Szolnok Megyei Néplap, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-25 / 97. szám

10 1988 ÁPRILIS 25. Irodalom, művészet Az elégikus költő Hetvenöt éve született Jékely Zoltán Áprily Lajos Nagyenyeden, a híres Bethlen Kollégiumban volt tanár, amikor 1913. ápri­lis 24-én fia született: Zoltán. Apja fölvett néven írt, ő ere­deti családi nevén, Jékely Zoltánként vált költővé, íróvá. „Ez a kicsi város az erdélyi hagyománysűrűség városa” — írta róla egyik vallomásá­ban Jékely Zoltán, s ebben a mondatban Erdély épp olyan fontos, mint a hagyomány. Fiatalságától öreg koráig Er­dély és a „hagyománysűrűség'’ páros vonzásában élt és alko­tott. A hagyomány fogalma Jé­kely Zoltánnak nem pusztán szülőföldje örökségét jelentet­te, hanem az egész magyar­ság, az egész emberiség kul­turális, szellemi örökségét is. Jékely Zoltán első versei még Kolozsvárott jelentek meg, költői kibontakozása vi­szont már Magyarországon, Budapesten történt. A Nyugat úgynevezett harmadik nemze­dékéhez tartozott, törekvései­ben hozzá legközelebb álló ^pályatársai Weöres Slándor, Takáts Gyula, Jankovich Fe­renc voltak, Erdélyből pedig — mert mindig kettős erő­térben élt — Dsida Jenő és Szabédi László. Első verses­kötetével 1936-ban jelentke­zett. A fiatal Jékelyt leghűsége­sebb kritikusa, Szerb Antal így jellemezte: „Elégikus köl­tő, líráját emlékek és álmok szövik át. Jellegzetes gesztusa a búcsú, lelkiállapota az el­vágyódás, a múltba révedés, a világ iránt érzett testvéri szeretet...” S amit Szerb Antal az induló költőről írt, az mindvégig érvényes ma­radt rá. Költői, írói magatartásá­nak alpelemei — egyre mé­lyülőn — változatlanok vol­tak. Ha összegyűjtött verseit nem keletkezésük időrendjé­ben lapozgatjuk, hanem ta­lálomra, ide-oda forgatva, szinte az az érzetünk támad, hogy nem időben egymás után, hanem egyidőben, időt­lenül írta őket. A kései költő épp olyan elégikus, búcsúzó, elvágyódó, múltba révedő, mint a korai. Ezt az időtlen­séget a klasszicizáló, a huma­nista hagyományokat őrizni óhajtó poétái akarat teremtet­te az elmúlás, a múlandóság, a kegyetlen kor ellenében. Monográfusa, Pomogáts Béla Jékely Zoltán szinte egész életművét az elégia különböző mejelenési változataiként összegzi. A kezdeti fiatalosan ábrándos, világfájdalmas elégiáktól a történelmi, a bölcseleti elégiákig jutott el, amelyek már az örökkévaló dolgok, a létezés egyetemes kérdéseit feszegetik. De te­gyük hozzá: a történelemben élő, szenvedő ember szem­szögéből, aki az utcán, a víz­parton, az erdőben jár-kél, mint akárki más, korántsem hidegen túlemelkedve gyarló hétköznajainkon. Jékely Zol­tánnak még legfatalisztiku- sabb, legsötétebb verseit is a derű, az irónia hatja át, mert hisz az „embernemzeíség” megtartó erejében. S persze a költészetben. S nem kevésbé a szerelemben. Nem sok köl­tőnk van, aki — bár szemér­mesen, de — annyi szerelmes- erotikus verset írt volna mint Jékely Zoltán. Nőkkel és mindenséggel teli költészet az övé. Gy. L. Jékely Zoltán: Blokházy siralmaiból Mit állítsak ajtónk elé jelül, hogy könnyebben hazataláljak, s ne zörgessek bután öt-hat