Szolnok Megyei Néplap, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-31 / 308. szám

Irodalom» művészet

9

Marschalkó János: Széchenyi (szobor)

Szabó Lőrinc;

Újévi katica

Hegyi házamból, vérpiros, kis remény, tavasz s nyár bogara, fedeles szárnyad emelintve vágyad már ki, szabadba vinne, réglátott katica.

Vadkan csörtet a havas erdőn, s varjaival károg a tél.

Bent víz vár, méz, lekvárajándék:

hétszer bét nap kell, vagy talán

még

több is, hogy kint megélj I

Tűikorai fény csalt elő: ha még ablakomban maradsz. Az új évnek vagy hírhozója, mint a kéményseprő, a gomba s a szerencsemalac ne menj hát halni, pici Hétpötty! Volna csak itt, példádon át szemeimmel hátra s előre, a hét pecséttel zárt jövőbe látna ma a világ!

Az utolsó falatokat esz- szük. A zenekar hangol, anyám egyre idegesebb, rágatlanul nyeli a húst, és reszket a keze. Néha odasandít az asztal felső vége felé, s pánikba esik, amikor látja, hogy a pincérek villámgyorsan leszedik az asztalt a vezetők előtt. Hirtelen nagyot sóhajt, és leteszi a kést meg a villát, pedig az étel fele még a tányérján van. A vállára teszem a kezem, a sötétszürke, fényes anyagon át is érzem az idegességét, valósággal vibrál a teste. Megsimogatom, és bátorítóan rámosolygok. Hálásan visz- szamosolyog, de a szemén látom, hogy a gondolatai máshol járnak.

Az igazgató hevesen gesztikulál, magyaráz valamit. A széke mögött Bállá Gyula, a titkárság vezetője áll, a főtitkárnő, ahogy a háta mögött nevezik. A tartásáról egy startlövésre váró futó jut eszembe. Nem tudom, mikor evett, lehet, hogy egyáltalán le sem ült ma este, otthon vacsorázott, hogy itt minden pillanatban az igazgató rendelkezésére állhasson.

A szakszervezeti titkár cigarettával kínálja az igazgatót és a párttitkárt, Bállá kezében megvillan az arany öngyújtó, egyszerre fújják ki a füstöt, mintha ködben ülnének néhány pillanatig, csak elmosódott körvonalaikat látom.

Anyám bekap egy falatot, de hiába mutatom neki, hogy egyen még, a fejét rázza.

— Egy kis bort?

Az üveg után nyúlok, de int, hogy nem kér.

— Sört, üdítőt?

A sör említésére undorodó grimaszt vág, azután végignézi az üdítőitalokat: kóla, Márka, rostos őszibaracklé. Az asztal vége felé pillant, a cigaretták félig sem éghettek el, amennyire innen látni lehet, persze egy fél cigarettát is elnyomhat az igazgató.

— Nem kell semmi. Majd utána.

Vagy húsz éve takarít a vállalatnál, de olyan riadt-idegenül mozog itt mintha két napja adta volna le a munkakönyvét. Mindig siet, úgy látszik, mintha kapkodna, pedig én tudom, hogy milyen lelkiismeretesen dolgozik.

Lassan nyolc éve lesz, hogy bejárok segíteni neki, először alig bírtam arrébb húzni a porszívót, tízéves lehettem. Féltem otthon egyedül az apám halála után, egy kocsma udvarára néznek az ablakaink, minden éjszaka hallottuk a részegek randalírozását, inkább bejöttem anyámmal. Már vette valami hasznomat, gyorsan kitakarítottunk együtt a „mi részünket”, hamarabb eljöhetett.

Amikor elkezdtem a gimnáziumot, anyám otthon akart tartani, talán szégyellte, hogy a gimnazista lánya takarít, vagy azt hitte rosszul esik nekem, csak nem akarom mondani.

A többi takarítónő összecsapta a kezét.

— Nahát! Milyen aranyos kislánya van, Boriska! Gimnazista létére segít magának!

De a szemükben csodálkozás, meg egy kis megbotránkozás volt. „Nahát! Nem átallja idehurcolni a gimnazista lányát, csak hogy hamarabb végezzen!” Velem meg olyan gyöngéden bántak, mintha betegségből lábadoznék, vagy kárpótolni akarnának valamiért.

