Szolnok Megyei Néplap, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-02 / 27. szám

1988. FEBRUAR 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Mesterfokon, tizenhat vonóvá! A Liszt Ferenc Kamarazenekar sikerei A hatvanas évek elején, a legkedvezőtlenebb időszak­iban határozta el néhány ze- meakadémista fiatal, hogy vonós kamarazenekart ala­kít; nem utolsó sorban az I Musici di Roma együttes Imintájára, amely 1958-bah vendégszerepeit először ha­zánkban. Szokatlanul élénk, pezsgő zenei kibontakozás, a közel­múlt normáit részben meg­kérdőjelező szellemi maga­tartás jelent meg ugyanis az ötvenes-hatvanas évek for­dulóján a magyar muzsikus­társadalom köreiben. Mint Breuer János írta: „az or­szág politikai, társadalmi életével párhuzamosan kon­szolidálódott a zenekultúra is”. Erre a konszolidálódás­ra természetesen a legélén­kebben éppen a fiatal muzsi­kusok reagáltak, a háború utáni első generáció. Amely­nek tagjai a koruknak meg­felelő mohósággal szívták magukba azt az áramlatot, melynek megjelenését az I Musici di Roma vendégjá­tékához kötötték. Mert az a kamarazenekari stílus, amelyet az olaszok hoztak el hozzánk, szinte vi­harként söpört végig az évek óta állóvízszerű mozdulat- ilanságba merevedett zenei normák fölött. Az „így is lehet? — így is lehet!” kér­dés-felelet érthető módon főként az ifjú vonósokat foglalkoztatta. Efféle gondolatok s főként emóciók vezették azokat az ifjú muzsikusokat is, akik az akkoriban gombamódra szaporodó, rövidebb-hosz- szabb életű alkalmi kamara- együttesekbe tömörültek, s templomokban, művelődési házakban kerestek szereplé­si lehetőséget. Ilyen együt­tes volt a Budapesti Bach Zenekar és a Budai Ba­rokk Kamarazenekar. Nagy­részt e két amatőr társulat­ból alakult 1962 őszén a Liszt Ferenc Zeneművésze­ti Főiskola Kamarazenekara, a későbbi Liszt Ferenc Ka­marazenekar, amely 1963 márciusában adta első hang­versenyét a Zeneakadémia nagytermében, Sándor Fri­gyes vezényletével. Sándor tanár úr, a főisko­la kamarazenetanára szemé­lyében a legkitűnőbb hazai pedagógust nyerték meg a fiatalok, amikor felkérték őt az együttes művészeti veze­tésére. A barokk és a klasz- szicizmus nagytudású szak­értője, a mélyen humanista mester, aki egykor maga is kitűnő hegedűs volt, megsej­tette a fiatalok lelkesedésé­ben, a jó, a nemes zenéért való áldozatvállalásukban a lehetőséget, amely a későb­bi években felvirágoztathat­ja a magyar kamarazeneka­ri kultúrát... Mert az 1963 tavaszát, a bemutatkozó kon­certet követő hosszú időszak nem kevés áldozatot követelt a muzsikáló közösség minden tagjától. Áldozatot eleinte elsősor­ban persze szabadidejüket illetően. Mert főiskolás éve­ik alatt a kora reggeli pró­bák, nem ritkán pedig a vasárnap délutániak, és a szaporodó koncertek alapo­san igénybe vették őket. Nem változott mindez tanul­mányaik befejezése után sem, amikor már mindegyi­kük valamelyik fővárosi nagyzenekar tagja volt, ahonnan egyre gyakrabban kellett elkéredzkedndük a próbákról, sőt a hangverse­nyekről, hogy a mind sike­resebben működő kamaraze­nekarban dolgozhassanak. 1969-ben — Lehel György vezényletével — egy minden tekintetben rendkívüli pro­dukciójukkal, Bach János passiójának előadásával a szokottnál is jobban maguk­ra vonták a zenei közvéle­mény figyelmét, elérték, hogy szerény, de állandó megélhetést nyújtó ösztön­díjat kaptak az Országos Filharmóniától. Hivatalos státuszuk, állami intézmény­ként való elismerésük azon­ban csak jóval később, 1976 január 1-én valósult meg. Sokan, sokféleképpen, fel­tették az évek során a kér­dést: miképp történhetett hogy egy maréknyi lelkes, tizenhat vonóval s egy csem- ballóval muzsikáló fiatalból másfél-két évtized alatt a világ egyik élvonalbeli ka­marazenekara fejlődött, fő­ként a barokk és klasszikus, de részben a kortárs magyar zene autentikus előadója, amelynek művészetét ma már Európán kívül az Egye­sült Államokban, Kanadá­ban, Japánban, Ausztráliá­ban egyaránt ismerik, nevét együtt emlegetik a műfaj­meghatározó világhírű együt­tesekével? És akikkel a vi­lág legnevesebb előadómű­vészei is szívesen lépnek pó­diumra bárhol, a nagy ze­nei központokban... Mert a Liszt Ferenc Kamarazene- kar olyan egyéniségek ro- konszenvét nyerte meg ma­gának, mint Maurice André, Jean-Pierre Rámpái, Henryk Szeryng, Cziffra György, Vá- sáry Tamás, Helmuth Ril­ling... A hosszan sorolható névsorból jónéhányan vissza­visszatérő vendégként dol­goztak, dolgoznak ma is szí­vesen Sándor Frigyes egyko­ri neveltjeivel, akik meste­rük, Sándor Frigyes halála óta is — a hangversenymes­ter, Rolla János vezetésével — olyan előadói kultúrát képviselnek, amely minden­képpen átmentésre érdemes a mai fiatalok, a jövő ma­gyar vonósmuzsikusai szá­mára. — Szomory — Halálának 110. évfordulóján Palotásy Jánosra emlékeznek Jászberényben A beilleszkedés megkönnyítésére Életmód­klub 1821. április 8-án született Jászberényben Palotásy Já­nos, a Jászság neves zene­szerzője. Muzikalitása már gyermekkorában megmutat­kozott: tagja volt a templo­mi énekkarnak, később gye­rekekből kis vonós zenekart szervezett, melynek saját maga volt a prímása. Serdü­lőként Jászberényből Vácra került, majd az 1840-es évek elején jogot tanult Pesten. Részt vett a szabadságharc­ban, a világosi fegyverleté­tel után bujdosnia kellett, s csak ezután térhetett haza a Jászságba, pontosabban Jászapátiba, ahol jegyzői ál­lást kapott. A könnyező helységek ze­nei életbe való bekapcsoló­dással megkezdődött életé­nek mozgalmasabb, alkotó korszaka. 1857-ben Jászbe­rényben Zenekart szervez­tek. E lelkes társaság tevé­kenységébe aktívan kapcso­lódott be Palotásy is, aki szerzeményei révén ekkor már nagy népszerűségnek örvendett: dalait, csárdásait az ekkor leghíresebb „ci­gánybandák” tették ismert­té. 1860-ban került Jászbe­rénybe főjegyzőnek. Két év múlva barátjával. Riszner Józseffel dalárdát szerve­zett, melynek utódja a ma 125 éves Palotásy kórus. Riszner József maga is kép­zett zenész és ismert kompo­nista volt, aki Palotásy da­rabjaihoz írt zongorakísére­tet. A vidéki magárahagyott- ság érzése egyre nyomasz­tóbb súllyal nehezedett a zeneszerzőre és a jászsági zenészcsoport tagjaira. Bár szerzeményei kiadásának önzetlen mecénása is akadt, műveinek nagyobb része mégis kéziratban maradt és elkallódott. Nem volt még 57 éves, amikor 1878. febru­ár 3-án örökre lezárta sze­mét a halál, melyet Jász­berény népe mély megren­düléssel vett tudomásul. Szellemi hagyatékának ápolója ma a jászberényi kórus és a nevét viselő ze­neiskola. A zeneszerző halá­lának 110. évfordulója alkal­mából ünnepi megemléke­zés lesz Jászberényben feb­ruár 3-án, szerdán, a Palo­tásy János Zeneiskola előtt elhelyezett szobornál. (Tudósítónktól) Életmódklub alakult Túr- kevén a városi művelődési l'.ázban. A jelenleg tizenkét tagú csoportot azok a 16— 30 év közötti fiatalok láto­gatják, akik nem tartoznak szervezett közösséghez, eset­leg beilleszkedési zavarok­kal küzdenek. A jelképes tagdíj összege havi 10 fo­rint, ezen túl a működéshez szükséges anyagi feltételeket és eszközöket a művelődési ház és a Városi Alkoholel­lenes Bizottság biztosítják. A hétfői napokon 18—22 óráig tervezett foglalkozáso­kon a szabadidő hasznos el­töltése a fő cél. Az idei prog­ramtervezetben a szabad já­tékfoglalkozásokon kívül szerepel még vándormozi, TIT-előadás az egészséges életmódról. hallgathatnak a klub tagjai műszaki ta­nácsadást, de kirándulásra is készülnek. A klubtagok jelenleg az elhasználódott, megrongálódott társasjáté­kokat javítják társadalmi munkában. Másfél évszázada kezdték építeni ■ Klasszikus kincsünk a Nemzeti Múzeum Másfél évszázada kezdték építeni a Magyar Nemzeti Múzeumot, amely páratlan európai rangú alkotás, stí­lushűség, alkotói nagyszerű­ség, arányosság és monu­mentalitás dolgában messze kiemelkedik a klasszicista építészet alkotásai közül. Pollack Mihálynak ez az egyetlen műve is elegendő lenne a halhatatlansághoz. Volt kitől ihletést kapnia. Tudott dolog, hogy a megva­lósító fáradozása csak akkor ér fel az idea nagyságához, ha kellőképpen megértik a kezdeményező szándékát. Ez esetben tökéletes az össz­hang az alapító Széchenyi Ferenc és a reformkori meg­valósítók között. 1802-ben, tehát 185 évvel ezelőtt született meg a nem­zet múzeuma, a nagycenki gróf szokatlan bőkezűségé­ből. Az építést 1837-ben, 150 évvel ezelőtt kezdték, és 10 evvel később, 1847-ben fe­jezték be. Európában először Széchenyi Ferenc gondolta Ki a nemzeti múzeum esz­méjét. Míg a British Museu- mot csak 1821-ben kezdték építeni, s Londonban még azt sem tudták, hogy hol fog emelkedni a világ legna­gyobb múzeuma, Pesten 1805-ben már helyhez sza­bottan, pontos költségvetés­sel készen állt Hild József terve. Az 1780-as évektől érlelő­dő szándék 1802 márciusá­ban fogalmazódott az ural­kodóhoz írott kérelemmé. Széchényi Ferenc ekként írt I. Ferenc császárhoz: „Ifjú­ságomtól kezdve fáradhatat­lan gonddal, nagy áldozattal szereztem meg azt a gyűjte­ményt, amely részint közvet­lenül, részint közvetve Ma­gyarországra és a társorszá­gokra vonatkozik, s amely a következő tárgyakból áll: a. ) nyomtatott könyvekből, b. ) kéziratokból, c.) érmek­ből és régi pénzekből, d.) rézmetszetekből, f.) földab­roszokból, g.) s a magyar tér­képeken kívül még vagy öt­ezer darabot kitevő mappa­gyűjteményből.” A felsorolás igen szerény — nem szól ar­ról, hogy a gyűjtemény töb­bek között 13 ezer kötet könyvritkaságot, ezerkét­száz kézirat-unikumot, 2700 nagyértékű antik pénzt, és az egész európai történelmet átfogó éremkollekciót tartal­maz. A nemzetnek felaján­lott adomány értéke folyó áron meghaladta a 160 ezer forintot. Az alapítólevelet 1802. no­vember 25-én állították ki. E naptól jegyezzük hivatalo­san a Magyar Nemzeti Mú­zeum történetét. József ná­dor felelt mind a gyűjte­mény sorsáért, mind a leen­dő múzeumépület megalko­tásáért. Feladatát a kifogás­talan gondviselő hozzáérté­sével, felelősségtudatával látta el. Egy évvel az alapí­tás után már meg is nyílt a múzeum a pálosok pesti ko­lostorában. Közben gyarapo­dott a gyűjtemény, mert a jobb érzésű fő- és közneme­sek körében becsületbeli do­log lett az ügy pártolása. Szépen bontakoztak a fejle­mények, de a napóleoni há­borúk fenekestől felforgatták a Habsburg birodalom vi­szonyait. 1837. június 22-én hozzá fogtak Pollack Mihály mo­numentális tervének kivite­lezéséhez, mígnem a követ­kező évi árvízi katasztrófa megint fájdalmas halasztást okozott, hiszen jószerével az egész várost újjá kellett épí­teni. Keserves idők voltak azok: aranyat ért a deszka, gyémántot a mesterkéz, hol­ott rézgarast is alig láttak a tönkrejutott pestiek. De mire kibontakoztak a jeges árvíz pusztítása után a modern nagyváros körvona­lai, a Nemzeti Múzeum épü­lete is elkészült. 1845. már­cius 19-én, a nádor nevenap- ján már ünnepséget tartot­tak az épületben, 1846 au­gusztusában itt rendezhette meg Kossuth a harmadik or­szágos iparmű-kiállítást, a következő évben pedig vég­leg befejeződött a Habsburg birodalom akkori legna­gyobb építkezése. S hogy mi minden történv azóta a nyolc korinthoszi oszlopóriás körül, arról fut­tában mégsem szólhatunk. Mellőzve a vakmerő felüle­tességet, bízvást mondhat­juk, akkora kincsesház Eu­rópa legszebb klasszicista palotája, hogy életünk egész hosszán ismerkedhetünk ve­le. G. M. A gyüjtöszenvedély lázában Múltról uallő tárgyak Lámpák, kardok, pisztolyok a lakásban Az előtérben látható pisztoly a 16. századból való (Fotó: H. L.) A gyűjtőszenvedély közis­merten nem új keletű jelen­ség az emberiség történeté­ben. Olyan hóbortosnak mondott emberek minden korban akadtak, akik nem restellvén az időt, a pénzt és a fáradtságot, szíves-örö­mest összeszedték a környe­zetükben található, mások által talán értéktelennek tartott és kidobásra ítélt tárgyakat. Ki gondolná, hogy szerte a megyében egy-egy lakás milyen, olykor múzeumokat is megszégyenítő régiség­gyűjteményt rejt. Vannak, akik biztonsági okokból ti­tokban is tartják felbecsül­hetetlen értékű dísztárgyai­kat, használati eszközeiket (esetleg csak a legközelebbi ismerősök tudnak róla), míg mások szívesen mutatják meg kincseiket a nagykö­zönségnek is. A szolnoki Lőcsei család ugyancsak büszke ritkaság- számba menő gyűjteményé­re, de a sajtószereplést nem fogadják kitörő örömmel. Annál is inkább, mert pár évvel ezelőtt ismeretlen tet­tesek néhány műtárggyal jócskán „könnyítettek” a la­kás értékes terhén. — Tizennyolc éve már an­nak, hogy nem megyünk el közömbösen számunkra ér­dekes és értékes tárgyak mellett — mondja az éppen otthon tartózkotjő Lőcsei Istvánná óvónő, felsősorban a férjem a megszállott, de átragadt rám is a gyűjtő­szenvedély. Valamikor egy régi orosz, korróziólepte sza­movárral kezdődött az egész, aztán a petróleumlámpa, majd a fegyver lett a sláger. Az előbbiből körülbelül százötvenet érzünk a lakás­ban, a kordok, a puskák és a pisztolyok száma is száz fölött van már. Ezeknek azonban csak egy töredéke látható a falon, a többi a szekrény alatt, meg a jóég tudja hol vár a sorsára. A fegyvergyűjtemény csakugyan tekintélyes meny- nyiségű; s az a legfőbb jel­lemzője, hogy kifejezetten csak harci eszközökből áll. Díszfegyver nem kapott he­lyet a lakásban. Egy filccel borított falon a legváltoza­tosabb méretű, és kellően hátborzongató szúrófegyve­rek — szablyák, tőrök, ba- ionettek láthatók, immár bé­késen felfüggesztve. Külön érdekessége a gyűjtemény­nek, hogy az Osztrák—Ma­gyar Monarchia hadseregé­ben az 1824—1914-ig rend­szeresített kardok hiánytala­nul itt sorakoznak, de ugyanúgy teljes a sorozat az utászok rövid, lapos kardjá­ból is. A legrégebbi, pallos­nak is beillő kard a 13. szá­zadból való, s egy ezüstbera- kásos pisztoly is „csak” né­hány száz évvel idősebb ná­la. Hogy mi lesz a sorsa a gyűjteménynek, nem nehéz kitalálni. — Gyerekeinkbe idejeko­rán beleneveltük a régisé­gek iránti vonzalmat, és egyáltalán a gyűjtőszenve­délyt — mondja Lőcseiné. Azt szeretnénk hát, ha to­vább gyarapítanák a mű­tárgyakat, és a jövőben ugyanúgy nem pénzbeli ér­tékükben gondolkodnának, hanem kizárólag eszmeiben, mint ahogyan tesszük mi is. A Magyar Nemzeti Múzeum épülete (MTI-fotó — KS) A Liszt Ferenc kamarazenekar a Fertőd! Haydn emlékün­nepségeken (MTI-fotó — KS)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom