Szolnok Megyei Néplap, 1988. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-18 / 14. szám
1988. JANUAR 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Ma este bemutató a Szoba színházban Képünkön a használtcikk-kercskedők, akinek világában, mint Wajda filmjében, minden eladó A szakmunkástanulók Petőfi szavalóversenyón Nagyobb értéke lesz a költészetnek Huszonketten vettek részt a megye minden részéből Hosszú évek óta hagyomány már, hogy a költő nevét viselő szolnoki 633. számú Ipari Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskola vers- és prózamondó versenyre hívja a megye szakmunkástanulóit Petőfi Sándor születésnapja alkalmából. Nem titkoltan azzal a céllal, hogy a költő szellemi hagyatékának ápolása mellett ezzel is hitet tegyen arról, hogy az iskola tanulóifjúsága számára ma is példa Petőfi művészi, emberi magatartása, magyarsága. A hosszú széklet, avagy a hattyú halála bemutatója elé azt írtuk: fiatal drámaírót avat a Szigligeti Színház. A Szobaszínház idei évadjának sorrendben második premierjére, Zalán Tibor Öszere- sek című ócskapiaci-western- jének ma esti előadására is érvényes ez bár némiképp eltérő értelemben. Zalán Tibor ugyanis eredendően nem drámaíró, hanem költő; a fiatal költőnemzedék egyik legismertebb és legtehetségesebb tagja, a Kortárs című folyóirat vensrovatónak vezetője, akinek ,1974- es Tiszatáj-beli bemutatkozása óta négy kötete jelent meg. A József Attila-, Graves- és Radnóti-d'- jas költő első színpadi munkája a Stúdió ’K együttesével közösen létrehozott produkció, melynek születéséről a rendező, Fodor Tamás korábban így nyilatkozott. „Ügy kezdődött, hogy a színészek etűdöket csináltak a megadott témára: Ecseri piac. Zalán Tibor megnézte a megadott videofelvételeket, összeültünk, beszélgetni kezdtünk a színészek által eljátszott ötletekről, s ez jelentette a kiindulási alapot. A hagyományostól tehát jócskán eltérő módon szüleA Szolnoki Galéria Baráti Köre ma a Damjanich Múzeum közművelődési termében tartja klubfoglalkozását, délután 5 órai kezdettel. Az Európa Könyvkiadó gondozásában — a Népművészeti örökségünk sorozat első tagjaként — megjelent Szolnok megye népművészete című Tetszik, nem tetszik, tudomásul kell vennie a nagyérdemű publikumnak, hogy az attrakció-filmek története — tisztelet az igen kisszámú kivételnek — többnyire banális, „lapos”, vagy mondvacsinált. Erre számos példát sorolhatnánk (lásd: autósfilmek, lóversenyes sztorik, különböző állattörténetek stb.). Egyszerűen arról van szó, hogy a forgatókönyvíró, a rendező — vagy még előbb a filmgyár! — sikert, pénzt iát mondjuk egy világhírű versenyparipa történetében, vagy netán egy különösen szép vidéket akarnak „felfedezni” a közönség — esetleg a turizmus — számára, s a bemutatás érdekében írnak, „csinálnak” egy történetet, valamicske cselekményt, lehetőleg ismert színészeket alkalmaznak, — kész a film. Jean Claude Lord, a Száguldó falka rendezője sem igen akart többet, mint bemutatni a napfényben szikrázó kanadai havat, a zord körülmények között élő ottani emberek leghűségesebb segítőtársait, a szánhúzó kutyákat. Úgy vélem mindkettő ' érdemes kíváncsiságunkra, azt hiszem számunkra igen hasznos, jó szórakozás, ha a távoli földrész mindennapi életéből láthatunk egy parányi szeletecskét. A szánvonó kutyák státusa messzi északon olyasmi, mint mondjuk száz évvel ezelőtt nálunk a lovaké volt. De airól is megvagyok győződve, hogy a kanadai nézők szívesen fogadják — vagy fogadnák — a mai