Szolnok Megyei Néplap, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-05 / 106. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. MÁJUS 5. Premier a tanácsnál Az emlékek még élnek Hétfőn premier volt a megyei tanácsnál: bemutatkozott az új étterem, és használatba vétetett a korszerűen felszerelt új konyha is — mindkettő a székház negyedszázada épült szárnyában kapott helyet. A dolgozók minden ünnepélyes ceremónia nélkül birtokukba vették a kellemes környezetet, az ízléssel berendezett ebédlőt, ahol pompásan elhatárolt, intim miliőben, kényelmes asztaloknál békésen fogyaszthatják el üzemi ebédjüket. Mindez lehetne egyszerűen a tanácsiak belügye; örülhetnek, hogy végre javultak a szociális körülmények. (S hála a gyorsan és szépen dolgozó SZOTÉV-nek, aki mindezt megépítette, valamint a tanács ellátási és szolgáltató szervezetének, aki mindezt megszervezte. Mondom, lehetne ez afféle házi premier, ha vele nem járt volna együtt egy másik esemény is, egy talán évtizedek óta várt pillanat: végre eltűnt a főépületből az aulát és a folyosókat elöntő, délelőttönként a házba érkező vendégek orrát megütő erős konyhai ételszag. Sőt, becsukott a főbejárat melletti büfé is, amelynek ajtajánál olykor, mint valaNégy megye kisegítő iskoláinak tanulói vettek részt a Vöröskereszt Szolnok megyei vezetőségének egészségügyi vetélkedőjén. A Borsod, Hajdú, Szabolcs és Szolnok megyéből érkezett nyolc csapat tagjai különböző feladatok megoldásával bizonyíthatták tudásukat. Plakátokat készítettek a vö- röskeresiztes világnap jelmondatához: „Százhuszonöt év az emberiség szolgálatában!” Tizenhárom plusz egy kérdés szerepelt az egészKülönös érzés lehetett ugyanabban a tanteremben tanítani, ahol a nagyapa, dédapa oktatta a betűvetést, és Petri Andrásné, Buczkó Erzsébet valóban megható- dottan lépett be mindany- nyiszor a volt Központi Elemi Iskolának a bejárat melletti termébe. Jászberényben tanított apja, nagyapja és még annak az apja is. Kertész Ágoston. A dédapáról kevés emlék maradt fenn, csak az a többször emlegetett terem, a sok gyerek, zsúfolt osztályok, kezdetleges szemléltetőeszközök. A tanítóknak rangja, tekintélye volt nemcsak az iskolában, de azért rendszeres agitáílásra kényszerült, még városon is, hogy dologidőben is engedjék a szülők tanulni gyerekeiket. A nagyapa. Kertész Károly' a kántortanítóskodás miféle ABC előtt, hosszú sorok kígyóztak. Most mindez már a múlté, méghozzá egy korszerűsítési folyamat szerves részeként, mert az anyagi lehetőségektől függően további átalakításokat tervez a megyei tanács. Az ebédlő elköltözésével felszabaduló helyiségben például modern olvasó létesül, tanácsi szakismeretek könyvtára nyílik, bővítvén az elmélyültebb munka szellemi feltételeit. A korszerűsítéssel megteremtődnek az új technika, az elektronizáció alkalmazásához szükséges jobb körülmények is. S a jelenleg más helyen dolgozó közlekedési osztály is visszakerülhet végre a többiekhez, a tanács székházába. Mindez — és ez itt a fő — kedvezően hat majd ki bizonyára az ügyek gyors és pontos intézésére, mert végül is ez a cél, minden változtatás szülőanyja: az állampolgárok érdekében végzett tevékenység korszerűsítése; hogy ez a műemlék jellegű, immár több mint száz éves épület is minél inkább szolgálhassa eredeti céljait. A hétfői premiernek így van igazán szélesebb és mélyebb értelme — s a házi örömökön túl közérdekű jelentése. — VM — ségügyi totóban a személyi higiénia, a csecsemőgondozás, a testápolás témaköréből. Nyári táborozásról készítettek appíikációs képet a gyerekék és ezeket a vetélkedőnek otthont adó Szolnoki Kisegítő Iskolának ajándékozták. Végül bemutatóit tartották csecsemőgomdozás- iböl és elsősegélynyújtásból. Az első helyezett a Hajdúnánási Kisegítő Iskola csapata lett, a második a leninváro- si, harmadik a Tiszaföldvár —Homoki Kisegítő Iskola. mellett a gimnáziumban is tanított. Zongorázott, hegedült és vigyázott a hangjára, mert egyházi teendőkkel egészítette ki jövedelmét. Kellett a pénz, három lányát szerette volna taníttatni. Kettő tanítónak is készült, végül csak az egyik lépett a pályára, mert Petri Andrásné édesanyjának a betegsége miatt félbeszakadtak a pápai tanulmányai. Hanem a családi tradíció mégis a pedagógus hivatáshoz kötötte, férje Buczkó János révén. Nem csoda hát, ha leányuk is lámpás szerepét választotta. A polgáriban, a mai Gyet- vai iskolában frontkórházat rendeztek be 1944 őszén, így az utolsó évben az egyik ház szobájában tartották az órákat. A tanítóhiány miatt pedig a képző 5. évében már tanított Karcagon. SzereAlkotó emberért fi pályázat díjazottjai Az Alkotó emberért komplex művelődési pályázat 1986—87 évi* időszakában megnyitott kiemelkedő teljesítményük elismeréseként I. díjat, 25—25 ezer forintot nyertek a Szolnok Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat és-az Egyesült Jászsági Áfész. A II helyezést is két vállalat érdemelte ki 20—20 ezer forintos díjjal, a FÉKON kisújszállási gyára és a Tisza Cipőgyár mezőtúri gyáregysége. A III. helyezett a Karcag és Vidéke Áfész, valamint a Túrkevei Vörös Csillag Tsz. díjuk 15—15 ezer forint, míg a 10 ezer forintos IV. díj a jászberényi Aprítógépgyáré lett. A szocialista brigádmozgalomban kifejtett eredményes munkájáért 10—10 ezer forint, jutalomban részesült a Jászaisószentgyör- gyi Petőfi Tsz és a Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat karcagi körzeti üzeme. Különdíjat kaptak: Szolnoki Papírgyár, Jászkun Volán karcagi üzemegysége, Aprítógépgyár, Szolnok Megyei ÁMatforgal- mi és Húsipari Vállalat, Tisza Bútoripari Vállalat 4. sz. szolnoki gyáregysége, Vízgépészeti Vállalat 1. sz. kunhegyesi gyára, Szolnok Megyei Élemiszer Kereskedelmi vállalat, Szolnok Megyei Víz- és Csatornamű Vállalat. Főiskolások ballagása A Jászberényi Tanítóképző Főiskola harmadéves hallgatói május 7-én tartják meg hagyományos ballagási ünnepségüket. Az idén százhatén végeznek nappali tagozaton az intézményben. Az államvizsgákra június közepén kerül sor, s június 18-án adják át a diplomákat. Évente 5 ezer tonna — 12 féle ízű és nyolcfajta csomagolású habjel- legű — fagylalt készül a törökbálinti Buda- tejnél. A gyár 30 millió forintos beruházása nyomán márciustól a 84 ezer karton befogadó képességű hűtőházában tárolják a terméket. Ezzel megoldódtak a cég raktározási gondjai. Képünkön készül a Leó jégkrém (MTI Fotó: Honéczy Barnabás) tett volna közelebb kerülni, de akkoriban, nem lehetett válogatni. Fiatal lányként tanyai iskolában, 66 gyerek szellemi táplálása volt rábízva 1950-ben. A következő év közelebb hozta szüleihez, de egy másik tanyavilágba. Négykor kelt, hogy a fél ötös vonattal indulhasson a jászboldogházi Csikós—Kutyina határba. Ketten