Szolnok Megyei Néplap, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-05 / 287. szám

1987. DECEMBER 5. 8 Illyés Gyuláné: József Attila utolsó hónapjairól (Részlet) 1937. február 20-án ismertem meg József Attilát, személyesen. Egyik volt egyetemi társam, Dá­niel Anna (ma Kerékgyártó Já- nosné) lakásán. Anikó akkor édes­anyjával, Dánielné Lengyel Laurá­val, az írónővel a Dembinszky u. — úgy emlékszem — 17. sz. alatt lakott. Általában hetente-kéthe- tente hívtak társaságot. Azon a szombaton (említett följegyzéseimr bői látom) csak néhányan vol­tunk. Rajtam kívül még egy lány, a neves orvos-pszichológus Ré­vész Margit lánya, Dósai Margit; később unokasógornőm — Fe- renczy Sándor felesége — lett. A férfiak nagyrészt Anikó baráti kö­réhez tartoztak: Deli Lajos mér­nök, Elek András ügyvéd, Nagy Sándor (szintén az?), Pacséry Ágoston rendező (?) és grafológus és Sándor Kálmán, szerkesztő, író. József Attilát ez utóbbi hozta magával — váratlanul —, hogy csináljam meg vele az egyik ak­kor — és még ma is — igen el­terjedt pszichológiai vizsgálatot, a Rorschachtesztet. Az estének körülményeire jól emlékszem. A cigarettafüstös két szobára; a kisebbikben csak mi ketten ültünk József Attilával, hogy ne zavarjanak a vizsgálatnál. A nagyobbikban a többiek, hol hevesen, hol higgadtan vitatkoz­tak, főképp irodalomról. József Attiláról akkor már tud­tam, hogy nagy költő, s noha nem volt bennem eleve kíváncsiság­elfogultság a művészek vagy egy­általán a neves emberek iránt, mégis talán — a versei miatt — nagyobb érdeklődéssel figyeltem rá,'mint más, teljesen idegenre. „Versrajongó” voltam, mióta csak szót értettem. Egész megjelenésében már az első rápillantásra is érezhető volt valami megkapó, egyéni, eredeti. XRokonszenvet ébresztő?) Engem első látásra, külsőre, ösztönösen a magas, erős, medveszerű férfiak vonzottak. O éppen nem volt az. Olyan sokan leírták már közép­magas, nyurga, egyenes tartású termetét, az erősebben lejtő vál­lal, hosszú nyakát, a kidomboro­dó ádámcsutkával. Boltozatos, egyenletesen domború, magas homloka volt, fölötte dús, egy ki­csit göndörén, mereven álló gesz­tenyeszín haja, szépen metszett álla, középen egy kis gödörrel. A szeme megindító: nagy dióbarna és diómetszésű, tűnődő, révedező, egy kicsit nyugtalan tekintettel. Két szeme közt szokatlanul erős redő. A hangja mély, férfias, meleg, nagyon szuggesztív. Ezen az első estén nem sokat beszélgettünk. Csaknem az egész időt betöltötte a vizsgálat. Kezdet­ben szívesen, érdeklődéssel értel­mezte a képeket, később egyre gyakrabban emelte rám egy kicsit álmos, fáradt szemhája alól me­rengő tekintetét, egy-egy pilla­natig fürkészve az arcomon nyug­tatta. Én szó szerint írtam, ahogy kell, mindazt, amit mondott. A vizsgálatot nem tudtuk befejezni. Átlalában egy félóra-óra a tíz kép fölvételének ideje. Vele majdnem két óra alatt csak az ötödikig ju­tottunk. Rendkívül sok választ adott, rengeteg originális, sőt bi­zarr feleletet. A vizsgálat fárasz­totta. A harmadik képnél azt mondta: „Most már csak a maga kedvéért csinálom.” Az ötödik vé­gén én ajánlottam, hagyjuk abba. (Soha nem fejeztük be. Ez az anyag ma is megvan.) Eredménye megdöbbentett, tehetségéhez ké­pest annyira szokatlan tüneteket is mutatott. Megjelenéséből, visel­kedéséből, verseiből nem erre, le­hetett következtetni. Ezt az ér­zést lassanként enyhítette, majd­nem elmosta bennem az, hogy legfeljebb teljes vizsgálatsorozat­ból mertem csak ítélni, de soha nem egy vizsgálat eredményéből, hát még egy félből? És az, aho­gyan közvetlenül utána a verseit elmondta. Az járta róla hogy senki, sem­milyen szavalóművész, színész nem tud úgy verset mondani, mint ő. Hogy hangjával, hangsúlyával elragadja az embert, varázslatba ejti. Igaz volt. A versek