Szolnok Megyei Néplap, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-14 / 114. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. MÁJUS 14. SxtrvuJjpcL&L qejjCfXAJ' Megfoghatatlan A sokemeletes ház alatt — mint egykor a kis falusi házak előtt — pad. Ideszoktak a ráérő lakók, többnyire öregek és nagyon fiatalok. Az öregek miatt, gondolom nem kell magyarázkodnom, hiszen mindenki ismeri a közkeletű szóhasználatot: nyugdíjas, ráér. A fiatalok pedig jobbára nőneműek, gyeses, gyedes kismamák, vagy olyan kisgyermekesek, akiknek munkahelyén pár napja csörrent a telefon, szólt a bölcsőde, óvoda, menjen, lázas a gyerek. Pár napra kimaradnak a munkából, táppénzesek — a gyerek betegsége miatt. Aztán, a láz hamar múlik, az orvos még vár pár napot, mielőtt közösségbe engedné a gyereket. Ilyenkor aztán le, a ház elé, a gyerek játszik a téren, anyuka meg elüldögél tétlenségben a többi tétlen között. Ez a pad sokat tud. Itt beszélik meg az öregasszonyok, öregemberek a gyerekeik dolgait, boldogulásokat és bajokat, sikereket és keserveket. Meg a magukét is, természetesen. De, hát mi baja is lehet egy nyugdíjasnak — mondhatná bárki, ha leszámítaná, hogy a nyugdíj mindig kevés volt, most meg egyre kevesebbet érő. Nos. a pad, ha szólhatna, bizonyítaná, felületes a vélemény. Mariska néni például már három hónapja egyet fúj. Félek, lassan a legnyugod- tabbak is más padot választanak (szerencsére a nagy ház előtt nem egy pad van), ha meglátják, hogy ott trónol. Neki ugyanis baja van a rendszerrel. Mármint az egészségügy, meg a nyugdíjügyek rendszerével, s ezt meséli. Történt ugyanis, hogy hallotta év elején a rádióban, ezentúl a hetven éven felüli cukorbeteg nyugdíjasok kapnak az államtól havonta 100 forint nyugdíjpótlékot — vagy kiegészítést. Nosza — mivel évek óta inzulinért jár a körzeti orvosi rendelőbe — ment, amint a hírt vette. Jó orvosa nem teketóriázott, egy orvosi igazoláson, amolyan forma- nyomtatványon igazolta az ő jogosságát. Szép kérvényt íratott hozzá a szomszéd- asszonnyal, s meg is küldte a nyugdíjintézetnek. Mondom — ahogy ő is mondja —, ez még a télen volt, talán február végén, közepén. Nohát, azóta vár. Hamiskásan néz a postás szemébe, amikor minden hónap huszadik napján kezébe számolja a nyugdíját, s megkérdezi: nem több még egy százassal, kedves? A postás lassan bosszankodik emiatt magában, de sajnos most, a múlt hónapban sem hozta még a várva várt százast. Mariska néni ezért haragszik a rendszerré. Nem tudja megérteni, miért Ígérték, ha nem teljesítik. Igaz, a múltkor azt mondta neki valaki a pádon, hogy rossz volt az igazolása, arra a papírra ugyan sose kap egy fillért se. Ezért megharagudott a szomszédra. Nem a piaci zöldségestől kért ő igazolást, az ő orvosa komoly, tudós ember, hogy gyanúsíthatná már meg valaki tudatlansággal. Aztán mondta más is, jót nevetett, amikor a tévében nemrég elmagyarázták, kérni kell — de legjobb érte Pestre menni —, szóval kérni kell egy másik formanyomtatványt, azt kitöltetni az orvossal. Mariska néni akkor úgy kiabált, hogy hangja az emeletekig harsogott. Ne idegesítsék már, még fölmegy a cukra, itt kómái be a ház előtt. Hogy gondolhatná valaki, hogy egy beteg, hetvenen felüli embert útra késztessenek egy semmi papír miatt. Hanem azóta mintha vesztett volna a magabiztosságából. Már nem mondja mindenkinek, miért haragszik a rendszerre, csak néha-néha, ha egyedül ül a pádon, magával vitázik. Megfoghatatlan — időnként ennyivel zárja gondolatait, hangosan. Egy ilyen megfoghatatlant elkapott egy táppénzes fiatalasszony. Rábólintott. Az bizony, megfoghatatlan sok minden van manapság. Gondoljon csak bele. A kisgyereke a hónap közepe óta beteg, s ő már tudja előre, harmadikán fizetéskor félhavi bért kap csak. A táppénzes igazolás ugyanis — mióta minden munkahelyen a munkáltató fizeti a táppénzt — általában egy hónap, másfél hónap múlva ér pénzt, addig vergődik a papír különféle stációkon. Tehát, ha április közepétől, második felétől volt beteg a gyerek, mondjuk tíz napig, bizonyosra vehető, hogy leghamarabb a június harmadiki fizetéskor kapja meg a pénzét. Eleve úgy kell tehát gazdálkodnia, hogy legyen kitartása, kis spórolása, mert ebben az életben mindent, de mindent előre kell fizetni — csak a bérfizetés van utólag, s a táppénz annál is később. Jött egy másik menyecske, aki azt sírta el Mariska néninek, ő meg egy vacak il- letékértesítés miatt nem tudja beszerezni a telekkönyvi igazolást, s lassan nyakukon a nyár, bele nem kezdhet a házépítésbe, de semmibe a világon, amíg nincs a kezében, hogy telke már van. Megfoghatatlan. Folytatta a következő, s kiderült, baj van a paddal! Aki erre a padra ül, mindnek van valami baja, valami olyan az életében, amire csak legyint bosszúsan, s mondja, hogy megfoghatatlan. Már magam is azon gondolkoztam, nem kellene azt a padot elvinni a ház elől? Rögtön rá,- jöttem^. nagy butaság lenne. Egyáltalán nem biztos, hogy a pad tehet róla. Akkor hát? Fölfoghatatlan! t Tanár úr, itt voltak a gólyák! Azt mondják, amikor az ember kezébe vette az első gallyat, hogy kipiszkáljon vele egy mélyedésben megpillantott madártojást, az erdők sorsa megpecsételődött. Amikor pedig a tűz birtokába jutott piromán elődünk — nos, az az őskor atomcsapása volt a környezet ellen. A teremtő sokáig elnéző mosollyal figyelte garabonciás fiának vásott játékát és kezdetben garanciában hozta helyre azt, amit az rakoncátlankodásában elrontott. Végül megunta a gyámkodást és magára hagyta az A 270 éves kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnázium előtt Arany János szobra áll, de én gondolatban mellé képzelem az iskola névadójának mokány, erőteljes figuráját is. Arany János tanítóskodott a gimnáziumban, az írón pedig itt teljesedett be Nyilas Misi sorsa: regénybeli hányattatása itt ért véget, hiszen érettségi bizonyítványt szerzett Kis- újon. A gimnázium szertára egy kisebb csoda. Több mint száz év óta gyűjtötték a mindenkori pedagógusok a környék élővilágának fennmaradásra érdemes relikviáit. Mindez azt jelzi, a nagytiszteletű tanár urak eltökéltsége volt, hogy az oktatás természetel- vűségét tegyék metodikájuk sarokpontjává. Preparált állatok, növények, kőzetek tágítják a Hortobágyig, Ecseg- pusztáig az iskola falait egy- egy biológia órán. Az egykori professzor emlékezetére Jermy-díjat alapítottak és ezt a kedves plakettet az kapja, akit a pedagóguskar és a diákság arra méltónak ítél. Tulajdonosa volt ennek Szentgyörgyi Albert, Nobel- díjas tudós is, aki meleghangú levélben köszönte meg, hogy éppen rá gondoltak a díj adományozásakor. Tóth Albert, az iskola biológiatanára immár kötelezőnek érzi, hogy az elődök természetcentrikus munkáját folytassa. Így is tesz: tanítványai számára tizenhat évvel ezelőtt szervezte meg a Hortobágyon az első környezetvédelmi tábort, melynek ma már olyan rangja van, hogy a megye jelentkezőiből kiválasztó vetélkedőkön jelölik ki a táborozásra érdemeseket. S hogy mivel telik az idő itt nyaranta? Ez hamarosan olvasható lesz a tanár úr könyvében, melyben Kőhalmi Antal tanár urat Nagykörűben akár a falu élő lelkiismeretének is nevezhetném. Az az ember ő, aki állandóan ott strázsál egy képzeletbeli őrtoronyban és mindenre figyel, ami a környezetében történik. Figyel és panaszkodik, duzzog vagy reklamál, mert valami oknál fogva neki a világért érzett felelősségből több jutott az átlagosnál. Munkahelyén, a Tisza- parti kis iskolában beszélgetünk. A tantermek ablakai a gátoldalra nyílnak, és az ember kihajolva szakíthat a rikító gólyahírből, a borzasfejű pitypangból vagy a csillagszemkamillából. A beszélgetésünkbe néha sárgarigó trilláz bele, az udvaron barnára sült lurkók fociznak és lányok röplabdáznak egy kihúzott madzag fölött pettyes labdával. És akkor mi bent ülünk a nevelői szobában, és keserves beszélgetést folytatunk romló környezeti állapotunkról. Szóvá is teszem ezt az ellentmondást. Már, hogy mi lenne, ha a tanár úr a fővárosban lakna, ott is mondjuk a Mártírok útján, ahol néha fulladoznak a lakók a szmogtól, vagy Szolnokon a Tisza-híd líörnyé- kén, ahol szintén vágni lehet olykor a kipufogók gázfelhőjét. A válasza elgondolkodtató. — Képzelje el: kimegyünk valamelyik osztállyal a gátoldalba, sétálunk az ártéren embert: immár Nobel Alfrédtől Csernobilig magának kell jóvátennie azt, amit elrontott. E felismerés napjaink leckéje. Az éledező lelkiismeret jelét már láthatjuk. A természetért felelősséget érző emberekről szól írásunk. Azokról, akik szót emelnek, tollat ragadnak, hogy haladékot kérjenek egy kedves fának, életet pereljenek a megszokott ligetnek. Jól akkor érzik magukat, ha nem kell térdig gázolniuk a szemétben, hulladékban. Egyszóval, ha a környezetüknek is emberarca van. a táborozások történetét örökíti meg. Mindez persze puszta nyári játszadozás is lehetne, ha a pedagógusok nem tűznének olykor közérdekű teendőket is feladataik sorába, túl az iskolai munkán. Mondjuk, hogy ott van a csodás Ecsegpuszta: a romantikus vadvízország még őrzi azt a flórát, faunát, amely az Alföldet a Tisza és mellékfolyóinak szabályozása előtt jellemezte. Ha ezt nem védi meg fennmaradt állapotában az itt élő ember, akkor mit? Igazi közéleti csatározásba kezdtek tanárok, diákok és ma már Ecsegpuszta természetvédelmi terület. Vagy ott vannak a kun halmok. Tóth tanár úr tanulmányt írt sorsukról: múltjukról, jelenükről és vélhető jövőjükről. Arról, hogy kopnak eleink temetkezőhelyei, arról, hogy a gazdaságok haszontalan domborzati problémának tartják azokat a síkság közepén. Hát persze, hogy meg kellene védeni. De vajon elég lesz-e néhány elkötelezett ember megszállottsága? — Sajnos, a tantervben előírt anyag nem ad egy egész életre muníciót a tanulóknak a természet szere- tetéhez, pedig megvan erre a hajlandóság a fiatalokban — mondja Tóth Albert. Aztán arról beszél, hogy az egykori táborozói között olyanok is vannak, akik felnőtt mezőgazdászként térnek vissza nyaranta a maiak közé a táborba, és felemlegetik, hogy a pályaválasztásukhoz itt kapták az indíttatást. De ne legyen mindenki mezőgazdász, aki itt végez; az is felbecsülhetetlen útravaló, ha a természet elkötelezett barátjává válik. Tisztelője és ol- talmazója növénynek, állatnak, az élő és élettelen világnak. és az idilli környezetben belebotlunk egy oszló állathullába, vagy valamelyik gyerek keservesen felkiált, mert egy eldobott vasdarab a cipőn keresztül is felsértette a lábát. Ott, ahol az ember nap mint nap fárad bele a kilátástalan küzdelembe, talán el is fásul és megváltoztathatatlan sorscsapásként fogadja el, hogy buszok, autók füstjében kell élnie, de itt még van kontraszt! Itt még nem sok kellene ahhoz, hogy valóban paradicsomiak legyenek az állapotok. — Amikor ön ingerült, akkor kire haragszik? — Nem hagy nyugodni többek között a tanács tehetetlensége: itt van ez a falu, az ország legnagyobb cseresznyéskertjével, aztán itt van a strand, amelyik a szó szoros értelmében aranyho- mok, csak le kell hajolni érte, és meggazdagodni belőle. — Én azért vitatkoznék önnel, hiszen a valóban pompás cseresznyés immár