Szolnok Megyei Néplap, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-02 / 52. szám
1988. MÁRCIUS 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 IA tévé képernyője előtt E hasábokon már több ízben szóltam elismeréssel olyan műsorokról, kezdeményezésekről, amelyeket az 1988-as esztendő hozta nekünk, illetve az az igyekezet szülte őket, amely szorultabb, főleg anyagiakban szorultabb helyzetében arra sarkallja a televíziót, hogy friss tartalmú, élénk szellemiségű, közéleti töltésű programokkal .kárpótolja” a nézőt a tán látványosabb, de költségesebb műsorok meg- ritkulásáért. Persze, ha jól meggondoljuk, lényegében nem is holmi .kárpótlásról” van itt szó, inkább annak határozottabb felismeréséről, hogy sűrű feszültségeket termelő gazdasági és társadalmi helyzetünkben a televíziónak erőteljesebben kell részt vállalnia közös gondjaink, problémáink feltárásában, tisztázásában és talán enyhítésében is. Hazai tükör Az említett szándék hívta életre nyilvánvalóan a csütörtök esténként jelentkező, kéthetenként jelentkező Hazai tükröt is, amely a múlt héten már harmadszor mutatkozott be, s nyilvánvalóan ez a törekvés érvényesül mostanában még az olyan kulturális hetilap tartalmában is, mint a Stúdió ’88, amely szorgalmasan szegődik egy-egy izgalmas, közéletien kulturális probléma nyomába, szakítván némileg még hagyományos szemléletével és szerkezetével is; kulturális körkép helyett gondos látleletet készítvén egy-egy nyugtalanító, megoldásra váró problémáról. Ahogyan legutóbb Baló György is tette a tőle már megszokott, okosan makacs módon, keresvén és kutatván a választ, konkrét eseteket sorakoztatva fel a kultúra és a gazdaság bizonyos ellentmondásaira, illetve meredeken összefüggő kérdéseire. De hasonló húrokat pengetett ennek előtte Érdi Sándor is, aiki hetilapjában például olyan zenei társulásról adott számot, amely újabban fejébe vette, hogy mindenképp változatát a komoly zene jelenlegi mostoha állapotán, már ami a művészet és a közönség viszonyát illeti, s már ami egyáltalán összefügg a kortárs zene mai jobb megbecsülésével. Az Érdi Sándor irányította Stúdióra soha sem lehetett azt mondani, hogy nem a kultúra ügyéért érzett felelősséggel szól. Most azonban különös érzékenységet tanúsít a művészi közélet olykor nyomasztó gondjai iránt, s ami jóleső érzést válthat ki: a feszültségek feloldásán is gondolkodik hangosan, józan mérséklettel, de nem bélén yugvóan a tehetetlenségbe. Hasonló szellem hatja át a Hazai tükröt is, csak épp ennek tárgya nem csupán a kultúra, hanem az élet a maga teljességében. Ez a csütörtök esti magazin, amelynek olyan elődje van, mint a sajnálatosan korán „kimúlt” nagy sikerű Hétvége, programszerűen vállalja a szó- banforgó közéletiséget. „Legyen nyitott, közéleti, a kornak megfelelő, a kihívásokra válaszoló, szellemes és könnyed, tartalmas és elgondolkodtató, szórakoztató és lebilincselő...” — hangzott el az első bemutatkozáskor a hitvallásos nyilatkozat. A legutóbbi adását látva azonban mintha túlságosan nagy igényűnek tűnnék az eredeti célkitűzés, a megvalósítás ugyanis ezúttal alaposan elmaradt a szándékoktól. Arról nem is szólva, hogy országos tükör kíván lenni ez a hazai körkép, de ahogy tapasztalhattuk, ez a szándék is egyelőre a kinyilatkoztatás erejéig igaz. A gyermekek túlterheltségéről, az iskolába járó tizenévesek. szociális problémáiról készült több órás beszámolóban ugyanis egy-két soványka riport jelezte csupán, hogy az ország nemcsak a fővárosból áll; a műsorban inkább a stúdió és egy belvárosi általános iskola élt a maga helyszíneivel és meghívott, megszólaltatott szakembereivel, akik — gondolok itt akár a főorvosra, akár a szociológusra (manapság szinte divat mór