Szolnok Megyei Néplap, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-10 / 291. szám
1987. DECEMBER 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A dolgozók munkáiból rendezett hobbi-kiállítást az Alföldi Szilikátipari Vállalat törökszentmiklósi gyáregységének vöröskeresztes alapszervezete. A kiállított kézimunkák, hímzések, kötések, festmények, asztalos és tűzzománc munkák alkotói közül a közönségszavazatok alapján választják ki az első három helyezettet (Fotó: T. K. L.) Mezőtúri városszépitök őrzik a múltat és a jelent Nemes célok — szerény lehetőségek Amikor Mezőtúr gondozott parkjairól, rózsákkal díszített utcáiról, jellegzetes épületeiről készült diákat néztem Jámbor Jánossal, a mezőtúri Városszépítő Egyesület elnökével, arra gondoltam, hogy talán pár év múlva a városszépitök tevékenységét a jelenleginél is több felvétel örökítheti meg. Az egyesület még fiatal, pecsétjükben ott a megalakulás dátuma: 1986. Tavaly március 25-én tartották alakuló gyűlésüket, választották meg a kisszámú vezetőséget. A társszervezetek szabályzatait áttanulmányozva alkották meg „alapokmányukat”. Indulásukat az egri, a kapuvári, a szombathelyi, majd a kaposvári és a szarvasi egyesületek tanácsai — a személyes találkozókon szerzett tapasztalatok — könnyítették meg. Itt is — mint a megyében azóta létrejött hasonló szervezetek — a Hazafias Népfront égisze alatt alakultak meg. A két szervezet kapcsolata azóta is szoros. Kiadásaikat eddig százhúsz mezőtúri lakos és hatvan vállalat, szövetkezet és intézmény, valamint a szocialista brigádok befizetéseiből fedezik. Mit lehet tenni, ha mindössze 21 ezer forint a vagyonuk? Egyelőre tudomásul kell venniük, hogy csak a tagdíjakból összegyűlt pénzből gazdálkodhatnak. A befizetett — inkább csak jelképes összegű — hozzájárulásokból nem lehet az épületek, szobrok gondozását is magábanfoglaló városszép: tő munkát végezni. Tovább kell keresniük a bevételek növelésének formáit, s talán ehhez is ad ötletet más, városszépítő egyesület példája. Korlátozott lehetőségeikhez kell igazítani kiadásaikat is: 5 ezer forinttal támogatták a nyugdíjaspark kialakítását, ugyanennyit ajánlottak fel egy játszótér létesítéséhez. Tevékenységük eddig elsősorban környezetvédelmi, ez kitűnik felvilágosító jellegű tájékoztatók gyakoriságából is. Az érdeklődők kora változó: diák, nyugdíjas egyaránt megtalálható közöttük. A szervezet vezetője — volt városi főépítész — egyben a belterületi vízelvezető társulat elnöke is. Nemcsak a város építészeti értékeinek állapotát viseli szívén, de a környezetvédelemnek is lelkes szószólója. Az előadásokon a hallgatóság reagálásából arra a következtetésre jutottam, hogy az előadásból megértették, mit is jelent igazán az ezzel kapcsolatos feladatoknak eleget tenni — hangsúlyozta az egyesület elnöke. A tervekről érdeklődve megtudhattam: szeretnének olyan költségvetésből gazdálkodni, hogy a nagyobb ráfordítást igénylő munkákat is elvégezhessék, hogy megmentsék a Mezőtúr arculatát meghatározó épületeket, megőrizzék a jövő nemzedéknek a múlt és a jelen értékeit. Hozzáfogtak az Ismerd meg Mezőtúrt című kiadvány készítéséhez is, mely hírt ad majd az ott lakók életéről, népszerűsíti a városvédelmet, nemcsak a városban, de a többi rokonszervezet jóvoltából az ország más településein is. Egy székesfehérvári minta alapján tervezik, hogy bekapcsolódnak a temető gondozásába. A várost szépítők elképzelései leginkább csak az intézmények, a vállalatok és a tagok társadalmi mukájá- val valósíthatók meg. Munkájukba bevonták a diákokat is. A helyi közgazdasági szakközépiskolával kialakult jó kapcsolat eredménye, hogy 