Szolnok Megyei Néplap, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-30 / 102. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. ÁPRILIS 30. $X(njuLty>aJU Anya mosolyog Ez itt anya — mutatja kisebbik fiúnk a rajzot. Azon kesze-kusza vonalakkal egy házféle, mellette — némi jóakarattal — egy fa és egy ember. A majd’ hatéves már nem csupán ceruzaembert rajzolt, a pa­pírról világosan kitetszik, hogy ez egy nő. Szoknyája van. A haja kicsit szélfútta, a fejét szinte fölnagyítja a mosolygó száj. Anya mosolyog — magyarázza. Azért mosolyog, mert boldog — teszi hozzá fon­toskodva, a ceruza végét odabiggyeszti a szája sarkába. A ház kicsi, a fa valamivel nagyobb, de a papírt uralja ANYA. A ház és a fa bi­zonytalannak tetsző vonalait szinte elsöpri a nőalak határozott ceruzanyoma. És anya szoknyája zöld (nincs neki olyan), a lá­bán piros cipő (a legszínesebb is világos- barna), és a haja kék, KÉK. Miért kék anya haja? — kérdezem föld­hözragadt módjára. A válasz már kész: mert az olyan szép. Anya szép? A kérdés egyet fordul a szo­ba falai között. Anya NAGYON SZÉP. Ebben maradunk, nem válaszolok, a csönd az én csöndöm, a feleségem csöndje. Mi már régen nem rajzoljuk le a vágya­inkat. Ezen a rajzon ANYA a legnagyobb és a legszínesebb. A gordonka hangján átfut ismét rajtam a mondat: mi már ré­gen nem rajzoljuk le a vágyainkat. Mi már tudjuk, hogy anya nem „nagyon szép”, anya nem a legnagyobb, anya nem tud mindentől megvédeni minket. Anya ugyan megpróbálta. Akkor, régen, a nyakunkba kötötte a sálat, ha fújt a szél. Megfőzte a kedvenc ételünket. Levette a fölérhetetlen polcról a porcelánhuszárt, azt sem bánta igazán, ha a játék közben eltörött. Anya helyettünk is szétnézett az áutók-fölborzolta, döcögős utcán, megiga­zította a nadrágderékból kiszabadult in­get. Anya megfőzte a hagymateát, ha kö­högtünk, és hősiesen bekortyolta az első pohárral: iható. Anya a kórház folyosóján altatás nélkül megszenvedte a mandula­műtétünket, anya helyettünk égett7 akár negyven fokos lázban is. Anya valóban szép volt. Anya valóban nagy volt. Anya volt az egyetlen, akinek a szájából sohasem hangzott hamisan, bán­tón, megalázón a szó: kisfiam. Anya értett és ért a nyelvünkön, anya tudja, hogyan kell velünk beszélni. Az égyetlen talán, aki a szívével beszélget velünk. Anya egyetlen simogatással kibogozta a fájdal­mak csomóit és ő sértetlen maradt min­dig. Anya valahogy mindig mosolyog. Anya mindig vigyázott arra, hogy a vilá­got derűsnek mutassa. Ott állt a kudar­cainknál, és elég volt, ha a kezét a fe­jünkre tette: no, lám, ez most nem sike­rült. Próbáljuk meg még egyszer, kisfi­am. És akkor sikerült. Sikerülnie kellett, akármilyen ordas sárkányok fújták is el­lenünk a tüzet. Anyával valahogy mindig győztes volt minden kicsi és nagy háború, és sohasem voltak ezeknek a háborúknak vesztesei. Anya képes volt játékká vará­zsolni az egy perce még fortyogó veszélyt is. Anya most is szép. Kisebb, mint vala­mikor, nem győzhetetlen, mint valamikor, de törhetetlen. Anyának ma is szép és de­rűs a világ, ha velünk beszél. Megfürdette már a magatehetetlen dédit, föltálalta a hajnal óta főzött ünnepi ebédet, valami fölfoghatatlan időben el is mosogatott. És