Szolnok Megyei Néplap, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-08 / 57. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988 MÁRCIUS 8.

Jegyzetlapo le

Ki kit és mivel mire ösztönöz?

Fűben, fában, földben, vízben az orvosság

Jó termőhely az Alföld

Ülök az írógép előtt, és cikket készülök írni. Van papír, gép, viszonylagos nyugalom is kerül a szobában, és azon gondolkodom, mivégből is kell nekem kitölteni azt a száz sort ide a cím alá? Talán több lesz a fizetésem, ha véletlenül egy jól sikerült dolgozat került ki a gépből? Semmiképp ; a jövedelmem marad annyi amennyi, ahhoz ez az egyetlen próbálkozás sem hozzá nem tesz, sem el nem vesz belőle. Talán a hiúságomat simogatja, ha valamelyik hozzátartozóm elejti majd egy beszélgetésben, hogy „olvastam az írásodat, nem is volt olyan rossz”? Azt hiszem, ezen is túl tettem már magam. Hát akkor mi ösztönöz arra, hogy mégis „ökölbe szorítsam az agyvelőmet”, hátha kijön belőle valami? Azt hiszem, mindössze a megszokás és talán egy átlag állampolgári tisztesség; hogy ez a nap se menjen el fölöttem tétlenül.

Sokat hallunk manapság az anyagi ösztönzésről. Hovatovább a fejlett tőkés országokban. úgy látszik, mintha a gyeplőt a lovak közé dobták volna azzal a felkiáltással: dolgozzon a pénz, mert ennek a boszorkányos fizetési eszköznek ilyen funkciója is van: És lám, olykor milyen látványos erdményeket produkál a dollár orientált társadalom. Itt van mindjárt a szabadidős sport. Mennyit, de mennyit bíbelődünk vele ahhoz, hogy legalább látszateredményeket tudjunk felmutatni. A tengerentúlon ezen mosolyognak. Ott belép egy gyárba a munkavállaló, a munkaügyis szót vált vele a képzettségéről; iskolai végzettség, szakértelem, egészség, pszichikai álló- képesség kerül egy kupacba, mindez pontszámokban realizálódik, aminek átszámítása a munkabérre mindössze egyetlen gombnyomás, a számítógépen. Na, már most: ehhez a besoroláshoz bizonyos összeg adódik, ha az illető igazolni tudja, hogy hetente rendszeresen sportol valamelyik szabadidős klubban. Ez a többletbér elég arra, hogy fizesse a klubtagsági díjat, megvásárolja a felszerelést, és talán még a megtartó költséget is fedezi.

Egy szó, mint száz, a dolgozóknak megéri. No, nem, a munkaügyis semmiképp nem „ügynöke” valamelyik szabadidős sportegyesületnek, mindössze a munkaadó, a biztosító, az egészségügyi intézmény- rendszer, . a nyugdíjintézet és még néhány „számító” cég kiszámította, hogy azok, akik következetesen püfölik a teniszlabdát, róják a kilométereket, vagy tépik az expandert, kevesebb munkát adnak az orvosoknak, táppénzes ügyintézőknek, nyugdíjaztató bizottságoknak. Tehát — mint állampolgárok — nem kerülnek sokba. Érdemes hát ebből a megtakarításból valmit neki is juttatni, lohol tehát emberünk a dollár után — anélkül, hogy szerveznék.

Megváltás lenne tehát a pénz mindenhatósága? Már-már hajlottam erre, amikor Moldova György- gyel — cikksorozata révén — bepillantást nyerhettem egy izraeli kibuoba. Magántulajdon jelképes, pénz szinte semmi, a munkája után mindenki pontokat kap — amiért igaz, teleadják a kosarat a boltban. Az elv — ugye milyen ismerős?

Nagy érdeklődéssel olvastam a fentieket, mert oda kell figyelnünk manapság, ha ösztönzésről esik szó, hiszen amint a közelmúltban a miniszterelnök helyettesétől hallhattuk, fásultság, tanácstalanság vett erőt társadalmunkon. Azt is mondta, hogy a külföld még jobban bízik bennünk, mint mi saját magunkban. Különös mindez, mert egy megbízható statisztika szerint a munkára fordított idő terén Európa éllovasai vagyunk. Csakhát úgy látszik, a kétségtelenül meglévő energiákat mozgásba is kell hozni. De mi legyen ez a csodálatos hajtóerő? Ahhoz, hogy a pénz össz- tönzésére hagyatkozzunk, nem vagyunk elég gazdagok. Ahhoz, hogy a pontok elérésének lehetősége vezéreljen bennünket, nem vagyunk elég fanatikusak. „Csak” szorgalmasak vagyunk, a munkától nem ódzkodók és mégis... Nincs valami rendben az önbizalmunkkal, nehezen hisszük el, hogy túl tudjuk tenni magunkat az előttünk tornyosuló feladatokon. Talán ha a hit, a munka elvégezhetőségébe vetett bizalmunk erősebb lenne, esetleg csodákra is képesek lennénk. Csodákra, melyekre napjainkban olyan nagy szükség lenne!

— PB —

Iparosok

a faluközösségért

Maszekok

társadalmi

munkában

A KIOSZ jászjákóhalmi intézőbizottsága az iparosbál tizenháromezer forintos tiszta jövedelmét közös célokra ajánlotta fel; tízezer forintot az építendő tornateremre, háromezret az óvoda számára utalt át. A segítség nemcsak anyagiakban nyilvánul meg, tagjai közül sokan, végeznek jelentős társadalmi munkát, közülük is kiemelkedik Lendvai Miklós magánfuvarozó, aki a leendő tornaterem betonanyagait szállította a helyszínre, továbbá Mohácsi János kőfaragó, aki a szovjet hősi emlékművet tette rendbe és a Terjéki Pál—Bathó László páros, akik az általános iskola elektromos hálózatát cserélték ki társadalmi munkában. Sokan anyagilag támogatják a közösségi célok megvalósítását.

Leporelló az AIDS-röl

Az Országos Egészségnevelési Intézet nemrégiben küldte szét a terjesztőknek legújabb, egymillió példányszámban megjelent kiadványát. A leporelló a felnőttek számára készült-, a címe: Mi az AIDS?

A Szolnok Megyei Köjál egészségnevelési osztálya eljuttatta a kiadványt a megyében működő 9 Közegészségügyi-Járványügyi Szolgálat, valamennyi kórházrendelőintézet (Jászberény, Karcag. Mezőtúr, Szolnok) vezetőjének; a Megyei Gyógyszertári Központ és 70 gyógyszertára vezetőjének; a Szolnokon, Jászberényben, Karcagon, Kunszentmártonban, valamint Csépán, Jánoshidán működő Családsegítő Központ vezetőjének; a Megyei Alkoholizmus Elleni Bizottság titkárának és 9 városi bizottságának; a Vöröskereszt megyei és városi vezetőségeinek 9 városba, valamint > Hazafias Népfront Megyei Bizottsága titkárának. A felsorolt egészség- ügyi és társadalmi szervezetek hálózatán át jut el a napokban a fontos tájékoztató az érdeklődőkhöz.

Mi okozza a fertőzést? Hogyan jut az AIDSI-vírus á szervezetbe? Kiket veszélyeztet leginkább és kiket nem fenyeget az AIDS? Hogyan lehet a fertőzést megakadályozni, és mik a teendők a fertőzés gyanúja esetén? — e fontos kérdésekre világos és tömör' választ nyújt mindannyiunk egészségének védelme érdekében a hatoldalas tájékoztató.

— Jó napot! A hirdetésre jöttem! — nyitok be Kenderest Józseféihez Tiszafüreden.

— Na, akkor alaposan elkésett! Azért kerüljön beljebb! — invitál szíves szóval a gazda.

Igaz, ami igaz, a hirdetés, amelyet még tavaly vágtam ki a Néplapból — azzal, hogy ez egyszer ..téma” lehet — alaposan megg.vűrő- dött, összemorzsolódott a zsebemben. Aki hirdetett, a Gyógynövény Forgalmazó közös vállalat. Gyógynövény-felvásárlókat keresett a megyében, meg a megyehatár mentén. Itt aztán vagy két tucat település neve olvasható, ahol beállhat egy- egy új fölvásárló.

— Minden hely betelt?

— Aj-aj, szinte azonnal. Aki későn ébred, az elől elisszák a tejet, Még Szolnokon, a Széchenyin is van felvásárlóm.

— Azért árulja már el, hogy megy ez a gyógynövény-felvásárlás — telepszem le a ház urával szemben, s készítem elő a tollat, jegyzetfüzetet. — Annyit tudok, hogy ugyancsak vonzó lehet a „szakma”, meg bizonyára nagy szükség is van a gyógynövényesekre, hiszen a mezőgazdasági kistermeléshez hasonlóan, a gyógynövénygyűjtés és -termesztés szintén 500 ezer forinttá adómentes. Kik foglalkoznak gyógynövénygyűjtéssel?

— Nyugdíjasok, leszázalékoltak, aztán, akik több műszakban dolgoznak, vasutasok. Egy-két óra, egy fél délelőtt alatt megkeresik az 50—60 forintot, az élelmesek akár a kétszázat is.

— Akkor ebből, mondjuk, ,,főállásban" nemigen lehet megélni.

— Ha csak ezt csinálná? Dehogynem! Megkereshet naponta ötszáz vagy ezer forintot is.

— Van jövője a gyógynö- vényezésnek?

— Nagyon is! Belföldön, külföldön óriási a kereslet. A mi vállalatunk például gyógyszeralapanyagot állít elő a gyógynövényből, s főleg külfölre viszik.

— És milyen szorgalmasak a Szolnok megyei gyűjtök?

— Szorgalmasak. Tavaly 8 millió forintot fizettem ki, főleg kamilláért, igaz ebben már a gyökerek, a füvek és a termések is benne vannak.

— Mi a föidény?

— Megy ez télen-nyá- ron! A tél a fehér mályvagyökéré. Az árterületeken szedik. Meghámozzuk, felhasogatjuk, kockára vágjuk, úgy szárad. Teába igen jó.

— Maradjunk egy kicsit még a gyűjtőknél. Laikus belekezdhet?

— Nyugodtan. Egymásnak megmagyarázzák, megmutogatják az emberek. Akinek van rá ideje, nyugodtan csinálja. Csinálják is sokan. Mondom, évente begyűjtők két vagonnyi kamillát.

— Azt mondja, télen- nyáron?

— Persze. Mindennek megvan az idénye. Most jön a mályvagyökér, áprilisban kezdjük szedni a csigát.

— A csigát? Hát az nem gyógynövény!

— Nem baj! Csak hozza, ha van kedve hozzá! Május a kamilla, június a hárs, július a napraforgószirom

hónapja. Augusztustól érnek a bogyók, a gyökerek; a bodzabogyó, a szeder, a kökény, ősszel jön a csipkebogyó, a galagonya, a gyökér, a virágok — amíg a fagy be nem áll. Egyébként hatszázféle gyógvnövény- fajta ismeretes.

— Ebből hányféle található meg a megyében? Egyáltalán; milyen termőhelynek számít az Alföld?

— Jónak. A hatszázból vagy kétszázfajta megterem Szolnok megyében.

— Fűben, fában, földben vízben van az orvosság. Ha maga ekkora szakértője a gyógynövényeknek, javasoljon valamit... mondjuk ... nátha ellen„ Mit ajánl?

— Semmit! Mert kuruzs- lással nem foglalkozunk. Egyébként is: szigorúan tilos.

— Ejnye, hát enyhüljön már meg! Nem árulom el, kitől kaptam. Csak kíváncsi vagyok: maga, mint fő felvásárló, hisz-e a gyógynövényekben?

— Hogyne hinnék! Engem is az hozott helyre, az orvosokon kifogott a vesekövem. Majd egy évig vérzett a vesém. összeszedtem én is a tudományomat, füvekből főztem gyógynövényteát. Rendbe jöttem.

— Akkor ez a kedvenc itala.

Megiszom a sört, meg az unikumot is ha van — teszi hozzá mosolyogva. Egyébként zsurlófüvet szoktam szedni, azt adom vesére. Teának csak kamillát iszunk, esetleg hársat teszünk bele, ha valamelyikünk köhög — tekint szeretettel a feleségére —, akkor bodzavirágot.

Egri Sándor

A téli hónapokban kevés a vendég a Szolnok Megyei Víz- és Csatornamű Vállalat berekfürdői termálfürdőjében. Naponta mintegy hatvan vendégük, főleg SZTK-beutalt keresi fel a medencéket. A nyári hónapok vendégforgalma egyébként kiugró, de így is 1 millió forint éven te a ráfizetés. A karcagi kórház fiziko- thcrápiás rendelést alakított ki, ahol súlyfürdő, masszázs stb. segíti a betegek gyógyulását. Fotó: T. Z.

Nagypapa, két unokával

Nem szabványtörténet az övé, mint ahogyan ő sem afféle hétvégi nagyapó, akit szombatonként vagy vasárnap felkeresnek az unokák. Barackot nyom a fejükre, a műhelyben dolgozgat velük: együtt reszelnek, fűrészelnek, szegezik a deszkákat, metszik a rózsafákat. A szolnoki Danics Ferenc másféle ember, hiszen egysze- mélyben édesanya, édesapa, nagymama és nagyapa. Jobban mondva, igyekszik pótolni őket, ha már a sors ennyire kíméletlen lett hozzájuk. Pedig inkább törékeny, mint robosztus alkat, ahogyan csöndes öniróniával megjegyzi: zsákostul együtt hatvanhat kilogramm. Arcát, homlokát ezer picike barázda szabdalja, hajába ezüstös szálakat csempésztek az elsuhanó évtizedek. Egy híján hetvenéves, de hét éve még maga se hitte

volna, hogy idős korára ismét családfenntartó lesz. Hogyan történt mindez, erről szól írásunk.

