiírtok egy táblát: „Vigyázat, mérgezett víz!” Ezekben a háborús időkben mindenki elhiszi majd, ha valaki mégis rákérdezne, kenjétek az egészet a partizánokra. — Igazad van, Ödön, okos embernek adsz kenyeret! Gál Ödön hat faluban is kirakatott ilyfen táblát, a határ felé menekülők vagy húsz kilométeren keresztül nem juthattak vízhez, aztán kezet rázott bírótársaival, és hazament. ) Otthon Bagolyfán aztán ő is festetett egy táblát, és felakasztotta a falu kútjára: „Egészséges ivóvíz! Egy pohár ötven fillér!” Annyi szomjas ember tolongott a kút körül, hogy a bevételből meg lehetett építeni az új községházát. II. A Váci utcában összetalálkoztam Erzsivel, munkahelyéről, az egyeSuzuki Osamu: Ló (1977) Inoue Masayuki: HEK 85-S-2 (1985)