most hallgat minket. A bajainkat, a mások hibáit, az elvetélt terveinket. Már nem te­szi a fejünkre a kezét — valamikor dur­ván szóltunk ezért —, csak csöndes szóval igazít a világ megbicsaklott kerekén: pró­báld meg még egyszer, kisfiam. A vasárnapi asztalnál, máskor magára maradva, de büszke ránk. Nem szégyelli még a sikertelenségeinket sem. Hozzá tartozunk megváltoztathatatlanul. Föl-föl- villan bennünk olykor, hogy tán megta­gadtuk volna. Az alázatáért, a föltétel nél­küli szeretetéért, a kilúgozhatatlan ben­nünk bízásáért is akár. Néha mindenért megtagadtuk volna. Azért, amilyen. De meg tagadhatatlan. Anya nem filozofál. Anya nem így filo­zofál. Tőle vettük a szándékot, hogy olyan vi­lágot teremtsünk, ahol nincsenek kis és nagy háborúk. Ahol mi vagyunk — érté­keinkkel, hibáinkkal együtt a fontosak. A világot, ahol minden jóra fordítható. A HITET, hogy minden jóra fordítható. Itt van ez a rajz. Anya arca végelátha­tatlan mosoly. Anya boldog, azért moso­lyog. Egy csöpp ember rajza. Tanulságos rajz. ANYA MOSOLYOG. Lehetne akár egy politikai plakát is. ANYA MOSOLYOG. Mi tudjuk: ha anya mosolyog, akkor nem tehetünk mást, lassan minden keserű ránc mosollyá kénytelen szelídülni. Mert anya tudja. Szikraes233n Horváth József, a karcagi SZIM köszörűse bátran mo­dellt ülhetne a magyar mun­kás hiteles portréjához. Ma­gabiztossága imponáló, de­rűje magával ragadó, nyílt szókimondása mögött nem sejlik semmi sandaság. Tí­pusnak talán túlságosan is iddúlis. mégis jólesik szót váltani vele. Talán azért, mert a hozzá hasonló sze­replők nem túlzottan gyako­ri riportalanyok manapság. Merthát mit lehet kezdeni azzal az emberrel, aki arra a kérdésre „Hogy érzi magát?” azt válaszolja: „Köszönöm jól”. Aztán persze a továbbiak­ban kiderül, hogy ennek az elégedett életérzésnek is vannak árnyalatai. Mind­azonáltal a legerősebb szín egyéniségében a belső fegye­lem: az a célirányos konok- ság. amely ahhoz kell. hogy a rideg fémmel szemben minden nap ő bizonyuljon erősebbnek. Ülünk a beszélgetés idejé­re kölcsönadott igazgatói irodában és Horváth József olyan igyekezettel ösztönöz a kérdésekre, mint aki ma­ga is kíváncsi a számvetés végeredményére. — önt nehezen tudnám valamely nagyváros kerüle­téből származtatni: vidéki­ként hogy került az ipar közelébe? — Pápóczon születtem, egy Vas megyei kis faluban. Édesapám az erdészetnél dolgozott, négy fiútestvér között én voltam a harma­dik. A két bátyám géplaka­tos, illetve gépszerelő lett, áz öcsém és én köszörűs. Idősebb testvéreim a hétvé­geken hazajártak, és annyit, de annyit meséltek a mun­kájukról, hogy amikor pá­lyaválasztásra került a sor, nem is gondoltam másra, mint a gépszerelő szakmára. Győrbe jelentkeztem szak­munkástanulónak, ahová bentlakással csak köszörűs­nek vettek fel. Ez döntött. — Szépek voltak az isko­lásévek? — Nagyon: minden Rába Speciális fémmegmunkáló berendezéseken készítik el a gyártáshoz szükséges szer­számokat Alkatrészek a Kontaktéból A hőre lágyuló műanyag alkatrészeket fröccsöntéssel állítják elő A Kömtaaíkta Alkatrész­gyár mezőtúri gyára kisfe­szültségű villamos vezérlő- készülékeket, nyomógombo­kat, jelzőlámpákat, műsze­rekhez és háztartási gépek­hez kapcsolókat gyárt. Több mint hatvan tenmékcsalád számtalan eleme készül Mezőtúron az idén 260 millió forint értékben. Bár az idei terv 10 millióval alacso­nyabb, mint az elmúlt évi, teljesítéséihez a megválto­zott szabályzók miatt 10 szá­zalékkal több terméket kell előállítani. A 'gyártáshoz szükséges szerszámokat és célgépeket helyben fejlesz­tik ki és készítik el. A ter­mékekhez szükséges alkat­részeket is zömmel a me­zőtúri gyár állítja elő. Fel­vételeink a termelés néhány mozzanatát örökítik meg. Az alkatrészek összeszerelését célgépek segítik A gépsor egy év alatt tíz—tizen­négy millió he­gesztést végez el automatikusan Az apró alkatré­szek összeilleszté­se nagy figyelmet Igényel. Fotó: D. G. ETO-meccsen kint voltam, de én is fuballoztam a Győ­ri Dózsa ifi csapatában. A tanműhelyben * csodálatos technikát láttam, nem vélet­lenül nevezik Győrt a ma­gyar ipar fellegvárának. Amikor 1969-ben felszaba­dultam, a Rába gyárba ke­rültem köszörűgép mellé. — A Rába gyár minden munkás álma, ön pedig on­nan állt odébb. . . A kérdésre kész a válasz, látszik, Horváth József nem először vezeti le magában ezt a képletet. — Az igaz, de engem le­hangoltak a véget nem érő szériák. Ott volt a kezem ügyében tízezer munkada­rab. aztán mikor végeztem velük, ott sorakozott ismét húszezer. Tudja, milyen ér­zés az. amikor az ember éj­jel felébred álmából. és már akkor is köszörül? Sze­rettem volna részese lenni az alkotásnak: kézbe venni az anyagot és megforgatni, mit lehet belőle kihozni... Jelentkeztem a SZIM Cél­gépgyárba, és felvettek. Először próbaidőre 7,80-as órabérrel, aztán egy hónap múlva 1 forinttal emeltek, majd rövidesen újabb egy forintot tettek rá az órabé­remre. — Ha SZIM, akkor már kezdenek Karcag felé mu­tatni a szálak. Könnyen ment ez a vállalaton belüli csere? — Nehogy azt higyje: 1975-ben telefonált Győrbe Mrávik József művezető ne­kem és névrokonomnak, szakmunkástanuló társam­nak és barátomnak Horváth Károlynak, hogy Karcagon szükség lenne két jó köszö­rűsre. Mi, óvatos emberek lévén, egy féléves próbaidő­re szerettünk volna ide jön­ni. Először úgy volt, hogy ennek nem lesz akadálya, aztán csak nem engedtek. No, akkor már a dac is dol­gozott bennünk, csak eljöt­tünk, és SZIM ide, SZIM oda, ki kellett tölteni a fel­mondási időnket. A 13 év Horváth József számára nem hozta meg a karcagivá válásnak azt az állapotát, amit a családala­pítással szokott a köztudat nyugtázni. Ma is munkás- szállón él, és amikor óva­kodva a . körülményeiről kérdem, elmosolyodik. — Ha az emberek a mun- kászsállóról hallanak, eme­letes vaságyakra, gyűrött le­pedőkre, beszáradt befőttes üvegekre, vizes törülközőkre gondolnak. Mi ketten va­gyunk egy olyan szobában, amilyentől ridegebbért is fizettem kötelező reggelit és borsos számlát. Nem túlzók, ha szállodainak nevezem a körülményeket. — Mi az, ami önt 36 éves koráig a nősüléstől vissza­tartotta? A fiatalember számára ez em rázós téma. Látszik, ezt is jól végiggondolta néhány­szor. — Csak azért nem nősülök meg, mert az mondják, itt az ideje. Én úgy érzem.még elmegyek a fiatalok között. A SiZIM csapatában futbal­loztunk a városi bajnokság­ban, aztán ott vannak a KISZ-rendezvények: nemrég olyan rendet tettünk a be­rekfürdői úttörőtáborban, hogy megdicsértek érte. Má­jus elsején a ligetben ját­szósátrat rendezünk be a gyerekeknek. Az öröm az lesz, ha az apróságok jól ér­zik maid magukat nálunk. — Beszéljünk a munkájá­ról. hiszen önnek van mihez mérni a karcagi viszonyokat. Mi volt más Győrben? — Az élet: az ember ott a gyáré volt testestől, lelkes­től. Hat órakor ott volt a kártya a művezető asztalán, melyet elzárt a fiókjába és hajszál pontosan 14 órakor vett ki onnan. Késést elkép­zelni sem lehetett: ha így történt, először figyelmez­tették az embert, másodszor ugyanezt tették emeltebb hangon, harmadszor pedig már új munkahelyet ajánlot­tak. Itt az emberek életének egy része az otthonhoz kö­tődik : kiskert, állatok, ezek­kel pedig ugye gond van, amit megértenek az itteni vezetők. Késésért itt nem küldenek el senkit. — Milyen a munka szer­vezettsége? — Van dömping és van anyagkimaradás. Éppen a beszélgetésünk előtt voltam termelési tanácskozáson, ott az hangzott el, hogy az év első két hónapjában van né­mi lemaradásunk, de biz­tos, hogy . behozzuk, mert úgy tájékoztattak bennün­ket, hogy Vein piaca a termé­keknek. A szavaiból az tűnik ki. hogy a Győr—Karcag össze­vetésben gyakrabban áll az alföldi város pártjára. — Lehet, hogy ön már karcagi lett? — Nem tagadom, egyre jobb érzés ide hazajönni. A szüleim meghaltak, testvére­im szétszóródtak, az öcsém Celldömölkön él, az egyik bátyám éppen most készül Tengizbe, így hát nincs mi­ért túl sokat hazafutkosni, a Dunántúlra. A hétvége itt is eltelik: Karcagnak is van futballcsapata, ha nem is olyan jó, mint amiilyen volt, vagy amilyen lehetne. Itt hosszabb eszmefuttatás következik arról, hogy an­nak idején kár volt szélnek ereszteni a megyei bajnok­ságot nyert gárdát, majd ar­ról beszél nagy várakozás­sal Horváth József, hogy rö­videsen nagyüzem kerekedik a berek i strandon, és az „élet” szinte helybe jön. Mert hát Karcag a hétköz­napokon nem túl szórakoz­tató. A városi rang kissé csailóka. a térkép után ítélve nyüzsgőbb mozgalmasságot képzel ide az ember. De ha már egyszer ide esik jól hazajönni... — Ha az ön életébe hirte­len változás állna be, mond­juk családot kellene alapíta­ni, miként tudna ebbe bele­vágni? Horváth József hirtelen töprengően megfontolt lesz. — Ha arra gondol, hogy eddig mire vittem anyagilag, anélkül, hogy összeget mon­danék, kijelenthetem, pa­naszra nincs okom. Jó, akik most ezt a cikket olvassák, azt mondják: könnyű neki, egyedül van, „se kutyája, se macskája”. Azért látom én, hogy a kollégáim mint nyö­gik az OTP-részleteket és milyen mélyre nyúlnak a zsebbe, amikor mondjuk gyerekholmit vásárolnak. A lakásárakkal is tisztában vagyok; 12—15 ezer forint körül van négyzetmétere egy lakótelepi otthonnak, de ha a sors úgy hozza, magam is a nyakamba veszem ezt a terhet, mert hát ez az élet rendje. Meghitt ismerősként bú­csúzok ettől a nyílt szívű embertől. Vajon a kétségte­lenül könnyebb életforma teszi, hogy derűsebbnek lát­ja napjainkat, mint ahogy az „illik”? Vagy az adja ezt a már-már irigylésre méltó elégedettségét, hogy naponta részese lehet egy csodának: a sziklánál is keményebb fémből szikraforrást fa­kaszt? Palágyi Béla Fotó: TKL.

Next

/
Oldalképek
Tartalom