1979. december 31. Danics Ferenc utolsó munkanapja. Diszpécserként dolgozott a Volánnál, szerette a többieket, ők is kedvelték: Feri bácsi, jöjjön vissza, ha majd unja magát! Szívesen ráállt volna a maradásra, de a felesége kérte: hagyd abba, papa! Legyél otthon, segíts nekem! Nagy a porta, nőnek az unokák, kell a krumpli, a zöldség, a gyümölcs. Hajlott a szóra, annál is inkább, mert élete párja már akkor is betegeskedett: a vérnyomása ra- koncátlankodott.

1981. július 23. Estefelé rosszul érezte magát a felesége: képtelen volt emelni a bal kezét, lábát. Gyorsan kórházba került, ahol agyér- görcsöt állapított meg a diagnózis. Hetek teltével kiengedték: örvendetesen javult. Olyannyira, hogy szilveszterkor már gyalog mentek el a Bercsényi utcából az Ady Endre útra a lányuk- hoz-vej ükhöz, a fiú unokákhoz. Üjév után mintha elvágták volna a javulást, egyre gyengült. A felesége már főzni sem bírt, neki kellett hát megtanulni az ételkészítés csínját-bínját. Neki, aki kezdetben azt sem tudta, mi a különbség a lábas meg a fazék között.

1984. július 21. Meghalt a felesége: eddig birkózott a betegséggel. Egyedül maradt a lakásban. Hétvégeken a lányáéknál ebédelt.

1984. november 28. Előző nap az ötvenéves vejének semmi baja nem volt: játszott a fiúkkal, tévét nézett, majd lefeküdtek. Reggel arra ébredt, borzasztóan fáj a feje, és a bal szemére nem

lát. A kórházban estére elveszítette az eszméletét, és másnapig élt. Ott maradt a lánya az akkor 11 éves Csabával és a 9 éves Sanyival. Hozzájuk húzódott.

1985. március 29. Sebészkés alá került ő is: úgy tűnik, a megpróbáltatások nem múltak el nyomtalanul, és a gyomorfekélyt már csak így lehetett gyógyítani. „Mellesleg” ezt követően újabb operáció, várt rá.

1985. május 7. Ha a baj kopogtat, csőstül érkezik a házhoz. Beteg lett a lánya is, és egy alapos orvosi vizsgálat kiderítette: rákos. Neki, az édesapának megmondták. Sürgősen műtőasztalra került, többé már nem dolgozott, de ezt követően otthon még megfőzött. De hajolni, mosni már nem bírt. Ezt a kisebbik fia, Sándor végezte helyette.

1986. április 12. Már a kórházban ápolták a lányát, ahol még terveket szőtt: jaj. csak akkorra hazajuthassak, mikorra iskolába mennek a gyerekek, mert nem szeretném rendetlenül elengedni őket a tavaszi szünet után. Másnap iparkodott látogatni, de már nem találta életben.

Iszonyatosan nehéz órák következtek. Jött az egyetlen fia ő mondta el a gyerekeknek a szomorú hírt: anyukátok nem jöhet, nem jön többé. Ettől fogva papával laktok együtt. Nem mondták, de ő érezte: iszbnyato- san megrázta őket a tragédia. Visszaesett a tanulmányi eredményük, sokasodtak a panaszok.

1987. augusztus 31. Csaba a 605-ös intézetben elsős szakközépiskolás, Sándor hetedikes. A nagyobbik autószerelő szeretne lenni, a kisebbik villanyszerelő. Együtt laknak a nagyapjukkal: Csaba takarít, Sándor mos. A papó naponta főz, vasal, néha még süt is. Gondolt arra: asszonyt hoz a házhoz, de azután lemondott erről. Annyi tiszteletet megérdemel a felesége, hogy őrizze az emlékét.

1988. február 15. Ami a

bizonyítványokat illeti: jobbak is lehettek volna, ezért nem is maradt el a fejmosás. Ügy tűnik, kerékvágásba rendeződnek a sorsok: a fiúk rendszeresen sportolnak, szóval lekötik magukat. Hétvégeken a fiánál-menyé- nél ebédelnek, olykor a menye is eljön hozzájuk, mert mitagadás, esetenként ráfér a női kéz a fiúlakta szobákra. Jól esik, hogy a Volánnál nem feledkeznek meg róluk: a lánya egykori munkatársai is fel-felkeresik őket.

Beszélgetésünk után a kapuig kísér. Még legalább tíz évet szeretne az élettől: szárnyra bocsátani a gyerekeket, szakmát adni a kezükbe. A lelkemre köti: ne csináljak afféle tragikus hőst belőle, mert ő tulajdonképpen csak egy egyszerű lélek. Egy barázdás arcú nagyapa, aki közel hetvenévesen két tizenéves ember- palántának napról napra az otthont, a családot jelenti. Ügy is mondhatnánk: mindent. D. Szabó Miklós