Szolnok Megyei Néplap, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-20 / 43. szám
1988. FEBRUÁR 20. Irodalom» művészet 9 Kenéz Ferenc Ezüst és kígyó A hóhullás ablaküvegek hirtelen megáll elkékülnek besötétednek belevör öslenek az ablakok a borok a levegőben az ezüst lazán hópelyhek ülnek elalszik kitárul szelíden alvó az összezárt kis légcsavarok ezüst ököl a függöny kinn havazva libeg csak s a tovafordul a világ vér mint a fű benn kígyó s piros úgy suhog-susog labdája tündököl Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Szabó Agnes grafikus munkáiból válogattuk. öreg fazék titka I. Az oldalt összeállította: Rékasy Ildikó kkor már negyedik éve cipeltem a krumpliszsákokat a piacon; hatkor nyitottunk, de már félhatkor ott kellett kínlódnom a standon: miközben Belényesi, a gyomorbajosokra jellemző rosszkedvvel és savanyú szájszaggal eltüntette álomtól vizes arcát az újságja mögé, addig nekem a külső raktárból föl kellett terítenem az árut; mire végeztem, Belényesi is végzett az olvasással (valamint bőséges reggelijével), s immár oly elégedett mosollyal a szája körül, mintha Lourdes-ből tért volna vissza egy vadonatúj gyomorral, megveregette a vállamat, ami az ő sajátságos főnöki nyelvén azt jelentette: hozhatom a kávét, én pedig átlábaltam a büféhez, s amíg Tériké, a negyvenes éveit taposó lóarcú büfésnő a híg feketével foglalatoskodott, addig a többi zsákossal kört alkotva a bódé előtt, kiját- szottuk a hozzá való „betétet” (legtöbbször rumot), a végén pedig kijelentettük, elegünk van ebből az istenverte piacból, meg hogy rövidesen itt fogjuk hagyni az egészet a francba... Persze senki sem hagyta ott. Már évek óta így kezdtük a napot, nyilván a fejünkben maradt hajnali meló pormacskái miatt. (Egyébként volt közöttünk néhány öreg, akik már húsz éve, hogy odaragasztották a hátukat a zsákokhoz, és húsz éve nap mint nap közölték ugyanezt...) Aztán hat órakor kinyílnak a láthatatlan kapuk, s néhány korán kelő háziasszony lassan ki- söpri belőlünk maradék rosszkedvűnket; szerencsére jo Ivánok ezek a pillanatok, mint egy eső utáni tócsa az úttest közepén: hol így, hol úgy, de hála az örök körforgásnak, mindenképpen fölszívódik a levegőben. Aztán tíz órakor megjön a haverom, Gutman. Vékony, gyurmaszerű figura, hosszú orrnyergén vastag pápaszemmel, amilyet a matematikusok hordanak. (Három évvel ezelőtt ismertem meg a Vidám Park játéktermében. Szegény, kiment egy kicsit szórakozni, de a nyerőgép helyett őt „vették le”. Az efféle marke- colás úgy történik, hogy a sassze- műek kifigyelik a balekot, aztán öten-hatan körülállják, a balek meg a tenyerükbe számolja az utolsó fillérjét is, hiszen a rugóskés tompa fénye már ott jegese- dik a nyakán. De Gutman annyira szerencsétlenül állt a kör közepén, hogy megsajnáltam; száján a bőr olyan száraz volt, mint az elefánt háta, míg valószínűtlenül hosszú ujjait igyekezett rövidre vágott hajába fészkelni, de a fodrász remek munkát végzett, Így aztán kénytelen volt ujjaival más munka után nézni: nyirkos tenyeréből hamarosan előkandikált a pénztárca. De mondom, megsajnáltam. Akkor volt első éves egyetemista a TTK matematika— fizika szakán.) csolta magát. Nem jött ki a ketrecből. Bélus hiába bökdöste, szólította, hiába mutatott neki nyershúst, csak feküdt. Gráber kijött a sátorból, megnézte, aztán