Szolnok Megyei Néplap, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-18 / 145. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. JÚNIUS 18. Sacrmb^’ jpfftkk Adós, fizess! pontosan Itt darabra mérik az időt Amikor a dolgozók vállalkoznak Autonóm munkacsoport az Aprítógépgyárban Álltunk az OTP-ben, kicsit összejött a forgalom, hó eleje volt. Pár percet várni kellett. Ilyenkor az ember unottan néz erre, arra, vagy ha úgy adódik, s ismerős van a várakozók között, beszélget. A pultok mellett is álldogáltak, várakoztak emberek. Először nem vettem észre, aztán rádöbbentem. Tőlem nem messzire, ahol az építési kölcsönöket intézik, sírt egy sovány fiatalasszony. Nem fordult el, ránctalan arcán nagy könnycseppek gördültek alá. És mondta, mondta, mennyire bántja, de- hát a válás óta annyi mindent átélt, megszenvedett már, erre nem is gondolt. Biztosan hátralékos, mondta valaki a sorban, s ezen kinek-kinek volt gondolkoznivalója. Azt hiszem, keresve is nehéz lenne olyan embert találni, aki manapság nem ügyfél az OTP-ben, vagy a takarékszövetkezetek valamelyikénél. Hozzászoktunk, s hozzászoktatott bennünket az élet. Fészekrakók és családiház-építő öregek, fiatalok, bútort, egyebet vásárlók, hirtelen megszorultak épp úgy igénybeveszik a takarékpénztárt, mint azok, akik csak megtakarított pénzükkel állnak a pénztárak elé, hogy sokasodjon a takarékkönyvekben a bejegyzés, gyűljön a forint. Jó nekik, s nem is őket akarom irigyelni vagy kibeszélni — ezt különben se lehetne, mert még egy ilyen tapintatos intézményt, mint az OTP, alig találhatunk. Inkább az érdekelt, vajon milyen fizetők, törlesztők vagyunk, s állnak-e sokan sírásra görbült szájjal a takarékban. Különösen most, amikor nehezedett az életünk, ko- rántsincs annyi pénze a legtöbb embernek, amennyit szeretne, amennyiből jól élhetne. És hiába nehezebb az élet, lakni, enni, öltözni kell, és jöhet váratlan baj is, ami miatt futunk a pénzünk után egészen a bankig. Aránylag nincs sok adós — bizonygatták a tisztviselők, amikor érdeklődtem. Még talán annyi sincs, mint az országban általában, átlagosan. Csakhogy nekem az átlagok nem mondanak sokat. Továbbkérdeztem, s kiderült, a megyében a tavalyi zárásnál 4197 olyan hitelszámlát összesítettek, amelynek tulajdonosa hátralékban van. Valamivel kevesebb összegben a hátralék, mint az előző évben, de hadd ne mondjam, mégis hány millió. A számok is sokat mondanak, ám a hitelezésben dolgozók a számokon túl látják az embert, az esetet is. Például tudják, hogy nem a hosszúlejáratú kölcsönökkel van a legnagyobb baj, amit többnyire házépítésre vagy lakásvásárlásra vettek föl a tartozók. Ezek a különféle kedvezményes hitelek nem viselik úgy meg az embereket, mint a rövidebb lejáratú kölcsönök, de azok között is főleg a személyi hitelek. Amikor nem bútort, háztartási gépet vesz áruvásárlási kölcsönnel az eiínber, hanem pénzt, pár ezer vagy tíznél is több ezer forintot kér a banktól. Vagy: a nagyon kényelmes átutalási betétet felejti el rendre, esetleg hónapokig befizetni. Azt az átutalásit, amely rendezi az élet mindenhónapos kiadásait, a villanyszámlától az újságelőfizetésig, a lakástörlesztéssel együtt. Nos, Szolnokon most kerek száz olyan adós van, akinek nem ad több türelmet a takarék. Hat hónapig ugyanis megértő türelemmel figyelmezteti csak a számlatulajdonost: hátraléka van, fizesse be a megelőlegezett összeget! Hat hónap alatt, ha jól belegondolunk, összegyűlhet könnyen tízezer forintnál is több tartozás egy szerény háztartásban, amit nehéz lehet aztán rendezni. Rendszerint nem is tudják másképp, mint... Kapja a munkahely a letiltó végzést, s ez akkor is nagy szégyen, ha a munkahelyi bérelszámoló nem kap a fejéhez, miből, de miből és hogyan intézkedjék, hiszen az adósnak van nem is kevés más letiltása, például gyermektartás. Mondják, a legtöbb egyedülálló, egyedülélő a tartósan tartozó ügyfelük. Különösen az szinte kivétel nélkül mind, aki nagyot fordít életén, aki sikeres, vagy sok kudarccal teli válóperi végzés után már azt hiszi, kezdődhet az új élet. Ilyenkor következik a váratlan fordulat, amelyet okozhat meggondolatlan vagyonjogi döntés, vagy az egyik (másik) vesztes fél utolsó „dobása”. Az eredmény sajnos mindig egy: a tartozás nő, a gond szaporodik. S már abba is hagynám ezt a sikerületlen eszmefuttatást, ha a témában otthonos szakemberek nem mondtak volna még egy félmondatot. Ügy kezdődött, hogy „a szülői háttér” ... Nem is gondoltam volna, hogy a középkorosztály még itt is, s ilyen ügyekben is szenvedő fél — ha úgy tetszik, önfeláldozó. Ki, hogy érzi, érti. Az OTP egyik legközkedveltebb hitelformája az, amelyet 35 évnél fiatalabb házasoknak ad, egy összegben, kifejezetten fészekrakásra, bútor és más berendezési, használati tárgyak vásárlására. A legtöbb fiatal pár elmegy ezért a takarékpénztárba, hiszen középlejáratú a hitel, kényelmesen fizethető — gondolja! Aztán bekövetkezik a váratlan esemény: a férjet behívják katonának vagy gyorsan érkezik az első, aztán a második baba. Kiderül — s hiába rakja, osztja, szorozza a fiatal család — sehogyse futja a pár száz forint törlesztést az amúgyis romló pénz. Jó esetben — azt mondják, ez rendre így van, nem különleges — ilyenkor jönnek a szülők. A még dolgozó, nyugdíjra készül- gető középkorúak vagy idősebbek átveszik a terhet. Nem tehetek róla, akkorákat sóhajtok, míg ezt írom, hogy a papírom is majdnem kirepül a gépből. Mit bír manapság az ember, ha már megette kenyere javát ... Azt mondják, a hét vége a kikapcsolódásra, a pihenésre való. Már megbocsássa az olvasó, ha nekem ezen a hét végén ilyen nehéz dolgok jutnak az eszembe. Ez is az élet, az életünk ... Megilletődve lépegetek a gulliveri méretű üzemcsarnok égbeszökő masinái között Csak ámulok az emeletnyi gépek árnyékában, egyszerűen lenyűgöz a látvány, s mindehhez a képhez valószerűtlen hangok társulnak: itt morgás, zakatolás, amott kiáltás, sípolás, kicsit odébb kopácsolás, zúgás vegyül az őrületesnek tűnő zajba. Átvágva a Jászberényi Aprítógépgyár tágas csarnokán, félúton megszólítom a velem szembe jövő hosszú hajú fiatal munkást. — Az autonóm munkacsoport tagjait keresi? —- kérdez vissza a biztonság kedvéért, s amikor bólintok, máris mutat a távolba. — Menjen egyenesen tovább, ott hátul megleli őket. Letették a névjegyüket Úgyis van s reggel lévén éppen falatozás közben találom a társaságot. — Soós István csoportvezetőt keresem — lépek közelibb hozzájuk — és pár pillanat múlva egy jókötésű, barna képű fiatalember áll fel az asztaltól. S bemutatkozásunk után néhány perccel már az egyik iroda ajtaját csukjuk be magunk után azzal a szándékkal, hogy senki sem zavarta meg beszélgetésünket. Iratoktól duzzadó mappáját simogatva mellénk szegődik Mészáros Béla, a vasszerkezeti üzem vezetője is. Az ő irányítása alá tartozik többek között az autonóm munkacsoport is, így szívesen veszem, hogy részt vesz a diskurzusban. — Amikor a géemkák kezdtek sorra megalakulni — vág bele — van annak már öt éve is, a Soós Pista eléggé kibabrált velem — kacsint a csoportvezetőre —. mert a leghadrafoghatóbb. a legjobb