Szolnok Megyei Néplap, 1988. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-19 / 15. szám
1988. JANUÁR 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Mérlegen a tudás Ünneplőben falfehéren Vizsgaidőszak a Jászberényi Tanítóképző Főiskolán Nyílik az ajtó, kilép rajta egy alacsony, telt, fiatalasszony. A szemében megkönnyebbült mosoly. Sikerült annyi biztos, de a többiek egyszerre kérdezik. — Hányas? — Hármas — fújja ki magát a vizsgázó. — Nagyszerű — lélegzik fel a kis csapat és körbefogják, faggatják. Közben közülük valaki falfehéren, elszánt tekintettel eltűnik az ajtó mögött. A teremben csend és nyugalom honol. Néhányan ülnek elszórtan a padokban, középen a tanár a tételekre mutat. Választani kell, s lehet, hogy ebbe bukik bele az ember. Amikor a tétel a kézben van, utána megszűnik minden más, egyedül csak az az egy téma van a világon. Csak átmenjek... Magyarból valóban jó a hármas, ez az egyik legkeményebb, legfontosabb tantárgy a jászberényi főiskolán. Természetes is. hogy szigorúan veszik, mondják az elsős levelezőtagozatos diákok, mit tudjon egy tanító, ha a nyelvét nem. Kovácsné Tarjányi Zsuzsa nagyokat fújva számol be az élményeiről. — Így utólag már nem is volt olyan nehéz a szöveg- elemzés, a közepessel pedig elégedett vagyok, nem érdemeltem többet. Némelyik lány nevet, mert még a kettes is jó volna, csak túllennének rajta. Egy hosszú barna lány azonban nem adja alább négyesnél. Jól felkészült, tudja az anyagot, szeretne ötöst kapni. Levelező tanulók között kevesen vannak így, mert munka, esetleg család mellett az embernek jól be kell osztania az idejét, erejét. Nagy hanggal érkezik egy fiú, túl a vizsgán, felszabadultan bátorítja az izgulókat. Ismét nyílik az ajtó. de mielőtt a kérdést nekiszögezhetnék a kilépőnek, a torz grimaszból mindenki megérti, kirúgták. Eddig 11-ből hatan jártak így. Izgalom a tetőfokon A folyosó végén furulya hangja szűrődik ki, ott énekből vizsgáznak. Amott másodikosok toporognak ünneplőben, izzadó tenyérrel, görcsbe szorult gyomorral. Hasonló jelenet ismétlődik ott is, mint előtt. Fülöp Zoltán félrecsúszott nyakkendővel, homlokát töröl- getve örül a szabad levegőnek és a négyesnek, ami felülmúlta reményeit. A többiektől félrehúzódva a papírjaiba mélyed egy lány, mindjárt ő következik és alig tud valamit. Mindenkin másképp uralkodik el a vizsgaláz, de abban nincs különbség, hogy senkit se kerül el. Ilyen jelenetek váltják egymást nap, mint nap a Jászberényi Tanítóképző Főiskolán. December elejétől január végéig tart a feszített tempó, ami nemcsak a hallgatókat, hanem a tanárokat is próbára teszi. Hétszáz hallgató, 4 ezer vizsga — 10—15 jut átlagosan naponta egy tanárra. Mindenki a végét várja, de addig lazítani nem lehet. A szomszédos kollégium szeminárium termeiben is rendszeresen vizsgáznak. Andrási Györgyné adjunktusnál kiegészítő tagozatos óvónők adtak számot éppen a pedagógiából szerzett ismereteikből. — Elégedett vagyok a hallgatóim felkészültségével — mondja a vizsgák után a tanárnő. — Arra voltam kíváncsi, hogy a tanultakat tudják-e majd alkalmazni, és ennek az elvárásnak megfeleltek. Osztályzatot nem is kaptak, csak megfelelt, vagy nem felelt meg minősítés volt. Egyedül a kollégiumban A kollégium egyébként a vizsgaidőszak idején szinte kiürül. Általában otthon tanulnak a hallgatók, csak éppen vizsgázni jönnek Be- rénybe. A néptelen folyosón az egyik szobából zene szűrődik ki. Egy szőke lány két vizsga között nagy lelki nyugalommal pulóvert köt és bömbölteti a rádiót. — Holnap vizsgázom, nincs már kedvem tanulni, ettől legalább megnyugszom. Vizsga után pedig megyek én is haza, otthon jobban tudok készülni. Tizenkettő után indulnak a vonatok Szolnok, Hatvan felé. A peronon összetalálkoznak az érkező és induló főiskolai hallgatók. Intenek egymásnak, néhány kérdés, hogy mentél, megtanultad, és indul a vonat. Otthon rövid pihenő, de azután tanulni kell, mert gyorsan elszáll az a néhány nap. és ismét ott várakoznak a folyosón a megmérettetésre. L. P. Merj gondolkozni! Kárpáti Sándor; Az órtókek világa A címben idézett horatiusi intelem minden történelmi korban és valamennyi társadalmi formációban elfogadottan az egyik legfontosabb alapelv volt, még akkor is, ha ennek érvényesülése az adott helyzetben megszállottakat vagy mártírokat követelt. Ugyanis a gondolkodás merészsége vitte előre az emberi nem fejlődését, általa teremtődtek új értékek, s a lényeget látó értelem adott módot a mindenkori jelen általánosításra, a jövő körvonalazására. Az új értékek megteremtése, gyakorlati érvényesítése, illetve a régiekből a fejlődést segítők megőrzése, ápolása és hagyományozása az egymást követő nemzedékekre, mindig embert próbáló küzdelmek, lelkesítő, olykor kedvet szegő harcok közepette ment végbe. Talán ezért is volt oly nehéz, s ma is az, világosan, az értelem és az érzelem számára egyaránt megragad- hatóan megfogalmazni azt, hogy az adott történelmi korszakban mik tekinthetők értéknek, s közülük is melyek az időtállók. E dilemmák és jelenünk alapértékeinek egyfajta körvonalazására vállalkozott nemrég Kárpáti Sándor a Népszava Lap- és Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötetében. Szívem szerint azt ajánlanám az olvasónak, hogy a meditáló esszék sorából álló könyvet a végéről kezdje el olvasni. Ügy érzem ugyanis, hogy a „Válaszunk Herdemek” címet viselő kötetzáró írás ad igazán kulcsot ahhoz, hogy olvasás közben rádöbbenve éljük át mélyen: mit is jelent számunkra ma itt, Közép-Eu- rópában — történelmi gyökereinket, a jelenlegi nemzetközi viszonyokat és a felszabadulás óta megtett több mint négy évtizedes hazát és jövőt építő utunkat tekintve, az új, és minden korábbinál bonyolultabb világgazdasági viszonyok mellett — a békét és a szocialista közösséget támogató fennmaradásunk, gyarapodásunk, s mindennek érdekében mit kell ápolnunk és erősítenünk. Herder, a 18. század neves idealista filozófusa kétszáz évvel ezelőtt ugyanis úgy vélte, hogy a magyarság a német és szláv népek tengerében örökre eltűnik. Hogy miként vált be Herder jövendölése, érvel a szerző —, arra bizonyság az, hogy azóta is itt vagyunk és itt leszünk, amíg ember él a Földön! Annak az igazságnak az érvényesítéséről azonban nem szabad megfeledkeznünk, hogy a magyarság annyi lesz, amennyi értéket önmaga és a világ számára felmutat, s amennyit a világtól befogad és magába épít. Mi tekinthető végül is ma értéknek? Melyek azok a minőségek, amelyek a gondolkodást és gyakorlatot gyorsan módosító napjainkban olyan mértéknek tekinthetők, melyekhez tetteinkben, egyéni és közösségi dolgainkban közelednünk, viszonyulnunk kell. A válasz egyszerűnek, tartalmában és megvalósíthatóságában azonban — mint ahogyan a kötet is érzékelteti — annál összetettebbnek tűnik. Mert az érték szó hallatán gondolkodásunkban egyaránt felsejlik valaminek a pénzben kifejezhető tárgyiasult értéke ugyanúgy, mint a legelvon- tabb eszme, á követendő erkölcsi szabály, vagy a személyes emberi tulajdonságok. A szerző erénye, hogy nem kísérel meg új meghatározást „szülni” (a filozófiai és