jártak ki Berényből, a napkeltéig a bakter házában húzódtak meg, s azután neki a szántóknak, mezőknek, toronyiránt. A kutyák rendszeresen megkergették őket, az ebédre szánt elemózsiával engesztelték a dühös házőrzőket. Begyújtás, takarítás és érkeztek is a gyerekek több kilométeres gyaloglás után. Míg egyikük tanított, másikuk az utolsó sorban készült a délutáni órákra és este indult velük vissza a vonat. Egy újabb állomás következett Jászjákóhalmán, végül '57-től egészen nyugdíjazásáig, a múlt év végéig Jászberényben a Székely Vacsora után a nagymama fölült a konyhaasztalra, úgy, hogy a villanyégő pontosan a keze munkájára hullassa a legtöbb fényt, s zsörtölődve, szitkozódva gyönyörű virágok nyíltak a keze alatt. Éveken át varrta a szebbnél szebb bu- zsáki, matyó, mezőkövesdi párnákat, s ugyancsak kihúzta magát, amikor a kiállításon egv-egy kényes tisztviselőné megállt a munkái előtt, mi több, kérte, adja el. Ebben hajthatatlan volt, el nem adott egy kézimunkáját se. A dicsőségért, a maga boldogságáért hímzett. Mosástól, főzéstől elvékonyodott bőrű, pici kezére olyan büszke volt olyankor. hogy csak nevetős arccal láttuk napokig. Különben nem járt az asszonyok zsúrjaira, teadélutánjaira, a maga egyszerűségében lenézte ezeket — de a lányát küldte a színjátszókhoz. Sokszor fölemlegették, egyszer kapott is valami szerepecskét, feltehetően az Ida regénye című darabban. Ezt már apámtól tudtam meg, aki idézte is. „Eljöttünk Ida kisasszonyért” — mondta —, ez volt anyátok egyetlen szerepe, s apácaruhában állt a színpadon. Különben apám is, nagyapám is járt a Millibe, A nagypapa a könyvtárba. Ebből következett, hogy ő volt az első, aki könyvet vett — mit kapott érte a nagymamától, arról jobb nem beszélni. Hát még, ha könyvügynök járt a gyárban, s egyszercsak postán, utánvéttel megjött a csomag! Zengett a ház este, akkora veszedelem támadt ebből — ám a nagymama azt a szégyent nem hozta az ura fejére, hogy egyszer is visz- szaküldte volna a csomagot. Apám sok estéjét e táncteremben töltötte. Hétköznapokon ugyanis ott edzettek a birkózók, boxolók. Sokszor csodálkoztam gyerekkoromban: az én apám nem iszik, nem óbégat úgy fizetésnapokon, mint egyikmásik szomszéd, ismerős gyári munkás. Később értettem meg, a sportolás egyben olyan életmódot jelentett, ami tán ma se ártana, ha divatos lenne még ... Az már nekem is külön gyönyörűség volt, hogy minden vasárnap délután anyámmal, nagyanyámmal mentünk a Millibe. Természetesen moziba és természetesen minden filmre bevittek, amire ők jegyet váltottak. Évtizedeken át ez volt a vasárnapi szórakozás, s talán több is annál. Egy gyereknek egy egész világ. A Körösi úton höm- pölygött a tömeg. Ezt szó szerint kell érteni, mert a járda elég keskeny volt, s a szombati, vasárnapi három mozikezdés előtt rámpán innen és rámpán túlról jöttek, szinte sorban, sűrű sorokban az emberek. Mihály iskolában tanított. Elsőt, másodikat, azt szerette legjobban. Megtanítani a nyílt, tiszta szívű gyerekeket a betűvetésre, a művelődésre, a művelődés, a mindennapi élet alapjaira. Több reform, kísérlet után a tanterv is sokat változott, de a lényeg maradt: írni, olvasni, számolni tudni kell ma is. Legeredményesebbnek a nemrégiben bevezetett glo- bál módszert tartotta, melyet a Jászberényi Tanítóképző Főiskola dolgozott ki. A városban elsőként ő honosította meg a szóképes olvasást, bemutató órákat is tartott a jászsági nevelőknek. Harmincnyolc éves munkáját Pedagógus Szolgálati Emlékéremmel ismerték el, ami valamennyire enyhítette az első nyugdíjas hónapok ürességét, de a szintén pedagógus lánya, az unokái és a messziről ráköszönő tanítványai lassan elfeledtetik vele azt a különös hiányérzetet. L. P. Jöttek persze akkor is. amikor a színjátszók kipla- kátolták, ez meg ez lesz karácsonykor, ilyen meg amolyan est szilveszterkor. Még a háború után is. De hát a háború után az első emlék mégis a táncteremhez fűződik. Nem tudom a pontos idejét, de 1945 február végét gyanítom az esetnek. Kitakarították akkorra a tánctermet, s a műhelyi munkások tánczenekara (tudom én, az emlék mindent megszépít) gyönyörű táncdalokat. talpalávalókat ígért egy vasárnap délutánra. Apám addig mesterkedett, míg az anyám elengedett bennünket — hadd lásson már ez a gyerek ilyesmit is, Hát láttam. Környékbeli fiatalok, (sok lány, feltűnően sok lány, s kevés fiú) álldogáltak a terem szélén, s orosz katonalányok. A zeneszó őket is behozta a házba. A parketten először néhány pár táncolt, aztán összefogódzotl kél lány, s attól kezdve már nem is látszott olyan nagynak a terem. Apám állt mellettem a falnál, mégnem elindult, s meghajolt egy csinos katonanő előtt. Soha életemben D. Nagy János „csak” 1964 óta igazgatja a vasutasok, pontosabban a járműjavítósok művelődési házát. Csakhogy ez így nem igaz, mert csakúgy, mint én, sőt nálam sokkal jobban és behatóbban ismeri a ház történetét is. Részese volt a negyvenes évektől a színjátszók életének, sikereinek. Ahogy ülünk egymással szemben, meg is kockáztatom, — bolondultak Érted a nők — mire ő mondja a karnagyok, rendezők, főszereplők nevét, s a sok szép — de akkor cseppet se könnyű — emléket. A Bécsi diákokat idézzük, az egyik utolsó nagy operettsi- Kert, amivel végigjárták az országot is. Aztán a színműveket, drámákat — haladni kellett a korral — én meg egyre az ötvenes évek egyik valóban utolsó operettjét hajtogatom, a Lili bárónőt, amit de sokszor láttam ... Kérdezem, mi van most? Más már a világ, derül ki, — ha eddig nem tudtam volna. Mozi rég, talán 1976 óta nincs. Minek? A városban több filmszínház van, az utolsó években már egy- egy előadáson alig nyolc-tíz néző lézengett. Színjátszók? nem láttam olyan gyönyörű keringőző párt! A tánc végén a katona mondott valamit, megbiccentette a fejét, s otthagyta apámat, visszaállt társai közé. Ez bizonyosan furcsa volt — én azonban örvendezve rögtön ezt meséltem el otthon ... És a majálisok! A Milli udvarán közben szabadtéri színpad is épült, egész délután húzta a cigányzenekar a szebbnél szebb nótákat, jó hangú járműsök (a cigányzenészek is műhelyi munkások voltak!) nők, férfiak énekeltek. A néptáncosok járták a csárdást, aki nem a szüleivel jött, pofonok se rettentették el a zárórától. Az ötvenes években a könyvtár volt a környék fiatalságának kedves helye, őrzi a járműs krónika az első könyvtáros emlékét. Aki Cseh nénit nem ismerte. nem is volt igazi járműs gyerek. Akkora könyvtár várta őket a Milliben, hogy nem is csoda, kedvet kaptak az olvasáshoz — legtöbben ettől az indíttatástól is tanultak, hogy „kinyílt előttük a világ”. Amikor az ember bekapcsolja a tévéjét otthon, szobájában a nagyvilág? A dalárda, az igen! Most férfikórus a neve, s rangja van, híre a kórusok világában. És: van szocialista brigádvezetők klubja, ezerkétszáz taggal, működik bélyegkor és idejárnak a szakmunkástanulók színházi tájelőadásokra, ifjúsági bérlettel, eddig tájelőadásra felnőtteknek is játszott a Népszínház. Jövőre már nem jön — nincs érdeklődés. A táncterem, a különböző klubszobák azért sokszor hangosak. Lakodalmakat, brigádtalálkozókat, névnapokat rendeznek a munkások. Ide jönnek nyugdíjast búcsúztatni is. — Megéri? — félve kockáztatom a kérdést. D. Nagy János nem felel, csak kinéz/az ablakon. Végül, any- nyití mond, a nagytermek talán jól jönnének a városnak. A mostani olvasószoba, akarom mondani, könyvtár napsütött, mennyezetig érő polcai között gondolok visz- sza a régmúltra. Az emlékek gyönyörűek. És a jelen? ^ Sóskúti Júlia I csecsemögondozásról, az elsősegélynyújtásról Kisegítő iskolák vetélkedője 1876-ban a szolnoki in- dóház épületében olvasószobát nyitottak. A műhelyfőnök 100 kötet könyvet ajándékozott a munkások művelődésére, azazhogy, ahogyan leírta: „a műhelyi munkásoknak alkalmat a tisztességes oktató szórakoztatásra, hogy megóvják őket a helytelen életmódtól.” Az olvasószobában röviddel a megnyitás után már 200 kötet könyv, s újságok, folyóiratok várták a „vasúti gépgyár" dolgozóit, akik vasár- és ünnepnapokon reggel 8-tól este 10 óráig mehettek az olvasószobába, hétköznapokon pedig este hattól tízig. Pár krajcár volt a tagsági díj. de ebből a pár krajcárnyi adományokból másfél év múlva már 1100 kötet könyv, 5 politikai és 11 szaklap várta az olvasókat. Híre, rangja volt az olvasószobának. 1880-ban azt írta róla egy fővárosi újság: „Nincs Magyarországon több vasút, amely a munkásokra ily. hasznos intézménnyel dicsekedhetnék, mint a Tiszavidéki Vasút.” Az olvasószoba később a „vasgyár” udvarára költözött. Apránként építették, először a mostani színházterem, majd a kisebb termek, szobák' álltak a műhelyi munkások szolgálatára. Pontosabban: a mindennemű tanulás lehetőségének szolgálatára is, hiszen a legelső időkben, amikor még az első száz, kétszáz munkással az ezernyolcszázötvenes években munkához kezdett a műhely — a vasárnapi mise után az osztrák, szlovák anyanyelvű munkások magyarul is tanultak az olvasószobában. Meg rajzot, géptant, mindent, ami a gőzösök, teher- és személyvagonok javításához szükséges volt. Erre a tanulásra különben leginkább az első szolnoki munkásoknak volt szükségük, el kellett tanulniuk a szakmát az ide érkezet első munkásoktól. Az olvasószoba volt a megalakuló helye a dalárdának is. Mire Í895-öt írtak, dalárda, zenekar, fáklyatársulat működött ott. S 1896-ban neve is lett a háznak: Millenium önképző Dal- és Zene Egylet, — mi más lehetett volna 1896-ban? Az első világháború előtt ez volt az egyetlen művelődési intézmény Szolnokon. 1926-ban némafilmek vetítésére kapott jogot a ház, 1932-től hangosfilmeket vetítettek. Az első mozivezető Galcsi- ki Jenő, az első mozigépész Bartha László volt. A nagy kedvvel alakult színjátszókor 18 év alatt, 1922—40. között 16 operettet, 14 színművet. 21 színjátékot és 4 drámai játékot mutatott be és játszott nagy sikerrel. A háború a műhelyt nem, a művelődés otthonát szerencsére elkerülte. 1945- ben a „milliben” már újjáalakult a dalkar, a műkedvelő csoport, a fúvós és szimfonikus zenekar —, s alakult egy új kör — a népi táncosoké. Tanító volt a dédapa is