hozzáállású embereket gyűjtötte maga köré, és ebből a magból alakult meg az autonóm munkacsoport. Ezt tulajdonképpen a kényszer szülte — melegszik a beszélgetésbe az üzemvezető — mert jó két évvel ezelőtt adódott számunkra egy óriási lehetőség. Biztos hallott már a francia Poclain cégről, amelynek rakodógépeit, markolóit ismerik a világ minden táján, s mi 1986 óta ezekhez a gépekhez gémeket. karokat készítünk többféle kivitelben. Kezdetben havonta fajtánként csupán Versailles-i hangulat Eger fölött, a Bükk lankáinak egyikén várja a honi és a külföldi látogatókat egy XVI. Lajos korabeli stílusú kastély. Noszvaj nevezetessége 1778-ban épült föl, báró Vécsey Anna tulajdona lett. Az ő második férjéről, a Mária Terézia udvarában szolgáló de la Motte ezredesről nevezték el a barokk és copf elemekkel átszőtt, virtuóz freskókkal ékesített építményt. Aki ellátogat a noszvaji kastélyba, amelyet gyönyörű angolparkjával együtt, mintaszerűen újított föl a Heves Megyei Tanács élményben lesz része. (Hargitai Lajos felvételei) húszat kértek belőlük, s ez a mennyiség az idő múlásával egyre emelkedett. Az első időkben nyilván a franciák is óvatosak voltak, le kellett tenni a névjegyünket. Az igazság az, hogy a legelején' amit ők kértek azt mi nemigen tudtuk megcsinálni. A gyártósort folyamatosan kialakítottuk, fölszer- számoztuk, s ennek eredményeként szaporodott a megrendelés is. Azt bizonyára tudja, hogy mi egyedi gépgyártással foglalkozunk. így ha nekünk a múltban valamilyen berendezésből, mondjuk ötöt kellett készíttetnünk, az már tekintélyes mennyiségnek számított. Most meg az említett karokból negyedévenként 200— 250-et gyártunk, vagyis tényleg nagy mennyiségről van szó. — Óriási kínok közepette megteremtettük a gyártás műszaki, technikai feltételeit — szólal meg Soós István —. hiszen házilag célgépeket csináltunk, hegesztő robotokat, lemezdaraboló gépet vásároltunk, de úgy tűnt, hogy hagyományos módszerekkel — már ami ennek a feladatnak az emberi oldalát illeti — ezt a munkát elvégezni nem lehet. Mondok egy példát: ez az üzem egy műszakos, vagyis reggel 6- tól délután 2-ig tart a munka. De nálunk éppen a sorozatgyártásból adódóan, már az előző nap látni lehet, hogy mondjuk a hegesztőnek másnap nem hatkor csak kilenckor kell kezdenie. így az illető ma már valóban akkor jön be amikor dolga van és nem téblábol itt fölöslegeden 3—4 órát. Persze ebben az is benne van. hogy utána addig dolgozik, amíg szükség van rá, így előfordul, hogy késő este, vagy akár szombat-vasárnap is itt talál bennünket. Korábban részletes munkalapot készítettünk minden egyes munkafázisról, darabról. ez ebben az esetben teljesen fölöslegesnek tűnt. Tudtuk mit kell csinálnunk, összevontunk, egyszerűsítettünk, s ma már száz munkalap helyett csupán négyet vezetünk, amelyeken gyakorlatilag minden szerepel. Igyekeztünk nem elaprózni a dolgokat. Ez a törekvésünk most már egyébként a bérezésben is érvényesül. Ismerjük havi bontásban negyedévre előre a szállítási feladatokat, tehát tudjuk, hogy mikorra mit kell megcsinálnunk. és mi erre a mennyiségre kapunk egy összeget, amiből mindenki a munka arányában részesedik. Én mint csoportvezető naprakészen egyenként vezetem, hogy a huszonhét ember mennyit dolgozik, s annak arányában kapják havonta a fizetésüket. Az a gyárat nem érdekli, hogy mi mikor végezzük el a munkát, a lényeg az, hogy határidőre és a kívánt minőségben készek legyenek a termékek. Nem varázsütésre Mint hallom, ez utóbbi — mármint a minőség — esetében is zsebremenő dologról van