politológiai irodalom sem tartalmaz eleddig mindenben kielégítő, átfogó és teljes deffiníciót, a számtalan elméleti megközelítés ellenére), hanem ehelyett csokorba szedi a ma ismert, leglényegesebb érték értelmezéseket és társadalmunk mai értékrendjének főbb elemeit veszi vizsgálat alá. Erénye az is, hogy ezeket a szavakkal csak nehezen körülírható, a mindennapi érintkezésben azonban természetes gyakorisággal használt fogalmakat egyszerű, világos nyelvezettel írja körül, és lényegüket önmagukért beszélő gyakorlati példákkal teszi érthetővé az olvasó számára. Az írások nem terjengősek, az egyes fejezetek címei pedig figyelemfelhívók; ez is segíti a szerző azon szándékának megvalósulását, hogy értékrendünk megismerése és alakításának elmélyültebb tudatossággal lehessünk mindany- nyian részesei — vagyis a gondolkodás merészségét vállalva tegyük a dolgunkat. — 1. gy.— G ár dós Péter és dijai II sikeres rendező kabalája Gárdos Péter gyermekként élte át 1956 őszének viharos napjait. Számára addig ismeretlen szavakat tanult, például azt, hogy kijárási tilalom. A gyermek nem kérdez, legfeljebb rácsodálkozik a világra, amely felfordult körülötte. Ügy, mint a Szamárköhögés ifjú szereplője, Tomi. — Amióta filmjét bemutatták, többször leírták, hogy saját gyermekkori élményeit elevenítette fel. — Való igaz. 1948-ban születtem, 39 éves vagyok. Így könnyen kiszámítható, hány esztendős voltam 1956- ban, mit foghattám fel e történelmi napokból, és mi az, ami megmaradhatott bennem. — Mostanában egyre több film járja körül 1956 őszét. Bár — úgy is mondhatnám — komolyabb, komorabb hangvétellel. Nem félt a más hangtól, hiszen számítania kellett arra, hogy a vetítés alatt nem egyszer felharsan a nevetés? Nem tartott attól, hogy szentségtöréssel vádolják? — Ez a film egyszerű emberekről szól. Családi tabló egy egyszerű családról. Amikor kint az utcán a történelmet csinálták, ők, ott, bent a szobában csak túl akarták élni ezeket a napokat. A túlélés mechanizmusa hajtotta őket. — Filmje óriási siker, olyan amilyet magyar produkció régen élt meg. Hetek óta telt házak előtt játszák a mozik, s bizony nem kevesen hiába állnak jegyért sorba. S akkor még nem is beszéltünk külföldi elismerésekről. Montrealban a FIPRESCI, a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének díját, a frankfurti és a chicagói filmfesztiválon az első Gyermekszereplők a film emlékezetesen megrázó jelenetében (Hegyi Gábor, MAFILM felvétele — KS) tó lenni, de a hazai kritikusok nem mindegyike lelkesedett a filmért. — Miért gondolja, hogy ez a kérdés ünneprontás? Hiszen én is olvasom a véleményeket. Néha az az érzésem, hogy a magyar kritika nem szereti 1956-tal kapcsolatban valakinek a különbe- járatú véleményét. Pedig én úgy tartom, hogy mindenkinek van egy „fekete doboza” 1956-ról. Ezeket a dobozokat most kezdik felnyitogatni. É~ azt hiszem, részműveknek is el kell készülniük. Minél több emberről meg kell tudni, hogy ki hogyan gondolkodott, mert ma még nincs totális válasz. Hát én is kinyitottam az én „fekete dobozomat”. — Ritka rendezői sikerrel büszkélkedhet: csinált két játékfilmet az Uramistent és a Szamárköhögést. Mindkettő elnyerte a nézők tetszését, és kapott értük külföldön egy kosárnyi díjat. Családi tabló a Szamár köhögés egyszerű családjáról: Hernádi Judit, Garas Dezső, és a 600 gyerek közül kiválasztott Tóth Marcell és Kárász Eszter díjat nyerte el. A budapesti Játékfilmszemlén Garas Dezső játékát jutalmazták. — Fél esztendeje járom a világot a filmmel. Ügy vettem észre, a külföldiek számára politikai kuriózum. Nem ad kulcsot a történelem megértéséhez, ez valamilyen más dolog. A néző mindenütt a világon fogékony az olyan filmekre, amelyeknek hősei egyszerű gesztusokkal élő, egyszerű emberek. Olyanok, akik bizonyos helyzetekben nem tudnak döntést hozni, csupán élni akarnak — átmentve mindenüket a nehéz napokon. — Nem akarok ünnepron— Az Uramisten Montrealban a zsűri különdíját, Chicagóban, mint a legígéretesebb fiatal rendező nyertem el az Ezüst Hugó-t. A játékfilmszemlén Eperjes Károly színészi, Máthé Tibor a legjobb operatőri díjat kapta. A Szamárköhögés díjait már felsorolta. Egyszóval jó érzés. De valamit én sem értek teljesen. Nem találom a magyarázatot — és ezért ne vessen meg —, hogy miért szereti jobban a közönség a Szamárköhögést, mint az 1984-es első filmemet. Igaz, annak is volt 170 ezer nézője. Mégis úgy érzem, kevesebben váltottak A jászapáti művelődési házban minden délután szól a zongora. A tanítványok Pilczer Ilona és Nagy Imre irányításával ismerkednek a hangszerrel jegyet, mint amire számítottam. — Talán ön azért kedveli valamivel jobban, mert az első filmje volt. Lehet, hogy nehezen jutott a lehetőséghez. — Lehet? Nagyon is igaz. Nekem nincs filmrendezői diplomám. Én nem végeztem filmművészeti főiskolát. 1971-ben magyar—orosz tanári diplomát kaptam. Mindössze fél évig tanítottam — ez volt a kötelező gyakorlat — a Kossuth Zsuzsa Egészségügyi Szakközépiskolában. Aztán elmentem a Dokumentum Filmstúdióba. Híradókat készítettem, kis- filmeket forgattam, közben arról álmodtam, hogy átléphetek a játékfilmesek közé. De akkoriban az nagyon távolinak tűnt. Hiába nyertek díjakat kisjátékfilmjeim. Az 1970-es évek végén szinte reménytelenné vált minden. És nagyon rosszul éreztem magam a bőrömben. Az Uramisten forgatókönyvét öt évig írtam. Bevittem, visszaadták, kioktattak, megaláztak. Persze tudtam, hogy kis ország, kis filmgyártás, amelyben féltem, hogy nem lesz helyem. Sokszor estem depresz- szióba, egy mély kút volt az életem. Fel kell adni, gondoltam, és mégis próbálkoztam. Egyszer áttörtem az ajtót. Az Uramisten harmadik forgatókönyv-változatát elfogadták. Ügy készültünk fel Máthé Tibor operatőrrel a forgatásra, mint egy hadműveletre. Nagyon olcsó film volt. 30 százalékkal kevesebbe került, mint más játékfilmek. — Ne haragudjon a kérdésért: jobban szereti a férfi színészeket, mint a színésznőket? — Na tessék. Ezt a kérdést maga sem hagyja ki — neveti el magát Gárdos Péter. — Valóban, Osvát András barátommal, forgatókönyvíró társammal nehezebben írunk női szerepeket. Sőt az Uramistenben, egyáltalán nem sikerült. — A Szamárköhögés főszereplőjének, Garas Dezsőnek a játékára sokáig emlékezni fogunk. Ha egy rendező eny- nyire megtalálja a közös hangot egy színésszel, gondol-e újabb együttes munkára? — Feltétlenül. Nagyon-na- gyon szeretnék Garas Dezsővel újabb filmet forgatni. — Ha már az újabb filmről ejtettünk szót, mire készül? — Osvát Andrással elkészültünk egy forgatókönyvvel. Egészen más jellegű, mint két eddigi filmünk. Talán úgy határozhatnám meg: lélektani horror! Egy ötven esztendős férfi vesszőfutása, kanossza-járása. Talán 1988- ban hozzákezdhetünk. — Van-e kabalája? — A kislányom. Tíz és fél éves. Kabalából minden filmemben játszik egy kis szerepet. És gyűjtöm a filmjeimre emlékeztető apró kis tárgyakat. Kivágott filmkockákat, forgatókönyveket és a csapókat, az utolsó csapószámmal. A díjaimat a lakás külön részén őrzöm. Fétisimádó vagyok. És ezek mégiscsak életem egy részének emlékei. S. E,