idegenforgalmi és pihenő- centrummá nőtte ki magát, és nyaranta a ragyogó strandot is felfedezik a für- dőzők. — Az igaz! Csakhogy a szolnokiak, meg a pestiek hamarább tudták értékelni, milyen csodás itt a környezet, mint mi és vezetőink legfeljebb hagyták, hogy valamelyest előbbre lépjen a falu. A türelmetlen pedagógus indítékait keresve talán a katonatiszt-múltjáig kellene visszamenni, amióta a pedáns körletrendet keresi a mindennapi életben. Min- deneserte a gyermekekből környezetvédelmi őrsöket verbuvál, s a kisdobosok, úttörők igazolványában ott áll a bejegyzés: „környezet- védővé fogadlak”. A szervezettséget is lemásolná akár a hadsereg felépítéséből. Véleménye szerint környezetvédő őrök kellenének, akik a hajtókájukon a Földnek a világűrből készült négycentis átmérőjű színes fotóját viselnék, és legfelsőbb parancsnokságuk az ENSZ lenne. Kőhalmi Antal egy tízoldalas tanulmányt küldött korábban a Környezetvédelmi Hivatalnak -r- akkor még OKTH-nak — ahonnan választ ezideig nem kapott, de a beadványa tartalmazta a fent említett szervezeti rendet. Aztán a közelmúltban ezer példányban sokszorosított egy szórólapot, melyet az utolsó darabig szétosztott a környezetében. Ezen a következő szöveg áll: „Felhívás! Azokban az országokban, ahol tisztaság van, nem tűrik a szemetelést. mert mindenki rendet akar. Nagykörűben is megvan erre az igény, mert nekünk sem mindegy, hogy milyen környezetben élünk. De a jóakarat egyedül \ke- vés. Ott, ahol mindenki fellép a szemetelők és a rendbontók ellen, ott az élet minden területén rendet követelnek. Hogy e téren mi hol tartunk, arról már mindenki tud valamit, ötlet is akad bőven. Már csak hozzá kellene fogni. Kezdjük meg azzal, hogy bárki bárkit szólítson meg, ha szemetel, hogy álljon a rendszeretők mellé! Nagykörű régi jó hírneve megérdemelné, hogy mi is a tiszta lakóhelyek közé tartozzunk. A tisztaság csak kicsiny része a teljes környezetvédelemnek, de ennek gyakorlása nélkül nincs jogunk szó- vátenni a nagyobb veszedelmeket. melyek nem rajtunk múlnak. Elolvasás után adják tovább! 1988 tavaszán. Elöljáróság.” — Tanár úr megéri? Eddig milyen sikert könyvelhetett el magának? — írtam a Titásznak egy levelet, melyben kértem őket, hogy az óvoda melletti tér sarkába állítsanak egy oszlopot, rajta gólyafészekkel. Megtették: a gólyák már kerülgetik az új otthont. Megyek az utcán, jönnek velem szembe a falusiak, és már messziről kiabálják: „Tanár úr, itt voltak a gólyák!” Hogy miért csinálom? Hát ezért. Jó lenne látni az arcukat Szerettem volna számba venni hány elkötelezett harcosa van megyénkben a környezetvédelemnek, ám Hídvégi Péter, a megyei tanács környezetvédelmi titkára megmosolygott, amikor ezzel álltam elé. Hiszen egy- egy részterületével foglalkozik a Köjál, az állategészségügy, a KISZ, a tanács vagy bármelyik iskola, üzem, termelőszövetkezet. Sum- mázás? Véleménye szerint jóval több híve van a mozgalomnak, mint húsz évvel ezelőtt, és kevesebb, mint tíz esztendő múlva lesz. Egyszóval a védők frontja elég széles még akkor is, ha a másik oldalon facsemetéket törnek derékba, nekibőszül- ten tapossák a füstokádó teherautó gázpedálját, vagy szemrebbenés nélkül engednek fáradtolajat bármelyik folyóba. Én azért nyugod- tabb lennék, ha az arcát is látnám annak, akire egy-egy ..környezetvédelmi ütközetben” — esetleg évtizedekig tartó állóháborúban — számíthatunk. Ha nem is katonás rendben sorakoznának, hajtókájukon a Föld űrből készült színes fotójával, Palágyi Béla Melegen köszönte Szentgyörgyi professzor „Pajtás, környezetvédővé fogadlak” Váci utcán, Váci utcán... Felvételeink Budapesten a Váci utcában és a Vörösmarty téren készültek (Fotó: N. Zs.)