szó. mert hiszen plusz mínusz 15 százalék minőségi prémium is ütheti a csoport tagjainak márkái, amit minden negyedév végén levonnak vagy hozzáadnak a fizetésükhöz, attól függően, hogy érkezett-e kifogás a termékek iránt vagy sem. — Mennyit keresnek így a csoport tagjai? — Változó. Itt az üzemben az átlag 5—8 ezer forint, de az autonóm brigád tagjai 8—12 ezer körül kapnak havonta, de nem ritka az olyan ember aki 15—20 ezer forintot is hazavisz attól függően, hogy az adott hónapban hogyan dolgozott. Persze, azt sem szabad elfelejteni. hogy ezért a pénzért tényleg tenni kell, hiszen amíg a más területen dolgozók a nyolcórás munkaidőt alapulvéve havi 172 órát teljesítenek, addig itt gyakori, hogy 200—250 órát dolgoznak a csoport tagjai. Beszélgetésünk közben egyszer csak nyílik az ajtó, és Sízöllősi László, a gyár fődiszpécsere kukkant be néhány szóra. S amikor megtudja. hogy mi járatban vagyok, árad belőle a szó, s valóságos szakmai beszélgetés alakul ki közöttünk. Csak úgy röpködnek a szakkifejezések, számadatok. — Tavaly már a csoport — mondja — 58 millió forintos tőkés exportot produkált. Az idei terveinkben pedig az szerepel, hogy a vállalat 220 milliós tőkés exportjából — amely az évi összes termelésünk 30 százalékát teszi ki — csaknem 100 milliót az Azt már csak beszélgetésünk levégén tudtam meg, hogy például az Orenstein- Koppel nyugatnémet világcég — amelynek a jászberényiek már évek óta gyártanak a daruikhoz karokat, a markolóikhoz kanalakat, a lánctalpasaikhoz tolólapokat — nemrégiben küldött egy levelet, amelyben közlik. hogy a tavalyi 25 ezer — igen huszonötezer! — szállítója közül az Aprítógépgyár termékei voltak a legjobbak, amelyekben az autonóm brigád tagjainak munkája jóautonóm munkacsoportnak kell hoznia. Tetemes összegről van szó, de nehogy azt higgye hogy ez a csapat egy varázsütésre alakult ki. Nem úgy volt, hogy valahol egy irodában kidolgozták, hogy így meg úgy kellene csinálni. Ehhez évek kellettek, amíg eljutottunk idáig, mert ez már tulajdonképpen vállalkozás a javából. Hisz úgyszólván önállóan dolgoznak, saját-maguk teremtik mega munkafeltételeket, figyelik az alapanyag beérkezésén keresztül a különböző elő- gyártási folyamatokat, szükség szerint még maguk is csinálnak készülékeket, szerszámokat, s teszik mindezt annak érdekében, hogy feladataiknak maradéktalanul eleget tehessenek. — Mi tulajdonképpen szerződést kötöttünk a vállalattal — magyarázza Burányi Ferenc vasszerkezeti lakatos, gépésztechnikus —, hogy mit kell megcsinálnunk, s ezért mennyi pénzt kapunk. Nekünk az a feladatunk, hogy a ránk bízott munkát ha törik, ha szakad elvégezzük. Hogy ezt aztán mikor csináljuk, az a mi dolgunk. — Szóval itt senki sem azt nézi — teszi hozzá Gálik András lakatos, hogy mikor lesz már vége a műszaknak, hanem azt. hogy mikor készül el jó minőségben az adott termék. Mondhatnánk úgy is, hogy mi az időt már régen nem órára, hanem darabra mérjük. A fiatalember szavaiból azt veszem ki. hogy nem elég a feladat ismerete, mert szakmai hozzáértés és megfelelő emberi hozzáállás nélkül aligha lehetne ilyen eredményeket elérni. részt benne van. Nos, egy ilyen papír — mondják a gyáriak — nagyon sokat ér, hisz ajánlólevélként is felfogható, s újabb megrendeléseket. üzleteket hozhat. Ez igaz lehet — gondolom magamban —, mert egyébként honnan is tudná mondjuk a világ másik fertályán egy cég, hogy hol van az a Jászberény, és mi az, hogy Aprítógépgyár. De egy ilyen levél nevet ad és mindenképpen segíti a világban való eligazodást is. Nagy Tibor A levél