Most itt vannak körülöttünk,

kiöltözve, szótlanul, ünnepélyes arccal, és szokatlanul kimért mozdulatokkal. Rózsika ül mellettem, régebben ő takarította az igazgató szobáját. Mindig beleivott a reprezentációs italokba, de csak akkor tört ki a botrány, amikor túl sokat talált inni egy üveg ötcsillagos konyakból, és a maradékot ijedtében vízzel öntötte föl, nehogy észrevegyék a hiányt. Néhány napig úgy volt, hogy Rózsikét kirúgják, végül mégis megúszta, áttették az épület másik részébe, ahol a folyosót, az irattárat meg a telefonközpontot takarítja.

Nehéz mostanában takarítónőt

találni, kétszer is meggondolják, mielőtt elküldik valamelyiket. Az asszonyok tudják, és kihasználják ezt, csak anyám nem meri kinyitni a száját, évek óta nem is emelkedett a fizetése.

A nagy darab, kövér Mariska például egész este alig csinált valamit, kiüríti a papírkosarakat, azután beül egy fotelbe, trécsel, nevetgél, a többieket is föltartja. Egyszer szól neki a gondnok, mert nem törölte ki a hamutartókat. Mariska meg ordítani kezdett, hogy ennyi pénzért még az is sok, amit csinál, ha nem tetszik valami, ő akár holnap kikéri a munkakönyvét. A végén a gondnok csitítgatta, hogy a mostani gazdasági helyzetben nem lehet többet fizetni, majdnem bocsánatot kért, hogy szólni mert neki.

Mariska fodrásznál volt délután, alig ismertem meg. Elhozta a férjét is, a sovány kis ember már ihatott valahol, kerül-fordul, lekó- kad a feje.

A Mariska férje mellett Balogh Jolán ül. A többiek nem nagyon állnak szóba vele, s a szemébe mondják, hogy kurva, különösen amióta az egyik nős technikus bentmaradozott miatta, és egyszer magukra zárták az ajtót. Ezt Rózsika vette észre, és olyan lármát csapott, hogy még a földszintről is feljöttek a takarítónők. Balogh Jolán meg csak nevette őket, „Vén muszájszűzek!” azt mondta, majdnem megverték érte. A technikus nem maradt bent többet, de Balogh Jolán ezt sem vette a szívére, mindig ragyog a szeme, mosolyog, takarítás közben bekapcsolja a rádiókat. Majdnem minden szobában van rádió, a főnöknél tévé is van.

Balogh Jolán most is türelmetlenül tekergeti a nyakát, alig bír megmaradni a székén, táncolni szeretne, fog is, ahogy megszólal a zene, azonnal idepattan egy férfi, és Jolán csak akkor ül le ismét, ha a zenekar abbahagyja néhány percre.

Hirtelen anyámra pillantok, megfeledkeztem róla nézelődés közben, de ahogy Balogh Jolánról eszembe jutott a zene meg a tánc, egyszerre elfogott az aggodalom. Mereven maga elé néz, de látom, hogy vibrál benne az idegesség. A körülöttük ülők most fejezik be a vacsorát, de valahogy nem indul

meg a szó, inkább isznak, azzal is telik az idő.

Rózsika is iszik, már gyanúsan csillog a szeme. Sovány kis teste enyhén imbolyog a székén, a tenyerét nekifeszíti az asztal szélének, hogy leplezze az imbolygást.

Az anyám idegessége átragad rájuk is, egyre sűrűbben pillantanak az asztal felső vége felé, ahol az igazgató még egyre beszél, a cigarettáról is megfeledkezik, hosz- szú, görbe hamu van a végén.

Bállá Gyula diszkréten a csikkre mutat, az igazgató gyorsan elnyomja a hamutartóban, azután

kutató tekintettel körülnéz.

Anyám hátradől a székén, valósággal elbújik Mariska mögött, az igazgató nem is veszi észre. Keresi egy darabig a szemével, azután elbizonytalanodik a pillantása.