40—50 tanuló kétkezi munkájával segíti tevékenységüket. December 18—20. között Gárdonyban az ország városvédő szervezeteinek képviselői cserélik ki tapasztalataikat. A mezőtúriak bíznak a találkozó sikerében, az ott szerzett ismereteket minden bizonnyal eredményesen használhatják majd fel. Elképzelésekben, ötletekben nincs hiány. Most már „csak” az a kérdés, hogy miként válnak valóra a tervek, és főként: miből. — Szurmay — Rekviem egy iskoláin Mit is mondhatnék rólad, amikor soha nem jártam a falaid közé? Nem szólított órára kézi csengőd szava, nem nézett utánam estelente sárga, lámpavilágos ablakszemed. Pedig biztosan rengeteget tudnál mesélni hajdani tanítványaidról, a bekecsei, nagykendös, saras bocskorú tanyasi kisfiúkról, kislányokról. Róluk, akik a hajnali kakasszó után vágtak a végtelen mezőtúri határnak, és csak az esteli sötétség vetette haza őket, miközben már a szomszédos dűlőben hátra-hátra kellett tekingetniük, hiszen utánuk eredt a félelem. 1975-ben kiköltözött az utolsó gyerek is falaid közül, és azóta szomorúan szemléled a végtelen idő múlását. Kalapod alá imitt-amott alábújt a szél, megbillentett néhány cserepet, de mivel senkit sem talált, mérgében fütyülve rohant a közeli nyárfás felé. Árva lettél: itthagyott mindenki, csak néhány csenevész fa tartott ki veled, meg a saras út mellett a kócos vadbokor. Pusztakuriai iskola: ez volé a becsületes neved, és igazán nem te tehetsz arról, hogy feleslegessé váltál, akár őszelőn a levetett, szögre akasztott régi gúnya. Tudom, te még bizonyítani szerettél volna, hiszen falaid épek, erősek, és az is látszik: homlokod fölül a régi mesterek nem sajnálták a fát. Hallod, azért ne keseredj el nagyon, hiszen históriád sárga lapjait hajtogatva jó hirt is mondok teneked! Tűnőben a némaságod: megvásárolt a termelőszövetkezet, falaid közt szolgálati lakást kíván kialakítani. Be kell látnod, így lesz szükség rád, s meg kell értened: ez sokkal jobb, mintha a mindent felőrlő enyészet verne termeidben tanyát. így bizonyára ismét hallasz majd gyerekzsivajt, érzed az esti vacsora illatát, a vasárnapi csöndes délutánok lustaságát, figyeled a televízió kékesszürke fényét. És az is meglehet: esztendők teltével majd egy-egy erre tévedt őszhajú kíváncsi megáll előtted. Hosszasan elmereng, mintha valamit keresne a múlt feneketlenül mély kútjában és így szól fickándozó unokájához: látod, kisfiam, valaha itt tanultam én a betűvetést, meg a számolást. Ugye ki se néznéd ebből az épületből, hogy valaha iskolaként szolgált bennünket? Ejnye, no, mikor is esett mindez? Várjál, rögvest kiszámolom! Harmincegyben születtem... D. Szabó Miklós Hz szóljon, akinek mondanivalója van! Megkönnyitett életű! Üt tű-bibi kap ajándikkötvinyt Az 1988-as esztendő első napján 0 és 1 óra között születendő csecsemők közt öt ajándék életbiztosítási kötvényt sorsol ki az Állami Biztosító. Az ÁB-bébik megajándékozása immár 27 éves hagyomány a biztosítónál. Eleinte 10, később 20, tavaly már 50 ezer forintos életbiztosítási kötvényeket sorsoltak ki az újév hajnalán született fővárosi és vidéki újszülöttek között. Eddig évente egy budapesti és egy vidéki bébi kapott kötvényt, ám néhány alkalommal ikreket ért a szerencse. így eddig összesen 16 budapesti fiú és 11 lány, valamint 17 vidéki fiú és 22 lány kapott ajándékkötvényt, amelynek kamattal növelt összegét 18 éves korukban vehették, illetve vehetik fel. 1988-ban már nemcsak kettő, hanem öt — iegy fővárosi és négy vidéki — újszülött nevét húzzák ki újév hajnalán az ÁB-központban a szerencse- kerékből. A nyertesek az 50 ezer forintos Életút elnevezésű kötvényre 2006-ban a jelenlegi évi 7 százalékos kamattal számolva 169 ezer forintot vehetnek majd fel. Vizsgál, minősít, tanácsol R Bonitás Rt. Szerdán megalakult a Bonitás Rt., pénzügyi tanácsadó vállalat. A részvénytársaság alaptőkéje 18 millió forint. Az új szervezet — főként az alapító bankok megbízásából elsősorban a vállalatok gazdasági, pénzügyi stabilitásának vizsgálatával és minősítésével kíván foglalkozni. A részvénytársaság arra is vállalkozik, hogy részletesen elemzi egyes vállalatok gazdálkodását, feltárja a legfontosabb veszteségforrásokat, a gazdálkodási hiányosságokat és a döntést megalapozó javaslatokat is elkészíti. A szervezet a későbbiekben bekapcsolódik az adótanácsadásba, és megbízás alapján gazdasági elemzéseket készít egyes vállalatoknál a termelési szerkezet átalakításának előkészítéséhez. Szakembereik segítséget nyújtanak szervezetfejlesztéshez új vállalatok, vegyes vállalatok létrehozásához is. Tanácskozásokon a sorok között ülve, gyakran elhangzik az a rosszmájúnak tűnő kérdés: érted, mit mond? Ha valaki a közélet állandó szereplői közül összeadná, hogy mennyi drága időt pazarolt már el semmitmondó, unalmas hozzászólások meghallgatására, akkor bizonyára elképesztően nagy óraszám jönne ki. Tapasztalataim arra engednek következtetni, hogy szinte minden munkahelyi vagy mozgalmi közösségben akad „hivatásos” hozzászóló, és még szerencse, ha nem több. Ezeket az embereket arról lehet felismerni, hogy imádnak szerepelni, szinte szerelmesek a saját hangjukba, nemegyszer ködös gondolataikba. Van ennek a jelenségnek egy durvább változata is, amikor valaki nem nótóri- us, hanem hivatalosan . felkért hozzászólóként rabolja társai idejét, s idegét. Nem egyszer találkoztam olyan túlkapásokkal is, amikor a „spontán” hozzászóló géppel leírt szövegét a felettese „átnézte”, és tovább finomította, mint önálló, a közvetlen élettapasztalatokat sugárzó véleményt. Mindez nemcsak a demokrácia, hanem a józan ész megcsúfolása is. Közéletünk tisztaságához, működésének jó hatásfokához az is hozzá tartozik, hogy mindenki a saját gépétől, székétől beszéljen, az ott szerzett tapasztalatokból, és nem mások kívánságaiból induljon ki. Ez egyébként a politikai kultúra alfája, ómegája, mely szerint az önálló vélemény és ítéletalkotás, a felelős közéleti magatartás egyik elengedhetetlen kelléke. Ez azért is fontos, mert mai tennivalóink közepette egyre nagyobb szükség van a különböző emberi értékek kibontakoztatására. Mindenkiben van olyan tulajdonság, gondolat, amely csak rá jellemző, és nem bűn az, ha esetenként ügyesebb, okosabb, mint mások. Mindezeknek, saját magunk érdekében is engedjünk szabad teret fórumainkon, tanácskozásainkon, ami persze a megrögzött fecsegők visszaszorítása nélkül aligha lehetséges. A második probléma, hogy sokaknak van érdemi mondanivalójuk, de hallgatnak. Ezek mögött tapasztalatlanság, bátortalanság, a szereplés izgalmától való félsz mellett számos ok is meghúzódhat. Például a vezetők egy része nem szereti, ha a dolgozók alternatívákat állítanak fel, vagy esetleg bírálnak, beszámoló részleteket megkérdőjeleznek, az elkendőzött tényekre rákérdeznek. Ennek lehet olyan következménye is, hogy szavakban elismerik ugyan a felvetett probléma jogosságát, de azért minden maradt a régiben. Pontosabban szólva majdnem a régiben, mivel a hozzászólónak esetleg személyes kellemetlenségei támadhatnak. Igaztalanok lennénk, ha csak a hozzászólókat vagy azok gyengeségeit, éppen a vitatható beletörődéseit állítanák csak pellengérre, mikor nem ritka, hogy éppen a pulpitusról árad a semmit- mondás a hallgatóság felé. Egészen más képet láthatunk, ha