Szolnok Megyei Néplap, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-28 / 127. szám

8 Irodalom, művészet 1988. MÁJUS 28. szerelvény utolsó kocsijá­tól haladtam előre, válo­gattam az utasok és az ülőhelyek között, de az igazat megvallva valami vonzó, csinos nőt kerestem, hogy a közelébe ülve kellemesen szemlé­lődhessek hetven kilométeren ke­resztül. A szerelvény közepén jár­hattam, amikor az egyik fülkében váratlanul megláttam a zongoris­tát. Abban a másodpercben már tovább is léptem volna, hiszen ne­héz természetét ismerve nem so­rolhattam a kellemes útitársak kö­zé. Egy futó pillantást vetve a fülkében trécselő ordenáré módon kifestett két középkorú asszony­ságra, eliszkolásra hajló szándéko­mat helyesnek is ítélhettem volna, de egyetlen apró, fölöttébb szo­katlan jelenség megállásra kész­tetett. A zongorista mosolygott. Nem is mosolygott: sugárzott! Hangtalanul kacagott... Ez a rég­óta ismert, ám most gyökeresen új arc megállásra késztetett? Elhúz­tam az ajtót. — Szabad? — Tessék. A zongorista helyet mutatott. Ragyogott a szeme. Leültem a vele szemközti ülésre. Kíváncsian néz­tem ezt a tegnap még elképzelhe­tetlen átváltozást. Mert a zongoris­ta talán soha életében nem mo­solygott. Kisgyermekként lehet, hogy nevetgélt ő is, mint a többi kölyök, de amitóta én ismerem, s ennek is van vagy két évtizede, komoran járkált a világban. Pe­dig foglalkozása miatt vidámnak illet volna lennie, egy presszóban zenélt, s az ember azt gondolná, hogy aki vidám dalokat játszik, az bizonyosan maga is vidám ember. Ö azonban zord volt, s ennélfogva elég riasztó is. A presszóban sem szólt senkihez. Mogorván verte a billentyűket, pedáns szalonzenét játszott látszólag a legkisebb ér­zelmi azonosulás nélkül, ám kitű­nő technikája miatt senkinek sem jutott eszébe számonkérni a bele­élés külső jeleit. A zongorista nem mosolygott, nem vicsorgott, nem görnyedt a billentyűk fölé, nem hajlongott átszellemülten, aho­gyan azt a televízióban időnként láthatja az ember, hanem egysze­rűen csak ült egyenes derékkal, át­nézett a vendégeken, az ide-oda go- molygó cigarettafüstön, és maka­csul az ajtót bámulta. A játék szü­neteiben aztán senkire sem nézve kivonult az utcára, átsétált a szemközti park hatalmas geszte­nyefái alá, lődörgött egy ideig a zöldben, aztán visszaindult, s amint újra belépett a presszóba, azonnal a zongorához ült. nem le­hetett odacsalogatni egyetlen asz­talhoz sem, még a törzsvendégek­kel sem állt szóba, s ha netán va­laki egy pohárka konyakot helye­zett a zongora fényesen fekete fe­delére, azt durván elküldte a pok­lok mélységes fenekére a pohará­val együtt. Fapofával végezte a munkáját és egyszerűen megköze­líthetetlen maradt. Egyre az ajtót bámulta. Megfigyeltem, hogy tö­kéletesen közömbös maradt a te­kintete a belépő vendégek láttán, lehetett az akár a legrongyosabb csavargó. Am ha alacsony, feltű­nően dagadt férfi jelent meg az ajtóban, akkor a zongorista szeme megvillant, szinte megemelkedett ültében, a keze önkéntelenül is se­besebben futkározott a billentyű­kön, miközben a tekintetével jó ideig követte a belépő alakot. Az­tán váratlanul visszaroskadt előb­bi helyzetébe, keze visszaállt a korábbi ütemre, szeme ismét az ajtóra meredt. Éveken keresztül figyeltem a zongoristát: sohasem viselkedett másként. Furcsa ember volt, de azt hittem, megszoktam. Szorongattam a lányok kezét a mocskos asztalok alatt, beszélget­tem a barátaimmal, nagy kortyok­ban, mohón nyeltük a sört, ám ha a tekintetem véletlenül a zongo­ristára tévedt, nyugtalanság fo-- gott