Szolnok Megyei Néplap, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-05 / 55. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1988. MÁRCIUS 5. ScLcruiJIpaJtí 'lejjijTuct ft beismerés joga Egyszenzációjú ország vagyunk, de hát ezt mindenki tudja. Ha történik valami, valami nem szokványos, egyszerre tele lesz vele a rádió, a televízió, az összes újság. Riportokban, interjúkban, jegyzetekben, glosszákban — és még ki tudja hány féle műfajban — elemzik, részletezik, magyarázzák, minősítik azt. Kis ország vagyunk, kevés szenzációval. A mostani „esemény” az egyetemi fölvételik rendjének megváltoztatása. Volt egy hagyományos, megszokott módszer, amelynek tudója volt tanár és diák egyaránt. A Művelődési Minisztériumban úgy döntöttek, hogy ezt megváltoztatják. Igaz, az érintettekkel erről szót nem váltottak. Az esetben nem ez volt a szenzáció, hanem az, hogy Köpeczi Béla miniszter a televízió kamerája előtt visszavonta a korábban hozott döntést. Rossz, hogy ez még szenzáció, de nagyon jó szenzáció! Mert nem volt szokásban — eddig — az, hogy azok a kisebb és nagyabb hatáskörű intézmények, amelyek bizony hibáztak néhányszor; nyíltan, kertelés nélkül bevallják tévedésüket. (Utólag, évek múltán, akkor is „szőrmentén”, személytelenül már sokkal inkább). A minisztérium rossz utasítást adott ki, amit a közkatonák — éppen a köz érdekében — megvétóztak. Sikerrel! A miniszter pedig odaült a kamera elé és mindezt őszintén tálalva elmondta: igen, a túlságosan nagy ellenállás késztette őket a döntés fölül vizsgálatára és megváltoztatására. Rájöttek, hogy meg kell hagyni a régi, megszokott és hosszú esztendők óta bevált rendet. Mert — végül is — az a jó. Kár, hogy ez szenzáció és nem mindennapos dolog. A világ nem működik hibátlanul, de nem kell hibásan működnie, ha ezt fölismerik. A Művelődési Minisztérium visszakozását csak kevesen fogadták úgy, ahogyan kell, Igaz, ebbéli gyakorlatunk még nemigen van. Rosszat akartak volna? Botorság volna ilyet vélníi. Kigondoltak valamit, vitatkoztak rajta, jónak képzelték. Nem kívántak senkit hátrányba hozni, megoldhatatlan feladat elé állítani. Végezték a dolgukat, meg akartak változtatni egy régi szokást, úgy vélték, egy új rend jobb volna a réginél. Tévedtek! De vállalták a tévedésüket! A miniszter is vállalta ebből a maga részét; ország-világ előtt. Kész. Ennyi volna az egész. Ennyi volna az egész? Nem egészen. Mert a régóta közhíreit „beszéljünk nyíltan, tárjuk föl őszintén az igazságot, vállaljuk a döntés felelősségét” típusú már- már szlogenek írott malaszttá válnak, ha nem igazolják azokat valós példák. íme egy, ha még olyan szenzációnak ható is. A sokféle és sokhangú párbeszédet so- ványította monológgá egy-egy ilyen elmaradt beismerés. A rosszat éppúgy a bőrén érzi az ember, mint a jót. Saját tévedéseit bevallva-bevallatlanul ki-ki tudja. A kisemberre rázordít levelében a hivatal elmaradt befizetésók, elfelejtett kötelezettségek miatt, sorolva megannyi félelmetes büntetést is. De a „cég”, a cég az „úgy tűnik” tévedhetetlen. Szóval, a tévedés joga mindenkié, de a tévedés beismerésének kötelessége még korántsem méretik ezzel a mércével. Itt van mindjárt például, hogy ne csak főhivatalokról beszéljünk, a szolnoki men- zás kisiskolások ügye. A térítési díjak emelését az erre hivatott szervezet — finoman szólva — rosszul számította ki. így azután a szülőknek többet kellett fizetniük, mint azt egy rendelet meghatározta. Mentek tehát a városi tanács illetékeséhez, aki panaszukat jogosnak tartotta és utasította a pénzt jogtalanul beszedőket, hogy tévedésüket áprilisig tegyék jóvá. Mindez azonban nem került volna nyilvánosan tisztázásra, ha a Néplapot is föl nem keresi néhány szülő, Pedig fordítva kellett volna ennek lennie: az illetékes kereshette volna az újságot. Két és félszáz embert ért sérelem e forintban szegény időkben, s igazán emberi lett volna, ha valaki nyilvánosan is elnézést kér ezért a tévedésért. Mindez nem történt meg. Hiába, a reflexek. A nagyabbtól haladjunk tovább a kisebb felé. Japán példa. Nem csak azért, mert a japán ember alacsonyabb az európainál, hanem azért, mert amennyivel kisebb, any- nyival udvariasabb is. Ahogy én emlékszem egy korábbi olvasmányomra, abban azt merészelte valaki leírni, hogy a japán vonatok percre pontosak. Amennyiben mégis késnének, úgy mindenféle hercehurca nélkül, a már megfizetett jegy árából visszatérítenek. A mi vasútunk azonban félnapos késéseknél sem mozgatja a füle botját, sőt, ha netán valaki pót jegyet vájt az első osztályra, de azon természetesen nincs hely, akkor legföljebb magában káromkodhat! Pénzt ugyan nem lát. Különben is, csak az indulási állomáson tehet észrevételt, ahhoz pedig vissza kéne utaznia. (Pedig minden állomás a magyar vasút kezében van!) A vonatok késését, a dugig telt első osztályt, a csigamód döcögő gyorsvonatot az államvasutak éppen olyan jól ismeri, mint kuncsaftjai. De úgy tesz mintha másként volta. Hiába kötünk szerződést vele jegyvásárláskor, ha a vállalt föltételeket nem teljesíti, akkor egyszerűen fütyül ránk. Végül a legkisebb, személyes, de már- már jelenség értékű dolog. Négyféle hetilapot járatok. Járatnék. Mert a kihordó hol hozza, hol meg nem. Én telefonálok a „központba”, erre kihozzák az egy hete még friss lapokat. Hogy én már közben — természetesen — megvásároltam azokat? Hogy a posta pénzhez jutott, de nem vagy csak késve teljesített? Nos, önként nem fog fizetni, az egyszer bizonyos. Hiába írtam ki a postaládámra, mi az, amire előfizettem, az én ismeretlen kihordóm fütyül erre. A posta rettenthetetlen mechanizmusában még porszemként sem szerepel a táskában maradt Rakétám, Magyar- országom. Senkit nem zavar. Senkit nem késztet megfelelő cselekvésre. Szépen leballagtunk a probléma-piramis aljára. „Filléres” gondjaink építették azt. És akkor jön egy miniszter. Azt teszi, amit kell. Emberségesen, és nem hivatal módjára. Most már csak azt kell kivárnunk, amíg mindenki leballag a maga piramisán...? A beismerés joga mindenkié. Traktoros lányok Geszti Mária a fotelben hátradőlve sorolja: — Négy testvérem született, az apám cseléd volt, én meg summás, hathónapos mezei munkás lettem, így mint dolgozó fiatal örömmel jelentkeztem traktorosnak a negyvenes évek végén a gépállomásra. Hogyne mentem volna, amikor korábban mi nők legfeljebb varrógépet hajthattunk Szabó Gyula volt a kunhe- gyesi gépállomáson a főgépész, és a felvételem után segédvezető lettem. Utána traktorosiskolába küldtek Kenderesre, ezt követően pedig Kecskeméten a tehergépkocsi-vezetői tanfolyamot is eredményesen elvégeztem, A munka a párja — Milyen volt az első gépe? — Kormos, majd gumikerekű Hoffer. Ezekre a típusokra még semmilyen fülkét nem raktak, így pufajkát, nagy sapkát, bélelt kesztyűt is kaptunk télire, — Az ülés? — Mivel hajlított vaslemezből készült, rázott kegyetlenül. Csillapítani a remegést, az ülésre kis szalmával tömött párnafáiét raktunk. Nem beszélve arról, hogy sűrűn kellett ezeket a masinákat olajozni, úgyhogy olykor araboknak tűntünk. — A neve után ítélve nem ment férjhez. — Néha mondták is; ennek a Marinak a traktor, meg a munka a párja, mert olyat nem tudtak mondani, amire ne mozdultam, volna. Most a keresztlányoméknál lakom. A nyugdíjam 4 ezer 292 forint, és bármilyen hihetetlen, tizenkilenc évig ültem a vasparipákon. Kikísér, látszik rajta, nehezen mozog. Keze, lába alig engedelmeskedik. — Kifáztam, kihűltem a tizenkilenc esztendő után. Tavalyelőtt még futottam is, ha kellett, de most már az ízületeim még az időváltozást is jelzik, noha még a hatvanhármat sem töltöttem be. Kocsis Mihályné viszont még nagyon jól bírja magát. Igaz, kevesebbet zötykölődött A Szikra Nyomdában készül a Néplap A huszonnégy NDK gyártmányú RONDOSET ofszet nyomógép közül általában 22 dolgozik, a másik kettőt karbantartják A Népszabadság és Népszava kinyomtatása után készül a Szolnok Megyei Néplap. A 75 ezres példányszámot kb. 2 óra alatt nyomják ki A lapfeldolgozó teremben (expedíciói terem) svájci FERAG gépsorokkal dolgoznak A Szikrában a napilapok közül a Népszabadságot és a Népszavát napi 1 millió példányban, a Vasárnapi Híreket 320 ezer példányban, a Rádió- és TV-újságot heti 1 millió 200 ezer példányban állítják elő. Ezenkívül szak- szervezeti lapokat, folyóiratokat, könyveket is készítenek. És most átmenetileg a budapesti Szikra Lapnyomda „C” üzemében nyomják a Szolnok Megyei Néplapot, amíg a szolnoki ofszet nyomógépet felújítják. A diszpécserközpontban a lap kiszállítását irányítják monitorok segítségével. Fotó: Nagy Zsolt a Hofferok kormánya mögött. — Anyám ’47-ben meghalt, én az elemi iskoláim befejezése után törekeslány lettem a cséplésnél, rizsaratásra jártam, kapálni mentem. Kilencszázötvenben kezdtek agitálni: gyere traktorosnak. Október 6-án adtam be a derekam: gyakornok lett;, n, majd esztendő teltével Berettyóújfaluba kerültem iskolába. — A kereset? — A teljesítménytől függően havi 600—800 forint között mozgott, ami az akkori viszonyok között nagyon szép summának számított. Hetente fizettek, mégpedig nálunk mindig vasárnap. Ekkor nyolcra kellett menni, de ez mindig várva várt séta volt, mert pénz járt érte. Meg őszinte értékelés is, a brigádvezető fe- héren-feketén ránk olvasta — akár férfi volt az illető, akár nő — hogyan dolgozott, miképpen teljesített az előző héten. Arcukra fagyott az eső — Könnyű kenyér volt? —• Nagyon nehéz, de gyönyörű, mert velünk nőkkel sem kivételeztek. Bizony, sokszor ráfagyott az arcunkra az eső, de mentünk, mert kellett az új, a jó forint. Emlékszem, egy hold föld kiszántásáért 1952 után 0,2 munkaegységet is osztottak nekünk. Napi öt-hat holdat bírtunk kiszántani ezért a fizetségen kívül pluszban egy munkaegység is járt. Hármasekét hűzott a Hoffer, és a mélyszántás 22—26 centiig hasított. Sokszor éjjel a sötétben is kijöttek titokban utánunk, ellenőrizni a barázdát: mérni, megvan-e az előírt mélység. — A férje? — Jaj, ez érdekes eset volt! Az egyik május elsején felvonultunk volna, de a gépem megmakacsolta magát, sehogy sem akart indulni, ö is a gépállomásnál dolgozott, és segített megreperálni a masinát. Így kezdődött a közös életünk. — Hallottam, a televízióban is szerepelt. — 1983-ban Pécs mellett, Egerágon női traktoros-találkozót rendeztek. Tolnától Baranyáig összejöttünk vagy kétszázan. Rezesbanda fogadott bennünket, és az udvaron. álldogált egy gumikerekű Hoffer is, amelyre rá lehetett ülni. Sokan meglovagoltuk, mert ugye hiába hozza már a postás a fizetést, a nosztalgia elkíséri az embert élete végéig . . . Azért akkoriban nem volt egyszerű megküzdeni az előítéletekkel egy tizen- vagy huszonéves fiatal lánynak. Elvégre olyan szakmára adta a fejét, ami addig a férfiak kiváltsága volt. A tisza- várkonyi Gergelyfi Mihály- né, született Zablánszki Ilona így indokolja választását. — Szolgáló lehettem volna, dolgoztam is így három hónapot, de a gazdám még éjjel is felkeltett. Eredj, Ica, hozz egy pohár vizet! Ez bizony nehezemre esett, így kilencven nap alatt kitelt. Amikor a negyvenes évek végén Szajoiban is megalakult a gépállomás, oda jelentkeztem. — Mit mondtak otthon? — Nem örültek: sokat kaptam érte apámtól, anyámtól, de a rokonoktól is. Elment az eszed? Rendes lány nem megy oda! Szóval megszóltak, de ez is, mint minden csoda, három napig tartott. Különösen amikor hoztam a pénzt, mert akkoriban megfizették ezt a nehéz munkát. Ellentmondásos kor gyermekei — Meddig bírta? — Két év után le kellett szállnom a gépről, ezt diktálta az egészségem. De ma is azt mondom, ha ez nincs, én talán onnan kerülök nyugdíjba. Igaz, éjjel sokszor féltem az irdatlan pusztákon a sötét határban. Olykor egy hétig se jöttünk haza, fabódéban laktunk, valamelyik dűlő végén. Ráadásul ezek mindössze akkora alkotmányok voltak, hogy csak egy ember férhetett el bennük pihenni, miközben a másik a barázdákat hasította. Feke Lajosné Szaszkó Erzsébet tulajdonképpen egyik rokonának köszönhette, hogy tizenhét évesen, 1948-ban traktoros lehetett. — Mi kisújiak voltunk és az egyik nagynéném Túrko- vén lakott. A traktorosiskola is ott volt, de kubikos apám nem akart engedni. Hadd csak, majd én ránézek, nyugtatgatta a nagynéném. Ügy is volt, majd három hónap tanulás után itthon, Kisújszálláson, egy rutinpályán gyakoroltunk, azután ’50 tavaszán ki a határba! — Volt kitől tanulni? — Igen, az öreg Da-ku János bácsitól, aki már az uradalomban is gépész volt, és ha a vasparipám olykor megmakacsolta magát, ő mindig tudta, milyen „orvosság” dukál neki. — Amikor kifagytak a munkákból? — Attól kezdve tavaszig a műhelyben javítottuk a gépeket, kisebb-nagyobb karbantartásokat végeztünk. — Mondják, hirtelen megszakadt sikeres traktoros élete. — Megismerkedtem a későbbi férjemmel, és választanom kellett: vagy a traktor. vagy az ember. Én ő- mellette döntöttem, így leszálltam a nyeregből, fjedig jól kerestem: heti kétszáz— kétszáztíz forintot. — Nyugdíj? — Nincs, korábban a fiamat neveltem és most is van két neveltlányom, de nyugdíjam egy fillér se. Ügy látszik, ez nem olyan munka, amiért, ha már mozogni sem bírok, elismerés járna ... Traktoroslányok. Egy ellentmondásos kor gyermekei, akiket az utóbbi időben ugyancsak elfelejtett idegesen vibráló, rohanó világunk. Ennek egyik oka bizonyára az, hogy azóta megszűntek a gépállomások, még a gépjavító-állomások is. így többnyire szövetkezetekből, gyárakból mentek nyugdíjba. Igaz, időközben arra is rájöttünk: egyenjogúság ide, lehetőség oda, azért bányásznak, traktorosnak, ma már nem válogatnak a szebbik nemből. Elfelejtették őket? ök voltak az elsők, és úgy tűnik, az utolsók is. Büszkék hajdani merészségükre, tetteikre, s döntéseiket ma is vállalják. Iskolai végzettségüket bizonyító okleveleiket ma már sárgára festették a múló évek, és most amikor a téeszek, termelőszövetkezetek alapításának negyvenedik évfordulójához érkezünk. talán nem lenne érdektelen őket is felkeresni. Köszönteni, esetleg elhívni valamilyen helyi vagy megyei ünnepségre, történelemidézésre. Mert az évek könyörtelenül rohannak; elviszik az emlékeket, embereket, nem kímélve a traktoroslányok egykori seregét sem... D. Szabó Miklós