Hortobágyon készült csikósfilmeket. A Száguldó falka cselekménye igen szerény igényű. tett drámából — ennek megfelelően — a hagyományostól eltérő előadás is formálódott, amelyben vígjátéki, opereftes, kabaré- és krimi- szerű elemek egyaránt ötvöződnek. A nézők előtt zajló zsibvásárban a szó szoros értelmében is minden eladó, hisz a változatos árukészletből szolid áron 7 órától valóban lehet vásárolni. Fél nyolckor azonban lehúzzák a rolót, és elkezdődik a záróra utáni nagyon is komoly, bár ahszúrd helyzeteken alapuló játék, amely nemcsak törkötethez kapcsolódó, ma nyíló kiállításon. A múzeum és a baráti kör közös rendezvényén szívesen látnak minden érdeklődőt. Alkalom nyílik a kötet szerkesztőivel és szer- # zőivel — akik valamennyien a Damjanich Múzeum jelenlegi vagy volt munkatársai — elbeszélgetni. De ahhoz/hogy a kutyaszánversenyt, mint ottani specialitást megmutassák a nézőknek, hiába, no, szükség van valami mesére. Nagyon kézenfekvő, hogy ahol nem tudnak csipkésszélű bugyo- gókat mutogatni — nincs a filmben kánkán s miért is lenne — más sikermotívumokról kell gondoskodni. Az emberek többsége szereti a kutyákat, a vagány gyerekeket méginkább, s az is jólesik a nézőnek, ha a vásott kis fickók atyja, a jóvágású, partiképes férfi szerelembe esik valakivel. Joggal érheti az a „vád” a Száguldó falkát, hogy minden olyan kedves, aranyos ebben a filmben, kivéve persze a dramaturgia által megás kinevezett Rosszat, akit talán túlon túl is egyszerűen felismerhetünk. Szóval van sablon a fenyőgallyas hómezőn is, sainte minden mennyiségben, de nem ez a lényeg, hanem a gyönyörű táj, a verseny drámai szépsége. Rögtön megbocsátjuk a film naivitásait, ha netán eszünkbe jut, hogy a mozi alapvető funkciója mégiscsak a szórakoztatás, s ennek a célnak a Száguldó falka maradéktalanul megfelel. Fütyül a néző a film dramaturgiai hibáira, ha számára érdekeset, izgalmasat lát. Jean Claude Ford ezt nagyon jól tudja, s él is a táj, a téma lehetőségeivel. A jámbor történetet holnapra elfelejtjük, de a kutyaszán-verseny hangulata megmarad számunkra, ahogy a fenséges kanadai táj látványa is. Ezekért már eleve érdemes megnézni a Száguldó falkát. — ti — ténéseiben adja vissza vaskosan a valóságot. A Budapesten és Újvidéken már bemutatott darab szerepeiben Tamási Zoltánt, Kertész Katát, Illés Editet, Czákler Kálmánt, Szalay Szabó Istvánt, Bakos Évát láthatjuk, a jelmezeket Németh Ilona, a díszleteket Csík György tervezte. A rendező, Fodor Tamás munkatársaként Perger Éva működött közre. Művészközvetítés Megváltozik a gyakorlat A Művelődési Minisztériumban a napokban döntés született arról, hogy módosul a-több évtizede folytatott nemzetközi művészközvetítési gyakorlat. Ennek lényege, hogy megszűnik az Interkoncert monopóliuma, s minden olyan érdekelt jogi személy, amely biztosítani tudja e tevékenység megnyugtató feltételeit, igényelheti és megkaphatja a nemzetközi művészközvetítési jogot. A művelődési miniszter 5/1983. számú rendelete eddig sem zárta ki annak lehetőségét, hogy a Nemzetközi Koncertigazgatóságon és a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalaton kívül a miniszter egyéb szervet is felruházzon a külföldi művészközvetítési joggal. Éveken keresztül gyakorlatilag ilyen igény nem mutatkozott. Az utóbbi hónapokban azonban — ösz- szefüggésben a vállalati, intézményi önállóság fejlődésével, a vállalkozószellem kibontakozásával — számos intézmény kérte a minisztériumtól ezt a jogot. A művészközvetítés