megszólaltatni egy-egy társadalomismereti szakembert, mert talán egyesek azt hiszik, ettől növekedhet egy riportmű- sor tartalmi színvonala is) — nem is tudtak igazán újat mondani, sem új összefüggésekre rávilágítani. Némi csalódást akozott tehát ez a többre hivatott, de ezúttal kissé szürkére sikerült magazin, amelyet nem tudott színessé tenni sem az indító, bakikat csokorba kötő képi vidámság (hányszor láthattuk már ezeket a képeket, a fenékre huppanó műkorcsolyázókat, vagy az állón vágott bírót a ringben), sem az úgynevezett Napraforgó játék, amely valahogy nem is illett a komoly tanár urak szerepéhez. Ha valamit azonban mégis megjegyezhettünk ebből a Hazai tükörből, az egy rendkívül szemléletes kifejezés, annak jellemzésére, hogy manapság a szülők és a gyerekek kapcsolata milyen sajátosan alakul, azaz Olykor milyen minimálisra zsugorodik. Hogy sok esetben a papát a telefon, a mamát a hűtőszekrény helyettesíti, azaz igazi emberi kapcsolatok helyébe a rideg tárgyak lépnek. A munkában elmerülő édesapa dróton érintkezik otthon tartózkodó gyermekével, s az ugyancsak elfoglalt anyát az élelmiszereket tároló frddzsider pótolja „szükség esetén”. Telefonpapa — fridzsidermama! — milyen elidegenítő még pusztán leírva is. A tisztes szándékot és az odaadó igyekezetét persze nem vitathatjuk el még ettől a statisztikai adatokkal jócskán megterhelt, érdeklődési körében földrajzilag igen leszűkült, s a jelenségeket inkább csak a felszínen borzölgaitó adástól sem, amelyet a Feyér Zoltán és Sági Ágnes műsorvezetőkettős igyekezett elterelgetni a maga útján. Műsornak műsor volt ez a Hazai tükör, de hiányzott belőle valahol az élet elevensége, Legközelebb talán majd jobban sikerül, mert a Hazai tükör életre való program a képernyőn. Röviden Mit rejthet még a múltunk, és mennyi még a felfedezni való hazai irodalmunkban? Ezek a kérdések vetődhettek fel, erősödhettek meg bennünk péntek este a Keszi Imre regényéből készült Szántó Erika-film, az Elysium láttán. A magyar holocaustról szóló regényből Szántó Erika szép filmet csinált, megindítóan emberit. Abban az értelemben, ahogy a költő Illyés is vallotta: aki szépen kimondja, feloldja a rettenetét. Az Elysium nem a borzalmak filmje, hanem a finom megfigyelések, a mély érzelmek kifejezése a képek nyelvén, torokszorongató tanulságokkal a legvégén, mert a film meg tudta éreztetni velünk szépségével egyetemben azt a szörnyűséget is, amelyet az üldözött zsidóságnak a fasizmus poklában át kellett élnie. Ha átélte, illetve túlélte. Csak megjegyzem, Keszi Imréről keveset hallani, sőt mi több: semmit. Az ő sorsa, úgy tűnik, a tragikus elhallgatás. Eddig legalábbis így volt. Ezzel a filmmel a televízió ezt a méltatlan csendet is megtörte. Az pedig külön nyereség, hogy Keszi Imre televíziós ügyvédjének nemes szándékokkal olyan írótárs szegődött, mint Sükösd Mihály, aki nekünk is segített a dolgok mélyebb eligazodásában. Valkó Mihály Arcképek kettős keretben Csak annyi törtónt, hogy a fotós tudta, mit akar Néprajzi gyújtópályázat Eredményhirdetés októberben A megyei tanács művelődési osztálya, a Hazafias Népfront megyei bizottsága és a Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága ebben az évben is meghirdette a hagyományos megyei néprajzi és nyelvi gyűjtőpályázatot, melynek díjait 1988 októberében, a múzeumi és műemléki hónap keretében adják át a legszínvonalasabb dolgozatok készítőinek. A személy-, állat- és földrajzi nevekre, a hagyományos paraszti földművelésre és állattenyésztésre, a népi táplálkozásra, a népi kisiparokra, a lakáskultúrára, a népviseletre, az egy-egy település ünnepi szokásaira, az emberélet fordulóihoz kötődő népszokásokra, a hiedelmekre, babonákra, a gyermekjátékokra, népzenére és társadalomnéprajzi vizsgálatokra vonatkozó gyűjtések mellett fotókkal is részt lehet venni a pályázaton, amely jeligés, s melynek beküldési határideje szeptember 20-a. A pályázatot három kategóriában — felnőtt, ifjúsági és csoportos —, valamint szakköri tagozatban hirdették meg. A dolgozatokat két példányban kell beküldeni — lezárt borítékban mellékelve a pályázó nevét, címét, foglalkozását és munkahelyét — a Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága címére: Szolnok, Pf. 128. 5000. A borítékra írják rá: Néprajzi pályázat. Fontos tudnivaló, hogy a pályázaton — a hagyományokhoz hűen — nem lehet részt venni már nyomtatásban megjelent dolgozattal, illetve a múzeumokban és a néprajzi intézményekben dolgozó szakembereknek. Rendezvények egy hónapon át Jubilál a karcagi zeneiskola A Karcagi Állami Zeneiskola március hónapban ünnepli fennállásának 40. évfordulóját. Az egy hónapot átfogó eseménysorozat nyilvános iskolai fúvósverseny- nyel pénteken délután öt órakor a Déryné Művelődési Központ hangversenytermében kezdődik. A jubileumi ünnepséget március 10-én délelőtt 10 órától rendezik meg a zeneiskola hangversenytermében, majd 16-án 15 órától nyílt tanítási napra invitálják az érdeklődőiket. Ugyanitt adnak helyt március 25—Z6-án a megyei rézfúvósverseny- nek is. „Olyan vagyok, amilyenek a képeim. Nem tudok erről beszélni. Sokkal egyszerűbb lenne harmincat egymás mellett megmutatni, hisz úgy érzem, magukért beszélnek”. Csabai István szavai Kardos Tamásra is érvényesek, mint ahogy egyszerre valódiak és igazak minden olyan alkotóművész esetében, aki vizuális eszközökkel fejezi ki mindazt, amit a világból fontosnak vél elmondani. Persze nemcsak ez a képeikkel való teljes azonosulás köti össze őket. A személyiségüket elválasztó líraiság és józan realizmus között a legszorosabb kapocs közös szenvedélyük, a fotózás, az ebben elért eredményekig vivő nem éppen sima út, és a nehézségek ellenére is kétségtelen sikerek, melynek eleddig utolsó állomása volt, hogy Csabai István a Magyar Fotóművészek Szövetségének, Kardos Tamás a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának tagja lett. A szűkebb értelemben vett szakmán kívül Kardos Tamás neve talán jobban ismert. Nemcsak azért, mert 1983 óta huszonnégy önálló-, kamara, illetve vándorkiállításon szerepeltek a művei — legutóbb épp az Ofotért vállalat budapesti, Asbóth í i utcai bemutatótermében —, ezen kívül számos díjat, nívódíjat tudhat magáénak, hanem azért is, mert az általa „egyéb ”-nek nevezett munkáival valóban ismert és népszerű lett. A dokumenta- rizmus elkötelezett és szenvedélyes híveként a mai világhoz igazított missziókat teljesít: két kiadást ért meg a város múltját és jelenét bemutató Szolnok képekben című könyve, a megyeszékhely programfüzetében minden hónapban egy-egy „múltlapozgató”, régi képpel, gazdag gyűjteményének egy- egy darabjával jelentkezett. Me som rom — Cigány vagyok — című filmjét 1985- ben mutatták be —, hogy csak néhányat említsünk a sokszínű egészből. — A fotóművészet alapjaival foglalkozó egyik könyv azt írja, hogy kétféle művész van. Az egyik a tanult, a másik az ösztönös, akit az életnek egésze, a neveltetése, az örömök és a kudarcok érlelnek azzá. ami. Azt hiszem. ez utóbbiakhoz tartozom én is. Egyszer egy törökszentmiklósi tárlaton rámpirítottak: nincs egyetlen nevető ember a képeimen, mind szomorú. Miért van ez? Ráadásul elég vidám embernek ismernek, akik ismernek. De azért valahol mindig „magányos farkas” voltam — mert nehezen, nem a tehetségem, hanem az akaratom révén jutottam el idáig. Az hajtott mindig hogy megmutassam: érek valamit. — Pályafutásában új szakaszt, fordulópontot jelent az alaptagság? — A bátyám azt mondta erre: eddig az amatőrök között voltál profi, most a profik között leszel amatőr. És ez így is van, több oknál fogva. Nem lehetek profi, mert a felszerelés 10—15 évi spórolt pénzemet vinné el. Ha szabadúszó lennék is, mit csináljak a képekkel? Jó, mondjuk kiállítok, és aztán? Egyszóval nem könnyű dolog. Arról nem beszélve, hogy bizonytalan vagyok sok mindenben. Talán azért, mert nem tartom művésznek magam. Jól tudok nagyítani, nem karcosak a képeim — ennyi. Azon kívül, hogy ió alapot ad az érvényesüléshez — és a bukáshoz is —, elsősorban önmagam számára jelent elismerést. Azért is, mert egy hagyományos technikával fényképező jutott el idáig — és ez nagy szó. De ettől semmiben sem fogok megváltozni, szemléletben főképp nem. Ugyanazt csinálom, mint eddig. Csabai István tíz évé fotózik, bevallása szerint igen keveset. — Száz százalékban sohasem lehet biztos benne az ember, hogy mi lesz a képből, éppen ettől olyan nehéz a fényképezés. Más az, amit látok, és más az, ami a filmen van. Ez persze nem szem kérdése: egészen eltérőek lehetnek a tónusok, másképp jönnek elő a részletek, arról nem beszélve, hogy közbe van iktatva a technika: végül is élettelen tárgyakkal kell leképeznem azt, amit látok. Sokszor mondják a fotósokra, hogy a vak tyúk is talál szemet. Olvastam valahol, hogy a világ egyik legnagyobb fotósa, André Kertész tíz évig készült arra, hogy lefotózzon egy híres táncosnőt, de valahogy sohasem tudták a dolgot egyeztetni. Végül is létrejött a randevú, a táncosnő még el sem helyezkedett rendesen, amikor Kertész kattintott egyet. A táncosnő várta volna a fejleményeket, de Kertész csak annyit mondott: kész. Pedig csak annyi történt, hogy a fotós tudta, mit akar, és elkapta az éppen kellő pillanatot. — Olyan tudatos igyekszik lenni, mint André Kertész? — Ez elég bonyolult dolog, mert persze érik az embert meglepetések. Az ízig- vérig fotósnak a köztudatban az az általános képe, hogy 10—20 tekercs filmmel elindul, és attól a pillanattól kezdve, ahogy befűzte a gépbe, jár a keze, mint a motolla. Nyilvánvalóan nem lehetek elítélő az ilyenekkel szemben, hisz legalábbis témája válogatja. Én úgy vagyok vele, hogy belenézek a keresőbe, és csak akkor lesz belőle kép, ha a látványtól valami belül is bekattan. Csabai István nem pusztán „óvatos” fotós. Pályázatokra is a szokásosnál ritkábban küld be anyagot —, mégis nagyon sok- díjat, plakettet, elismerést mondhat magáénak; egyebek mellett a Magyar Fotográfia ’86 országos pályázat első díját, a IV. országos aktfotóbiennálé Székely Aladár emlékplakettjét vagy az Alföldi tájak, emberek tavalyi kollekció díját. Márciusban Ratkai Barnával együtt Budapesten nyílik közös kiállítása. Kardos Tamás a Hetényi Géza Kórházban ‘dolgozik, a fotólabort vezeti. Csabai István a Taurina vállalat fejlesztő technikusa. Mindketten a Jászkun Fotóklub tagjai. Bálint Judit (Fotó: D. G.—H. L.) Töretlen lendülettel dolgozik a Jászberényben élő Vuics István festőművész. A 75 éves mester ecsetvonásai nyomán megelevenednek képein a régi utcák, a Zagyva-part, és személyes élményei, emlékei (Fotó: T. Z.) Bérleti előadások a Szimfonikusokkal Műsoron a keleti népek zenéje A Szolnoki Szimfonikus Zenekar Báli József vezényletével az idén tavasszal ismét folytatja nagysikerű hangversenysorozatát. A szerdán délután kezdődő első előadásokat követően még tíz alkalommal lépnek a megye általános iskolás zenerajongó közönsége elé. Az ifjúsági bérleti hangversenysorozatban ezúttal a keleti népek zenéjével ismerkedhetnek meg a hallgatók. Elsőként tehát ma délután három órától a karcagi, majd öt órától pedig a kisújszállási művelődési központban lép fel a Szolnoki Szimfonikus Zenekar. A műsort Pándi Marianne vezeti.
