Szolnok Megyei Néplap, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-18 / 91. szám
1988. ÁPRILIS 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A hót filmjeiből Törvénysértés nélkül Az egyén szemszögéből nézve természetesnek vehetjük a védekezést, önmaga felmentését megbocsájtha- tatlan bűnök elkövetése alól, amikor azt mondja: parancsra tettem. De parttalanná válik így az erkölcsi felelősség, az igazság, hiszen az őrvezető hivatkozik a tizedesre — hogy a legkézenfekvőbb katonai hierarchiát említsük — a tizedes a szakaszvezetőre, az az őrmesterre, — végig mehetünk egészen a gúla csúcsán lévő személyig, aki esetleg azt mondja: én ilyen parancsot sosem adtam ki. Nagyszerű, humanista filmművészek szerte a világban — Keleten és Nyugaton egyaránt, de nálunk is — sokszor boncolgatták már a tóma nagyon is tragikus részkérdéseit, ki az igazi bűnös, aki lőtt. vagy aki a sortüzet vezényelte, netán aki kivezényelte a sortűz el- dördültetésére a tisztet... Könnyen ugyanabba a zsákutcába futhatunk, mint az előbb. Ismerős: A királynőt megölni, nem kell félnetek, jó lesz! — avagy: A királynőt megölni nem kell. félnetek jó lesz! A Gulyás testvérek — Gulyás Gyula és Gulyás János — Törvénysértés nélkül című kétrészes, három és félórás játékidejű, megrázó erejű dokumentumfilmje ténylegesen és következtetéseiben az előzőeknél sokkal bonyolultabb megközelítését adja a parancsra tettem fogalmának. A film áz 1950—51-es, főleg a határmenti körzetekből történt kitelepítések — a deportálás fogalma igaz. más korhoz kötődik, de az egyén szempontjából mi volt a különbség? — tényét tárja a néző elé. A „hodály” és környéke elevenedik meg az emlékezések erejével. A kamerák elé álltak, akik bent voltak a „hodályban”, s né- hányan azok közül, akiknek az volt a feladatuk — képletesen értve —, hogy őrködjenek, mindenki bent legyen a „hodályban”, akiről a hatalom a maga „törvényes” eszközeivel bizonyította, hogy ott a helye. A film címe már önmagában sokatmondó, arra utat. hogy a kor törvényesítette az eljárást. Vagyis a korabeli vakhitnek a paragrafus hátterét is megteremtették. S ezeken a pontokon vált a Gulyás fivérek filmje — a tisztességes emberi alapálláson túlmenően — a parancsra tettem fogalmának merőben új megközelítésű elemzésévé. Pedig dehogyis akar ez a film erőszakoltan elemezgetni, magyarázkodni, a viszonylatok önmaguktól is beszédesek. A volt „hodá- lyon” kívüliek közül így vall valahogy az egyik: „Én elkötelezett ember voltam a szocializmushoz.” Vagyis az akkori ideológia boszorkánykonyhájában a világ eddigi leghumánusabb társadalmi eszméjét a szocializmust sikerült az államgépezet emberének fejében összemosni az embertelenség tényével. A kételkedők veszélyesek felismert elve megteremtette a vakhitű buták, még a terror és a demokrácia közötti különbséget sem érzékelő monomániások mindenre felhasználható egyedeit. Kényes téma és ez a film egészére vonatkozik — mondják azok. kik úgy gondolják, amiről nem beszélünk, az nem létezik. Pedig a dolgok fonákja szokott jelentkezni. az emberek annál inkább érdeklődnek a paravánok mögötti kérdések iránt, minél inkább rejteni próbálják azokat. Más megközelítésből is fontos közéletformáló ez a kitűnő film: világrajöttének tényével is bizonyítja, hogy a „törvénysértések nélküli embersértések” világától nincs kontinuitás napjainkig. ami az emberek alapvető szabadságjogait sérti, azt elítéli politikánk. Ha úgy tetszik, a disztingváció filmje is a Törvénysértés nélkül: emberközpontú politikát maradéktalanul csak értelmes végrehajtó szervekkel, egye- dekkel lehet folytatni. — ti — Debrecenben a hétvégén volt az ipari szövetkezeti színpadok 16. országos találkozója. A háromnapos rendezvénysorozaton bemutatkozott a szolnoki Híd amatőr színház is Jor- gosz Szkurtisz Szilánkok című egyfelvonásos drámájával. Képünkön a darab szereplői: Solti Marianna (Magda) és Bagi Tamás (Alekosz). Az előadást Rigó József rendezte (Fotó: D. G.) A karcagi Morgó csárda Amikor a pusztákon úgy Mihály nap tájékán fellobbantak az első pásztortüzek, mind gyakrabban népesültek be az utak mellett kuporgó csárdák is. A vásározó parasztok, kereskedők, utazók, no meg persze a betyárok és üldözőik az egyre zordabbra forduló őszben sűrűn adták egymásnak a kilincset. Ám volt a csárdának egy másik fontos tulajdonsága, nevezetesen Pest megyétől a Hor- tobágyig első számú hírforrásul szolgált az alföldi embernek. Sokféle vendég megfordult itt — hallgatván a pusztai történeteket a királyok viselt dolgait, de sokszor nem lehetett tudni, hogy a betérőre oltalom vagy veszedelem vár. Mert bizony a puszták népe a viták hevében nem egyszer ölre ment vélt vagy jogos igazáért, s ilyenkor aztán nem kímélte a berendezést sem. Ezt meg- előzendően a jó tulajdonos a csárda ivójában a ma már ormótlannak tetsző asztalokat. székeket súlyos tölgyfából faragtatta, a söntés elé pedig kármentőt csináltatott — így aztán repülhetett a rézfokos meg az ólmos bot: a koponyák hamarabb törtek... A leggyakoribb vendégek ki mások lehettek volna a csárdában, mint a betyárok, a sajátosan értelmezett társadalmi igazságszolgáltatás szabad életű katonái. Alakjukhoz számtalan legenda, dal, vers fűződik. Csak egy példa: „Én vagyok az, aki nem jó, / Csárdaajtó nyito- gató, / Csikót,tinót hajtogató, / Percekutor szomorító.” A legtöbb betyár késő őszszel bevette magát valamelyik csárdába, s ott vészelte át a kemény telet. A tulajdonos sokszor bújtatta is ezeket a hírhedt szegénylegényeket; például a kondoA művészet és a kereskedelem járható ösvényén Tavaly december óta a Képcsarnok Vállalat igazgatói székét Tóth Pál István foglalja el. A név bizonyára sokaknak ismerősen cseng, hiszen viselője mintegy harminc esztendőt töltött Szolnokon. Itt-tartózko- dásának időszaka a Verseghy Gimnáziumban ért véget, ahol rajzot, ábrázoló geometriát, művészettörténetet tanított. Saját bevallása szerint egy idő után eljutott arra a pontra, hogy döntenie kellett: vagy továbbra is egy behatárolt, csökkentett óraszámú tantárgyon belül mozog a jövőben, vagy pedig nagyobb kockázattal változtat a sorsán. Tóth Pál István az utóbbi mellett tört lándzsát; néhány éve elment Szolnokról. útja a fővárosba vezetett. — Egy Véletlen folytán csöppentem a Képcsarnok Vállalathoz, s a iektorátusi előadó beosztásától a művészeti főosztály vezetéséig végigjártam azt a bizonyos létrát, mígnem 1987 őszén pályázni lehetett a megüresedett igazgatói székre. Tizenhat pályázó társam közül végül is az egy évre