kiterjesztésétől azt várják, hogy egészséges verseny alakul ki a közvetítő vállalkozások között, s ennek révén egyfelől javulnak a magyar kultúra külföldi bemutatásának, terjesztésének feltételei, másfelől a hazai közönség is több és magasabb színvonalú külföldi művészeti produkciót ismerhet meg. A magyar kulturális és művészeti életnek meghatározó érdekei fűződnek a nemzetközi művészközvetítésből származó devizabevételekhez, nem utolsó sorban azért, mert forrásul szolgálnak a nagy művészegyüttesek küldésének és fogadásának támogatásához, szerzői jogok, hun- garikák vásárlásához. A Művelődési Minisztérium ugyanakkor nem tartja kívánatosnak, hogy az új helyzetben a rosszul értelmezett nyereségérdekeltség műsorpolitikai engedményekkel járjon. Ezért a határozat meghozatalát követően sürgető és fontos feladatának tekinti, hogy szembesítse a művészközvetítési jog megadására irányuló kezdeményezéseket a tevékenység folytatására vonatkozó művelődéspolitikai követelményekkel és a jogszabályi előírásokkal. A szakmunkástanulók Petőfiről elnevezett vers- és prózamondó versenyét >az idén január 16-án, szombaton délelőtt rendezték meg Szolnokon, a Helyőrségi Művelődési Otthon első emeleti nagytermében, ahol huszonkét fiatal gyűlt össze a megye minden részéből — egyebek mellett Jászberényből, Mezőtúrról, Szolnokról, Kunhegyesről, Kisújszállásról, Tiszafüredről és Kenderesről. A résztvevők egy kötelező — Petőfi A négyökrös szekér — és egy szabadon választott verssel — közöttük Arany János, Radnóti Miklós, József Attila, Vámos Miklós, Robert Burns, Örkény István egy-egy költeményével illetve prózai művének részletével — léptek a közönség elé. Szaktanáraik kritikus figyelme és féltő szeretete kísérte a produkciókat, amelyből a verseny végére az öttagú zsűri értékelése szerint is egy egyenletesen jó színvonalú mezőny bontakozott ki; a korábbi évekhez képest is Nem egyszer megkérdezték már tőlem, amatőrfestőtől (a profiktól nem szokták), hogyan is kerültem kapcsolatba én a piktúrával. Erre csak azt tudom felelni, hogy amióta ismerem a ceruzát és az ecsetet, azóta szeretek rajzolni és festeni. Igazából iskolás koromban láttam először biztató jelét annak, hogy érdemes komolyabban foglalkozni a festészettel. Valamelyik nyári szünetben az egyik tanárom kiállítást rendezett az iskolában, s örömmel fedeztem fel, hogy nekem több rajzom is szerepel a válogatások között. Titkon éreztem magamban annyi tehetséget, hogy képzőművészeti szakközépiskolába jelentkezzek, de a sors közbeszólt: édesapám meghalt, négy gyerek maradt utána félárván. Édesanyámnak soha nem felejtem el, hogy mekkora nehézségek árán nevelt fel bennünket. Idővel én — a család terhén enyhítendő — Tiszaburára kerültem a nagybátyámhoz, aki fodrászként dolgozott. Mellette kitanultam a szakmát, tulajdonképpen ő adott kenyeret a kezembe. Amikor elvégeztem a szakmunkásképzőt, fodrászként Pesten dolgoztam egy évig. Itt szinte mindennapos látogatója lettem a Magyar Nemzeti Galériának. Jó iskolának bizonyult az állandó tárlatnézés. Ám a körülmények úgy alakultak, hogy értékesebb és tanúlságosabb versengés alakult ki. Ez utóbbiról, illetve az ilyen jellegű erőpróbák pedagógiai hasznáról kérdeztük az eredményhirdetés után a házigazda iskola magyar— történelem szakos munka- közösségének vezetőjét. We- inrauch Lajosnét. — A mindennapi munkám mellett tíz éve foglalkozom azzal, hogy a tanítványaimat szavalóversenyekre felkészítsem. Kezdetben a legnagyobb probléma az volt, hogy