tartalma, igazsága volt elbűvölő? Formai szépsége? Szuggesztív ereje? A hang melegsége? Világosan, tisz­tán megértette a kifejezhetőt, s tudta érzékeltetni a kifejezhetet- lent? A nagyszobában ültünk va­lamennyien, ő a díványon, közé­pen, mi, többiek, mellette, köröt­te, vele szemben (én oldalt). Nyolc-tíz versét mondta el a Lidi nénémnek öccse itt... és a József Attila... címűekkel kezdte, las­san, komolyan, majdnem szomo­rúan. Mindnyájan némán ültünk — hosszan —, nem moccantunk akkor sem, amikor befejezte. Az utolsó az Óda volt. (Néhány nap múlva, a második találkozásunk­kor azt mondta, hogy ezt a verset már az én kedvemért mondta el.) ötven évo — 1937. december 3-án — halt meg József Attila. Az évfordulóra Jelent meg Illyés Gyuláné Kozmutza Flórának, a költő utolsó nagy szerel­mének visszaemlékezés-kötete, amely­ből a fenti részletet közöltük.' József Attila; Kész a leltár Magamban bíztam eleitől fogva — ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek. Semmiképp se többe, mint az állatnak, mely elhull örökre. Ha féltem is, a helyemet megálltam — születtem, elvegyültem és kiváltam. Meg is fizettem, kinek ahogy mérte, ki ingyen adott, azt szerettem érte. Asszony ha játszott velem hitegetve: hittem igazán — hadd teljen a kedvé! Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Okos urak közt játszottam a bambát. Árultam forgót, kenyeret és könyvet, újságot, verseket — mikor mi volt könnyebb. Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, de ágyban végzem, néha ezt remélem. Akárhogyan lesz, immár kész a\ leltár. Éltem —és ebbe más is belehalt már. Kjunpfl József; lfj. Tímár József ifJ. Szlávtcs László; Karinthy Frigyes □ Az öreg Tódor Józsefre hirtelerí szakadt rá a baj. Előző este még kiballa­gott a TÜZÉP-telepre, ahol a poros széndom­bok várták, s ahol három napja bukkant rá a kerítés tövében agyonvert, vérébe fagyott kutyá­jára. Akkor úgy rázta az öklét az ég felé, hogy ha a maszatos, szür­ke üvegbúrához hasonló boltozat közelebb lett volna, szilánkokra freccsen az öreg Tódor öklétől, amely az aszalódott bőr alatt olyan, mint a folyó görgette, for­mátlan kődarab: egyre kisebb, de kő az azért. A Hetfűn azonban az effajta lázadó gyász sem segíthe­tett. Hetfű — ami azért lett Het- fű, mert egy hétfői napon talált rá az öreg Tódor a sínek mellett, a hétfő pedig azért hetfű, amiért az öreg szótárában a bögre begre — egy hirtelenjében előkerített szívlapát közreműködésével vo­nult föld alatti örök nyugalmába, valamelyest megkönnyebbülésére az éjszakai széntolvajoknak, s ki­mondhatatlan bánatára az öreg éjjeliőrnek. így Hetfű akkor már nem lehe­tett jelen, amikor Tódor József három nappal később körbejárta a telepet, és megállapította, hogy annyi a brikett, mint a tenger, hát minden bizonnyal nem kell egy­mást ölni a népeknek a kapu előtt már hajnali háromkor, mint ahogy az tavaly télen nem egyszer elő­fordult. Tódor József olyan elége­detten ballagott a sötét szénhe­gyek közt, mint hegyi manó a birodalmában, mert mitagadás, apró, szíjas kis ember volt. A fe­lesége viszont annál derekabb. Tó­dor Józsefet ez sose zavarta, csak olyankor tűnődött el e méretek visszavonhatatlanságán, ha sörte haja alatt tapogató ujjai fájdal­mas dudorokra bukkantak. De hát ez már régen volt, akkoriban egy héten háromszor is ott könyörgött az árokparton virágnevest játszó gyerekeknek: — No, kísérjen már haza vala- melyiktek, támogassátok meg a Józsi bácsit, fájnak nagyon a lá­bai ... A lányok közül mindig akadt vállalkozó, pedig tapasztalásból tudták *már, hogy ha a lábai nem fájnak is Tódor bácsinak, a feje rövidesen fájni fog. Amint ugyan­is a derék Lici néni meglátta a kapuban szédelgő urát és minden­kori kíséretét, azonnal hozta a kis sámlit, mely sámli Lici néni kezé­ben a másutt használatos sodró­fát helyettesítette. Különös módon a sajnálatosan gyakran ismétlődő aktusra mindig azonos helyszínen került sor: az udvar közepén po­rosodó körtefa alatt, öszidőben a kis sámli és a törzsnek neki-neki- zuhanó Tódor József szükségtelen­né tette a körteszüretet, potyogott az ágakról az apró termés, jó né­hány dudorral hozzájárulva Lici néni nevelő célzatú veréseihez. Tódor József másnap nem em­lékezett semmire. Vagy ha igen, nem kételkedett a dolgok igazsá­gosságában, mert sohasem tette szóvá, így hát a közbeeső napokon békésen és boldogan éltek. A köz­beeső nap pedig egyre több lett, mert Tódor József jó ember volt, és jó apa, a lánya jövőjét nem akarta elinni, a lakodalomban is olyan józan maradt, hogy egyene­sebben tartotta magát, mint töké­letes szélcsendben a gyertyaláng. A lány Pestre költözött, a vő összkomfortjába. Megsiratták, és azontúl távolról szerették, egészen a két unoka gyors egymásutáni megszületéséig, amikoris hol Lici Koblencz Zsuzsa: Októberi rózsák néni költözködött számtalan hazai csomaggal Pestre, hol a két uno­ka, még több pesti csomaggal a szoba-konyhás, minden komfortot fájdalmasan nélkülöző, s inkább Tódor József, mint a felesége mé­reteihez illő házba. Ez a ház olyan volt, mint a törpenövésű ember: egy darabig nőtt, aztán hiába minden kétségbeesett elhatározás és belső nekirugaszkodás, végleg és visszavonhatatlanul megállt a fejlődésben. A ház fejlődésének legszembetűnőbb jegye a nyári­konyha volt — ennél többre az­tán sohasem tellett, s hogy így is marad, abba Tódor József akkor törődött bele véglegesen, amikor negyvenhat évi munka után meg­Kíss Dénes: Ragadozó idő A dolgok elmozdulnak Születésemtől ősi — Istenelőtti! — mit fölvillant az új nap Csak te maradsz örökös titkom — soha már ki nem fürkészhető! Az ég mint nagy ragadozó madár köröz fölöttünk Karma az idő kapta az első nyugdíját, s azonnal jelentkezett a helyi TÜZÉP-tele- pen a nagykapun hirdetett éjjeli- őri állásra. Abból az egy nyugdíj­ból, ez azonnal nyilvánvalóvá lett, akkor sem tudnak megélni, ha Tódor József és a kis sámli talál­kozásai, valamint ezek költséges előzményei a múlt ködébe vesztek is. Tódor József sétált hát a szén­hegyek között, őrizte az akácrön­köket és a rég használhatatlan fű­részgépet, hajnalonként parolá- zott a fuvarosokkal, a mázsaház­nál beleszippantott a kétségkívül szilvóriumtól illatozó, fényes reg­gelbe, s indult a közeli ABC-be tejet venni. A tejet a felesége vár­ta otthon, aki termetre és termé­szetre változatlanul derék maradt ugyan, de az árokparton virágne­vest játszó hajdani aprónép ugyanott és ugyanazzal foglalatos­kodó utódai tudták: ha Lici néni azt mondja, hogy „no, kísérjen már haza valamelyiktek, támogas­sátok meg Lici nénit, fájnak na­gyon a lábai..akkor bizony segíteni kell, mert Lici néni az utcai kútig elbotorkálni is alig képes. Szerencse, hogy Lici néni akkor éppen ült, amikor a TÜZÉP-telep vezetője megérkezett, mert ha a lába ép lett volna, akkor is gyön- gülten kiszalad alóla a hírre, hogy az öreg Tódor, aki negyvenhat évig szinte említésre sem méltó rövid időkre megállva elbírta a kalapácsot, a hajnali munkásvo- natok didergető hidegét és a ha­zatérő szerelvények embert em­berbe préselő zötykölődését, aki ökle keményre edzett csontjaiban és Hetfűben bízva járta a kivilá- gítatlan, poros éjszaka birodal­mát, most ellenkezés és haladék nélkül megadja magát a kaszás­nak. Lici néni persze nem tudhatta, hogy az alattomos támadó görcs éppen akkor indult a szív koszo­rúereinek tájékáról további táma­dásra, amikor az öreg Tódor Jó­zsef elégedetten bólintott a ko­romsötét briketthegyek felé, meg­állapítva, hogy az idén már nem kell egymást ölniük a népeknek a kapu előtt, s hogy ez a csöpp me­leg érzés versenyt rohant a szív felé a fájdalommal. A temetés harmadnap­jára a lány, a vő és az unokák hazautaztak Pestre. Lici néni meg­értette, hogy a nagy bajt nem tetézhetik még nagyob­bal, az ő tésti-lelki fájdalmait nem vonszolhatja magával a szét­szóródó család. Negyednap, ami­kor egyedül maradt, mamuszt hú­zott lábaira, és kiballagott a te­metőbe, habár azt hitte, soha nem lesz képes odaérni. Rózsákat vitt, az utolsó októberi rózsákat, amik ott nőttek, mindjárt a nyári kony­ha oldalsó fala mellett. Újhelyi János: Szibériai pillanatok Szibériai reggel Az Irószövetségi küldöttség — repülővel — éjfél előtt indult Moszkvából, s kora reggel érkezett meg Novoszibirszkbe. Hiába, a négyórás időeltolódás ... Buda­pesthez hat. Állok a repülőtér tranzitváróter­mében, kibámulok a hatalmas üvegablakon, még alig-alig de­reng, végtelen a csend és a nyuga­lom. Pára és köd — szeptember elején járunk. Az üvegen ót meg­próbálom magamba szívni Szibé­riát. Talán megszeretem, talán ő is megszeret engem. Hiszen ke­resztapám sokat mesélt róla, a má­sodik nagy háború után itt volt hadifogoly. Régen volt, háború után voltunk. És most béke van, nagy-nagy csend, nyugalom. Be­szállunk a mikrobuszba, s ahogy haladunk Novoszibirszk új köz­pontja felé, hirtelen minden meg­változik, Az utakon hatalmas a forgalom, főleg a városból kifelé- jövőn. Vologya, a fogadónk (ked­ves 30-as fiú) megjegyzi: „Szabad szombat van, mindenki igyekszik ki a dácsájába. Talán ez az utolsó nyári hétvége.” Egyszeriben otthon érzem magam, hiszen nálunk is közeledik az ősz, s aki teheti, me­nekül. ki a szabadba. Elhelyezkedünk a szállodában, most a pihenés következne, a vá­ros bemutatása délutánra van tervezve, de engem nem fog a hely. Elindulok egyedül a város felfedezésére. A hatalmas Novo­szibirszk Szállóval átellenben van egy pályaudvar, odamegyek. Itt is hatalmas hétvégi forgalom. Mint­ha Miskolc vagy Debrecen pálya­udvarán lennék. Sietős és ráérős emberek, buszra tolongók és ké­nyelmesen várakozók váltakozása. Sorbanállás a vasúti jegyért, bá­beli nyelvzavar, padokon alvó emberek, gyerekek, rengeteg gye­rek: sírók és alvók, mintha otthon lennék. Kibontott elemózsiás cso­magok, de velünk ellentétben al­kohol sehol. Sőt, dohányozni is tilos, csak a kijelölt helyeken sza­bad. Az emberek végtelen nyugod­tak (nem úgy, mint nálunk), meg­fontoltan, békésen várnak a so­rukra. A pályaudvar után rövid sétát teszek Novoszibirszk új negyedé­ben. Az igazi várost 1937-ben kezdték építeni, rengeteg az új épület, de imitt-amott még a régi faházak is feltűnnek a betonko­losszusok árnyékában. Szeretnék belesni az ablakon, reménytelen; a város zárt és szigorú. Közel van még a háború Percnyi pontossággal érkezem a szálloda halijába, a mai program rövid városnézés, Novoszibirszk igazi központjába hajtunk. A ked­ves idegen vezetőnő szorgalmasan magyarázza a látnivalókat. A Nemzeti Parknál kitessékel ben­nünket a mikrobuszból, s megkér, hogy oltsam el a cigarettámat. Né­mán sétálunk a gyönyörűen ápolt, zöldtől gazdag parkban. A kő- posztamenseken a szibériai törté­nelem nagy alakjainak mellszob­rai, politikusok, történészek, mű­vészek ... Hatalmas, égbenyúló gránittáblákhoz érünk, rajtuk a második világháború alatt elesett novoszibirszki hősök vörösrézzel bevésett nevei. Közel harmincezer ember esett el a nagy honvédő há­ború alatt csak Novoszibirszkből. Az utolsó oszlopon még van hely, hiszen ahogy a kísérőnk mondja, még ma is kerülnek elő új nevek, s az életben maradottak itt örökítik meg az emléküket, öreg néni fényesre sikál egy régi nevet, mellette egy szál vörös szeg­fű, nem néz ránk, csendesen be­szél magában. Lehajtott fejjel me­gyünk ki a Nemzeti Parkból. Túl közel van még a háború.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom