Szolnok Megyei Néplap, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-22 / 69. szám
1988. MÁRCIUS 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Ünnepségek március 21-e alkalmából Felvételünk Szolnokon, a Nemzeti— Tallinn étterem falán lévő emléktáblánál tartott megemlékezésen készült (Fotó: T. Z.) (Folytatás az 1. oldalról.) A Tanácsköztársaság kikiáltásának 69. évfordulóján megemlékezéseket, koszorú- zási ünnepségeket rendeztek a megye városaiban, községeiben is. Szolnokon reggel 9 órától a KISZ- szervezetek és az úttörőcsapatok koszorúztak — névadójuk — a munkásmozgalom hősei — emléktáblájánál. A Nemzeti-Tal- linn étterem falán levő emléktáblánál a városi pártbizottság rendezett koszorúzási ünnepséget. Németh László, a városi pártbizottság titkára, ünnepi beszédben felidézte 1919 helyi eseményeit is: — Már 1918 elején, az országos tömegsztrájkok hatására, Szolnokon is sztrájkok kezdődtek. Április 22-én leállt a munka valamennyi üzemben, a munkások ide, a Nemzeti étteremhez vonultak, ahol Pálfy János szólt hozzájuk. Forradalmi központ maradt később is az épület — emlékezett a szónok. — 1918 októberében, novemberében az akkori Fodor kávéház — ma Nemzeti- Tallinn étterem — a legvirágzóbb napjait élte. Sok fontos találkozás, tanácskozás színhelye volt 1919 tavaszán is. Megfordultak itt a legkiválóbb szolnoki munkásmozgalmi vezetők; F. Bede László, Ecseki István, Já- szi .Ferenc, dr. Guth Antal, Palla István, Vágó Béla, Hoksári János. Az ünnepi beszédet követően a tisztelet és a hála koszorúit helyezték el az emléktáblánál; Simon József, a megyei pártbizottság titkára és Badari László, a városi pártbizottság titkára, Lengyel Boldizsár, a városi tanács elnökhelyettese és Márton Ernő, a tanács osztályvezetője, Bekényi Istvánná, a Hazafias Népfront városi bizottságának titkára és Zakár Zoltán, a HNF városi bizottságának elnöke. Megkoszorúzták az emléktáblát Szolnok lakói is, valamint elhelyezték virágaikat az úttörők, a kisiskolások képviselői. Az abonyi úti Tanácsköztársasági emlékkőnél a KISZ városi bizottsága rendezett ünnepséget. Műsort az Ecseki Üti Általános Iskola és Gimnázium tanulói adtak, majd a koszorúzók az utókor kegyeletét rótták le a mártírhalált halt hősök, a forradalmár elődök emlékére. Fiatal pedagógusokat, könyvtárosokat, népművelőket tüntettek ki tegnap délután Szolnokon, a megyei tanácson. A bensőséges hangulatú ünnepségen a Varga Katalin Gimnázium és a köz- gazdasági szakközépiskola tanulói műsorral köszöntötték a résztvevőket, majd Vincze Sándor, a megyei tanács vb művelődési osztályának vezetője mondott beszédet, amelyben elismeréssel méltatta a fiatal műve- .'dési dolgozók munkáját. Ezt követően Ürmösssy Ildikó, a megyei tanács elnökhelyettese kitüntetéseket adott át. Kiváló Munkáért kitüntetést kapott Gerhát Eva, a Jánoshidai Általános Iskola tanítónője és Törőcsik Istvánná, a Karcagi Általános Iskola és Diákotthon tanítónője. Miniszteri dicséretben tizenheten részesültek. A kitüntetettek nevében Kondor Erika, a Szolnoki Ságvári Körúti Általános Iskola tanára köszönte meg az elismerést. Jobbulásunkért A napokban kezembe akadt egy jelentés, ami a kispesti vágóhíd — amelyet egyébként a Szolnok Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat gesztorságával egy gazdasági társaság üzemeltet — 1987-es munkavédelmi helyzetét elemzi, s mint abból kiderült, tavaly a cégnél 26 üzemi baleset történt, s az emiatt kiesett munkanapok száma elérte a 891-et. Ez még önmagáiban — noha elég sok —• nem késztetné az embert arra, hogy tollat ragadjon, csak hát ugyanakkor azt is megtudtam, hogy a megyei húsipari vállalatnál — vagyis a gesztornál — ahol csaknem négyszer annyian dolgoznak, mint a kispesti cégnél, tavaly mindössze harminc üzemi balesetet regisztráltak — tehát csupán néggyel többet — s a kiesett munkanapok száma viszont háromszázhatvanhéttel kevesebb lett, mindössze 524- re rúgott, az említett kispesti 891-<gyel szemben. Hogy lehetnek ilyen óriási különbségek, tehetné fel a kérdést bárki, hisz mindkét helyen késsel dolgoznak, húst vágnak, amiben litt is ott is ugyanúgy megakadhat az éles késpenge, s egy vigyázatlan mozdulat miatt máris tárcsázni lehet a mentőket. Nos, bizonyára ilyen esetek is tükröződnek az említett számokban, mert vannak dolgozók, akik minden előzetes tanács vagy oktatás ellenére is figyelmetlenek, hanyagok, a védőfelszereléseket nem használják, aminek következménye lehet a baleset. Pedig a munkavédelmi szakemberek mindig nyomatékkai hangsúlyozzák, többek között a különböző védőfelszerelések használatának fontosságát, de ugyanakkor a dolgozók meg azzal érvelnek, hogy sok esetben éppen a védőfelszerelések teszik balesetveszélyessé a munkát. Ennek igazolására több helyen azt hozták fel, hogy például a védőszemüveg — amelyet köszörülés közben kellene föltenni — állandóan bepárásodik — semmit sem lehet látni benne, így aztán érthető, hogy a munkás meg sem próbálja azt használni. Mindezeken túl gyanítom, hogy az üzemi balesetek számszerű növekedésében szerepet játszik az a rendelet is, amely 100 százalékos táppénzt biztosít azoknak, akik bizonyítani tudják, hogy munkavégzés közben szenvedtek balesetet. Persze az is igaz, hogy a táppénzes állományhoz két ember kell: a beteg és az orvos. Ezzel kapcsolatban is hallani különféle pletykákat, táppénz- tbarifeikrál, „szívességekről”!,, de nem hiszem, hogy ez lenne az általános. Orvosak mesélik, hogy vannak* bizonyos időszakok, amikor ugrásszerűen megnő a betegek szama. Elsősorban az idénymunkák. a kertásás, a kapálás, az aratás vagy a szüret idején tolonganak a rendelőikben az emberek. Ilyenkor még az sem számítana, ha netán a fizetés kevesebb lenne, mert a „beteg” néhány napos táppénzes állománya alatt igen komoly pénzeket vághat zsebre. Most aztán mondhatná bárki, hogy az orvos is jobban odafigyelhetne ezekre a jelenségekre. Nos, én úgy gondolom, hogy nem lehet tőlük elvárni, hogy betöltsék, eljátsszák a‘ vizsgálóbíró szerepét. A szakemberek szerint az orvosi egyetemeken is nagyobb figyelmet kellene fordítani erre a területre, s mind jobban körül kellene írni, meg kellene határozni a keresőképtelenség fogalmát, hisz a határesetek megítélése nem egyszerű feladat, és sokszor a színlelt betegségekkel szemben az orvosok csak' tanácstalanul állnak. Igaz, a társadalombiztosítás szakemberei szúrópróbaszerűen meglátogatnak egy- egy kiírt beteget, s így is sok táppénzcsalásra derül fény. Ugyanakkor sok cégnél mondják, hogy a vállalatnak is megérne tartani egy hivatalos embert, mert biztos behozná a fizetését. Igen ám, csakhogy van ennek a dolognak egy másik oldala is. Mert bizony volt rá példa, hogy a munkáltatónak sem fűződött ahhoz különösebb érdeke, hogy a táppénzes fegyelmet megszilárdítsa. Hiszen előfordult, hogy a kedvezőtlen piaci helyzet miatt a gyárak finoman mondva nem voltak ellátva elegendő munkával, s így jobbnak vélték, ha dolgozóik nem a gépek mellett lopják a napot, hanem inkább otthon „gyengélkednek”. Mert így a megmaradó bért akár jutalomként is feloszthatták és feloszthatják, mivel még ma sem a vállalatok fizetik a dolgozók táppénzét. Olvastam valahol, hogy olyan eset is előfordult, hogy a bérszínvonal megtartása érdekében a vállalatnál „hivatalos betegeket” alkalmaztak. Persze ezek szélsőséges példák, de mindenképpen tanulságosak, mert arra figyelmeztetnek, hogy csupán adminisztratív intézkedésekkel nem lehet úrrá lenni a gondokon: a dolgozók felelősségtudatára is szükség van; ha érzi, ha tudja, hogy az adott helyen nélkülözhetetlen a munkája és csak rá számítanak, akkor nehezebben megy el táppénzre is, s valóban csak akkor íratja ki magát, ha valóban ágyban -kell maradnia. Egyébként" azon el lehet gondolkodni és nem lenne1 érdektelen kiszámítani, hogy az így kieső munkaidő évről évre mennyibe kerülhet a jobbulásáért • napjainkban igazi erőfeszítéseket tevő népgazdaságunknak. Ahoi az árbevétel egyharmada nyereség 7a vasz vár ás A hajnalban hullott esőt már szikkasztják a böjti szelek. Éppen, csak hogy „kinyitották a zsákot” Sándor, József meg Benedek de azért éled a tiszaburai határ is. Művelői, a helyi Lenin Tsz tagjai a közös gazdaság egy esztendő híján négy évtizedes fennállása óta legeredményesebb esztendejüket zárták 1987-ben. A 98 milliós tavalyi — az előző évit 19 millióval meghaladó — árbevételük egvharmadát ugyanis nyereségként könyvelhették el. Nagy István az elnök, éppen napi határszemléjére indult. Invitál engem is: „Szaladjuk körbe együtt a birtokot”. Menetközben tudakolom hát, a dobogósi határrész felé irányított Nivában: ígéretes vetések — Hogyan sikerült a mindössze 14 és fél aranykoronás átlagminőségű szántóterületükön hét millió forinttal növelni a fagyos, belvizes, aszályos időjárás ellenére a növénytermesztési föágazat nyereségét? — Más dolog az adottság, és megint más a lehetőség. Igaz, hogy kedvezőtlen termőhelyi adottságú a szövetkezetünk, de ez nem jelentheti azt, hogy ne használjunk ki minden lehetőséget ennek az ellensúlyozására. A két és félezer hektárt valamivel meghaladó szántóterületünkön csak olyan árunövényeket termesztünk, amelyeknek a termésére az országnak is szüksége van, de egyúttal a legtöbb üzemi haszonnal is biztat az értékesítésük. Ezeknek a kultúráknak a termelés biztonságát növelő vetésforgóját alakítottuk ki. A tavaszi vetésű növényeket például mindig őszi búza után termeljük, hogy legyen idő jó minőségű magágyat készíteni. Ennek is köszönhető, hogy napraforgóból 2,7 tonnás, kukoricából hat tonnás hektáronkénti átlagtermést takarítottunk be. Üzemi rekordnak számít mindkettő, és hadd tegyem hozzá: öntözés nélkül produkálták ezt a növénytermesztőink. A dinnyetermesztésre kijelölt táblák mellett haladunk el, ahol már igazgatják a gőzölgő trágyahalmokat, készítik a melegágyat a palántaneveléshez a dinnyések. Ahol „elfogy” az üzemi betonút a Niva alól, éppen landol a MÉM Repülőgépes Szolgálat helikoptere. Dicséri a pilóta a téeszbelieket: egy-két percbe telik csak, és máris emelkedhet a műtrágyával újból megtöltött tartállyal a búzatábla fölé. — Nem olcsó mulatság — hallom az elnöktől — de szántóföldi gépekkel most még nem tudjuk elvégezni a talaj lágysága miatt a fej- trágyázást. Az árbevételarányos tavalyi nagy nyereség- hányadunk elérése nagyban — Sikeres beruházásnak bizonyult a 200 hektárnyi gyümölcsös telepítése — bizonygatja az elnök. — Igaz, a kedvező gyümölcsértéke- sitési lehetőségek is hozzájárultak ahhoz, hogy szövetkezeti szinten az egy hektárra jutó árbevételünk öt millióval több lett, mint 1986- ban, elérte a 27 millió forintot. Jó partnerre találtunk a Zöldért szerepét a térségben átvevő Tiszafüred és Vidéke Áfészben. A tavalyi 100 vagonnyi gyümölcsünk több mint a felét exportáltuk a közvetítésével. Az előző évi 60 vagon termésnek még csak alig a köszönhető egyébként a termelés és a ráfordítás kedvező mérlegének is. Miközben a termelésünk 21 százalékkal haladta meg az 1986. évit, a költségeink csak alig tíz százalékkal növekedtek. Hatalmas szitakötőként tovazümmög a tábla fölött a helikopter. Szóhoz jutnak a dűlőmenti feokron a zöld- mellénves cinkék: nyitni- kék, nyitni-kék ... — Vetni kék, — mondja az elnök, bent guggolva lépésnyire az üdezöld búzatáblában. — Csak hát, ahogy a műtrágyaszórókkal nem, úgy a vetögépekkel se lehet még rámenni a táblára. Földben lenne pedig a helye a tavaszi árpának. Százhúsz hektárnyit minden évben vetünk, a közös meg a háztáji állatállomány részére. Elveszik már a tenyere a bokrosodó gabonában, ahogy beletúr. Mondja is: — Tavaly ilyenkor még feketéllettek a búzaföldjeink. Helyenként éppen hogy keltek az őszi kalászosok. Most nagyon ígéretesek a vetések, de hát hol van még az aratás! — Lesz még előbb, legalább is remélem, cseresznye, meg meggyszüret — biztat, miközben kezet ráz velünk Szalóczi Sándor, a téesz kertészeti főágazatve- zetője. — Most jártam be a barackost, piroslanak már itt is, ott is a termőrügyek. Nagyobb, tartós fagy már csak nem jön talán, ami elvigye a termést. Együtt indulunk a gyümölcsös felé, ahol tél Végi— tavasz eleji nagyüzem van, Az új telepítésű meggyesben, a fiatal fákat kézi ollóval metszik az asszonyok, a férfibrigád meg stílfűrész- szel gallyazza az öregebb meggyfákat. Ahol Nagy István leállítja a Niva motorját, egy síkfalmetsző gép öt korongfűrésze végzi a „fazonigazítást” a gyümölcsfákon. Amíg fényképezőgépközeibe ér az ügyes masina, ismét a tavalyi gazdálkodásra terelődik a szó. húsz százaléka talált külföldi vevőkre. A téesz három juhászati telepének egyike, a hegyesháti hodályok felé gurul tovább velünk a terepjáró. Nem sok gazdaság lehet a megyében, az országban sem, amelyik elmondhatja magáról, amit a tiszaburai: több mint a kétszeresére növelték tavaly a nyereségüket a juhászok. Persze, hogy érdekel, mit takar az ötmillió forintot meghaladó ágazati eredmény. — Biztosan könnyebb fölszámolni egy veszteséges ágazatot — avat be az állat- tenyésztési stratégiájukba Nagy István —, mint jövedelmezővé tenni azt. Mi az utóbbi mellett döntöttünk. Nem is bántuk meg, hogy a nyolcvanas évek elejétől 1200-ról 4000-re növeltük az anyajuh-állományt. Időközben megkezdtük a fajtaátalakítást, olyan újzélandi kosokkal, amelyeknek az utódai jobb szaporaságot, tisztább és nagyobb fürt- hoss^úságú gyapjút örökölnek. Az anyaállomány húsz százalékát már ilyen juhok teszik ki. Szeretnénk, ha a tervidőszak végére elérné az arányuk az ötven százalékot. Megállunk ott, ahol a régebbi három hodálv mellett már javában készül egy negyedik állattartó épület. Hallom, hasonló kettőt építenek még ebben a tervidőszakban a lovászháti telepen is. Sorolja H. Nagy István a téesz többi fejlesztési elképzelését is: — Vásárolunk idén a nyereségünk fejlesztésre fordítható részéből két Bauer öntözőberendezést. A kereskedelmi tevékenységünket is bővíteni szeretnénk, nyitunk egy benzinkutat itt a faluban. Mindkettőre nagy szükség van. Az egyik a termelés biztonságát növeli, a másik a folyamatos üzemvitelt segítő árbevételt. Nem lesz könnyű ugyanis megtartani 1988-ban a tavalyi gazdálkodási színvonalat. A tervezett nyereségünkből eleve elvisz vagy nyolcmillió forintot a bérek bruttósítása, a társadalombiztosítási járulék növekedése és a termelési eszközök árainak emelkedése. Teniszpálya és öltöző Mielőtt elköszönünk, visz- szaérve a téesz központjába, az elnöknek eszébe jut az érkezésemkor elsőnek feltett kérdésem. — Azt kérdezte ugye, mi a titka a hosszú távon, sikeres gazdálkodásunknak? Nos, láthatta, hallhatta, nincs titok. Ha mégis lenne, hát az a kétszázhúsz tagunk becsületes helytállásában és a szakvezetők hozzáértő irányításában keresendő. Az utóbbiakról csak annyit: a négy főágazatunk tevékenységét kilenc egyetemi és főiskolai végzettségű szakember irányítja. Idevalósiak, tiszaburaiak mindannyian. Nem tekintélyelv, hanem a tudásuk, a tagokkal kialakított kölcsönös bizalom révén cáfoltak rá arra, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. A tagjaink fele szakmunkás, harmincán közülük érettségizettek. Amikor azon munkáikor dunk, hogy eltartsuk és megtartsuk őket, nem csak a fizetési boríték vastagságára gondolunk. Ezért hadd mutassak még valamit... A központi téesziroda mögött előbb félig kész teniszpályát járunk körbe, azután a zuhanyozófülkével ellátott öltözőt építőkkel fogunk kezet, majd a „tetőtől talpig” lambériázott új pinceklubbal dicsekszik Nagy István. Ügy tervezik, május elsején birtokba veszik az új létesítményeket. Meggyőződéssel mondja az elnök, és az eredményeik, a terveik ismeretében magam is úgy hiszem: megszolgálták a kultúrált szórakozási lehetőségeket a tiszaburai téesztagok. Temesközy Ferenc Jövedelmező juhászat Abádszalókon a múlt évben kezdték el az egykori Bere-holtág fel- töltését. A földmunka az idén folytatódik, a költségvetésből mintegy három és félmillió forintot fordítanak a kemping és a vízpart közötti terület feltöltésére (Fotó: T. K. L.) N. T.