megértessem velük: mennyire fontos a pontos szövegtudás, a tiszta, érthető, hiba nélküli, szép magyar beszéd. Ma már ez természetes, így elsősorban a versek, prózarészletek értelmezésére, kidolgozására tudunk figyelni. Szerencsére soha olyan gondom nem volt, hogy a gyerekeket meg kellett volna győznöm a líra, a vers szeretetének fontosságáról, így az se volt soha kérdés nálunk, hogy ki vegyen részt a versenyen: akár itt, akár az Arany bal1960-ban hazavetődtem Szolnokra, s itt a Fodrász Szövetkezetnél helyezkedtem el. A festegetésről természetesen nem mondtam le, és érdeklődésemnek köszönhetően egy gyűjteményes kiállításon megismerkedhettem Chiovini Ferenccel. Később a mester vendégem is lett, azaz nyírtam a haját, s igen gyakran megfordultam a műtermében. Egyik alkalommal elvittem neki néhány rajzomat és festményemet, azok után ő igazgatta az utamat. Biztatást kaptam tőle, egyszer például azt mondta: „Az a madár, amelyik énekelni tud, énekeljen!” Bátorító szavai életre szóló útra- valót jelentenek számomra. No, és természetesen a szíiadamondó-, a szép kiejtésivagy a politikai szövegmondó versenyen. Ezt tekintem a legfontosabb pedagógiai eredménynek. Mit jelentett mindez a győztes. Kovács Csaba, a Kenderes: Mezőgazdasági Szakiskola harmadéves, növénytermesztő gépész szakmát tanuló növendéke számára? — Először is azt, hogy örömet szerezhettem magamnak, a szüleimnek, és az igazgatónőnek, Kulcsár Tamásaiénak, aki annyira boldog tud lenni, ha szép eredményt érünk el. Aztán, hogy az iskolában is sokan fognak ismenni, és talán azt is, hogy egy kicsit több értéke lesz a költészetnek a többiek szemében. A verseny további helyezettjei: a második Zrupkó Mária, a 633-as Ipari Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskola, a harmadik Kolozsvári András, a Szolnoki Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképző Intézet tanulója és még hárman kapták meg a Petőfi emlékérmet, valamint a Petőfi Társaság ajándékaként egy-egy könyvet. A többiek — és a közönségdíjas Bakó Tünde, a házigazda iskola növendéke — emléklapot vettek át a zsűri elnökétől. nei. Az ő festészetét és képi világát én teljesen a magaménak érzem; máig óriási hatással van rám. Nagyon örültem annak, hogy Szegvári Károly tószegi származású művésszel is összebarátkozhattam. Amióta bemutattak neki, tart a kapcsolat. Még ma is figyelemmel kíséri festői munkámat. Hogy mit jelent számomra a festés? Egyfajta belső kényszert és megnyugvást. Kiélhetem magam benne. Szeretem, ha szépet sikerül alkotnom. Nem kedvelem a komoly színeket, képeim inkább vidám hangulatot árasztanak. A festészetből megélni és csak a festészetnek élni? Nos, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a négy gyerekemnek ne legyen biztos anyagi háttere. Egyébként képeket még soha nem adtam el, legfeljebb csak elajándékoztam. Nehéz megválni tőlük... Néha arra gondolok, hogy jó lenne egy teljes anyaggal a közönség elé lépni, talán a megmérettetés miatt is. Még soha nem volt kiállításom, képeimet csak egy szűk kör ismeri. Tudja, egy idő után az emberben feltámad a vágy, hogy megmutassa önmagát. Csakhát hiányzik a biztatás ..'. Gulyás József öntevékeny festő Vallomását lejegyezte: Jurkovics János. Zagyva-torkolat (Fotó: N. Zs.)- b. j. Ma nyílik a kiállítás Találkozó a Damjanich Múzeumban A hét filmjeiből Száguldó falka- b. j. „Az a madár, amelyik énekelni tud, énekeljen!” Egy fodrász-festő vallomása Gulyás József az Alföldi tanya című munkáján dolgozik