any- nyit mondott: — Hagyja, Tivoli, kérem —csak a művésznevén szólította a társulat tagjait —, ez már nem akar dolgozni. Azóta csak fekszik, alszik néha eszik vagy iszik keveset. Hát igen, ha Evelyn nem beszéli rá, talán meg sem veszi, de akkoriban még jól ment a bolt, a Krokus cirkusz szerződésében dolgoztak állatszámokkal. De ahogy az a szezon lejárt, mintha minden megváltozott volna. Nem kaptak több szerződést. Evelyn Tripoliban maradt, összeállt a Krokus menedzserével, ő meg hazajött. Hozta az oroszlánt. Néhány hétig ült tétlenül a lakásban, egyszer-egyszer a telefonhoz nyúlt. Nem sokáig bírta. összeszedte az Orientet, megszerezte az engedélyeket és elindult az országban. Kiadta a házat, a pénzből lakókocsit, teherautót, állatokat, fölszerelést vásárolt. Ennek is így kellett lennie. Ö a pó- nikkal dolgozott, Tivoli-Bélus kutyákkal, Odett volt a kígyóasz- szony és a majomidomár. Aztán jött a késdobálás, egy lány, akinek a nevére sem emlékezik már. egész ügyesen dolgozott a kötélé' Mindig becsülettel megcsinálták a két órát. Télre beállt a kocsik kai, az állatokkal az anyja , telke re, szélnek eresztette a társulatot. Igv teltek az évek. Csak Tivoli, meg az oroszlán tartottak ki mellette. Hát itt van ez a futballpálya. Mindjárt kezdődik az előadás. Gráber fölkapaszkodott a lakókocsiba, leült a tükör elé. Rakta föl egymás után a festékeket. Nézte, hogyan fiatalodik az arca. Előbb negyvenöt, aztán negyven, majd úgy harmincöt éves férfi nézett vissza rá. Csak a szeme, az nem fiatalodott. Ivott egy kis rumot. Visszatekerte az üvegre a kupakot. Gondolt egyet, megint ivott. Hosszabban, lassabban, mint az előbb. Szeme lassan csillogni kezdett. Odakint már sötétedett. Belebújt a kék-sárga-lila bohócruhába, orrára illesztette a félbevágott pingponglabdát, állára kötötte a csúcsos süvegét. Némi rizsport kent még az arcára. Készen volt. A sátorban megszólalt a zene. Átballagott a manézs bejáratához. Pierre tornászott. Diana, az új lány a kutyákhoz beszélt, két másik férfi a pónikat terelgette. Gráber kilépett a manézsba. Talán húszán ülhettek a nézőtéren. Valaki fölnevetett. Senki sem tapsolt. Gráber nagy lélekzettel kezdte: — Igen tisztelt nagyérdemű publikum! Az Orient cirkusz megkezdi vendégszereplését az Önök nagvrabecsült falujában. Kitűnő számokat hoztunk, amelyeknek már az egész világ csodájára járt. Lesz itt számoló majom, póni hátán lovagoló kutya, tűzkari- kán átugró macska és sok egyéb! Öserdei - állatainkat holnap reggeltől megtekinthetik az érdeklődők öt forint lefizetése ellenében! És most kezdődjék a műsor! Először lássuk a mindent tudó pónikat! Gráber föllebbentette a függönyt és beügettek a pónik. Egy darabig nézte, ahogy a lassan megereszkedő, nemrég még csinos Diana elkezdi a mutatványt, aztán kilépett a fényből. Pierre ott állt a bejárati függöny mögött. — Gráber úr — mondta csöndesen. — Gráber úr! Az oroszlán... Gráber ránézett a traktorosra.. Fekete haján fénylett a vékony lámpafény. — Igen? — kérdezte Gráber. — Annak vége. Kinyiffant. Meg- murdelt, kérem. Gráber levetette a bohócsapkát. Elhajította. Körmeivel vakarta magáról a festéket. — Igen? Leszakította magáról a bohócruhát. — Igen? Lerúgta az ormótlan cipőket. — Tehát meghalt — motyogta. — Igen, kérem — felelte a traktoros, de ezt már Gráber nem hallotta. — Mi lesz az előadással? Gráber a sötétben a ketrechez botorkált. Az oroszlán ott feküdt a rácsnál. Hiába lökdöste. hiába szólongatta. Hideg volt a füle, hideg a háta. — Szégyellje magát — mondta Gráber. — Ezt tenni a társulattal. Beült a teherautóba. Indított. Túráztatta egv kicsit a motort, aztán elindult az éjszakába. Az oroszlán feje minden zökkenőnél nagyot koppant a ketrec vasalásán. — Szóval, maga lenne az — mondja Belényesi, aki leszámítva gyomorbaját, ami időnként olyanná teszi, mint valami klímaxos öreglány, alapjában véve nem rossz főnök. Sok mihdent elnézett már nekünk az idők során, különösen nekem, mert állítólag hasonlítok a fiára. Zöldségre-gyü- mölcsre például nincs gondunk, hiszen azt megtermeli a bolt, s ha valamelyik eladó lebukik a népi ellenőröknél, a büntetést Belényesi fizeti ki, mivel tisztában van azzal az egyszerű ténynyel, miszerint jobb, ha a tudtával és beleegyezésével lopunk kevesebbet, mintha a tudta nélkül hazavinnénk a fél boltot. — Igen — válaszolja Gutman, és tekintetével máris mentőövet keres; riadt szembogara az arcomon állapodik meg. Szikszai Károly: Zsákolás A főnök persze mindent tud. Gutman fölcsinálta a barátnőjét, és most kellene neki egy kis pénz. — Zsákolt már krumplit? — kérdezi, s sovány, beesett arcában mintha megindulna a vér. — Éppenséggel megpróbálkozhatok vele — válaszolja Gutman. — Fél napra százötven forint — zárja le a témát Belényesi. Aztán már a raktárban állunk, és nyeljük a port. Gutman percenként fújja az orrát, elgémberedett ujjaival alig bírja tartani a zsák száját. — És te még erre a hiénára mondod, hogy rendes ember — lihegi közben; ahogy a sarokba húzza a zsákot, az alja valósággal fölnyalja a földre rakódott port. — Azt vártad talán, hogy azonnal a nevére irat? Gutman nem válaszol. Űjabb üres zsákért nyúl; két könyökével kifeszíti a száját, s a lapátom elé rakja. Miután ezt is a helyére húzta, csak akkor szólal meg: — Vajon mi a francot zabálhat rajtad?. .. Megvonom a vállam. — Állítólag hasonlítok a fiára — mondom. — És? — kérdezi Gutman. Nincs és. Ez van. Állítólag hasonlítok a fiára, aki Amerikában él. — Disszidált? — Három éve, hogy kiment. Los Angelesben él. Ha akarod, pihenhetünk. Gutman azonnal végigdobja magát a krumplihegyen. — És vajon tartják a kapcsolatot? — kérdezi aztán. — Hát persze, hogy tartják. Leveleznek, meg ilyesmi. A fiú minden évben meghívja az öreget, de ő nem akar kimenni. Azt mondja, ez már túl messze van neki. — Most már értem, hogy miért nem szól semmit, ha két napig nem mész be — mondja Gutman. — Nem akar elveszíteni, hiszen az alteregóddal te tartod benne a lelket. Délben átmegyünk a Májasba, és ledöngetünk két üveg sört. Gutman szemmel láthatóan kifáradt. A délelőtt még oly tiszta nadrágja most hervadtan kókado- zik köpenye alatt, jelezvén, viselője a munkásosztályhoz tartozik. Aztán visszamegyünk, és folytatjuk a munkát. Most is én lapátolok, Gutman- nak már szinte csak a mérleggel kell törődnie; a húszkilós zsákok katonás rendben sorakoznak a fal mellett; igaz, a hórukk-melót lehetetlen lenne Gutmanra bízni. Még nekem is vigyáznom kell, nehogy elvágjam a gumókat, elég egy rossz mozdulat, s a lapát éle úgy megy bele a burgonya hófehér testébe, mint kés a vajba. Amikor végzünk, a maradék zsákokat magunk alá tesszük s végigheverünk a padlón. Nekem is jólesik a pihenés. A por lassan leülepszik, s verítékünkkel elkeverve összesározza bőrünket. Gutman a kezdőkre jellemző módon azonnal vakarózni kezd. — Én a helyedben megtartanám a gyereket — mondom, hogy eltereljem a figyelmét. — Biztosan szép kis kölyök lenne. Gutman félkönyökére emelkedik, rám néz, de nem szól semmit. — Igaz, hogy semmi közöm hozzá — próbálkozom tovább — de vétek lenne elvetetni... — És majd te fölneveled, igaz?! — emelkedik föl Gutman s most egyáltalán nem hasonlít a három évvel ezelőtti balekra, akit any- nyira megsajnáltam akkor. — Tudod, hogy mennyi lesz a fizetésem, miután elvégeztem az egyetemet? Háromezer-hatszáz forint! — Ha idejönnél, itt megkereshetnéd a nyolcat... — Ezek szerint kár volt elfecsérelnem négy évet, igaz? Háromra átballagunk az üzletbe. Átvergődünk a pult és a testes eladólányok közötti résen, s máris ott állunk Belényesi asztala előtt. Az asztal fölötti falon fölrajzszegezett színes fotó: a kép Ronald Reagant és Belényesi fiát ábrázolja, amint mosolyogva átölelik egymást. Belényesi nem ellenőrzi le a munkánkat, látatlanban fizeti ki Gutmant, a megbeszélt százötven forint helyett ötszázast nyújt oda neki. — Nem tudok visszaadni — hebegi Gutman. — Tegye csak el, fiatalember — válaszolja Belényesi, és táskás szeme alatt a káposzta színű bőr lassan homokszínűvé változik. Gutman úgy nézi a pénzt, mint éhes ember a pékség kirakatát, majd tekintetében gyanakvásba mártott zavartsággal rám emeli. — Tedd csak el nyugodtan — vigyorgok. — A főnök úgyis leveri rajtam. űszak végén visszamegyünk a Májasba, de Gutmant nem engedem fizetni; ha el akarja vetetni a gyereket, ne mondja azt, hogy az útjába állok. Lejátszunk néhány kört a zsákosokkal, hálistennek ma nyerő vagyok. A pálinka, mint egy forró fürdő, fölmelegíti és átjárja a testemet. Amikor kilépünk a kocsmából, már teljesen besötétedik, a hideg szél azonnal átrendezi arcunk molekuláit. Gutman egész úton hálálkodik. Tulajdonképpen kedvem lenne neki elmondani az igazságot, de tudom, azzal csak Belényesit tenném tönkre. Kedvem lenne elmondani, hogy Belényesi fia nincs is Amerikában, s hogy az a fénykép ott az öreg asztala fölött az egyik barátom műve, kedvem lenne elmondani, hogy Belényesi fia annyira szétitta az agyát, hogy már három éve a zártosztályon fekszik, de Belényesi nem akarja, hogy kitudódjon, legalábbis még nem, hát ezért találta ki ezt az egész disszidálást, és még annyi mindent szeretnék mondani Gutmannak... Már a Körtéren járunk, amikor megérinti a vállamat, és halkan megkérdezi: — Mondd, te miért vagy ennyire jó hozzám? Zavaromban a sálamat kezdem babrálni, majd fönézek, és megpillantom az egyik söröző neonreklámját. — Na gyere, megiszunk egy korsóval, és közben elmondom —hallom a hangomat, és máris tuszkolni kezdem a bejárat felé. Bertók László: Mikor, ahol A néhány óra, mikor a zajok reggel nyolctól, fél kilenctől talán tizenkettőig, fél egyig, mikor az éjszakában megmosakodott, kiszellőztetett, magukra hagyott agytekervények, mikor a világ kinyújtózkodik, ez a semmi ág, hol becsukódtam önmagam alatt, hogy csak felülről, s. jobban félek a. . . mint tőletek, ahol nem én vagyok, csak egy idegen, egy felnőttbe zárt kisgyerek, ahol nem bírom tovább,, mikor, ahol megkapaszkodhatok. Hortobágyi Zoltán öreg fazék titka II. Öreg fazék titka III.
