Szolnok Megyei Néplap, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-20 / 43. szám
1988. FEBRUÁR 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Tiszasas szilvafák nélkül A Szolnokterv tervi alapján és műszaki ellenőrzésével építi a törökszentmiklósi autóbusz-állomást a fegyverneki tanács költségvetési üzeme. A környezetbe illő modern épület eredeti átadási határideje ez év vége, azonban az enyhe tél meggyorsította az építkezés menetét, ezáltal lehetőség nyílt arra, hogy elkészültével korábban az utazóközönség rendelkezésére bocsássák Fotó: Mészáros ,,A történtek után az anyámnak se hinnék, nemhogy az IKV-nek...” A házfelügyelőség fás a megoldás,) szünetel Az ajtón tábla: „A házfelügyelőség szünetel! Kérem, hogy csak magánügyben keressenek! Onda Lászlóné.” Az asszony nyit ajtót. Pár perces beszélgetés után már benne vagyunk a történet „sűrűjében”. — Évekkel ezelőtt vál— Az elmúlt években annyira romlott a látásom, hogy egy évig táppénzen voltam — meséli Marika, a házfelügyelő. — Utána újra felvettem a munkát. Akkor én már rokkantnyugdíjas voltam, sok mindent nem tudtam megcsinálni, ezeket a férjem végezte el helyettem. Békési János, a Szolnoki IKV bér- és munkaügyi osztályának vezetője: — Akkor tette a vállalat az első helytelen lépést. Hogyan alkalmazhatták őt rokkantnyugdíjasként? ön bizonyára tudja, hogy az IKV-nál az utóbbi időben szinte teljesen kicserélődött a vezetőgárda. Ezt az ügyet még az elődeinktől „örököltük.” Marika fűzi tovább a történetét: — Egyre rosszabbul láttam. a férjem egyre többet Békési János: — A férj többször is járt bent nálam. Szóba került a munkaviszony megszüntetése. Itt volt az orvosi papír is az alkalmatlanságról. .. — Van írás a felmondásról? — Nincs... — Miért nem mondott fel a vállalat? — Mert Ondáné akkor keresőképtelen állományban volt. Csak a keresőképtelen állomány megszűnése után 15 nappal mondhatunk fel. Ezért fogadtuk el a szóbeli felmondásukat. — Biztos, hogy ki akarnak tolni velünk. — vélte akkor Marika. — Cserepartnert akarnak szerezni, olyat, aki idejön házfelügyelőnek és elcseréli ezt a lakást az ő főbérleti lakásával. Itt a csaoda! Köteles leszek akármilyen lakást elfogadni. De én nem akarok elmenni a Jubileum tér környékéről. Látó koromban ezt szoktam meg, ismerek itt minden lépcsőt, tudom, hol a bolt: ez biztonságot ad. Mit kezdjek én egy idegen helyen vakon? Nem hagyom annyiban! Elmegyek az igazgatóhoz! A látogatás eredménye: a következő levél László József igazgatótól érkezett: „Felmondása elfogadásálaltam a Slzolnoki Ingatlan- kezelő Vállalatnál a házfelügyelői állást. A gyerekem beteg volt, itthon kellett lenni vele. Szép tágas a Jubileum téri tízemeletes házban lévő házfelügyelői lakásuk: háromszobás, de leválasztással 2 + 2-es is lehetne. dolgozott helyettem. Végül már mindent ő csinált. Ezt nem tudta elviselni a szomszéd házfelügyelő, piszkálni kezdett. Az IKV orvosi vizsgálatra küldött: Előkeresi a papírt, mutatja a vizsgálat eredménye: az egyik szemével egyáltalán nem lát, a másik szem látása 15 százalékos. Nem sokkal ezután levelet kapott az IKV-tól: „Értesítjük, hogy az 1987. november 27-én benyújtott orvosi igazolás alapján, amely szerint a házfelügyelői munkakör betöltésére alkalmatlan, felmondását tudomásul vettük.” — Hát én nem mondtam fel! — háborgott Marika. — Hogy írhatják le. mikor nem mondtam fel! val szabálytalanul járt el a vállalat bér- és munkaügyi osztálya, mivel ön sem írásban, sem szóban nem mondott fel. Intézkedtem, hogy a felmondást hatálytalanítsák, és új eljárás keretében, a munkajogi szabályokat figyelembe véve méltányosan járjanak el az ön munkaviszonyának megszüntetésével.” „Tájékoztatom arról, hogy amíg a vállalat önnek megfelelő cserelakást nem tud biztosítani, addig a jelenlegi lakásban maradhatnak.” Marika megnyugodott. Egészen addig, amíg újabb levelet nem kapott az IKV- tól. Békési János aláírásával. „Értesítem, hogy vállalatunk igazgatója döntése szerint az ön vállalati munka- viszonyának”. ..” megszüntetése szabálytalanul történt. ezért azt helyre kell állítani. Kérem, h?gy munkaviszonyának helyreállítása miatt a munkaviszony létesítéséhez szükséges személyi okmányaival,,. ..” osztályunkat haladéktalanul keresse meg." Békési János: — Azért akarjuk a munkaviszonyt visszaállítani — passzív jogon — mert keresőképtelen állományban nem mondhatunk fel Ondánénak. Csak akkor, ha munkaviszonyban töltött legalább 15 napot. Ha jogtalan a munkaviszonyának megszüntetése — mint azt az igazgató is megállapította —, akkor vissza kell állítani. — De ő nem tud dolgozni. . . — Nem is várjuk el tőle. Munkaviszonyban fog állni, de fizetést nem kap, mindössze a felmondás feltételeit teremtjük meg. — És ha ő nem jön be a munkakönyvével ? — Akkor húzódik az ügy.. . — Meddig? — A végtelenségig... Még nem az utolsó levél Onda Lászlóné levele az IKV igazgatójához: . .munkaviszony helyre- állítása céljából jelenjek meg. Ennek eleget tenni most már nem tudok, mert az utóbbi három hónap alatt a látásom annyira \megromlott, hogy” .......az e gyik szememet el fogják távolítani.” Marika nem hisz. Az IKV- nek se, nekem sem. — Ez megint csapda. Azt akarják, hogy állítsuk visz- sza a munkaviszonyt, közben én nem tudok dolgozni, és fegyelmit sóznak majd a nyakamba. Ha nem dolgozom azért, ha a férjem dolgozik helyettem, azért... Az én munkakönyvembe beírták, hogy „munkaviszonya megszűnt”. Ha kiadom a kezemből a munkakönyvét. minden megtörténhet. Bármilyen lakásba berakhatnak. Bartucz Istvánná, az IKV házkezelőségi osztályának vezető helyettese: — Már jelentkezett egy cserepartner, de a Sízéche- nyin lakott, és tudtuk, hogy az szóba se jöhet. Addig próbálkozunk, amíg megfelelő lakást nem ajánlanak fel. — És mi lesz a házfelügyelőséggel ? — Addig „szünetel”. A takarítást, a liftügyeletet mindenképpen megoldjuk. Az igazgatói levélben világosan benne van, hogy csak akkor iöhet létre a csere, ha Ondáéknak megfelel a lakás. — Marika, nem garancia az igazgató levele? — Addig garancia, míg a munkakönyvem a kezemben van. Mondja meg őszintén — szögezi nekem a kérdést —, ezek után bízna az IKV-ben? Nem merek „igen '-t mondani. Paulina Éva Tiszasasról úgy tudják az idősebbek, hogy a középparasztok faluja volt, s valóban, a harmincas években sincs kettőnél több kétszáz hold körüli birtok. A tízhúsz holdon gazdálkodók voltak többségben a majd kétezer lelket számláló ti- szamenti településen. S már akkor is Kecskemét vonzása volt az erősebb, bár még az utolsó békeévekben sincs itt vasútállomás, s még kikötőre sem méltatták — méltatta magát a falu?! Ez utóbbiban nagy változás nincs, ha csak az nem, hogy inkább a többi kikötő tűnt el a szőke folyó partjáról, bizonyítékául a szigorú közgazdasági gondolkodásnak. Hanem vasút az már van, úgy tetszik, elegendő vonattak A bakterház első meglepetése, hogy ugyan nem bakteri, hanem bakternőt őriz! Mégpedig szókimondót, vendégszeretőt, lévén a dolga éppen kevés. Naponta csupán egypár tehervonat és nyolc személyszállító csikorog át az állomáson. — Hát sok utas nincs — mosolyog a szőke fiatalasz- szony — naponta úgy negyven-ötvenen indulnak Sasról. Kivált reggel, az öt- ötvenkilences a zsúfolt, azzal iskolába és munkába, meg vásárolni mennek Kecskemétre. A fél hetes szentesivel pedig Kunszentmár- tonba és persze Szentesre járnak el sokan. Azután estefelé vannak megint többen, amikor jönnek hazafelé. Amíg a papírokat böngészi a kopottas -asztalon, kiderül az állomás sajátos helyzete is, lehetne akár a vidék általános jellemzője. Az épület — a .bakterház — ugyanis Kecskeméthez, a MÁV Épület- és Hídfenntartási Főnökségéhez tartozik, ám a sín -már az ugyancsak kecskeméti székhelyű pályafenntartási főnökség tulajdona. Hegedűs Mdh-ály- né — az egyszemélyes állomás kezelője — viszont Szentesre utazik, ha bármiféle dolga akad a főnökével. Egyszóval az állomás helyzete hasonló a faluéhoz; Szolnak megyében van ugyan, de a szálak máshová kötik. Mint Hegedűs Mihályt, a kis állomás vezetőjének férjét. Érettségijével nem talált munkát itthon, ezért azután — sok mással együtt — reggelente Kecskemét felé veszi az irányt. Most jár a közgazdasági szakközépiskolába, hogy az önmagában alig használható érettségit megtámogassa, s tán közelebb is munkát vállalhasson. A fiatalasszony nem sokat tétovázik, amikor a faluról kérdezem. Fiatal házasok, a főúton vettek nemrég lakást, s hogy ennek mi köze a falu sorsához? Hát annyi, hogy a főútra sok kisebb utca csatlakozik, azokban viszont derékig ér a sár. Láthatja bárki, aki -arra téved, kivált ilyen locspocsos, őszies télben. — Tudja, itt az emberek fizetik a pénzt az útépítésért, aztán csak nézze meg: eltűnt a kő, amit leszórtak! Elnyelte a föld? Ezzel együtt is sokan építenek mostanában. De hogy rosszabbul élünk, mint régebben, azt a sok félbe hagyott ház is mutatja. Elfogyott a pénz, abba kellett hagyni az építést ki- nek-kinek. — Fiatalok. Mit csinálnak, ha a munkának vége? — Mit csinálnánk? Megyünk haza, van otthon dolog, azt végezzük. Divatos lett errefelés a szakcsoportos szőlő, anyuka vállalt fél holdat, abban is akad matatni való. Hanem ez az út! — tér vissza az őt láthatóan bosszantó dologra. — A „glo- buszos” vizet vezették, de előbb még leszórták az útalapot. Hát el is tűnt a sárban ! Portánként négyezer forintért! Tán két utcában is. Szóval... nem a kútba csináltak, csak a kávájára... A munkák sorrendjét nem látták előre? Laskai István tanár úr, a község elöljárója — még pontosabban: az elöljáróság vezetője — már azt is tudja, hogy a kivitelező, akinek a kövön termett sártenger köszönhető, visszaállítja a régi állapotot. Ez megnyugtató az idegennek, de hogy a helybelieknek...? Mindez akkor derül ki, amikor a húszas évek elején, a református egyház jóvoltából épített, ma már természetesen állami iskola udvarán az elöljárót keresem. Meg is találom az udvaron magasodó református templom — drótkerítés választja le a község legnagyobb, kopott épületét — tövében, ahogy itt mondják: a part alatt. Föntről nézek le a kicsiny sportpályára, ritka alkalom az Alföldön. Valóban, mintha víz mosta volna ki ezt a mélyebben fekvő területet. De lesz tornaterem, merthogy most nincs — meséli Laskai István, miután a meredélyen fölkaptatott. Éppen erről akar a többi elöljáróval szót váltani. Néhányuk már egyet értett azzal, hogy a másfél milliós állami támogatás mellé vegyenek föl hitelt, amire a fejkvóta a visszafizetési fedezet. Botlik József - nével már a tanács egykori épületében tárgyalják az ügyet: megint igenlő a válasz. Tényi Imre, a rádiók- televíziók gyógyítója munka előtt érkezik, ö inkább He- gedűsnéhez csatlakozik. Az egyszemélyes vasútállomás vezetője mondta: kölcsönt? Ugyan nem veszünk föl! Tényi Imre is tnmáskodik kicsit: kell éppen az a majd kétmilliónyi kölcsön? Kevesebb nem elég? Az elöljáróság vezetője megnyugtatja, hogy a fejkvóta elég a törlesztésre. Akkor fogjunk neki — dönti el a tévészerelő. Tőle tudom, hogy két videó van mór a faluban is, s vagy százhúsz színes televízió. A fekete-fehér készülékek ideje leáldozóban a gyerekek esküvőkor, nagyobb családi ünnepen kocsihoz is juthatnak. (Az ifjabbaknak illik Simson motort venni). Laskai tanár úr szószólója a szakcsoportos szőlőnek, neki magának is van. Kalauzolásával bejárhatjuk a Tüzest, a kordonos szőlőtőkék megfogta homokdombokat. Nyoma már alig a hagyományos, régi szőlőnevelésnek. Nagy gazda egy maradt ; a termelőszövetkezet, amelyik a környék legfőbb helybéli munkaadója, s amelyik igyekszik föltámasztani a szőlőnevelést, borgazdálkodást. Félezernél több hektáron kapaszkodnak már a tőkék a homokba, s szaporodik a vállalkozók listája is: a szövetkezet elvégzi a gépi művelést, a szakcsoport tagjaié a kézimunka java. A termés pedig pénzt hoz a konyhára — szükség is van rá. Egyébiránt a „nagy- gazda” százhetvenegy tisza- sasinak ad kenyeret, száznyolcvanhat idősebb is onnan ment nyugdíjba. No és a gyarapodás? Két éve ötezer négyzetméter utat építettek, ami ugyancsak elkölt a faluban: még mindig sok a sáros utca. Tavaly minden utcába eljutott az ivóvíz nyomócsöve — fizetnek is érte házanként tizenötezer forintot. Ez mindenképpen minőségi változás, ahogyan mondogatják. Ahogyan az is, hogy eltűnt az utcákról, sőt még a kertekből is a besztercei szilva, pedig ez a vidék erről volt híres egy emberöltővel ezelőtt. A tanár úr szerint tehén már alig szálaz az istállókban, itt-ott, pedig nemrég két gulyást is eltartott a faluközösség. Inkább csak malacot nevelnek, de annak is visszaesett a népszerűsége, amióta ebben a kétlakivá vált világban az árakkal „szórakoznak”. Nem éri meg — mondják még ma is, s ha nem, hát nem is tartják. De hogy a birkának feljövőben a napja, arra Mohácsi László legyen a példa, az áfész nyugdíjas elnöke. Szép háza mögött a deszkából ácsolt hodályban kövér, vastagszőrű jószágok bégéinek tucatnyian. Persze, hogy az áfészról ejtünk szót. Hogy kétszáz vagon szilvát — még lekvár formájában is! — fölvásároltak az ötvenes évek elején. Itt megint a termelőszövetkezet segít: telepítik a fákat. — Akkoriban én voltam az elnök, a kereskedelmi vezető, a... minden, mégis mentek a dolgok. Más idők voltak. Tizenkét éve egyesültek a kis áfészek, most nagy a cég. Van itt a faluban intézőbizottság, de a helybéli tagság abba bele nem szólhat, ki legyen Tiszasason a boltos! Ki kapjon jutalmat! Mégiscsak mi vagyunk a vevők, nem? Nincs min vitatkozni. Alighanem képes egy másfélezres közösség ilyetén ügyeiben dönteni. Csak a dolgok kitalált rendje ennek ellent mond. Az is a jelenhez tartozik, hogy a házak kétharmadában fürdőszoba van már, s az is, hogy „lassan megnézik, akinék nincs autója”. — Gyerekkoromban két biciklit tudtunk a faluban, egy módosabb gazdának meg motorja volt — emlékezik Mohácsi László. Viszont a művelődési ház nem győzi forinttal a rangosabb színészeket, a helybeli műkedvelők meg... együtt öregedtek az ötvenes évekkel. A jelen a múltat fogja kézen, hogy az első osztályos gyerekek a régi „oskola” egyetlen termében okosodnak, amit meg-megosztanak a katolikusokkal: iskola végeztével az öreg ház imaterem. Az itteni népesség hagyományosan református — akár a környéken sokan —, ám a lelkésszel, Szabóné Szanyi Ilona tiszteletessel nem találkozhattam: szülni volt éppen a fővárosban. A második osztályosok sokáig a koporsósokkal osztották meg az udvart, talán az idén elköltöznek — bár semmivel sem mosolytalanabbak az itteni gyerekek, mint néhány utcával odébb, az értő kezek után szemlélődő, kopott templom tövében lévő iskola udvarán. Az ám, iskola. Dénesné, az igazgatónő csak a tényeket sorolj aj százötven gyerek, elegendő pedagógus, SMS... Ez a saját találmányuk. Saját magunk segítése — ha már rajtunk nem segítenek. Mert ugye, ha már otthon kinek-kinek van színes televíziója, akkor az iskolának...? Hát ezért gyűjtöttek hulladékot a gyerekek! Abból vették a saját színes televíziójukat. Könnyen lehet, hogy a „minden iskolának számítógépet” országos akciót is afféle helybéli csafcazértis teszi valósággá (azután valahol valaki pöcögtetheti a mellét: segítettünk...), mert ide, a. Tiszazugnak ebbe a falujába nem ért el a többesztendős akció. Videó is elkelne a szegényes mozi mellett, de nincs). Tiszaugra, Csépára, Kecskemétre, jó időben Csongrádra járnak el a vállalkozóbb kedvűek). Ekkora hiányok mellett vajon mi lesz, ha a korosabb pedagógusok nyugdíjba mennek? A jövendőiknek lakás kellene, abban viszont már laknak az elődök... vagyis képesítés nélküliek állnak majd a helyükre. Laskai tanár úr a népesség állandóságáról, a közös tanács elnöke viszont a lassú fogyatkozásról tud. öt esztendeje kordonhoz kötik a szőlőt, s kinn, a homokon, néha bográcsban fő az étel, többen telepednek köré. Ötven éve harmincnégy iparost jegyeztek — köztük három szabót, három hentest, hat cipészt — ma ezekben a szakmákban hírmondó sem akad. Igaz, aki valamihez ért ebben az elzárt közösségben, az megkérhető: a kisegített majd visszasegít. Előbb háromszáz, majd kétszázötven éve elnéptelenedett a falu. Oka volt. Az életükre törtek. Most tornatermet akarnak építeni. A gyerekeknek. A gyerekek pedig... Hortobágyi Zoltán Az első levél Szóbeli felmondás
