Szolnok Megyei Néplap, 1988. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-23 / 19. szám
1988. JANUÁR 23. Irodalom, művészet 9 Tóth Judit: Az alvókért Drótház helyett mégis a fát, tükrözés helyett mégis a másik arcot, porond helyett a világ szövevényeink túl egyetlen szögletet, csak egyet, ahol az élők alszanak. Az önelvesztés hosszú éjjelében a gondot akarom, ahol már nem vagyunk, hol átcsúsztatjuk lélegzetünket a gondolatba és már nem sajátunk Ébren marad, mint egy madár, beletapasztja szárnyait az éjbe, minden tolla a sötétségbe vakolva, kitárton él fölöttük, majdnem senkié. Mézeskalács-ütőía, Kisújszállás Irodalmi oldalpárunk illusztrációját az Európa Könyvkiadó Szolnok megye népművészete című kötetéből válogattuk. Iszlai Zoltán: Az omló otthon íme, hogy omlik otthonom is már. Amikor visszajárok, foszlányok, hófehér kalácsok ínyemtől idegen, szájamban szétperegnek. Az áhított ünnepek csónakcsöndje kötetlen sodródik végtelenbe hullámain emlékké hevülő vizeknek. Elgőzöl otthonom. Hiába is keresném ablakát zárva, akái milyen estén szobái szagát; véremet. testemet. Rá már csak, mint egy kényszerű keresztény az édes pogányságba visszaesvén, forró redökben, úgy emlékezem. Juhászkampók. Oláh Lajos gyűj teménye, Kunhegyes Jenei Gyula: Rácsodálkozások bogy kifutnak alólam a sínek. az utolsó kupéban hideg van. tökéletességbe tébolyult fehérség a hó. nincsenek felém nyúló kezek. ismeretlen hieroglifák macskakövein elbukom. elfekvésem vízszintes, de nem örökkévaló. jobb is lehetne talán. sorsomon túl szavam is determinált két zárójel közé szült anyám. tad felfogni, hogy amikor a szív hibátlan és erős, az agy pedig talán soha nem volt olyan tiszta és világos, mint ezekben az időkben, akkor a különben tisztességesnek hitt sejtek elkezdik a lepaktálást mindenféle nyomorúságos deviánsokkal, akik a rend helyett a kö- vethetelen anarchiában élik ki magukat. A kobaltágyúval mintha őket akartad volna büntetni. összeálltunk néhányan, volt munkatársaid, közeli barátaid és végre rászántuk magunkat, hogy meglátogassunk. Virággal és itallal mentünk, túlfűtött hangulatban csengettünk be hozzátok, szemmel láthatóan lovaivá magunkat abba az állapotba, amikor tartalékokkal is bír az ember a megrázó élmény elviseléséhez. Megkönnyebbültünk; nem volt dráma, nem volt tragédia. A feleséged — aki egyébként egy másik csoda volt melletted — olyan méltósággal és szuggesztivitással rendezte meg a betegséged minden stációját, hogy úgy látszott, mindketten az ő akaraterejéből éltek. Harsány vicceket meséltünk, amiben te vitted a prímet, nagyokat nevettünk, és olykor pillanatokra még azt is elfelejtettük, hogy groteszk színjáték az egész. A szobád hosszú, keskeny, de kellemesen lakájos cella volt, az ajtaja nyitva és te felpolcolva párnákkal éppen a televízióra láttál. Nézted naphosszat a monoszkópot, szünetjelet, az adáshibát és a Képújságot. Ez a pedánsan záródó áramkör cirkuláltatta át rajtad az életét. Vajon mit láttál utoljára? Talán megkérdem egyszer a feleségedtől. Amikor kettesben maradtunk, így szóltál hozzám: — Gyere el és írd meg, mit érzek, ami■ kor... Hidd el, nagy riport les En, az orvos élethűen közvetíti neked mindent... Hiába nevettem, mint éretlen viccen, mondván nincsenek nekem arra éveim, hogy melletted strá- zsáljak, a lézer szemeidet nem lehetett becsapni. Hajszálpontosan tudtad, mennyire szíven ütött közlendőd. Hogy feloldd a hangulatot, elmesélted, milyen kacagás volt, amikor néhány nappal ezelőtt kiállított ide hozzátok egy hivatalos ember a volt munkahelyedről és kért, írd alá a nyugtát az átvett jelentős jutalomról. Akkor már évek óta nem kaptál semmi ilyen elismerést és most... Hát nem röhej? Ha jól tudom, a hecc kedvéért két keresztet tettél a neved helyére és elé a dr.