szóló megbízást ón kaptam. — Mint úi vezető, milyen tervekkel indult? — Termés zetesen kezdéskor nagy tervei vannak az embernek. A korábbi tapasztalatok alapján összegyűlt gondolatokból szeretnék én ás minél többet megvalósítaná. No, persze egy vállalatot vezetni minőségileg mást jelent; más léptékben kell gondolkodni, mások a viszonyítások. Üj szempontokkal, elvárásokkal kell az embernek megismerkednie, olyanokkal, amelyekkel azélőtt nem találkozott. Megváltozik a kollégákkal való viszony ás. Én igyekeztem a már meglévő jó kapcsolatot — úgymond — átmenteni. A munkatársak felzárkóztak a közös feladatok mellé, s úgy érzem, valamennyien a vállalat gazdasági stabilitását, felemelkedését tartjuk szem előtt. — Ez a szubjektív oldal... — Nos, ami a dolgok objektív oldalát illeti, 1988-ra valami egészen újszerű gondolkodás és magatartás szükségeltetik, hiszen nem kis változások mennek végbe körülöttünk. A Tungsram vezérigazgatója nemrég azt nyilatkozta, hogy december, január és február hónapban egyetlen olyan intézkedéssel sem, találkozott, amely őt pozitívan érintette volna. Tulajdonképpen így vagyok ezzel ón is. Tavaly 600 milliós forgalom mellett 65 millió forintos nyereséggel zártunk. (öt év alatt egyébként 27-ről nőtt 65 millióra a nyereségünk). Az idén azonban olyan szabályozó rendszer lépett életbe, amely alapvetően változtatja meg a lehetőségeinket. Például ha mi az elmúlt évi forgalmat terveznénk mostanra, az áremelkedés (január elsejével át kellett áraznunk a készleteinket) és a forgalmi adó együttesen mintegy 25 százalékos csökkenést eredményezne. Erre az évre egyébként feszített tervet készítettünk; elképzeléseink szerint költségeinket radikálisan csökkentjük majd. — önöknek elsődleges szempont a növekvő forgalom. De voltaképp miből áll a tevékenységük? — Hozzávetőleg kétezer művészei van kapcsolatunk. Egyik célunk tehát az alkotókat összekötni a vállalattal, ennek során két szempont vezérel bennünket: a művészi és a kereskedelmi. Úgy is mondhatnám, mi szervezett műkereskedést folytatunk. Közelebbről beletartozik a munkánkba a kiállításszervezés (130—140 tárlat évente), a zsűrizés (1982 óta önálló zsűrizési jogunk van), közületi megbízást adunk, pályázatokat hirdetünk és bizonyos festőkkel külön megállapodást is kötöttünk. — Előfordulhat. hogy munkájuk során felborul a művészi-kereskedelmi szempont” eguensúlya — mondjuk az utóbbi javára? — Amellett, hogy mi alapvetően kereskedünk, cégünk egy sor „kultúnmisz- sziót” is vállal. Többek között nyolcvan festőművészszel olyan kapcsolatot alakítottunk ki, hogy havi 7-től 20 ezer forintig terjedő ösz- szeget kapnak tőlünk előleg gyanánt, amelyet aztán ők előleg egyébként másfél mil- képekben tör tesztének. Az dió forintot jelent havonta. Itt jegyzem meg, a művészeknek kifizetett tisztelet- díj 1987-ben 255 millió forintra rúgott. Kevesen tudják azt is rólunk, hogy jelenleg például húsz ösztöndíjasunk van. Nos, mi ezekkel az eszközökkel támogatjuk a hazai művészi életet. — Térjünk vissza az említett nehézségekre. Ügy fest a helyzetük, hogy például fejlesztésre nem is gondolhatnak az idén? — Sajnos erre most valóban nincs módunk. A hálózatfejlesztés — pénz hiányában — akadályokba üt- köeik. — Akkor hát remény se lesz a szolnoki Aba-Novák terem bővítésére? — Mint bizonyára tudják a szolnokiak, korábban a rosi csárdában, de másutt is külön titkos útjuk volt a menekülésre, ha az épületen rajtaütöttek a pandúrok. Az Alföld nem kevés csárdájából mára alig maradt meg néhány, olyan pedig, amelyik megőrizte volna eredeti funkcióját, kivált nem sok. A vasút megépülésével szinte elnéptelenedtek a nehézkes, olykor biztonságot is alig nyújtó közlekedési utak; a csárdáktól is elpártoltak látogatói. A karcagi Morgó néven közismert csárda a múlt század első felében még a város szélén állott, mára azonban körbenőtték a házak. Híres csárda volt ez valaha — meséli egy helyütt Szűcs Sándor néprajztudós, a Nagykunság kiváló ismerője —, akkor még szél gyalulta az épület féloldalát. A vén dudás Tulok Balogh Mártonról csodákat szőttek a karcagiak. Azt beszélték róla, hogy sokszor forgószéllel vitette magát. A juhászok szerint arra indult, amerre ócska szűrjét lebbentette a kósza pusztai szél. A Morgó csárdába is így jutott el egyszer. Az ivóban elővette a dudáját, és egész este fújta a tivornyázók nótáját. Hanem amikor nógatta a szál- fatermetű legényeket, ugyan ki vinné a csárda elé a dudáját, hát biz’ hét se bírta megmoccintani, olyan nehéz volt. Azóta nagyot fordult a világ a klasszicista stílusban épült Morgó csárda körül; ma a helyi áfész kezelésében borozó működik benne. Az épület nemrég felújított fehér falán öles betűk hirdetik — az elnevezés mellett —, hogy jégkrém kapható. Vajon kizárólag a hangulatos külső homlokzatra volt csak szegezhető az az oda semmiképp nem illő tábla? J. J. (Fotó: T. Z.) — Megenged egy személyes kérdést? Egy művészetet értő. mellesleg tevékeny festőművész, mint ön, hogyan tud járható ösvényre lelni a kereskedelem és a gazdaság útvesztőiben? — Néha rá kell döbbennem, hogy bizony nagyon komoly utóképzésre tenne szükségem, ám úgy érzem, közgazdásszá soha sem fogok válni. Ti, erre megvannak a megfelelő munkatársaim, akik értik a dolgukat. Meggyőződésem, hogy a szakterületeket mindig a legjobb szakemberekkel kell feltölteni, s 'akkor nem 'lehet nagy baj. — Fiatalon került az igazgatói posztra. Hogy érzi magát ezen a helyen? — Hát nem .igazán felszabadultan. Nagy nyomás nehezedik rám — többnyire az új rendelkezések miatt. El kell telnie bizonyos időnek ahhoz, hogy megtanuljam a segítőtársaimmal együtt, hogy a régebbi elképzeléseinket miként tudjuk adaptálni a jelenlegi — kétségkívül nehezebb — helyzetben. Ez az az érzés, amely hajtóerőként munkálkodik bennem. Jurkovics János (Fotó: N. Zs.) terem mellett közvetlenül székelő idegenforgalmi hivatal helyét megvásároltuk. Ezzel a vétellel megoldódtak volna a csarnok raktározási gondjai. Ám a helyzet — az elmondottakból következően — úgy alakult, hogy ebben az évben nem áll módunkban átépíteni a rendelkezésünkre álló termet. (Megjegyzem, szakemberek felmérése szerint mintegy 8 millió forintba kerülne a renoválás). A tervvel azonban nem hagytunk fel, újabban egy közös üzemeltetésen törjük a fejünket; partnert keresünk, akinek a profilja nagyjából egyezik a mienkkel. Ha az év hátralévő részében létrejönne valamiféle megállapodás, természetesen egyesült erővel nekirugaszkodnánk a munkának. NEVEZETES ÉPÜLETEINK NYOMÁBAN
