Szolnok Megyei Néplap, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-30 / 102. szám

Irodalom, művészet

Boldizsár

Iván:

óbbról jegenyék, ónszínű olajfák, mögöttük lila és sárga a rét, azután keskeny csík, ízelítő a Balatonból, és csak a nádas után csillan fel, az égbolttal kacérkodva a tó tükre. Balról a napraforgó a nevét cáfolja; durcásan hátat fordít az idén oly szeszélyes augusztusi napnak, áhíta- tosan nézi a szántódi dombon a régi bencés apátsági templom kis tornyát. Előttem az út aszfaltja, amelyről csak biciklin érezni igazán, milyen göröngyös. Jó száz méterre különös szerkezet baktat: öregember, de mintha három feje volna egymás mellett, kalap is van mind a hármon.

Most jó a kerékpár. Gyalog nem érném utol, autón egyet se vennék észre a három kobakja közül. De így, csak rálép az ember ötször, tízszer a pedálra, és már meg is fejti a három fej titkát. Az öregember jobbról is, balról is egy-egy kis kosártornyot szorít magához. A kosarak kenyérnek valók asztalra, tojást tartani a kamrában. Egymásba rakott az öreg, úgy nézem, húszat is egy- egy oldalon, ezek voltak hátulról nézve a pótfejek.

Ahogy lassítok mellette, megszólal az öreg:

„Jó kis kosarak.”

„Jók”, mondom, s várom, hogy kínálja a portékáját. Az öreg nem szól többet, úgy látszik, valóban nagyon jók a kosárkák, azokat beszélteti kínálgatás helyett. Leszállók a nyeregből, s egy kicsit lépegetünk egymás mellett, szótlanul.

„Lemadzagoljak egyet?”, kérdi az öreg, csak úgy menetközben.

„Az jó lenne”, mondom hasonló bőbeszédűen.

Meg se áll, csak kibogozza az egyik tornyot, és leemeli a tetejét. Most látom, hogy kétféle van. De már mondja is:

„Ez itt a kisebbfajta. Négy fo- rinttul. Ezek meg itt nagyobbacskák. Tíz forintig.”

Erre már megállunk. Kezembe ad egyet. Szép színe van a kosárnak, mint a frissen sült kenyérnek. „Annak is való”, mondja az öreg. Csak felszeli a kenyeret, oszt beteszi, megláti, még a kenyér is jobb ízű lesz ettül a gyönge fic- faágtul.” — ö is kézbe vesz egyet. „No, ne féljen, csak az ág gyönge, a kosár erős, nézze meg.” — Lehajtja peremét, majd elengedi, az visszaugrik a helyére. „Erős ez, mert ötösével fonjuk azt a gyönge ágat.”

„Maga csinálja?”

„Gondolhassa, hogy nem a nép- bótba veszem. Magam csinálom. Meg a fijam. No meg az asszony. Az fonja a fenekét. Olyan erős és sűrű, hogy vizet lehet vele mérni. Nem hiszi? Pedig hihetné. Vízben a ficfaágak megduzzadnak. Ha bajba kerül itt a Balaton közepén, kimerhetné vele a csinakliját. Megveszi ?”

Előhalászok négy forintot. „Megálljon csak. Ez négyötven.” „De hiszen maga mondta, bácsi, hogy a legkisebb négy forint.” „A legkisebb, hát. De ez már nagyobb. A legkisebbet megvették már magánál frissebbek, tudja.” Későn keltem, megadom az árát. Az öreg a tizfilléreseket csak úgy legényesen a vedlett mellénye zsebébe ejtegeti, aztán mintha abba se hagyta volna az előbbi felsorolást: „No meg a menyem. No meg a vejem. Azok is fonnak. Mink is öten vagyunk, mint a ficfaágak, akiket fonunk.”

„Akkor maguk is erősek”, megyek 1)616 a tréfába.

Az öreg most komoly: „Megfonunk egy nap negyvenet. De tudnánk százat is.” „Várjon csak, mondom, „fon a fia, menye, veje. De a vőhöz lány is kell. Az nem dolgozik?”

„Nem nekünk. Elszegődött az egerszegi ruhagyárba, tudja, az újba.”

„És nem hiányzik a keze munkája?”

„Tán a ruhagyárnak jobban hiányzott. Most már szereti a dógát ott is. Száztíz a százalékja. Csábítgatja a menyemet is. Végül az asszonynépségbül csupa gyáriak lesznek. Mink legények megmaradunk a fonásnál.”

Üjra megindulunk. Földvár felé. Kosaramat a bicikli kormányára kötöttem a lámpa helyére. Szép sárgán világít a délutáni napban. Nem szállók fel a gépre. Az öreg a szántódi állomásról jön, odaküldtek utána kétszáz kosarat.

„És hol hagyta őket?”

„Itt vannak, ni.” — Amit én jó húsznak néztem tornyocskánként, az kevés híján száz is megvan.

Biciklizni jó

„Nem nehéz?”

„Könnyű ez. Csak az nehéz, amit az ember nem szeret. Szeretem vinni, mert szeretem csinyáni őket. Nézze, az ember vesz egy kis drótot, de nem olyan incifincit ám, amit az ujj köré csavarhat, mint legényt a lány, hanem jó vastagot, akár a sürgönypózna drótja ott ni. Nem kell érte póznát mászni, ne higgye”, és nevet hozzá, barna arcának ezeregy ráncán szinte szétfolyik a széles ezüst bajusz. „Népbótba se kérje a jó drótot, assincs nekik. Haragosuk vagyok nekik, megmondom én akárkinek, tudja.”

„Drót miatt?”

„A drót csak tréfa, hát nem érti? Bemegyek tegnapelőtt Zamár- diba a népbótba, veszek egy kis kenyeret, hajmát, ződpaprikát. Se kenyér, se haj ma, se ződpaprika. Mondom, ne őrmesterkedjenek velem, öregember volnék én már. De nincs, nincs. Gondulom, veszek egy negyedkiló cukrot, szeretem azt szopogatni a foghíjas ínyemmel”, s mutatja is mindjárt, kissé kinyitva a száját, mely rózsaszín, mint a csecsemőé. „Cukor sincs. Zsír se vót, azt nem is akartam venni, de keserveskedtek az asz- szonyságok. Hát elbaktatok Szántódra, emlékeztem tavalyiul, van ott a sorompónál egy szatócs. Ki nem állhattam ugyan, mert azt mondta nekem, mit parancsol, kartársam?, s erre megkérdeztem tőle, ő adta-e fejét kosárfonásra, vagy én lettem-e hirtelen szatócs. Kiabálni kezdett erre, hogy reakciós vagyok. Mégis, gondútam, ráfanyalodom. Hát örültem, mert látom, földmívesszövetkezet van a helyin. Végin szinte visszakívántam a rusnya szatócsot. Se kenyér, se hajma, se ződpaprika, se cukor. Földváron van népbót is, földmívesszövetkezet is, tegnap mind a kettőben felkopott az állam. Kenyér vót reggel, cukor hajnalban. Csak ennyit mondott a boltos. Tudja, én ezt nem érem föl ésszel. Túlnan, Füreden minden van. Érti ezt maga, mondja csak?”

Hogyan is érteném, mikor mindennap ettől sajog az epém, most is üresen fityeg a kerékpár szarván a nylonháló.

„Nézze, én csak annyit mondok, maradt vóna lyány az édes jó anyja az illetőnek, aki ezt így ki- fundálta itt Somogybán.”

Kicsit bandukolunk, a megszokott bánat, s méreg már vigasztal is. Beleütöm a biciklit egy távíróoszlopba, erről eszébe jut a kosárfonás mesterségének megkezdett dicsérete.

„Hát drót az csakugyan nem való népbótba. Hanem hát szerezni köll, okossan, a is a mesterséghöz tartozik. A drótot aztán az ember így meghajlítja, ni” (s fölvesz az útmenti fűből egy vastagabb száraz ágacskát), „belepászítja a fic- faágat, így ni” (s a vastagabb száraz gallyacskát kettéhajtva, haj- sütőolló módjára megfog vele egy fűszálat, mely most a fűzfaágat jelképezi). — „Így fonunk, egyszerű dolog, ha az ember érti. De aztán igen lehet szeretni. Én se mindig ezt csináltam, csak hogy tudja. Csak a nagy háború óta fonok.”

élrehúzza ingét, szilva nagyságú lyukat mutat a kulcscsontján azaz inkább a helyén. — „Lássa, ezt ott szereztem. Hadirokkant vagyok máig is. Vót háborúba?” Megnyomom a szót, s nevetek hozzá: „A kicsibe.” „Megsebesült? Nem? No, akkor”, és most ő nevet, „mégiscsak az enyim vót a nagy háború.”

