Szolnok Megyei Néplap, 1988. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-23 / 19. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP. 1988. JANUÁR 23, Sx(ruuJ^>aJbt i'ejj lj XA~f Hol az öröm mostanában? FALUSI PORTÁK leli képek Ügy néztek rám, mintha sajnálnának. Szegény, meghibbant lehet, nem is tudja, mit akart kérdezni, öröm manapság, létezik? Volt, aki kérdéssel felelt. Hogy mi a jó csudának örülnek 1988-ban egy magyar kisvárosi ember? Csak nem annak, hogy az év első hónapjában emelt pénzért dolgozik, aztán mégis, ha kifizetik majd, lehet, hogy jól kifizetik, hiszen vonják máris a személyi jövedelemadó előlegét. És ugye, bár szigorúan megmondták, any- nyit kell kapnia, mint a decemberi munkáért, se többet, se kevesebbet, de hát látott ő már karón varjút, meg kézét tördelő, munkájához édeskeveset értő bérosztályvezetőt, bérelszámolót is. Mások mondták, aki olyankor kérdez örömről, amikor a mindennapi kenyerünk árát se jegyezte még meg magának az ember, kalácsra meg gondolni se mer, — hát szóval az nem bizonyos, hogy magánál van egészen. Megkérdeztem egy látszólag nagyon ráérő kis öregasszonyt is, aki ebben a semmilyen télben arra használta a délelőttöt, hogy sütkérezzen egy kicsit a rég áhított napsütésben. Nos, ő nem nézett se ilyennek, se olyannak, láthatóan azt is örömmel fogadta, hogy egyáltalán szólnak hozzá, kérdezik. El is mondta, nem a napsütés hozta ki a házából, s nem is a tétlenség. Egyszerűen a postást várja, mert nagyon kíváncsi, mennyi nyugdíjat hoz most, 1988. januárjában. Ö ugyanis elmúlt 75 éves, neki azt ígérték az Országgyűlésben — jól megjegyezte magának, látta tévében —, hogy teljesen kárpótolják az áremelkedések miatt. Úgyhogy jót kérdeztem, lehet, hogy félórán, órán belül ő már örülni fog, mert akkor csinálhat magának egy kis „gazdálkodási tervet” (így mondta) s tudhatja, meddig nyújtózkodhat, hogy ne „fázzék a lába...” No, ennek már én is örültem, végre, valaki, aki tud hirtelen örömről, várakozásról beszélni. Gyorsan kiválasztottam egy fiatalt is, akiről tudtam, lakást kapott (lakáshoz jutott, vásárolt, épített teljesen mindegy, lényeg, hogy önálló otthona van) mostanában. Amikor azt mondtam, gondolom, milyen öröm ez neki, meg a családjának, kicsit megnyúlt az arca, s nagyokat sóhajtozva sorolta, mennyi lesz ezután a törlesztés, a rövid, a közép-, meg a hosszúlejáratú hitel, hogy közben még az se biztos, nyugodt lélekkel megvalósíthatja-e a családi tervet, ami pedig mindenképp fontos lenne — mármint mire jön, ha jön a második gyerek? Ebbe az okoskodásba kicsit én is beletörődtem, s meg se vártam — amíg sorolja, hogy, mennyit emelkedett a gyermekruházati cikkek ára, s mi lesz, ha a gyerek iskolába megy, mert ugye azt még senki se számolja, hogy az iskolaszerek ára is a csillagos eget ostromolja. Utoljára egy fiatalos külsejű, de nyugdíjas asszonyt kérdeztem. Tudom, rendben van a fejealja, fölnevelte a gyerekeit, nem él gondtalanul ugyan, de gondok se nyomorítják. Most az a legnagyobb öröme, mondta, hogy karácsonykor kapott két igen szép könyvet ajándékba, s olvasgatja, ízlelgeti. Nem is mondott mást, de el kellett hinnem, valóban örül két új könyvének. Ezen aztán gondolkozom mostanáig. Hogy is van ez? Tudunk mi még egyáltalán örülni valaminek vagy valakinek? Hol van régmúlt életünk sok kis öröme, életünk parányi gazdagságai, aminek valóban értéke volt a szemünkben, ami jó érzéseket hozott életünk egy-egy napjára, órájára? Tényleg, hol van? Ügy vagyunk az élet értékeivel, ahogyan a forintérték mutatója? Megosztottam a gondomat egy újságolvasóval. Azt mondta, miközben az újságot maga mellé tette — de a bírósági riportnál kihajtva — hogy nem kell ezen csodálkozni. Más már az élet, más az értékítéletünk, más a vágyunk, s más az örömforrásunk is. A szép, gazdagodó hatvanas években megszokták a mostani negyven-ötven évesek, hogy évről évre, hónapról hónapra van mit felmutatni a szorgalmas, munkaszerető embernek, s ebben az elmúlt világban élnek most is. Mindennapi, kis dolgok mellett elmennek, nem törődnek az apró örömökkel se, természetesen. Aztán azzal folytatta, hogy mindig jókat derül, ha az újságban olyasmit olvas, hogy egy ember jól dolgozik, példásan áll helyt a munkában, hiszen ez is természetes, mondta, de rögtön azt is hozzátette, az már érdekesebb, ha valaki vét a törvények ellen, ha az újság leleplez valamit, pláne, ha valakit — annak esetleg (a legkisebb örömök között, de) örül az újságolvasó. Mert ilyen emberek vagyunk, ilyen emberek lettünk. Mit tehettem? Motyogtam tovább az eredeti kérdésemet; ki minek örül mostanában? Miért nem találja meg az ember örömét családban, munkában, szórakozásban. Miért fanyalog az otthonhoz jutó, s miért örül egy szép könyvnek egy már (egészen biztosan) sok rosszat megért ember. Nem is folytatom tovább. Szombat van, hátha más, mások folytatják a gondolatomat: ki minek örül? Ez a mostani tél nem olyan, mint a többi. Szinte még havat se láttunk, és már kifelé haladunk a januárból. Pedig milyen szép a fehér határ, hangulatosak a hóborította utcák. A tél idén fekete, sáros, és gazos, nem fedi hó az útmenti szemetet, házak elé kihordott salakkupacokat, az elhagyott házakat, elhanyagolt udvarokat. Minden kopott, fakó, a Nap is másképpen süt, más színt, hangulatot idéz. A ködös, nyirkos napok után Alattyán házai kábul- tan sütkéreznek a kora délutáni verőfényben. A fő útról letérve a mellékutcák néptelenek, csak ritkán akad egy-egy járókelő, lassan kerekező biciklis. Az udvarok még kihaltabbak, sehol egy lélek, mintha nem is laknák a falut. Legfeljebb a kémények árulkodnak itt-ott, de legtöbbjükben nincs tűz. Munkában vannak a lakók, s nem kell ilyen enyhe télben az üres szobákat fűteni. A Honvéd utcában egy portán látok csak mozgást. Pihen a kert — Rothad a répa a veremben, azokat dobáltam ki éppen — törölgeti az ázott földtől ragadós tenyerét Budai Menyhért. — Befullad ebben a melegben, s amelyiknek hibája volt, viszi magával a többit is. Majd megeszik a tyúkok, nem érdemes ezt már jobban válogatni. A kert felásva, megforgatva pihen, a garázs mellett ősszel palántáit saláta. A föld jó kövérnek látszik, de a gazda elégedetlen. — Csak a felső 50—60 centi terem, lejjebb meg agyag, pernye, meg a jó ég tudja, hogy mi van. Itt vannak ezek a gyümölcsfák, némelyik ujjnyi vastag, pedig elmúlt 10 éve, hogy ültettem őket. Nem szeretik a helyüket, sínylődnek csak a földben. Gondozom, permetezem valamennyit rendesen, mégis egyik-másik csak tavaly termett először. Mikor a házat építettük, embernyi mélységben is törmeléket, meszet, miegyebet találtunk. Búzás vermek lehettek itt, azt mondta a mester. A kö- vesút túlsó részép jobb a föld, de erre máshol is kínlódnak a gyümölccsel, csak az akác tartja magát. A házigazda harminchárom évet járt el hazulról Pestre dolgozni, ingázna még ma is, ha öt éve le nem százalékolják. Így aztán marad a kis kert, néhány tyúk .. . Azt is csak módjával, égy órát dolgozik, kettőt pihen, a szíve nem engedi. A kerítések keveset takarnak el a portákból, és így hó nélkül is szinte egyformának tűnnek az udvarok. Ásott föld, kopasz fák, söpört járda, a napon lustán elterült kutya, a lépcsőn gubbasztó macska. A járdáról figyelve az utcát, ez a kép váltja egymást, a csöndet legfeljebb -tyúkok kárá- lása töri "még. Az Árpád vezér utca elején két elhagyott ház, az egyiknek még a tetejére is felkúszott a borostyán. Volna mit takarnia a télnek. Juhász Józsefék beljebb laknak, ahol térré szélesedik az utca. A mélyen benyúló udvaron Ilona néni vezet végig. Szabadkozik, hogy rendezetlen, mert 80 évesek mindketten és nem bírják már. A virágágyások miatt nincs miért szégyenkeznie. a baromfiudvar is olyan, mint máshol. — Ott hátul a kert meg azért nincs felásva, mert nem kaptunk fogatot. Traktor a fák között nem tud forogni, a lovas eke pedig I nem ért ide. Marad tavasz- I I Egykor tekintélyes, de mára megroggyant melléképületben motoz a férje, gyúj- tóst készít a fűrészporos kályhához. — Búzaj áratú malom is volt itt valamikor — emlékeznek mindketten a 20-as, 30-as évekre. — A front után őröltünk itt utoljára, azóta csak ilyen lomos helyiség. A falai is lefelé készülnek, mint a gazdái. Baromfi szedeget a tágas udvaron, az egyik ajtó mögül hápogás hallatszik. Három hízott kacsa vár a sorsára odabent. Volt több is, — Ezerötszázért kelt el darabja — mondja széles mosollyal a gazda, Papp István. — Kérték már 50 forinttal olcsóbban, nem adtam, most pedig alku se volt, rögtön megegyeztünk. A porta nem volna kicsi, de a jószágok annál szűkebb területre szorultak. Malacokat nevelnek, négy anyakocát tartanak, és a szaporulatot árulják. Évenként 60—80 hagyja el a kutricákat, a selejt marad a böllérnek. A lekerített baromfiudvarban latyakban lépkednek a tyúkok, kakasok, az ólakból trágyalé szivárog, mellette trágyadomb gőzölög. — Piszkos munka ez, nem is lehet csak gumicsizmában és ilyen kiszolgált gúnyában lenni — mutat magára az asszony. — A haszon meg — legvintve folytatja —, egyik eszi a másikat. Ha bírnánk, talán abba is hagytuk volna már. A férje a Tüzépné! dolgozott Szolnokon, ő meg bedolgozó volt a nyugdíjig. Hat fekvő beteg volt a családban, nem hagyhatta el a házat. Anyja 17 és fél, anyósa 8, apósa 14 éven át nyomta az ágyat, a 76 éves béna bátyját gondozza most is. Sok volt a teher, a kereset pedig kevés, a havi 120 forintos segély is mire elegendő? — Emiatt nem is panaszkodnék, mert kinek, hogy méretik, de ami itt a szomszédban folyik, azt igazán orvosolhatná a tanács. Hajnaltól mérik a bort, pálinkát, este 11-kor is fogadják a vendégeket. Vendégeket? Ütik, verik egymást a részegek itt a házunk előtt. Nézze, most is ott várakozik két bicikli. Pedig itt egy tőke se terem. A földet éri az autó hétvégeken, mikor beállítanak a szállítmánnyal... Férje közbeszól, nem kellene azért mégsem haragot, de az asszony tartja magát, nem állít valótlant, az utcabelieket is zavarja az illegális gondűző. Sőt nemcsak azokat, hanem a szerződéses büfé vezetőjét is. — Reggel kilenckor már részegen jönnek az emberek és méltatlankodnak, ha nem szolgálom ki őket. Adót nem fizet, zárórát nem tart, ott hitelre is berúghat a páciens. Nagyobb a forgalma, mint de meguntak a tömést az öregek, inkább elajándékozták a rokonságban. Dolgosabb időket élt a kert végében a kerekes kút, a rozsdás lánc most vödör nélkül kémlel a vízbe. A bágyadt délutánt malacvisítás veri fel. A Ságvá- ri utcában utánfutós autó áll az egyik ház előtt, oda hordják a tehetetlen jószágokat. Fülénél, farkánál fogva emelgetik be a malacokat. nem csoda a fülsiketítő lárma. nekem, és úgy hallom, drágábban is mér. Ha tűri a tanács, akár be is csukhatok, mert mind elviszi a hasznot. A zugkocsma ugyanúgy hozzátartozik a falusi képhez, mint a kucsmás emberek, a sár és a trágyaszag. Útépítések miatt a feneketlen sár azért egyre kijjebb szorul a szélekre, a jószágtartás ugyanakkor beljebb húzódik, mert nemcsak a parasztember véli megtalálni szerencséjét benne. Jász- dózsán a falu közepén kanyargó Holt-Tarna töltéséről próbálok belátni a portákba. Hasonló a látvány, mint Alattyánban, csak itt valamivel több a zárt kerítés. Ázott fekete agyag, égbe kapaszkodó kusza ágak, galy- lyak, etetésre készülődő gazdák. A Nap nyugovóra készül, megélénkül az utcán a forgalom, megélénkülnek valamelyest az udvarok is. A József Attila utcában hatalmas kazlak, és valami furcsa bűz hívja magára a figyelmet. — Nem férünk a trágyától, már a szőlőtőkére is azt hordjuk — szabadkozik Bó- dis Béláné a ház előtt. Néhány lépésre tőlünk hevenyészett deszkafallal körülvéve nagy halom répacsík árasztja azt a különös bűzt. Nyolcszáz mázsát hoztak Hatvanból, Selypről majd 30 ezerért. A régi melléképületet nemrégiben újjal toldották meg, hogy a tehenek elférjenek. Nem is készült at teljesen, a falakat néhol szalmabálák pótolják. Három éve még anyadisznót tártottak, de úgy látszik, nem voltak elégedettek a haszonnal. A fiatalasszony a tejcsarnokban dolgozik, férje a tsz sertéstelepén. Kialakult munkarend szerint kezdődik éppen az etetés. A férj répacsíkot, lucernát hord szét a jászolba, az asszony fogja a villát és a taligát. Hat tehén, két borjú várja a takarmányt, fejést, szoptatást. — Kemény munka ez, ha jól meggondoljuk. Háromszor etetünk, háromszor fejünk napjában. Négykor kelünk, éppen csak összecsapjuk, hogy munkába érjünk, s a tejet is elvi gyük. Délben alig marad idő az ebédre, ilyenkor este is elmúlik 7 óra, mire végzünk. Hajnaltól mérik a bort Nagyüzem az udvaron Biciklin 140 liter tejet visz naponta az asszony a csarnokba, és még akkor az egyik tehén csak a borjakat táplálja. A szűk udvaron valóban alig marad hely a trágyadombnak, a szennylét nem nyeli el a föld, egy mélyedésben gyűlik össze a veteményeskert helyén. Ha már falusi portákról van szó, egy percre érdemes beugrani Gyurkó Lászlóék- hoz, mondják a dózsaiak. Tizennyolc tehenet és 20 növendéket tart a fiatal házaspár. Géplakatos és hegesztő szakmáját otthagyva, 3 éve lett magángazda Gyurkó László. A fő út menti kétszintes házuk mögött köny- nyűszerkezetes istállók húzódnak le a Tarna-töltésig. A betonozott udvaron szip- paníótartály, rakodógép, a színben is bevetésre vár 2 traktor. Hol vannak a kazlak, a mindent elborító trágyadomb? — A lucernát, szalmát édesapáméknál tároljuk, csak apránként hordjuk ide. Ugyanúgy apránként szállítom el a trágyát és a szennyvizet is. Nincs itt felfordulás, kell a hely a gépeknek. Napjában 10 mázsa répacsík, 200 kiló abrak, 10 hektó víz fogy el, elhasználnak 12 bála szalmát. Az eredmény pedig: 3 és fél- 4 és fél hektó tej naponként. Ez is falusi udvar. Elöl kétszintes ház virágoskerttel, hátul gépek, fémvázas épületek. Bérelt föld a határban, zöldség-gyümölcs a piacról. Lukácst Fá! Hicirogeometria (Felvételeink a szolnoki felszíni vízmű te- j rületén készültek Fotó: T. K, L.) !
