Szolnok Megyei Néplap, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-01 / 51. szám
1988. MÁRCIUS 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Magányos varjú a jégen Kocsó Gábor önálló estje Több szempontból sem mindennapi vállalkozásba fogott a Szigligeti Slzínház azzal, hogy a Szobaszínházban műsorára tűzte Magányos varjú a jégen címmel Kocsó Gábor estjét. Mindenek előtt azért, mert egy fiatal, pályakezdő — a Színművészeti Főiskolán 1986-ban végzett — színész számára adja meg ezzel a bemutatkozás, az igazi megmérettetés ilyenformán ritka lehetőségét. Az előadás rendhagyó voltát jelzi az is, hogy nem egy dráma színpadi adaptációját láthatjuk, hisz a rendező, Harsányt László a huszadik század húszas-harmincas éveinek legjelentősebb publicistája — és nem mellékesen költője —, Bálint György írásaiból állította össze a darabot. S mindebből nem irodalmi est, nem monodráma és nem emlékműsor, hanem egy vérbeli színpadi játék kerekedett. — Ez a színházi est Bálint György élettörténetéből kiindulva kíséri végig a „közíró”, a kivételes egyéniségű és személyiségű ember sorsát aki a „közvélemény nyugalmazott lelki- ismeretfurdalásaként” élt és alkotott — mondta a darabról a rendező. — Verseiből, írásaiból válogatva — korabeli kupiék felhasználásával — mutatja meg az összeállítás az író nézeteit, életfelfogását, amelynek minden egyes mozzanata egyben a mai emberekhez is szól: a fiatalokhoz, mert Bálint György tagadásai azonosak a mai fiatalok tagadásaival, és az idősebbekhez, mert benne a saját, vagy az apáik által átélt tapasztalatok mutatkoznak meg nemcsak az egyes történelmi szituációkra érvényesen, hanem általános összefüggéseiben. Hozzáteszem: fanyar, finom és szelíd humorral, iróniával mutatva be egy különlegesen érzékeny, európai látókörű ember kristálytiszta alakját. Első pillantásra talán úgy tűnik, hogy az előadás csak bizonyos rétegeknek szól, pedig erről szó sincs. A benne megfogalmazott gondolatok — azt is mondhatnám, hogy az összes elhangzó mondat — minden értelmes, fogékony emberhez szól. Kocsó Gábor színházi estjét — a premiert követően ebben a hónapban még két alkalommal, március 4-én és 5-én este láthatják a Sízobaszínházban.- b. j. - (Fotó: T. Z.) Dombóvárott áprilisban Úttörő filmesek találkozója A Magyar Úttörők Szövetsége, a Magyar Amatőr- film és Videó Szövetség a dombóvári Molnár György Általános Iskola közreműködésével ismét meghirdeti az Úttörő filmesek és videósok országos találkozóját. A seregszemlét április 15— 17. között a Molnár György Általános Iskolában rendezik meg.A találkozón azokat a videó- és amatőrfilmeket mutatják be, amelyeket általános iskolás korú gyermekek készítettek. s amelyek versenyen még nem szerepeltek. Az alkotások lehetnek normál 8 names, szuper 8 mm-es és 16 names filmek, illetve VHS-rend- szerű videófelvételek. A találkozóra az ifjú amatőr alkotók személyes részvételük nélkül is benevezhetik műveiket. A rendező szervek szakkörök nevezése esetén egy felnőttet és négy diákot látnak vendégül. Ha ennél többen kívánnak részt venni, számukra az ellátás önköltséges : gyerekeknek 250, felnőtteknek 450 forint. A beküldött filmeket szakmai zsűri bírálja el, és a legjobbakat díjazza. A nevezési határidő március 25, a filmek beküldésének határideje április 1. A nevezéseket a Molnár György Általános Iskola címére kell beküldeni: 7200 Dombóvár, Hunyadi tér 23. Bővebb felvilágosítást is itt lehet kérni levélben, vagy Szabó Györgyné ügyintézőtől a 74/66-934-es telefonszámon. Indiánt