el. Nem tudtam megmagyaráz­ni magamnak sem, hogy miért. Egv idő után rájöttem, hogy a szabad­napjain mindig elutazott. Ilyenkor bakancsot húzott, erősen vasalt, Körmendi Lajos: A mosoly ormótlan bakancsot, még a legna­gyobb kánikulában is. Néhány nap­pal ezelőtt, talán két napja vagy három, pontosan ebben a ba­kancsban láttam felkapaszkodni a vonatra. Komor volt, mint rende­sen, köszönésként éppen csak mor- gott valamit, s igyekezett a kocsi belsejébe. A bal lábát kiss húzta, szálas alakja ettől furcsán ingott. Nehéz lenne okát adni, miért, de már régen úgy éreztem, ennek az apró fogyatékosságnak is köze van a zongorista zord kedélyéhez és titokzatos útjaihoz. Egv alkalmas pillanatban, látszólag érdektelen témák felől közelítve és semmisé­gekről kérdezősködve, kifaggattam ennek a barátságtalan embernek a volt feleségét, akitől már évek óta különváltan élt. Az asszony se tu­dott magyarázatot adni semmire, csupán találgatott. Alighanem az édesanyja halála miatt lett ilyen rosszkedvű, vélekedett a nő. Az anyjának gyomorrákja volt. s ha­lála előtt vádolta a családját, ki­abált, hogy miért tették a hasára ezt a sok krumplis zsákot. . . A zon­gorista elvált felesége tovább töp­rengett, s eszébe ötlött az ötvenes évek közepe táján történt esemény. Későbbi apósát feljelentették va­lami közelebbről meg nem hatá­rozott fegyver rejtegetéséért, ezért bekísérték a fiával, vagyis az ő későbbi férjével együtt, aki akkor csupán tíz esztendős volt. Az egy­kori csendőrlaktanya épületében a falhoz állították mindkettőjüket. A gyerek bal lába kissé csámpásan állt, ezért egy Kisnémeth nevű ember durván belerúgott a bokájá­ba. Az apa szólt, hogy miért bánt­ják a gyereket, erre ugyanaz a bakancsos alak az ő bokáját is szétrúgta és kiverte a fogait. Egy parittyán kívül természetesen sem­mit sem találtak a lakásukon, s az egész akció mögött személyes bosszút gyanított az apósa, akitől egyébként az egész történetet hal­lotta, mert a fia, azaz a zongorista, erről sohasem beszélt... Az ász- szony elgondolkozva hozzáfűzte, hogy azokat a zavaros időket sokan arra használták fel, hogy leszá­moljanak a haragosokkal. Ezt a szüleitől hallotta, ő maga nem tud­ja, hiszen akkor még egészen ki­csike volt... Hallgattunk. A zon­gorista elvált felesége azon medi­tált, hogy esetleg mégis inkább az apja halála miatt keseredett meg volt férje, ugyanis öngyilkos lett az öreg. ő nem is tudja pontosan, miért... Múltak az évek, s én egyre ke­vesebbet jártam a presszóba. Már- már elfeledtem a zongoristát, napi gondjaim mögé szorultak mogorva titkai, jóllehet továbbra is láttam néha bakancsban csattogni az ál­lomás felé. Ezen a nyáron azonban ismét jobban figyeltem rá. Történt ugyanis, hogy egv dunántúli kis településen jártam meglátogatni távoli rokonaimat, s ők említették, hogy talán három héttel előttem járt abban a faluban egy magas, kissé sánta fiatalember, s érdeklő­dött valaki után. Aki érdeklődött, s aki után érdeklődött állítólag ugyanabban az alföldi városban laknak, illetve laktak, ahol én is élek, mondták a rokonok. — Említette az illető nevét? — Hogyne... — Kisncmeth? — Az. — Itt lakik még? — Elköltözött. Talán másfél éve. — Hogy nézett ki? — Kicsi volt és kövér. — Nagyon kövér? — Nagyon. Egyre csak bámultam a zongo­ristát. fürkésztem az arcát. Észre­vehette, hogy felderült a képem, mert elnevette magát. A vonat egykedvűen csattogott alattunk, a két kifestett középkorú hölgyeménv süteményrecepteket sorolt, mi pe­dig egyre mosolyogtunk. — A bokáját? — kérdeztem. gv látszott, meglepődik, egy halvány felhő is át­suhant a homlokán, de szinte azonnal felragyo­gott és bólintott, — Azt. Néztük egymást, mosolyogtunk, ionként hangosan is elnevettük ma­gunkat. A két asszonyság meg- hökkenve pillogott felénk. — A fogsorát is? — kérdeztem ismét. — Azt is — nevetett a zongorista. Többet nem beszéltünk a dolog­ról. K érdés: milyen viszonyban van a könyv az élettel. Az emberek általában a könyvet nem tekintik az élettel egyenrangúnak. Nem tekintik életese­ménynek. Valami furcsa játéknak tartják. Abból indulnak ki, hogy az író így is megírhatja a történetet, el­lenben az életben nem történhetik kétféleképpen az esemény, csak úgy, ahogy megtörtént. Hát először is: az életben is történ­hetik kétféleképpen, százféleképpen és ezerféleképpen. Sőt, alig ismétlőd­hetik ugyanaz a cselekmény még egy­szer. Vagyis, ha példával akarunk va­lamit illusztrálni s az életből akarjuk . venni a példát, egy társaság pár perc alatt száz variánst tud összeszedni. Az élet elég gazdag ahhoz, hogy ugyan­azokkal a személyekkel ne játszassa le több .változatát egy helyzetnek, őneki elég személyzete van, hogy itt így, ott úgy bonyolítsa le az eseményt. Aztán: nem igaz, hogy az író így is megírhatja, s úgy is megírhatja, mi történik a hőseivel: ő is csak egyfé­leképpen írhatja meg. Nem is tudom, volt-e példa arra, hogy egy író a re­gényét ugyanazokkal a személyekkel, még egyszer megírta volna úgy, hogy minden másképpen folyjon le. Tehát az írónál is ugyanúgy csak egyféle­képpen történhetik meg valami, mint az éleiben. Miért? Azért, mert az író Móri A köny\ is az egyedül lehetséges igazság resi. mint az élet. Zola kísérleti regényeket aki ni. Alakjait, mint a laboratóriu aláveti helyzeteknek, s keresi, mesterségesen felállított esel milyen reakciókat vált ki a lé az élet. Ebben az ő elgondold sok igazság van. Egy olyan írc lekben, mint a Zoláé, valóságg élet törvényei működnek. Az, közben meggondolja ezt s meggi ja azt: pótolja az élet különös kát. Az élet milliónyi véletlenn riálja a bekövetkező események lát. Ilyen véletlen, írás közben, újonnan jött írói gondolatok Végeredményben azonban az gondolatok vonala nem olyan lyes, és nem olyan eltérítő, mir valóságos életé. Mert az író eg; bér lévén, biztosabban érzi a v gos törvények uralmát, s azoktó térhet el olyan könnyen, mint az élet. Én a könyvet gyermekkoron Donkó László: Apai nagyanyám Kemény a uszony volt. kiviféle, vászonból szive, köténye, mint kemence, tüzelt, izzótt. víznek, t/ize, tűznek víz volt. Szávám a két menyecske nyíítt <>l falát körbe nyeste, s bony ne lássák a szegénység, rámeszelte az ég kékjét. . . Hat gyerekkel hatszor áldott s hatszor jajdnlt imát-átkot, de konokon mind kihordta.- boldogságra? irgalomra! Mostanában, hogy öregszem, látom szemét, kéken rezzen, tükrében nézem az arcom, hasonlítni tesz-e sanszom. Kellene a konok kun hit, ami naponként megújít, ami nem hagy nyugton, békén, ott sem: életem legvégén. Űzne, tüzelne a tettre s nyesném, mint a két menyecske, nyíítt falát országos gondnak,- igaz-kék lehe sen holnap! Donkó László: Őszi szonett Lassúbbodnak a mozdulatai a muskotályzöld időnek, mint érett asszony pillanatai, egyszerre évekké nőnek... Hiába praktikázik jegenye levélréseit takarni, rajtam sem segít uborka leve, az őszbe bele kell halni. Vagy köpni rá nagyot s időtlenül bebújni kék atlanti szélbe s szörfözni véle a Földön körül, az elmúlással sose érd be, akkor nem rostálnak ki az évek, ha hagysz végül egy verstöredéket. .. Pauk György Viktória Mullova

Next

/
Oldalképek
Tartalom