Bállá Gyula most is teszi a dolgát, lábujjhegyre áll, kinyújtja a nyakát, és a magasból észreveszi anyámat. Lehajol az igazgatóhoz, a fülébe súg valamit. A diri megigazítja a nyakkendőjét, a haját elsimítja a homlokából és föláll.

Anyám ijesztően sápadt, ökölbe szorított kezeit az asztalra fekteti, így nem látszik, hogy remegnek.

Az igazgató lassan, de mégis határozott, ruganyos léptekkel felénk indul, mögötte egy jó lépéssel lemaradva jön Bállá Gyula. Az ő járása nem határozott és ruganyos, egy kissé előre dől, és úgy néz jobbra-balra, mintha lopakodna. A teremben lassan elhal a zaj, minden tekintet feléjük fordul, a zenekar tagjai mozdulatlanná merevedve várják a pillanatot, amikor el kell kezdeniük a szokásos keringőt.

Az igazgató még mindig jóképű férfi, bár az utóbbi időben sokat öregedett. Azt mondják, teniszezni meg úszni jár, a haja sem kopott még elől, mint a legtöbb férfinak. Bállá például már a feje tetejéig kopasz, pedig vagy tizenöt évvel fiatalabb az igazgatónál. Sok ősz szál van a diri hajában, de ez nem vált hátrányára, sőt. Még a szája körül húzódó mélyebb ráncok sem öregítették, az a fajta ötvenes, akinek rendszerint még szép sikerei vannak a nőknél.

Ahogy azonban közelebb ér, lépésről lépésre öregszik, a bőre sárgás és nyirkos, és a szeme... a szeme ijesztően üres és mozdulatlan.

Megáll előttünk, néma csend a teremben, minden tekintet ide szegeződik. Anyám lassan rátámaszkodik az asztal szélére, hogy azonnal felállhasson, ha az igazgató fölkéri, ne várakoztassa a ci- helődésével. Megvan ennek is az íratlan forgatókönyve, így történik minden évben, a nyereségrészesedés kiosztása utáni vacsorán az igazgató mindig valamelyik takarítónővel — vagy négy-öt éve anyámmal — nyitja meg a táncot.

Anyám már félig fölemelkedett a székről, olyan sápadt, hogy attól félek, elájul. Hiába mondogatBistey András:

Csak egy tánc

Székely Bertalan; II. Lajos tetemének feltalálása

tam neki, hogy vegye ezt a marhaságot könnyedébben, végül is csak egy tánc, azután egész évben a kutya sem szól hozzá többet, nem bírja elengedni magát.

Az igazgató anyámra néz, azután rám, ismét anyámra, és megint rám. Ha legalább egy kis derű volna a tekintetében, de semmi, csak talán egy csöppnyi kény- szeredettség, valószínűleg neki is ugyanolyan kellemetlen az egész, mint anyámnak, csak ő jobban tudja titkolni. A harmadik-negyedik elődje találhatta ki ezt a nyitótáncot a takarítónőkkel, lehet, hogy jó pontot hozott neki valamihez, azután a többiek máig sem merték abbahagyni, nehogy megszólják őket.

Az igazgató rám néz, alig észrevehetően megbiccenti a fejét. Először nem értem, hogy mit akar, azután egy fél lépéssel közelebb jön, és egy kicsit suta, merev mozdulattal a terem közepe felé mutat, arra, ahol a táncolóknak helyet hagytak a zenekar előtt.

Halk, sóhajtásszerű mormogás támad, anyámra pillantok, értet- len, merev tekintettel néz rám, azután a többiekre, mintha azt kémé, magyarázzák meg ...

Hirtelen mélységes nyugalom száll meg, egyszerre fogok fel mindent, ugyanabban a pillanatban érzékelem az igazgató kérdő tekintetét, a felém forduló szemek csil- lanását, a szoborrá merevedett zenészeket, a néma csendben a csapóajtón át a konyhából behallatszó edénycsörgést, az ételszagot, amely összekeveredett a takarítónők parfümjének erős illatával, még a damasztabroszok simaságát is érzem az asztalra támasztott tenyeremmel.

— Köszönöm! Most nem táncolok.

Nyugodt a hangom, nem túl erős és nem túl halk, nem hetyke, inkább szabadkozó. Pont olyan, amilyennek hallani szeretném.

Az igazgató tekintete riadtan ugrál rólam anyámra, meg a körülöttünk ülőkre, mintha nem akarna hinni a fülének, és tudakolná, vajon a többiek is azt hallották-e, amit ő. Végül még Bállá Gyulára is vet egy pillantást, mintha szemrehányás volna benne, valami rendkívüli történt, csikorog az egyébként olajozottan működő gépezet, hogyan fordulhat elő?! Azután szó nélkül sarkon fordul, és otthagy bennünket. Megszólal a zene, néhány pár azonnal kiperdül középre.

Bállá Gyula egy pillanatig habozik, hogy az igazgató után men- jen-e, vagy nekem mondjon valamit, arrafelé is mozdulna, végül mégis felém lép. A szeme keskeny rés.

— Mi volt ez? — sziszegi félhangosan. — Hogy merészeli?

— Ha őt utasítottam volna visz- sza biztosan nem fortyogna benne ilyen fehér izzással a düh.

Vállat vonok, egy kicsit elbigy- gyesztem a számat.

Megölne, ha büntetlenül tehetné, nem játssza meg magát, megölne csupán azért, mert kosarat adtam az igazgatónak, és Bállá úgy érzi, ezért a főnöke is rá neheztel. Megborzongok egy kicsit, de a nyugalmamat nem veszítem el.

— Menjen a fenébe!

Hátat fordítok Baliának.

Egy pillanatig úgy érzem, most minden lehetséges, az is, hogy ordítani kezd, vagy leüt hátulról, de persze nem történik semmi. Végignézek a döbbenettől mozdulatlanná merevedett arcokon, végül anyámra pillantok, most tényleg ijesztően sápadt, ásványvizet akar tölteni a poharába, de melléönti, az üveg szája csilingelve táncol a pohár szélén. Mariska szó nélkül tölt neki, azután közelebb tolja a poharat.

— Na, igyon egy kortyot!

Olyan furcsa a gyöngéd kedvesség ettől a nagy darab, ordenáré asszonytól, hogy mosolyognom kell.

Anyám egy hajtásra megissza az ásványvizet, a pohár nagyot kop- pan, amikor leteszi az asztalra. Hirtelen rám néz, mintha most fedezné föl, hogy itt vagyok, értev- len csodálkozás és ijedtség van a tekintetében.

— De hát miért? — kérdezi elfúló lélegzettel. — Miért kellett?

A többiek közelebb hajolnak „Miért?”, még a Mariska férje is fölneszei, és kábán, zavaros szemekkel bámul ránk.

— Mi van? — dünnyögi, és Mariskára sandít, de az asszony most nem törődik vele.

— Miért kellett...? Miért? — kérdezgeti anyám, és egyre síró- sabb a hangja. A szeme telefut könnyel, zsebkendőt vesz elő, hangosan kifújja az orrát.

A zene már teljes erővel szól. Balogh Jolánt látom néhány pillanatig az összepréselődött tömegben, egy magas, vékony sráccal táncol, a válláig sem ér, a fejét a mellére hajtja.

— Gyerünk haza! — mondja anyám elszántan, és kapkodva körülnéz azonnal, nem hagy-e itt valamit.

Fölállunk.

— Már elmennek? — kérdezi Mariska, de egyikünk sem válaszol neki. A többiek inkább zavartan félrenéznek, nem tudják, hogyan kellene most viselkedniük.

A ruhatárosnő átnyújtja a kabátunkat, anyám kapkodva öltözködik, szeretne minél hamarabb kint lenni.

A zene elhalkul a hátunk ^ mögött. Kilépünk az utcára, szeles, nyirkos, kora tavaszi este van, a lámpák fehér páragomo- lyagba burkolóznak. Anyám megborzong,-azután belém karol, elindulunk. Lépést váltok, hogy a járásához igazodjam. Sokáig egyikünk sem szól.

— Találunk más helyet... jobbat ... — mondom biztatóan.

Nem válaszol. Csak a lépteink zaja kísér bennünket. Azt várom, ismét megkérdezi, hogy „Miért?”, de anyám egy szót sem szól.

összeállította: Rékasy Ildikó