-t. Nagy temetésed volt, sok fontos emberrel. Lila gyászszalagok röpködtek az ónos ködszitálásban, s foszlányokat tépett ki a fel-fel- támadó szél a kórus gyászénekéből, miközben a mikrofonba is bele-beledudált a neveletlen fuvallat. Vagy döglesztő kánikula volt és lopva kigombolt ingnyakak fojtogatták a feszélyezett protokoll- gyászolókat? Látod ez most már teljesen mindegy, hiszen ha szemtanúja vagy a ceremóniának, aligha örülsz neki. Szinte elképzelem, amint összevonod szemöldököd bokrát és zavartan mentegetőzöl, samiért ilyen felhajtást csináltak miattad a temetőben. Hiszen a munkahelyed, a márványasztal, az élet és a halál mezsgyéjén volt. Onnan pedig már nem sok — csak egy fél lépés igazán ... Palágyi Béla Az ügyvédi munkaközösség kicsi irodájában, amit rabicfallal választottak el egy na- gyobból, az ablak előtt két íróasztal állt. Egyik mellett egy harmincon felüli fekete hajú asszony ült, és az újságok apróhirdetéssel telenyomtatott oldalait tanulmányozta. Néha felpillantott, s a szemüvegét a homlokára tolva férfikollégájához fordult, aki az ügyfelek számára az olajkályha és az iratszekrény közé beszorított fotelben cigarettázott. — Rákoshegyen eladnak ... Csupa Rákoshegy. Mi van ott, szanálás? A tojásfejű, félkopasz férfi le- targikusan mozdított a kezén, s cigarettájából kavarogva szállt a mennyezet felé a füst. A fekete hajú asszony belekortyolt a kávéjába, aztán tovább böngészte az apróhirdetéseket. Néha megcsóválta a fejét, vagy felnevetett. — A Balaton körül alig van forgalom. Merev mind a két part. Kivárnak. Tegnap beszéltem egy tanácselnökkel. Amióta bejött az építési tilalom, a házak ára ötven százalékkal megemelkedett — mondta az asszony, aztán levette a szemüvegét, és azt az újságok felett billegtetve tovább beszélt. — Ebbe kellett volna beszállnlink ... ötven százalékot besöpörni házanként ... Erről lemaradtunk. Mi van veled, Kovács? Zűrözik a feleséged ? — Dehogy. — Vesztettél? A félkopasz férfi bólintott. — Mennyit? — Csak kétezret. — Akkor mi bajod? — Jó volt a lapjárásom, és mégis vesztettem. Ezt nem értem ... Az asszony egy pillanatig kifejezéstelen arccal meredt kollégájára, aztán újra elmélyedt az apró- hirdetések olvasásában. Időnként egy vékony filctollal megjelölt valamit. Egyszer csak lekapta a szemüvegét, és felkiáltott: — Ez nem igaz! Felkelt az asztal mellől, és az ajtó és a kályha között forogva toporogni kezdett. — Mi bajod? — kérdezte Kovács. — Ez nem igaz! A tulipános Krausz meghirdette a telkét. — Ez az a...? — Ez, a kertész Krausz. Tavaly legalább tizenötször jártam nála. Háromszáz négyszögölnél valamivel nagyobb a kertészete. Háromszázötven lehet. Kaphatott volna három és fél milliót vagy egy elegáns lakást és kétmilliót. De nem, az atyaistennek sem. Az a mániája, hogy felássa a kertet, palántáz, és csokronként eladja a virágokat. Szutykos, alacsony mennyezetű, szoba-konyhás házban lakik a kert végében a feleségével. De odajár hozzájuk az egész környék, a hentes» a zöldségesnő, a fűszeres felesége. és pletykálkodnak a diófa alatt. Ki lett öngyilkos, kit hagyott ott a felesége, melyik piacon nagyobbak az árak . . . Most már az új villákból és társasházakból is odajárnak hozzá, de azok virágot is vesznek tőle. Ha én ezt tavaly kifogom, de le kellett vinnem az egész hatlakásost az Endrődi utcába, ott meg a terep olyan, hogy éppen törik, és lógnak az épületek. Sokkal drágább lett minden. — Kell neked ez a telek? — kérdezte Kovács. — A Krausz telke? — Arról beszélünk, nem? — Kell. Nekem minden telek kell. De a Krausz nekem úgysem adná el. Tavaly már kisajátítással is megfenyegettem, de nem vette be. Ha ez most neked jelentene valamit, én átengedem. Próbáld meg a tulipános Krauszt. Most az öledbe hullik egy hatlakásos társasház. Minimum hat... Nem igaz! A makacs Krausz összeomlott... Dr. Kovács Gedeon már az autóból megpillantotta a kertészetet, de továbbhajtott, s ötszáz méternyire, egy alkalmas helyen leparkolt. Visszasétált, vizsgálgatta a környéket. Krausz Ágoston kertészete körül már mindent beépítettek. Nagy társasház állt mögötte, balra tőle egy nyugati stílusú négylakásos, jobbra emeletes nyolclakásos. Halványkék és vajszínű nyugati autók sorakoztak az udvarokon, a négylakásos garázsai előtt egy barnára sült nő a füvet locsolta. Nekivetkőzött. Rövid nadrágban, mezítláb ügyeskedett. Kovács megállt, de amikor a nő kipillantott az utcára, sietve továbbment. Kétszer-három- szor elsétált a kertészet előtt, felmérte a tulipánágyásokat, az évelők parcelláit, az üvegházakat. A léckerítésen kis tábla függött: „Krausz Ágoston kertészete. Vágott virág állandóan kapható.” Belátott a kicsi házig, de lakatlannak, mozdulatlannak érződött minden. „Szegény barom — gondolta —, a Rózsadombon tenyészti az ötforintos tulipánjait.” Fontolgatta, hogy először csak virágot vegyen és körülszaglássza az öreget, vagy egyenesen a tárgyra térjen. A direkt menet mellett döntött ésl lenyomta a léckapu rozsdás kilincsét. Befelé lépkedve látta, hogy a szép tuli- pánágyások mögött gondozatlan, gazos parcellák borzasodnak. Bertha Bulcsú: A tulipános kert Krausz Ágoston a diófa alatt ült egy fonott karosszékben. Körülötte macskakölykök játszadoztak. Lábánál egy sörösüveg állt. A haja ősz volt és ritkás, szeme kéken, derűsen csillogott, öreg, testes férfi volt, de még mindig erősnek látszott. — Dr. Kovács Gedeon vagyok... Milyen árra gondol? — tért a lényegre az ügyvéd. — Szálanként, kedves uram, vagy csokorban? — kérdezte az öregember. — Hogy őszinte legyek ... — Szálanként két forint. A kicsi házból kilépett egy magas. sovány asszony, és azonnal megszólalt: — Ha kell, összeállítok egy csokrot. Nálunk olcsóbb, mint a piacon. Délelőtt kint voltam Óbudán, hát kérem, az leírhatatlan. Én tulipánokkal álltam, de volt ott egy ember Fritillaria imperialisszal. Császárkorona. Ismeri? Nem ismeri? — De igen, láttam már... — Ritka és finom virág. A Horváth bácsi harminc forintért árulta szálját. Aztán megjelent ott tíz óra tájban egy szigetmonostori asszony, és a császárkoronát hat forintért kezdte árusítani. Fejre állt a piac. Olyan cirkuszt még nem látott. Mi az urammal mindig olcsók vagyunk. Pár szálat tetszik, vagy csokrot? Most tulipánunk van, de kereshetek mást is ... — Hét vagy kilenc szál tulipánt szívesen vinnék a feleségemnek, de én a hirdetésre jöttem. Mi az ára ennek a hóbelevancnak? — Mi nem hirdettünk — mondta Krausz Ágoston, és elkomoro- dott. — Itt van nálam a Magyar Nemzet, ez a telek eladó. Háromszázötven négyszögöl, nem? — Nem. Háromszázötvenhat négyszögöl, és nem eladó.' A ritkás hajú, ősz öregember mögött a magas, sovány asszony mutogatott valamit, aztán a szájára tette azi ujját. Kovács Gedeon megértette, hogy Krausz úr nem is tud a hirdetésről. — Mi nem hirdettünk — szólalt meá Krauszné —, de kíváncsi lennék rá. ha el akarnánk adni, mennyit kaphatnánk érte? — Nem akarjuk eladni — mondta Krausz. — De ha véletlenül, tudja, a férjem dereka tönkrement, nem bírja a hajolást. Itt pedig ugye, tavasztól őszig négykézláb áll az ember a kertben. Ha véletlenül mégis meggondolnánk, mennyit tudnának ajánlani? — Ügy ... Hárommillió-kétszázezer körül. — Ez csak kilencezer négyszögölenként. Tavaly egy ügyvédnő tízezret ígért, mégsem adtuk el. — Eszünkben sincs eladni, a pénz nem ér semmit — szólalt meg Krausz. — Nincs még az építőközösségtől felhatalmazásom, de a tízezret mi is meg tudnánk adni négyszögölenként. Akkor maguk kapnának három és fél millió felett. Vagy egyezkedhetnénk, hogy kap egy másfél szobás lakást a házban, és kétmilliót. Krausz úr, nem kellene magának többet hajlongani a palánták felett, meglenne a sörrevaló. Csak ülne az erkélyen, és iszogatna. Lenne miből. — Kraust előhúzta a zsebóráját, és rápillantott. A mutatók láttán meghökkent, szinte megütközött. — Ilonka, a négyórai söröm ... Kizökkentenek az életből ezzel a marhasággal, öt perce itt kellene már lenni a négyórai sörömnek ... A sovány, magas asszony beszaladt a házba, és egy párás oldalú sörösüveggel tért vissza. Krausz az óraláncáról sörnyitót húzott elő, leemelte a kupakot, és mohón beleivott az üvegbe. — Az uram beosztó, óránként megiszik egy üveg sört, de csak délután. És nem összevissza poha- razva. Egy üveg, és kész... Dr. Kovács Gedeont hirtelen szomjúság fogta el. Nézte az öreg kertészt, ahogy lekluttyogtatta a sört p torkán, s csaknem elájult a szomjúságtól. Nyelt néhányat, aztán úrrá lett gyengeségén, és újra megszólalt: — Nézze meg, Krauszí úr, a szomszéd társasházat, micsoda gyep ... Erkélyek, a cserép külföldi. A fürdőszobákban a csempe olasz, a csapok németek. Soha nem lenne gondja semmire. A gyerekeknek is adhatna egymilliót. — A gyerekek Kanadában élnek, gazdagok. Kimehetnék hozzájuk holnap reggel. De mi nem megyünk sehová. Nem is kellünk mi a gyermekeknek. Nem értik, hogy mi ez itt, és miféle élőlények vagyunk. Sikerült nekik véletlenül. Van ilyen ... — Hát éppen ezért, könnyítsék meg az öregkorukat. Ülhetne egész nap az erkélyen, szemlélődve ... — Na ezt csak hagyjuk. Én akkor ülök le, ha már dolgoztam, elvégeztem valamit. Mi lenne a világból, ha az emberek csak úgy üldögélnének. Dolgozni kell. Én még mindig hajnalban kelek, felások, elgereblyézek egy-egy ágyást, aztán fogom a slagot, és öntözök. Délig sohasem állok meg, csak délután szemlélődöm. A feleségem pedig kint van a piacon. Árul. Mert nem elég a virágot megtermelni, kereskedni is kell vele. Vannak itt a szomszédos házakban unatkozó emberek és asszonyok. Látom, hogyan végzik. Ez itt mellettünk csak három éve épült fel, de már két válás és egy öngyilkosság következett be. Én akkor vagyok a legboldogabb, ha csinálok valamit. Ha felszedem a tulipán- hagymákat, elteszem zsákban pihenni, és a helyükre egynyáriakat palántázok. ősszel aztán újra kirakom a tulipánhagymákat. Így bent vagyok a nagy folyamatban, a körforgásban, talán az életben. De ha felülök egy ilyen erkélyre, mi lesz velem? Hetvenéves vagyok... Nem inna egy hideg sört? Van. — Kocsival vagyok, de most jól esne. Krausz egy kicsit mozdított a kezén, s a következő pillanatban a felesége egy újabb üveg sörrel lépett közéjük, s Kovácsnak poharat is hozott. Töltött neki. Kovács mohón ivott, aztán körültekintve a tulipánágyakon, úira megszólalt: — Tizenegyezret is tudnánk adni négyszögöléért, de ha nem eladó ... — Nézze — mondta — Krausz —, minden eladó a földön, de maga is jól érzi magát itt, nem? — Nagyon jól. — Én is jól vagyok itt... Amíg szeretem a virágjaimat, és engem is kedvelnek a környékbeliek, kár lenne változtatni ezen. Jól megvagyunk itt... Maguknak persze kellene a telek, mi? — Kellene. — Megértem, de egyelőre a telek a tulipánoké, és itt fent a hely a macskáké. Igyon még, látom, szomjas. Dr. Kovács Gedeon üvegből ivott, mint az öregember. Hosszan, lassan ivott. S úgy látszott, mintha elégedett lenne napi teljesítményével, pedig üzletet nem kötött, pénzt nem keresett. Május volt és délután. Leült egy ládára, és a macskákat nézte. Összeállította: Békasy Ildiké