„Azelőtt mit csinált?”

„Azelőtt”? — Megindult lassan, s messzire elnéz jobb felé, túl a tavon, túl a kúpos zalai hegyeken, túl az esztendőkön. — „Azelőtt fiatal vótam, fijam” — Kissé meghökkent a jóleső, bizalmas szótól — „Mert maga, meg ne sértsem, kedvesfijam is lehetne. Hetvenkettő vótam áprilisban."

„Anyám is annyi.”

Villan a szeme. — „Akkor ifjú a is. Ha felmék Pestre, majd viszek neki jó kis kosarat. Ajándékba.”

Szabadkozom, de mert erőskö- dik, megköszönöm előre is. Kívánom, hogy fogyjanak jól a kosarak.

„Veszik azokat, viszik azokat, nincs abba hiba. Csak sokat köll talpalni. Gondútam múltkorába,

eladok egyszerre egy egész füzért. Bementem Siófokra egy nagy vendéglőbe. Mutatom a főpincérnek, és kértem egy fröccsöt is, nagyot, hogy ne nézzen kéregetőnek. Az forgatja a kosarakat, oszt kihíj az irodábul egy úriembert, nézik a portékáimat együtt most már, tapogatják, hajlítják. Tetszett nekik, honne tetszett vóna. Kínáltam, vá- sálják meg mind, jól föstene a kerek asztalon, ócsóbban adom, minden tíz után egyet ingyen, azt haza is vihetik az asszonynak. Nevettek. Jaj, bácsikám, mondták, nem tudjuk mi azt magától megvenni, mert maga maszek. Maszek? Erre nevettek csak igazán, körém sereglettek, gyüttek a pincérek mind, egy-két vendég is, még mutogattak is rám az asztaloktól csúfságra, hogy aszongyák, a bácsika nem tudja, mi az a maszek. Megértettem aztán, hogy az a baj, nem vagyok állami. Magyarázták vóna még, hogy így meg úgy, hogy s mint, de faképnél hagytam őket.”

Dohog az én öreg barátom, még vagy száz méteren át. „Érti ezt, kedvesfijam, érti?”

Csak hallgatok, s vigasztalásul megkérdem, nem próbált-e még termelési szerződést kötni a háziipari vállalattal? Megáll, oldalt néz rám.

„Hallja, talán maga is azoktul van, és idegyün kifirtatni az embert?”

Eloszlatom a félreértést, megígérem, hogy Pesten telefonálok a háziiparnak. Felírom a címét: Bajosa, u. p. Szepetnek.

„Az utolsó postát el ne felejtse. Kicsiny az a mi falunk, csak százhuszonhét numera, azért nincs postánk. De írhat a maga vállalat- ja, behozi a lányom, ha gyün kerékpárral a gyárbul. De siessenek írni, mert eladom mindet. Este bemegyek a földvári vendéglőbe, kicsit hallgatom a muzsikát, mert ezt igen szeretem, oszt odakerülök az asztalhoz. Akár hiszi, akár nem, egytül egyig megveszik. Jártam én itt azelőtt is. Vettek egy este hármat-négyet. Ha ötöt eladtam, már jókedvem vót. Most sokkal finomabb népek nyaralnak itt, gondolnak a vigasságban is az othtoni asztalra, kamrára.”

ómagarn sem akarok mögöttük elmaradni. Az otthoni asztalra gondoltam az imént, megveszem azt a nagyot, a tojásoknak valót. A bicikli csomagtartójára kötöm. Az öreg hunyorogva nyújtja hosszú ujjú kezét és így búcsúzik:

„Kívánom, kedvesfijam, hogy legyen tele ez a kosár mindig friss tojással, belefér púpozottan huszonöt is, oszt ha este hazamegy, csak szóljon az asszonykának, drágalátosom, kavarj vagy nyóc tojásbul rántottét hajmával, szalonnával.”

Utassy József:

Piros ünnep

Tűz van, gyönyörű tűz a kertben: virít a rúzsa rendületlen, lobogó láng leng, lepke lebben.

Kitavaszodik tó és tenger, bokrot szél szalagoz selyemmel, vadak vidulnak, mint az ember.

Zsong a rét, zsurló, zsálya tüntet, a rigók száraz ágra ülnek, s mindent, ami ó: kifütyülnek.

Üdvözlégy, május, piros ünnep!

Dúsa Lajos:

Visszfény jegyese

Hajlott őszi Ja — édesanyám!

Hogy kihűl minden Jó a tűz.

Lángokat mímel köréd az est, zörgő kis avarlángokat,

aztán már azt sem. Elparázslik minden, s hideggé csöndesül.

Magad vagy, anyám. Látom, ahogy pernyesötétben üldögélsz.

Felkél a hold és viaszsárga fényű nagykendőt dob le rád.

Jaj, már q visszfény jegyese vagy, s néznek-néznek az éjszakák.

Tamási Áron:

Köszöntő ágacska

Valamikor, bölcsőm helyén a faluban, számomra Május csak tiszta örömet jelentett. Nem is egészen jól mondom, hogy tiszta örömet, mert a létezés vidámságát inkább. Aminek nem volt tartalma, mint ahogy a szivárványnak sincs. Még nem fűződött 'hozzá emberi szándék, s munka és harc kivált nem. Talán még gondolat sem. önzetlen ünneplő voltam égés,zen. Még a dongónál és a pillangónál is önzetlenebb, mert hiszen a dongók és a lepkék a virágok tápláló asztalára jártak, én pedig csak annak örvendeztem, hogy Május mindenkinek jó.

Falusi voltam, s gyermek.

Senkit és semmit nem ünnepeltem akkor, hanem mindenkit és mindent. Igen, mert még nem fedeztem fel, hogy rendetlen a viliág, melyben rendet kell teremteni. Ahogy azonban múltak ajz esztendők, kezdtem én is megtanulni, hogy a virágot a fűvel együtt le kell kaszálni, vagy a termő földeken ki kell szántani. Mert az értelem és a cél így rendeli. Rájöttem arra is, hogy kedves ugyan a zenélő darázs, de könnyen lehet, hogy megszúrja az embert. A gyümölcsösben is kárt tesz, vagy esetleg éppen akkor lábatlankodik az ebédnél, amikor nagyon sürgős a munika. A pillangó is alakoskodva pusztít; a gyümölcsfán a virág is néha bakvirág. Ellenben ami csap és áztat, áldás az eső; a villám pedig tisztítja a levegőt.

Keveredik a szép és a hasznos.

Ez nagy fordulat volt bennem, ez a felfedezés. Mert azt jelentette, hogy az emberi természet a szépet is, a maga érdékei szerint, hasznosítani törekszik. Igen, mert nem tűr hasznavehetetlen értelmet és emberileg céltalan célt. Ez a rend. A virágból gyümölcsnek kell lennie mindenképpen. Ez csak úgy lehetséges, ha fenn a fán marad a virág. Mert akkor minden remény megvan arra, hogy a fán őszre gyümölcs lesz belőle. De ha letörve, májusi szokás szerint, a lányok kapujába kerül, akkor mi

lesz a gyümölccsel ? Hát az értelem akkor sem mond le a gyümölcsről, mert a remény útján a szívbe s majd a szív alá költözteti.

Vagyis kezdtem már legény lenni.

S ennél tovább, otthon a faluban már nem is jutottunk mi ketten:

Május és én. Nem jutottunk, mert akkor én kiléptem a bölcs gondtalan köréből, ahol a gyermeket a létezés vidámságával töltötte tele a Május; s kiléptem a szülőföld kertjéből is, ahol a kamasz fiú megtanulta, hogy a szépet hasznosítani kell. Mint a madár, kinek sorsa van: én is úgy repültem ki a fészekből, ahol az illat és a szag barátságban éltek, s ahol a verejték mindig váltotta a harmatot.

Így aztán a falusi férfiú májusi ünnepét már nem írhattam fel emlékezetem falára. Csupán kívülről, haza-haza járogaitva, figyelhettem

meg. Ha jól láttam eizen, az ünnepen úgy hordozták magukat a falusi férfiak, mintha még a tél folyamán megegyeztek volna a fákkal, hogy Május elsejére virágot fognak bontani; mintha megegyeztek volna a földdel is, hogy füvet fognak a bárányoknak serkenteni; s meg a felhőkkel, hogy esőt hordozva langyosan fognak boron- gamii.

Múlt az idő.

S már csak vendég lettem ebben a külső körben is, mert elindultam a 'betűk világa felé. Amikor elindultam, virulásban és örömben hagy-