tolláról Különleges kiállítás Tatabányán „Indiánt tolláról” címmel különleges kiállítás nyílt vasárnap Tatabányán, a Komárom Megyei Munkásmozgalmi és Ipartörténeti Múzeum Felszabadulás téri épületében. A tárlaton a Dél-Amerikában élő indiánok használati tárgyai, ruhái, vallási, gyógyászati és a varázslattal kapcsolatos eszközei, valamint az ezernyi színben pompázó fejdí- szek és más, toliból készített díszítmények láthatók. Az egzotikus tárgyakat, eszközöket Boglár Lajos néprajzkutató gyűjtötte a brazíliai, venezuelai és mexikói indiánok között. A tárlat máius 22-ig tekinthető meg. A kiállításhoz kapcsolódva a múzeum a Komárom Megyei Művelődési Központtal közösen indián témájú előadássorozatot is szrvezett: neves szakemberek a Dél- és Észak-Ameri- kában élő indiánok történetéről, kultúrájáról: a nyári szünetben pedig felsőtagozatos diákoknak indián-tábort szerveznek a Vértesben. A mozigépgyűjtő Valamikor maga is mozigépész volt, ma már csak gyűjtője az öreg vetítő masináknak Kozma Benedek. A több mint 150 darabból álló filmvetítő gyűjtemény a kezdettől mutatja be a 8,16,36 mm-es gépek történetét. (MTI FOTO — E. Várkonyi Péter) A Társadalmi Szemlében Az egyházak korunkban A folyóirat szerkesztve közzéteszi azt az előadói beszédet, amelyet Németh Miklós, a Központi Bizotfság titkára mondott a testület 1987. december 8-i ülésén a népgazdaság 1988. évi tervéről. Napjainkban, amikor a hidegháború lényegében megszűnt, hiszen árun kívül tőke, technika, know-how, hitelek és munkaerő áramlanak Nyugat és Kelet között —, joggal felvethető a kérdés: milyen rendszerre építhető fel a világ, s ezen belül Európa egyensúlya a kölcsönös elrettentés helyett? A kölcsönös érdekek egyensúlyának kialakításában és megerősítésében a gazdaságnak kell vezető szerepet játszania. Bognár József akadémikus azt vizsgálja, hogyan hat a keletnyugati gazdasági együttműködés a szocialista, a tőkés, illetve a fejlődő országokra. Nemcsak hazánkban, hanem a szocializmust építő országokban általánosságban megfigyelhető tapasztalati tény a vallásosság fennmaradása. Az eddigi tapasztalatok arra mutatnak, hogy a vallás fennmaradása a szocializmust építő országokban önálló, saját társadalmi alapokkal is rendelkező folyamat. Poór József áttekinti az egyházak tömegbe- folvásában, tanításaiban és gyakorlati tevékenységében lejátszódó átalakulásokat. Milyen legyen a vállalat és az állam szerepe az ipari szerkezetváltásban ? Miképpen kell végrehajtani az ipari fejlesztést, valamint a visszafejlesztést a vállalatoknál, hogyan szükséges befolyásolni azokat az állami irányító szerveknél? Ezekre és számos egyéb fontos kérdésre keresték a választ a szerkesztőség kerek- asztal-beszélgetésén a szakemberek. Ha elég a közepes Mennyit tanul ma a diák? Tegyél próbát környezetedben, kedves olvasó, traktáld meg a címként szereplő kérdéssel ismerőseidet, rokonaidat, és minden bizonnyal azt fogod tapasztalni: a megkérdezettek zöme habozás nélkül rávágja, hogy semmit sem tanulnak manapság a diákok, vagy csak nagyon keveset. A felnőttek egyik tábora nemcsak az ifjúság általános viselkedési kultúrájával elégedetlen, hanem a munkához, ezen belül a tanuláshoz fűződő viszonyával is. Mindennapos panasz az oktatási intézmények háza táján éppúgy, mint a szülői házban, hogy az iskolás gyerekek, fiatalok félvállról veszik a tanulást, a munkát; nincsen becsülete körükben az erőfeszítésnek, a szorgalomnak. Mielőtt állást foglalnánk ebben a kérdésben, és esetleg beállnánk a füstölgők sorai közé, el kell mondani azt is, hogy nem kevés azoknak a száma sem, akik meg a fiatalok veszélyes mérvű túlterheléséről beszélnek- cikkeznek. Régi nóta egyébként a tanulóifjúság szellemi túlterhelése miatti panasz, bármennyire hihetetlenül hangzik, több évszázada vajúdó kérdés ez. Már a Mária Terézia uralkodása idején kibocsátott nevezetes Ratio Educationisból is ki- hallatszik a túlméretezett tananyag bírálata, és benne van az intés a nevelőkhöz a tanulók teherbírásának figyelembevételére. Azóta örökzöld ez a téma, történelmi változásairól akár tudományos monográfiát is írhatnának a neveléstörténet kutatói. Bármelyik tábor szónoklataiba hallgat bele az ember, egykettőre kitetszik a magabiztosan hangoztatott vélemények legfőbb hibája, a tudniillik, hogy képviselőik nézőpontjából teljesen egységes társadalmi rétegnek mutatkozik az ifjúság. Pedig hát nem az. Pedagógusok egybehangzó megállapítása szerint a diákság egyik fele egyszerűen nem hagyja magát túlterhelni, a szellemi javakkal megtömött zsákot nem veszi a vállára. Olyanok ezek a tanulók, mind a betö- retlen csikó. Amíg az egyik diák délutánonként szakkörökre és különórákra jár, és otthon éjfélig tanul minden áldott nap, addig a másiknak tétlenséggel, ,lötyögőssel” telik el az egész napja. Bezzeg régen, akkor sokkal többet és szorgalmasabban tanultak a gyerekek, mint most — hajtogatják az idősebb nemzedék képviselői, de újabban hallik már a harmincöt-negyven évesektől is, hogy saját diákkoruk tapasztalataival összevetve kevésnek tartják gyerekeik tanulásra fordított idejét. Az persze igaz, hogy régen sok minden másképpen történt, mint ma, de hát akkoriban az ismeretszerzésre csupán egyetlen mód nyílott: a tankönyvekből való tanulás. Ma az információszerzésnek bárki számára több útja is van, gondoljunk csak a rádió, a televízió, a video kiapadhatatlan lehetőségeire. Még régebben pedig, például két-háromszáz évvel ezelőtt, az apák nemzedékénél is jóval több időt fordítottak tanulásra diákok. A mai ember nem akarja elhinni, hogy a XVII—XVIII. századi kollégiumokban — idehaza és külföldön is — télen hajnali négy, nyáron három órakor elhangzott az ébresztő, és öt, illetve négy órakor már a tanítás is megkezdődött S tartott munkanap este kilencig. Az persze történelmi párhuzamok nélkül is elfogadható megfigyelés, hogy a mi fiaink-lányaink nem kis része keveset tanul. Bizonyos kortárscsoportotohoz tartozók körében ma nem sikk tanulni, és az innen származó nézetek gyorsan fertőznek az iskolában. Azt a diákot ugyanis, aki szorgalmas, kiváltképpen pedig, ha kitűnően teljesít, sok helyütt lenézik a társai, nemegyszer szinte kivetik maguk közül. Pedagógusok gyakori panasza, hogy tanítványaik jelentős része megelégszik a kettes-hármas felelettel, nem vágyik, nem tör ennél többre, hiába az intelem. Egy szociológiai adatgyűjtés során 410 megkérdezett gimnazista közül 207-en választották azt, hogy mindösz- sze egy órát — vagy még ennél is kevesebbet — tanulnak otthon naponta. Szombaton és vasárnap pedig semmit sem. Másfél órát 140-en írtak a kérdőívre, és csak a maradék 63 tanuló fordít saját bevallása szerint napi két órát vagy ennél többet otthoni tanulásra. Elgondolkodtató és aggasztó adatok ezek, még akkor is, ha csak szűk körre kiterjedő felmérés szolgáltatta őket. Egy országos reprezentatív vizsgálat némileg talán módosítaná a képet, bár a végkövetkeztetés — úgy gondolom — akkor sem lenne más. Vagyis gyermekeink meglehetősen kevés időt szánnak a hagyományos tanulási tevékenységre, ennélfogva a túlterhelés nem úgy jelentkezik, és nem olyan mérvű, mint ahogy azt sokan gondolják. Hogy lesz-e javulás? Talán majd az új gazdasági helyzet követelményei erőteljesebben kisugároznak a tanulóifjúság szemléletére, mint az eddigi tanári és szülői ráhatások. P. K. I. Röstellkediink Az asszonyon rövid irhabunda volt, puhabőrű csizma. A férfi vékony, fémkeretes szemüvege mögül nézett rám. Halkan szólítottak meg, óvatosan, fölkészülve az azonnali visszautasításra is. Ha nemet mondok, akkor sem emelték volna föl a hangjukat. Látszott, csak egyszer mondják el, amit akarnak, még egyszer már nem vállalják a megalázkodást. — Eladnánk egy szőttes térítőt. Kétszáz forintért. Érdekli? A füles utazótáska, amiből a terítő sarkát előhúzták, se új, se régi nem volt. Látszott, hogy gazdái használják, ennek a táskának dolga van. Hárman álltuk körül, kicsit összehajoltunk, mintha valami titkos dolgot művelnénk. Körülöttünk jöttek-mentek az emberek, de mintha titkos jeladásra, egyszerre csak ketten is megálltak mellettünk. — Mi van eladó? — kérdezte a fekete bajszos férfi. Kezeit nem vette ki a modern, vállbán ugyancsak bőséges dzseki zsebeiből. — Semmi — riadt meg a középkorú asszony. — Igazán semmi. — Beszélgetünk — mondtam én leleményesen. A barnabőrű férfi, meg a társa ugyan arrébb mentek, de azért szemmel tartottak bennünket. — Onnan való— feszítette állát egy irányba sokat mondóan a szemüveges férfi. Tudtam, honnan való. Nem mondtuk ki. Ahogy egymásra néztünk megint — addig a szőttest mustráltuk —, az ő szemükben is, az enyémben is ott volt a kicsi köd. — Megveszem — mondtam, pedig meg nem is nézhettem igazán a térítőt. Tetszett nekem a szürke vászon, a piros csíkjaival. — Menjünk innen — suttogta az asszony. — Figyelnek bennünket azok. — Jó mondtam, mintha egy titkos, tiltott akció szereplője lennék. Arrébb mentünk. Már nemigen néztünk egymásra. Zavarban voltunk. Előkotortam a pénztárcámat. Nem voltam fölkészülve ilyesfajta vásárlásra, de azért kivettem a két százast és átnyújtottam. A férfi vette el, gyorsan a zsebébe rejtette. — Nagyon köszönöm, köszönjük. Most sem néztünk egymásra. — Mérnök vagyok egy városban — kezdte hirtelen a férfi — és tudja, ez nagyon kínos nekünk. Sose jártunk még itt, de el akartunk jönni. Annyit hallottunk már Budapestről, Debrecenről — ott majd visszafelé állunk meg. Látni akartuk. Csak, tudja, nincs pénzünk, s rokonunk se, akinél megszállhatnánk, ehetnénk. Már egy kis utca sarkán álltunk, én a kabátom alá dugtam a térítőt. — Van egy szép tálasunk, a Páll- műhelyből. Apámé volt — babrált az asszony az utazótáskán. — Háromszáz forintért odaadnám. Megveszi? Az arca már piros volt, a férje háromszor is igazított a szemüvegén. Úgy éreztem magam, mint aki megoldhatatlan helyzetbe keveredik. Tudtam, hogy a pénzt nem adhatom csak úgy oda. El kell vennem a tálast. Én adnám a pénzt, ők nem fogadhatják el, én föl sem kínálhatom. Ezek még a régi erkölcsök. A segítségnek ára van. Röstellkedve cselekedtek a kezeink. Az asszonyé még megsimította a tálast, én a pénzt rakosgattam egyik markomból a másikba. Nem kérdezhettem meg, hogy kicsodák valójában. Ismeretlenségük még tőlem is megvédte őket. Úgy tettünk, mintha segítettünk volna egymáson, mintha becsületes üzletet kötöttünk volna. Értettük egymás szavát, magyarul beszéltünk. Más körülmények között ez a terítő, ez a tálas ajándék és örül, aki adja, örül, aki kapja. De most nem. Szükség volt a segítségemre. Röstell- tem a segítségemet. Hortobágyi Zoltán Szerdán este a Szobaszínházban