egy beszámoló, tájékoztató két-három, helyileg feszítő problémára irányul, feltárja a mozgató-rugókat, szól egyes személyek szerepéről, és rámutat a kivezető utakra is. Ilyenkor rendszerint a hozzászólások is konkrétak, felelősségérzettől fűtöttek, kritikusok, még tán önkritikusok is. A tanácskozás légkörén rögtön megérezni, hogy a hozzászólásokban megfogalmazott véleményeknek, javaslatoknak a közösség számára értelme és tétje van, a várható következmények is felmérhetők. Talán ezért Is jó lenne időnként, ha a közösségek vitatnák meg, hogy mit tartanak tanácskozásaikról, mit várnak el egymástól, milyen helyi mondanivalókat tartanak fontosnak, Ez segíthetne abban, hogy személyes sértések, sérelmek nélkül megfogalmazódjanak a tájékoztatók, beszámolók, hozzászólások közösen helyeselt normái. így valóban egyre gyakrabban csak azok kérnek majd szót, akiknek mondanivalójuk van. B. P. A nap sütni fog... de ablak lesz-e? Lapunk 1987. szeptember 4-i számának A nap besüt majd az ablakon című cikkében egy nem mindennapi kezdeményezésről számoltunk be. Hofgárt Györgyné Szolnokon épülő házában rehabilitációs munkahelyet kíván létesíteni szellemi fogyatékosok és mozgássérültek részére. Mint kisvállalkozó gombatenyésztéssel foglalkozik majd, és ez adja a kenyérkeresetet a rehabilitációs munkára szorulóknak is. Akkori cikkünkben leírtuk, hogy egy géemká vállalkozott a lakás és a gombaház kivitelezésére. A tervek szerint az alapoknak szeptemberben el kellett volna készülniük. A minap megnéztem a készülő házat: egy telket láttam csak — félig bekerítve. Az alap sehol. Megkérdeztem Hofgárt Györgynét: hol tart az ügy? — Nagyon sok jó és rossz dolog történt az elmúlt hónapokban. — kezdi, mivel azonban bizakodó természetű, a kedvező dolgokkal kezdi: — Sikeresen elvégeztem a kertészeti egyetem gombatenyésztői tanfolyamát. Az építkezéshez kamatmentes kölcsönt kaptunk a szolnoki Siker, siker, siker P6nz7, pénz?, pénz? városi tanácstól. A terveket a Víz- és Csatornamű Vállalat egyik dolgozója készíti, aki a fogyatékosok javára lemondott a tervezői díj egy részéről. A csatornamű Pelikán brigádja társadalmi munkával segített bennünket. A Csepeli Duna Téesz megígérte, hogy segít a gombatelepítésnél. És még sorolhatnám, hogy kiktől kaptam támogatást. — Mindez nagyon szép, de az ígért házalap mégse készült el. — Mert a kivitelezést vállaló géemká folyton csak ígérgetett, hogy jönnek, csinálják, de nem fogtak hozzá. Ezért úgy döntöttem, hogy más kivitelező után nézek. Beszéltem egy jóhírű kőműves mesterrel, de megmondta őszintén, hogy nem tudja vállalni. A szolnoki építőipari vállalatokat már korábban megkerestem, nemleges választ kaptam. Az Építő Javító és Szolgáltató Vállalat még nem adott választ, arra várok most. Telefonon hívtam a vállalat főmérnökét: Mátyás Zoltánt. ö sok mindenre hivatkozott, például arra, hogy még nem tudják a jövő évi árakat, • hogy sok a munkájuk stb. Végül azt mondta: — A mi cégünk nagyobb volumenű munkákkal foglalkozik, általában többmilliós vágy több tízmilliós megrendeléseink vannak. Egy családi ház kivitelezése pedig egymillió forint... — Ez másfél millió... — ... másfél millió... Nincs jobb szó rá: ez nekünk kis munka. Bármenynyire nemes a cél, a vállalat gazdasági érdekeit kell szem előtt tartani... Hofgártné- val úgy beszéltük meg, hogy januárban ismét fölkeres, és akkor választ kap tőlünk. Nagy valószínűséggel akkor is azt tudom mondani, amit most önnek; hogy nem tudjuk elvállalni. Mit tehettem, hogy segítsek valamit az ügyben? Fölhívtam Hofgártnét, elmondf tam a főmérnök válaszát. Hogy legalább ne várjon hiába. Paulina Éva
