Szolnok Megyei Néplap, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-20 / 43. szám

1988. FEBRUÁR 20. Irodalom» művészet 9 Kenéz Ferenc Ezüst és kígyó A hóhullás ablaküvegek hirtelen megáll elkékülnek besötétednek belevör öslenek az ablakok a borok ­a levegőben az ezüst lazán hópelyhek ülnek elalszik kitárul szelíden alvó az összezárt kis légcsavarok ezüst ököl a függöny kinn havazva libeg csak s a tovafordul a világ vér mint a fű benn kígyó s piros úgy suhog-susog labdája tündököl Irodalmi oldalpá­runk illusztrációit Szabó Agnes gra­fikus munkáiból válogattuk. öreg fazék titka I. Az oldalt összeállította: Rékasy Ildikó kkor már negyedik éve cipeltem a krump­liszsákokat a piacon; hatkor nyitottunk, de már félhatkor ott kel­lett kínlódnom a standon: miközben Belényesi, a gyomorbajosokra jel­lemző rosszkedvvel és savanyú szájszaggal eltüntette álomtól vi­zes arcát az újságja mögé, addig nekem a külső raktárból föl kel­lett terítenem az árut; mire vé­geztem, Belényesi is végzett az olvasással (valamint bőséges reg­gelijével), s immár oly elégedett mosollyal a szája körül, mintha Lourdes-ből tért volna vissza egy vadonatúj gyomorral, megvereget­te a vállamat, ami az ő sajátságos főnöki nyelvén azt jelentette: hozhatom a kávét, én pedig átlá­baltam a büféhez, s amíg Tériké, a negyvenes éveit taposó lóarcú büfésnő a híg feketével foglala­toskodott, addig a többi zsákossal kört alkotva a bódé előtt, kiját- szottuk a hozzá való „betétet” (legtöbbször rumot), a végén pe­dig kijelentettük, elegünk van ebből az istenverte piacból, meg hogy rövidesen itt fogjuk hagyni az egészet a francba... Persze senki sem hagyta ott. Már évek óta így kezdtük a napot, nyilván a fejünkben maradt hajnali meló pormacskái miatt. (Egyébként volt közöttünk néhány öreg, akik már húsz éve, hogy odaragasztották a hátukat a zsá­kokhoz, és húsz éve nap mint nap közölték ugyanezt...) Aztán hat órakor kinyílnak a láthatatlan kapuk, s néhány ko­rán kelő háziasszony lassan ki- söpri belőlünk maradék rossz­kedvűnket; szerencsére jo Ivánok ezek a pillanatok, mint egy eső utáni tócsa az úttest közepén: hol így, hol úgy, de hála az örök kör­forgásnak, mindenképpen fölszí­vódik a levegőben. Aztán tíz órakor megjön a ha­verom, Gutman. Vékony, gyur­maszerű figura, hosszú orrnyer­gén vastag pápaszemmel, amilyet a matematikusok hordanak. (Három évvel ezelőtt ismertem meg a Vidám Park játéktermé­ben. Szegény, kiment egy kicsit szórakozni, de a nyerőgép helyett őt „vették le”. Az efféle marke- colás úgy történik, hogy a sassze- műek kifigyelik a balekot, aztán öten-hatan körülállják, a balek meg a tenyerükbe számolja az utolsó fillérjét is, hiszen a rugós­kés tompa fénye már ott jegese- dik a nyakán. De Gutman annyira szerencsétlenül állt a kör köze­pén, hogy megsajnáltam; száján a bőr olyan száraz volt, mint az elefánt háta, míg valószínűtlenül hosszú ujjait igyekezett rövidre vágott hajába fészkelni, de a fod­rász remek munkát végzett, Így aztán kénytelen volt ujjaival más munka után nézni: nyirkos te­nyeréből hamarosan előkandikált a pénztárca. De mondom, meg­sajnáltam. Akkor volt első éves egyetemista a TTK matematika— fizika szakán.) csolta magát. Nem jött ki a ket­recből. Bélus hiába bökdöste, szó­lította, hiába mutatott neki nyers­húst, csak feküdt. Gráber kijött a sátorból, megnézte, aztán any- nyit mondott: — Hagyja, Tivoli, kérem —csak a művésznevén szólította a társu­lat tagjait —, ez már nem akar dolgozni. Azóta csak fekszik, alszik néha eszik vagy iszik keveset. Hát igen, ha Evelyn nem beszéli rá, talán meg sem veszi, de akko­riban még jól ment a bolt, a Kro­kus cirkusz szerződésében dolgoz­tak állatszámokkal. De ahogy az a szezon lejárt, mintha minden meg­változott volna. Nem kaptak több szerződést. Evelyn Tripoliban ma­radt, összeállt a Krokus mened­zserével, ő meg hazajött. Hozta az oroszlánt. Néhány hétig ült tétle­nül a lakásban, egyszer-egyszer a telefonhoz nyúlt. Nem sokáig bír­ta. összeszedte az Orientet, meg­szerezte az engedélyeket és elin­dult az országban. Kiadta a házat, a pénzből lakókocsit, teherautót, állatokat, fölszerelést vásárolt. En­nek is így kellett lennie. Ö a pó- nikkal dolgozott, Tivoli-Bélus ku­tyákkal, Odett volt a kígyóasz- szony és a majomidomár. Aztán jött a késdobálás, egy lány, aki­nek a nevére sem emlékezik már. egész ügyesen dolgozott a kötélé' Mindig becsülettel megcsinálták a két órát. Télre beállt a kocsik kai, az állatokkal az anyja , telke re, szélnek eresztette a társulatot. Igv teltek az évek. Csak Tivoli, meg az oroszlán tartottak ki mel­lette. Hát itt van ez a futballpálya. Mindjárt kezdődik az előadás. Gráber fölkapaszkodott a lakóko­csiba, leült a tükör elé. Rakta föl egymás után a festékeket. Nézte, hogyan fiatalodik az arca. Előbb negyvenöt, aztán negyven, majd úgy harmincöt éves férfi nézett vissza rá. Csak a szeme, az nem fiatalodott. Ivott egy kis rumot. Visszatekerte az üvegre a kupa­kot. Gondolt egyet, megint ivott. Hosszabban, lassabban, mint az előbb. Szeme lassan csillogni kez­dett. Odakint már sötétedett. Be­lebújt a kék-sárga-lila bohócru­hába, orrára illesztette a félbevá­gott pingponglabdát, állára kötöt­te a csúcsos süvegét. Némi rizs­port kent még az arcára. Készen volt. A sátorban megszólalt a ze­ne. Átballagott a manézs bejára­tához. Pierre tornászott. Diana, az új lány a kutyákhoz beszélt, két másik férfi a pónikat terelgette. Gráber kilépett a manézsba. Ta­lán húszán ülhettek a nézőtéren. Valaki fölnevetett. Senki sem tap­solt. Gráber nagy lélekzettel kezdte: — Igen tisztelt nagyérdemű publikum! Az Orient cirkusz megkezdi vendégszereplését az Önök nagvrabecsült falujában. Ki­tűnő számokat hoztunk, amelyek­nek már az egész világ csodájára járt. Lesz itt számoló majom, pó­ni hátán lovagoló kutya, tűzkari- kán átugró macska és sok egyéb! Öserdei - állatainkat holnap reg­geltől megtekinthetik az érdeklő­dők öt forint lefizetése ellenében! És most kezdődjék a műsor! Elő­ször lássuk a mindent tudó póni­kat! Gráber föllebbentette a füg­gönyt és beügettek a pónik. Egy darabig nézte, ahogy a lassan megereszkedő, nemrég még csi­nos Diana elkezdi a mutatványt, aztán kilépett a fényből. Pierre ott állt a bejárati füg­göny mögött. — Gráber úr — mondta csönde­sen. — Gráber úr! Az oroszlán... Gráber ránézett a traktorosra.. Fekete haján fénylett a vékony lámpafény. — Igen? — kérdezte Gráber. — Annak vége. Kinyiffant. Meg- murdelt, kérem. Gráber levetette a bohócsapkát. Elhajította. Körmeivel vakarta magáról a festéket. — Igen? Leszakította magáról a bohóc­ruhát. — Igen? Lerúgta az ormótlan cipőket. — Tehát meghalt — motyogta. — Igen, kérem — felelte a trak­toros, de ezt már Gráber nem hal­lotta. — Mi lesz az előadással? Gráber a sötétben a ketrechez botorkált. Az oroszlán ott feküdt a rácsnál. Hiába lökdöste. hiába szólongatta. Hideg volt a füle, hi­deg a háta. — Szégyellje magát — mondta Gráber. — Ezt tenni a társulattal. Beült a teherautóba. Indított. Túráztatta egv kicsit a motort, az­tán elindult az éjszakába. Az oroszlán feje minden zökkenőnél nagyot koppant a ketrec vasalá­sán. — Szóval, maga lenne az — mondja Belényesi, aki leszámítva gyomorbaját, ami időnként olyan­ná teszi, mint valami klímaxos öreglány, alapjában véve nem rossz főnök. Sok mihdent elnézett már nekünk az idők során, külö­nösen nekem, mert állítólag ha­sonlítok a fiára. Zöldségre-gyü- mölcsre például nincs gondunk, hiszen azt megtermeli a bolt, s ha valamelyik eladó lebukik a népi ellenőröknél, a büntetést Belényesi fizeti ki, mivel tisztá­ban van azzal az egyszerű tény­nyel, miszerint jobb, ha a tudtá­val és beleegyezésével lopunk ke­vesebbet, mintha a tudta nélkül hazavinnénk a fél boltot. — Igen — válaszolja Gutman, és tekintetével máris mentőövet ke­res; riadt szembogara az arcomon állapodik meg. Szikszai Károly: Zsákolás A főnök persze mindent tud. Gutman fölcsinálta a barátnőjét, és most kellene neki egy kis pénz. — Zsákolt már krumplit? — kér­dezi, s sovány, beesett arcában mintha megindulna a vér. — Éppenséggel megpróbálkoz­hatok vele — válaszolja Gutman. — Fél napra százötven forint — zárja le a témát Belényesi. Aztán már a raktárban ál­lunk, és nyeljük a port. Gutman percenként fújja az orrát, elgém­beredett ujjaival alig bírja tar­tani a zsák száját. — És te még erre a hiénára mondod, hogy rendes ember — lihegi közben; ahogy a sarokba húzza a zsákot, az alja valósággal fölnyalja a földre rakódott port. — Azt vártad talán, hogy azon­nal a nevére irat? Gutman nem válaszol. Űjabb üres zsákért nyúl; két könyökével kifeszíti a száját, s a lapátom elé rakja. Miután ezt is a helyére húzta, csak akkor szólal meg: — Vajon mi a francot zabálhat raj­tad?. .. Megvonom a vállam. — Állítólag hasonlítok a fiára — mondom. — És? — kérdezi Gutman. Nincs és. Ez van. Állítólag ha­sonlítok a fiára, aki Amerikában él. — Disszidált? — Három éve, hogy kiment. Los Angelesben él. Ha akarod, pihenhetünk. Gutman azonnal végigdobja ma­gát a krumplihegyen. — És vajon tartják a kapcsola­tot? — kérdezi aztán. — Hát persze, hogy tartják. Le­veleznek, meg ilyesmi. A fiú min­den évben meghívja az öreget, de ő nem akar kimenni. Azt mond­ja, ez már túl messze van neki. — Most már értem, hogy mi­ért nem szól semmit, ha két na­pig nem mész be — mondja Gut­man. — Nem akar elveszíteni, hiszen az alteregóddal te tartod benne a lelket. Délben átmegyünk a Májasba, és ledöngetünk két üveg sört. Gutman szemmel láthatóan ki­fáradt. A délelőtt még oly tiszta nadrágja most hervadtan kókado- zik köpenye alatt, jelezvén, vise­lője a munkásosztályhoz tartozik. Aztán visszamegyünk, és foly­tatjuk a munkát. Most is én lapátolok, Gutman- nak már szinte csak a mérleggel kell törődnie; a húszkilós zsákok katonás rendben sorakoznak a fal mellett; igaz, a hórukk-melót lehetetlen lenne Gutmanra bízni. Még nekem is vigyáznom kell, ne­hogy elvágjam a gumókat, elég egy rossz mozdulat, s a lapát éle úgy megy bele a burgonya hófe­hér testébe, mint kés a vajba. Amikor végzünk, a maradék zsákokat magunk alá tesszük s végigheverünk a padlón. Nekem is jólesik a pihenés. A por lassan leülepszik, s verítékünkkel el­keverve összesározza bőrünket. Gutman a kezdőkre jellemző mó­don azonnal vakarózni kezd. — Én a helyedben megtartanám a gyereket — mondom, hogy el­tereljem a figyelmét. — Biztosan szép kis kölyök lenne. Gutman félkönyökére emelke­dik, rám néz, de nem szól sem­mit. — Igaz, hogy semmi közöm hoz­zá — próbálkozom tovább — de vétek lenne elvetetni... — És majd te fölneveled, igaz?! — emelkedik föl Gutman s most egyáltalán nem hasonlít a három évvel ezelőtti balekra, akit any- nyira megsajnáltam akkor. — Tu­dod, hogy mennyi lesz a fizeté­sem, miután elvégeztem az egye­temet? Háromezer-hatszáz forint! — Ha idejönnél, itt megkeres­hetnéd a nyolcat... — Ezek szerint kár volt elfecsé­relnem négy évet, igaz? Háromra átballagunk az üzlet­be. Átvergődünk a pult és a tes­tes eladólányok közötti résen, s máris ott állunk Belényesi aszta­la előtt. Az asztal fölötti falon fölrajzszegezett színes fotó: a kép Ronald Reagant és Belényesi fiát ábrázolja, amint mosolyogva átölelik egymást. Belényesi nem ellenőrzi le a munkánkat, látatlanban fizeti ki Gutmant, a megbeszélt százötven forint helyett ötszázast nyújt oda neki. — Nem tudok visszaadni — he­begi Gutman. — Tegye csak el, fiatalember — válaszolja Belényesi, és táskás szeme alatt a káposzta színű bőr lassan homokszínűvé változik. Gutman úgy nézi a pénzt, mint éhes ember a pékség kirakatát, majd tekintetében gyanakvásba mártott zavartsággal rám emeli. — Tedd csak el nyugodtan — vigyorgok. — A főnök úgyis le­veri rajtam. űszak végén vissza­megyünk a Májasba, de Gutmant nem en­gedem fizetni; ha el akarja vetetni a gye­reket, ne mondja azt, hogy az útjába állok. Lejátszunk néhány kört a zsáko­sokkal, hálistennek ma nyerő va­gyok. A pálinka, mint egy forró fürdő, fölmelegíti és átjárja a tes­temet. Amikor kilépünk a kocs­mából, már teljesen besötétedik, a hideg szél azonnal átrendezi arcunk molekuláit. Gutman egész úton hálálkodik. Tulajdonképpen kedvem lenne neki elmondani az igazságot, de tudom, azzal csak Belényesit tenném tönkre. Ked­vem lenne elmondani, hogy Belé­nyesi fia nincs is Amerikában, s hogy az a fénykép ott az öreg asztala fölött az egyik barátom műve, kedvem lenne elmondani, hogy Belényesi fia annyira szét­itta az agyát, hogy már három éve a zártosztályon fekszik, de Belé­nyesi nem akarja, hogy kitudód­jon, legalábbis még nem, hát ezért találta ki ezt az egész disszidálást, és még annyi mindent szeretnék mondani Gutmannak... Már a Körtéren járunk, amikor megérinti a vállamat, és halkan megkérdezi: — Mondd, te miért vagy ennyi­re jó hozzám? Zavaromban a sálamat kezdem babrálni, majd fönézek, és meg­pillantom az egyik söröző neon­reklámját. — Na gyere, megiszunk egy kor­sóval, és közben elmondom —hal­lom a hangomat, és máris tusz­kolni kezdem a bejárat felé. Bertók László: Mikor, ahol A néhány óra, mikor a zajok reggel nyolctól, fél kilenctől talán tizenkettőig, fél egyig, mikor az éjszakában megmosakodott, kiszellőztetett, magukra hagyott agytekervények, mikor a világ kinyújtózkodik, ez a semmi ág, hol becsukódtam önmagam alatt, hogy csak felülről, s. jobban félek a. . . mint tőletek, ahol nem én vagyok, csak egy idegen, egy felnőttbe zárt kisgyerek, ahol nem bírom tovább,, mikor, ahol megkapaszkodhatok. Hortobágyi Zoltán öreg fazék titka II. Öreg fazék titka III.

Next

/
Oldalképek
Tartalom