idegen ajtón? Mit állítsak a kis balkonra jelül, bogy fecskénk útját megtalálja s ne hüljön ki a fészekalj tojáska, míg rémülten visong hasonló balkonok körül? Mindennek szürke egyformasága itt elzárja az égbolt ősi kékjét, a földnek ősi zöldjét - ez az egyformaság butít és megvakít. . . Majd a halál is egy nap mit mivel? Az ajtók-ablakok egyformasága elf árasztván közömbössé teszi, s bambán összetéveszt valakivel! Elvész a küldetés személyének szóló varázsa ­(Történhetik, persze, fordítva is: értem loholva lép be valaki máshoz! Lássuk be hát az új lét előnyeit is. ne csak, mi benne falanszteri, gyászos.) (i97i) Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Kovács Tibor festő és Iván Sán­dor szobrász Szolnokon rendezett közös kiállításának anyagából vá­logattuk. Kovács Tibor: Májusi eső után iért mentem el az Ó utcába! Az árvaság szomorú dolog, de a szegénység átok. Nagy­mama nyugdíjából élünk ketten, és némi családi támogatásból. Nagymama jó asszony, a család is szeretet­teljes, nem kényszerítenek, de tu­dom elvárják, hogy dolgozzam, pénzt keressek. Az érettségim óta eltelt tíz hónap alatt kísérletez­tem is egy és mással, sikertelenül. A könyvüzletből két hét után ki­dobott a főnök, a kalapvarrást ab­bahagytam. Írni szeretnék, de mi­ről? Semmi nem történik velem, az égvilágon semmi! Boér Bubinak, az unokaöcsém­nek beszéltem keserves helyzetem­ről. Bubi művészszülők gyerme­ke, szélhámos, de szeretem, jó b.a- rátok vagyunk. — Legyél színésznő — mondta Bubi. Elhűltem; én lennék Magyaror­szág legtehetségtelenebb színész­nője. Bubi legyintett. Minden szí fiatal nő tehetséges. — De nagymama . . . — A család nem szólhat bele az életedbe, elvégre 1922-ben va­gyunk. A Színiakadémián a fel­vételed egy szavamba kerül, vala­mennyi tanárral pertu vagyok. Ta­nulj meg egy költeményt. Mit tudsz Arany Jánostól? — Semmit. — Lehet modern is. Az Ady tnevű pasastól. Vagy beajánlhat­lak a filmhez. Nem kell szaval­nod, a mozdulataid beállítják. Ha nevetsz, leveszem rólad a keze­met. — Könnyedén csúsztatott egyet kabátujján, előtűnt arany karórája. — Fontos megbeszélés­re várnak, sietek. A filmvállalko­zó lekötelezettem. Délután öt és hat óra között az Ó utca egy kis kávéházában tartózkodik, hogy el­kerülje a filmszerepekre áhítozók ostromát, de te csak hivatkozz if­jabb Boér Gyulára. Ég áldjon, nagymamádat nem zavarom főzés közben, pompás illatok, kézcsó­kom. Ebéd után nagymama ment ki­felé a tálcával. Nagyot kiáltottam. — Mit szól hozzá, nagymama, moziszínésznő leszek! Nem felelt. Mire visszatért, le­terítettem az asztalt, a tálalóra raktam az étkezéshez használt kellékeket. Nagymama elégedet­ten bólintott. — Ügyes vagy, gyors, mint egy boszorka. Moziszínésznőnek éppen az ilyent keresik. Azután mit ját­szol majd? Pola Negri-félét? Vagy inkább vidámat, mi is a neve an­nak a kedves fekete leánynak? — Anny Ondra? — Az, éppen rá gondoltam. Nem mondom, munkába kerül, míg eljut valaki a főszerepig. Na­ponta táncóra, lovaglás, vívólec­ke, úszik, mint a hal, sír vagy ne­vet, akár van kedve, akár nincs, elvágódik, ha rásütik a pisztolyt, sziklákon szökell, mint a zerge, a robogó vonat elé veti magát — ez a nehéz; hogy könyökölni kell, akár hullákon átgázolni, f ifi kával meg egyébbel harcolni a szerepért, oda se hederíteni gyűlölségre, int­rikára meg irigységre, no ettől nem féltelek. A legtöbb ember idegrendszere hajszálvékony háló­zat a szervezetben, a te idegeid, istennek hála, kötélből vannak. — Jaj, nagymama, azt hiszi, nem látok át a praktikáján? Mintha nem tudná, hogy utála­tosan érzékeny és ideges vagyok. Az a kávéház! Az az utca! A Szemere utcai elemi negyedik osztályában Manci közölte velem, hogy „az Ö utcában rossz nők sé­tálva árulják a szerelmet”. Több ilyen sétahely van Budapesten, említett néhányat, de nekem az Ó utca mintha gyűjtőneve lett volna valamennyinek. Dús lombú fák alá, szép holdfényes esti órá­ba helyezte képzeletem a sétálva árult szerelmet. Azt mondja a nő: — Én önbe beleszeretek ennyiért és ennyiért — és árdrágításért ne­vezik rossznak. Azóta olvas­tam Else Jerusalemtől a Szent Skarabeus-t, nagymama ke­zébe vette, elégedetten bólintott, végié egy erkölcsös mű... És a szakma gazdasági és nemi vonat­kozásait illetően alapos oktatás­ban részesültem. Szemérmesnek neveltek. Jutka, az unokanővérem a fürdőszobá­ban tartózkodik, mikor az anyja fürdik. Mi soha! Mindig ruhában láttam anyát, vagy nyakig zárt hálóingben. Nagymama nem öltöz­ködik előttem, én is mosakodás­nál beriglizem a fürdőszobaajtót. A családtagjaimon kívül még nem csókolt meg senki. Most izgat a kérdés, mégis, miért mentem vé­gig az Ó utcán? Meglehet, túlzot­tan szemérmes nevelésem követ­kezménye, hogy nálam lelki vál­ságot okoz, lelkifurdalást, gyötrő szégyenkezést. Mintegy száz métert rohan vast tettem meg, akkor tisztult a látá­som. Utca, mint a többi, útközé­pen labdázó, s a járdán karikázó gyerekekkel, pállott főzelékszag a nyitott kapukból, bevásárlótáskás asszonyok slafrokban, kézikocsi­ról tűzifát hordtak. Némileg csaló­dott voltam, de furcsa módon emelkedett hangulatban, mintha külföldi tanulmányúton volnék, mindez tartozéka a munkámnak, a munkám megköveteli, hogy alapo­san szétnézzek. Az érzésemet nem fejezhetem ki másként, mint hogy egyszerre fontos voltam magam­nak. Az emberi vonatkozások szö­vevénye nem kidolgozhatatlan, az élet végtelennek tűnő területe ta­Thury Zsuzsa; Szép baba Ián bejárható, majd valamikor, ha szárnyra kapok — hát van nálam nevetségesebb figura ezen a vilá­gon? Tanulmányutamon csak sokára ismertem fel a rossz nőket, mert törékeny Manón Lescaut-okra és tüdővészes Gautier Margitokra számítottam, s hogy csapatban lesznek, szabályos hetivásár, el­adók és vevők, alkudozás, majd egymás tenyerébe csapnak — va­lóban így képzeltem, vagy most, utólag? Egyenként sétáltak, s alig néhány. Kövérek és idősek. A há­ziasszonyoktól sütővassal agyonége- tett hajukkal és lisztes vagy tég­lapiros arcukkal különböztek. Sen­ki sem vetett rájuk ügyet, csak én. Az a férfi sem, akit az egyik nagy­fenekű megszólított. Ment tovább, s a nő nem látszott sértődöttnek, bámulatos, én dühös voltam arra az alakra. Láttam Brunhildát is élénk beszélgetésben egy bérház árnyékos kapualjában hűsölő ház­mesterpárral, elmenőben hallot­tam: — Az hát, infláció. Cifra vi­lág, én mondom. Sós bácsi maga is, én is éhen döglünk! Méltósággal készültem bevonul­ni a kávéházba, végül mégis át­bukdácsoltam a küszöbön, mert egy kilépő férfi pipinek nevezett. De hát ez semmi. Büdös kis elő­tér volt, üres ruhatári fogasok, pulthoz támaszkodó pincér hátá­val diskurált egy vénasszony. A filmvállalkozó után érdeklődtem, a pincér vigyorgott. — A művész úr? Amott az ab­laknál. A ruhatárosnő azt mondta: — Sóher alak. Most élesebben látom a helyisé­get, mint akkor. Fullasztott a hő­ség és a füst. Két sor barna asz­tal, majdnem mindegyiknél kár­tyázok, a kis terem végében bili­árd, három fiatalember folyvást keringett körülötte, s lökdöste a golyókat, elvétve, az asztalok kö­zött imbolygó női alakok, az ut­cai front hosszában páholyok, egymással szemközti plüsspamlag- gal: fogalmam sincs, hogyan vitt a lábam a középső páholyban ma­gányosan kávézó vállalkozóig. öreg ember volt, papos külse­jű, a dögletes melegben nyakig zárt mellényt, sötét szövetruhát viselt. Frissen borotvált arcán süp­pedés és dudor. Nehéz munkája lehetett a borbélynak, de becsü­lettel elvégezte, nem takarékosko­dott púderral, hajszesszel a papi öltönynek viszont áporodott, naf- talin- és dohányszaga volt — Bu­bi lekötelezettje mellett az ájulás környékezett. Elrebegtem ifjabb Boér Gyula bűvös nevét, a vállal­kozó sebesen irkáit valamit mocs­kos kis jegyzetfüzetébe, ezalatt megkíséreltem átsompolyogni a túlsó plüsspamlagra, de visszatar­tott. Miután gondolatait papírra vetette, hozzám fordult. — Szóval a Boér fiú. És magács- kát hogy hívják? — Tímár Julianna — mondtam, ami éppen eszembe jutott. Legyintett. — Rossz. Komor. A hátam bor­sózik. A Juliannák hercegnők vagy társalkodónők, ért engem, szép baba? A jó név kelepce, ami­be a közönség beleesik. A név legyen rafinált, Putty Lia, ügyes mi? Lehet dzsentri is, az fogja az embereket, az Ica Kalkálból lett Lenkefíy, két eff ipszilon. A kere­setlen egyszerűségnek is van va­rázsa. Juliska. Tímár Juliska, hm... — A fülembe énekelte: „A kis Juliska azt kívánja tudni mód­felett, hogy belül egy huszárka­szárnya ...” Ez valami operett, ismerős dallam, a folytatás azon­ban rekedt köhögésbe fulladt, ugató hangok és kis köpködések a fülembe, borzadály! Észrevétlenül húzódtam félre, nehogy megbánt­sam, tapintat, szánalom vagy mi ez nálam. A pincér másodszor ér­deklődött, hogy mit óhajtok fo­gyasztani, semmit , köszönöm, sem­mit az Ö utcában. A mormolása után ítélve megátkozott. A köhö­gési rohamot fölényes legyintéssel fejezte be a vállalkozó. — Nikotin. Naponta száz mér­gező cigaretta. Beszéljünk magács- káról. Mutassa a kis pofiját. — Mustrálgattuk egymást. Valamikor szép szeme lehetett, most is van benne tűz. mint mikor a kará­csonyfán utolsókat lobban a csil­lagszóró. Egészében rozoga öreg bonviván. s tulajdonképpen azért támadt lel bennem a szánalom, mert .javakorabeli férfit játszott. — Jó arc. A szemet kell kihang­súlyozni aláfestéssel. Lássuk — mocskos kis füzetének lapjait per­gette, dünnvögött magában. — Nagymama! Intézeti növendék, hamvas kis úrilány, na, milyen fiú vagyok? A közvetítői díjam öt­száz korona, a többit bízd rám, szép baba. Valamit motyogtam, hogy Bubi filmvállalkozót említett. — Bubi? A boér gyerek? Van közötetek egy kis techtlimechtli ? — A karomba csípett, s büdös ci­garettájának füstjét az arcomba fújta. Ekkor már a pamlag végén ültem, egy mozdulat még és legu­rulok. Művész vagyok, nem üzlet­ember. Szívesen foglalkozom fia­tal tehetségekkel, egyengetem a pályájukat, de hát azt magácska is tudja, hogy az idő pénz. Nevetése szabályos hahahával kezdődött, a hehehe átváltott uga­tó köhögésbe, púderes arca sötét­lila volt. Attól tartottam, hogy megüti a guta, jobb lesz odébbáll- nom, de heves integetéssel mara­dásra kényszerített. A kávéház zsúfolt volt, változatosak a zajok. Két öreg kártyás állva ordítozott. — Maga piszok! — Az egyik ezt talán felindultságában, talán vala­mely tájnyelven „pöszok”-nak ej­tette, s míg az ellenfél vén tróger- től hamiskártyásig a gorombasá­gok széles skáláját vagdosta a fejé­hez, az izgatott öreg sztentori han­gon ismételte: — Maga pöszok! — Némelyek röhögve harcra buzdí­tották őket, egy kövér ingujjas pasas az asztalra csapott: — Kuss! Nem vagyunk a templomban! Ez kávéház! — Egy szőke nő, utca­beli, térden felül érő, szűk, oldalt hasított ruhában egy nyilvánvaló­an ittas társaságnál kötött ki, majd az egyik fiatalember vállára tehénkedett. Az lerázta magáról, és nótára gyújtott. „Szépen sietek, nahát sietek, amit én kívánok nek­tek, az legyen a tietek” — ezt a dalt énekelte. A közvetítőt megviselte a köhö­gés, kissé magába roskadva, ré- vetegen lapozgatott füzetében. — A Boér gyerek kedvéért ma- gácskának megcsinálom kétszá­zért, ne mondja, hogy rossz fiú vagyok. — Nincs kétszáz koronám — mondtam. — Ilyen szép babának? Ne bo­londozz, kicsi. Nem bánom, adjál százat. Felálltam; magamra voltam dü­hös nevetséges helyzetemért, mégis a szegény asztmással lár­máztam. — Egy vasam sincs. És utálom, ha tegeznek. Szép baba ... micsoda hülyeség. — Kedves kisasszony, hogy akar filmezni... — Sehogy! És mindennek a betetőzése, iste­nem, de rémes, egészen alázatos hangon utánam szólt: — Fizesse ki a kávémat... Borravalót is adtam. Nevetek, de elég keservesen. Idegesít, hogy olyan fennkölt gon­dolatokkal vonultam végig az ó utcán? Valóban szükségét érzem tanulmányozni az életformámtól távol eső területeket. Ügy adó­dott, Bubi révén, hogy első önálló vállalkozásom véletlen éppen arra a környékre vezetett... gyan, ugyan, szép ba­ba! Hiszen idáig rend­ben van a dolog. De én együgyű liba, én idió­ta, napokig ágáltam a —•a tükör előtt. Míg nagymama a konyhában volt, po­fákat vágtam a tükörbe, igazgat­tam a vonásaimat nevetősre, ré­mület. meglepetés, gőg az én bár­gyú arcomon, indultam a tükör felé páváskodva meg szökellő lép­tekkel, a kezem föl és le, ökölbe szorítva és elernyedten... ó, az egész kirándulás semmiség a megelőző napokhoz képest. Gyű­lölöm magamat! Szégyenkezem... M

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom