Szolnok Megyei Néplap, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
<2 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. DECEMBER 24. Disznót vág a család Kilenc „inas” segít ke zeit Ezen az éjszakán a nagy- iváni Virágh Jánosné rosz- szul aludt. Pedig előző nap megérkeztek a várva várt vendégek: a fia, meg a menye Érdről, a lánya és a veje Debrecenből. — Ideges, nyugtalan voltam. Fél ötöt se mutathatott az óra, amikor magamra kapkodtam a ruhám, és kimentem megnézni: él-e még a tepsibe való. Megismert, röfögött, szóltam is — Elég legyen a Sabin- -cseppekből — noszogatja a többieket Matyi, és nem telik bele két perc, mire a hízó vére egy tálban, bíbor- lik. János, a három és fél éves érdi unoka kerekre nyitott szemmel figyeli a fejleményeket. — Gyere, rúgd seggbe, meg köpköd meg, hogy a következő se legyen ennél kisebb! — biztatják az apró emberkét, mire ő nekiveselkedve rúgja a páráját kilehelt jószág hátulját, és sercint rá derekasan. — Ne bolondítsátok mán a kicsit — zsörtölődik a rend kedvéért János bácsi, a házigazda. — Ha csak ezen múlna a jövő évi vágás, én akkorát pöknék rá, mint egy cselédkönyv... — legyint a többiek nevetése közben. Még fekete a Hortobágy pereme, amikor a röfögő földi maradványait nincs az a Nobel-díjas tudós, aki eredeti állapotába vissza bírná állítani. Nem csoda, négy ember dolgozik a mester keze alá, köztük Farkas Laci, Matyi mindenese, meg egy 21 éves katonaviselt legény, ifjú Farkas József. — Én is a rokonsághoz tartozom, és főleg a munkák elején segítek. Tisztítom, kaparom a bőrt, bontok, darabolok: mikor mit kell csinálni. Tényleg fontos ember az ifjú Jóska, mert szót is alig válthatunk egymással, mivel halaszthatatlan feladatot kap az egyik idősebbtől: eredj, Kilenc körül újabb munkás érkezik: mégpedig a háziasszony édesanyja, a 81 éves Farkas Istvánné, Margit néni. — Nekem évtizedek óta ezen a napon egyetlen a feladatom: megfőzni a toros káposztát. — Mi ennek a titka? — Nem kell tőle sajnálni a sót, a paprikát. Amikor félfőzésbe jut a hús, hozzárakom a káposztát. Két óráig rotyog, és ha jól megadom a módját, ilyenkor a hidegen három hétig is eláll. Hét esztendeje annak, hogy Sallai Margit, a huszonhat éves túrkevei lány előtt bezárultak a látható világ ablakai, huszonhat évesen vesztette el a látását. Az első időkben — meséli kesernyésen — szinte egymásnak adták a kilincset az ismerősök. Sűrűn látogatták, nemcsak a volt munkatársak a tehenészeti telepről, hanem mások is. Kíváncsiak voltak — teszi még hozzá —, kíváncsiak a vakra. Hogy milyen is lehet... Aztán ez a csoda is csak három napig tartott. A látogatások ritkultak, az ismerősök lassan elmaradoztak. Ma már senki nem jön, senki nem érdeklődik közülük. Nem a segítségük hiányzik, hiszen — büszkén mondja —, nem szorul arra rá. Sokkal inkább az érdeklődés, a beszélgetések.. . Az információk a világból. A vaksággal óhatatlanul bekövetkező zártságot ugyanis legjobban ezek a napi kapcsolatok oldják. neki: ne hízelegj, mert szomorú vasárnap vár rád. Fél hat körül ébredt a ház apraja-nagyja. Az épület előtt, az udvarban ég a villany, jelezve: jeles napra készül a gazda. Az alsó konyhában öt markos ember: János, a fiú, Zsolt, a vő, Horváth Mátyás, a böllér, meg Farkas Béla és Laci egy-egy stampedli pálinkával gurgulázik a korai kelés ellen. keresd meg a bütyköst, meg a poharakat! Persze csak csínján lehet pusztítani az üveg tartalmát, és erre legjobban Matyi, a hentes vigyáz. Ha észreveszi, hogy valaki a megengedettnél sűrűbben köröz a demizson körül — munkát ad neki. — Gyere csak ide, segíts nekem! Fogd meg a hús végét! Én vágom, de az ujjadat ne lógasd be, mert rágós lesz a kolbász... Odabenn a fehérnép az úr. Annál inkább, mivel a gazda — aki a Gamesznál fűtő — ezen a fontos napon is pár órára munkába ment. Igaz, nyugodtan beteheti maga után a kertajtót: nem érződik hiánya, mert a felesége pontos dirigens. Edit, a menye a reggelihez süti a vért, Marika, a lánya vizet forral. ök Debrecenben laknak, a férje szakmunkás. — Én pedig adminisztrátor, de most gyesen vagyok a húsz hónapos Zsolttal. Ö a második gyerekünk, mivel Rita lányunk már elsős. — Hogyan jönnek ki egy keresetből? — Nagyon nehezen, hiszen ez nem több havi nyolcezernél. Ügy, hogy jövőre megyek is vissza dolgozni, nem várom ki a három évet. Nem is tudom, mi lenne, ha anyu- kámék nem segítenének otthonról. Havonta egyszer- kétszer meglátogatom őket, mivel olyan jó érzés visszatérni hozzájuk, egy kicsit feledni a gondokat. Közben azért másfelé is fűzzük a szó fonalát. — Mát öt unokával, meg nyolc dédunokával is dicsekedhetek. Igaz, kívülük otthon még akad két nőtlen fiam: mindkettő közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez, és úgy tűnik: nehezen találnak maguknak asszonyt. Addig nincs is baj, amíg a kezem fel bírom emelni, de ha meghalok, mi lesz velük így... Közben átellenben az asztalon már a kolbászhúst készítik: odakinn az egyik A szobájában az asztalon Braille-írógép, aminek a gyakori használatban nem nagyon van ideje beporosodni. Kapcsolat ez is a világgal. Az ésszerű rendszerbe foglalt pontocskák messzire elviszik gazdájuk gondolatait, és hoznak cserébe másokat. De a séták is valami hasonlót jelentenek. Kontaktust a világgal. Már alig súgnak össze a háta mögött az emberek, és Duhajról, a vakvezető német juhászkutyáról se hiszik azt, mint az első időkben, hogy véradó kutya... (És még mi mindent mondtak, legyint Margitka. Jobb nem is beszélni róla Volt, aki azt kiabálta dühösen, hogy miért maska- rázza azt a szegény kutyát.) Megszokták, elfogadták. Már nem számít újdonságnak. *A családról különösen sok szeretettel, szívesen beszél. A legfőbb éltető közeg, ami ilyenkor mindig egy teljesen új helyzet elé kerül. Nem egyszerűen azért, mert meg üstben a hurkába valót főzik, a másikban a zsír sül. Az utóbbi nagyon kényes feladat, és a felelőse Margit néni egyik fia, Béla. Még egy munkás szorgoskodik, Farkas Józsefné, a sógorasszony. — Nekem egy fontos megbízást adott a gazda: szét kell szednem, meghúrolnom, tisztítanom a beleket. — Mitől kényes ez a munka? — Mert nem szakadhat ki. Igaz, tegnap már csak ivóst kapott, de azért a belek sose üresek. A másik fiatalasszony, az érdi meny: Virághné Edit a hurkakészítésben szorgoskodik. A hurkákat csokorba köti: hármat, négyet egybe. Formálódik a sajt is, a hu- szonvalahány szál kolbász pedig már a rúdon szárad. Hála a sok ügyes rokonkéznek egykor már az asztalt üljük körül. Felséges finom minden: ez elsősorban Matyi érdeme, és tulajdonképpen csak a takarítás van hátra, ami igazi asszonymunka. — Nyolc helyre kell kül- denem kóstolót. Kapáséknak, a szomszédba, a doktor úrnak, meg a rokonoknak — sorolja ebéd közben a háziasszony a délutáni, másnapi sürgős tennivalókat. Kettő tájban szedelőzködik a társaság. A gyerekek, unokák közül a debreceniek már készülődnek, ők aznap mennek is, hiszen holnap kezdődik a munka. Az érdiek még maradnak: hétfőre mindketten szabadnapot vettek ki. Mi- Vei a hízó egyik fele Debrecenbe, a másik fele Érdre kerül, a gyerekek már János bácsit győzködik. — Apuka, jövőre megvesz- szük a malacot is, meg adunk az ennivalóba, de megint tessék nevelni nekünk! — kérlelik. Jövőre is? Majd meglátom, így a házigazda. Kicsit hümmög, hogy zsákból etetni nem olcsó, meg egyre többet kérnek a tápért is, de látszik: ha kiheveri a disznóvágás okozta „csapást'’, és az egészsége engedi — rajta nem múlik. Estefelé még beszélgetnek a távolba szakadt gyerekekkel, ámbár látszik: húzza őket az ágy. Villanyoltás után János bácsi még egyszer számba veszi a segítőket: Mária, a lánya, Zolt a veje, János a fia, Edit a menye, Béla meg Laci, Jóska az unokaöccs; az anyós .. a... sógornő... Ez annyi... annyi... mint ki... kilenc... Aztán. .. aztán... az unokák. .. D. Szabó Miklós kell szoknia a vakot, hanem magának is át kell formálódni, meg kell újulni. Tényleg a baj mindig a legfőbb értékmérője a családnak. Ma már mosolyogva meséli Margitka, ami akkor a saját napi küzdelme volt: másnak kellett elfogadtatnia magát a családtagokkal, mint amilyennek ők a saját paneljaikból felépítették maguknak „a” vakot. Bebizonyítani, hogy a vakság önmagában tényleg egy állapot, nem pedig betegség. Bizonyítani saját értékét és használhatóságát a hétköznapokban. Hogv ne vegyenek ki mindig mindent a <ezébői, ne akarják helyette megcsinálni azt, amit maga is meg tud... Nem mondom, én is felszisszentem volna minden egyes csapás nyomán, ha szemem láttára kezdi darabolni a rántott szelethez bárddal a karajt. Eleinte a család is felszisszent sokszor, de mára már megedződött. Idő kellett, hogy ök is ocsúdjanak a sokkos állapotból. Idő, hogy elfogadják a tényt, hogy feldolÖt markos ember fogta A toros káposzta titka Emlékek albuma Hányszor, de hányszor terveztük már ezt a „kirándulást” Lőrincz Pistával! Hát tessék, most megadatott. December húszadika, vasárnap, délután. Gyerünk! — Ha nem erőltettelek volna? — Akkor is kimennék Pélyre! Ma van a kékes réti héja éjszakázó helyei szinkronmegfigyelésének napja. — Mi az, hogy szinkronmegfigyelés? — Azt jelenti, hogy aki számít ma Európában, mindenki kinn puhatolózik a természetben ,és a kékes réti héját várja. Egy angol szervezet koordinálja a munkát. — Miért pont a kékes réti héját választották? — Gondolom azért, mert Európa-szerte fogyatkozik a száma. Nálunk egyébként nem fészkel, csak telel. Északon fészkel. Nos hívjuk meg közösen az Olvasót! Tartson velünk. Mert egyébként kiskörei tiszaugi úgysem léphetne ide be! Tehát; a hídtól a tiszaugi hídig, a Tisza mentén 136 kilométer hosz- szan húzódó Középtiszai Tájvédelmi Körzet termé- szetvédelmileg legértékesebb részébe tartunk, á Pélyi Madárrezervátumba. A vidék o Közép-Tisza országos jelentőségű értéke, a tájvédelmi körzet gyöngyszeme. A Tisza túlpartján Roff, mögöttünk Pély, közigazgatásilag ez a pélyi határ tehát Heves megyében vagyunk. A folyó — a Tisza — a választóvíz. A gáton állunk. Pista a távcsőhöz kap, én pedig hiába meresztem a szemem meg az összes dioptriámat a föltételezett irányba. F ista diktafont vesz elő — nem nagyobb egy zsebrádiónál — és mondja: — 1987. december húszadika. Az időjárás derült, napos, enyhe. Négy-öt fok a hőmérséklet, enyhe nyugati szélben. 14.50-kor az gozzák magukban, és hogy tompuljon az élmény élessége. Ma már a sajnálatreflex sem működik olyan erősen, mint hét évvel ezelőtt. — Néha eszembe jut — mondjp, miközben szedelőz- ködni kezdek —, hogy milyen jó lenne, ha legalább pillanatokra újra látnék. Tényleg csak pillanatokra. Gyerekek vannak körülöttem, a testvéreim gyerekei, akiket nagyon szeretek, de akiknek az arcát már nem ismerem. Később születtek. Hiába „nézem meg” a kezemmel, hiába tapintom si- mogatás közben, az már nem az igazi. Nincs képem róluk. . . De, ha csak egy pillanatra megláthatnám őket, betenném arcukat az emlékalbumomba. Mert... én már csak az emlékeim albumát nézegetem fényképek helyett... A kapuig kísér. Biztosan mozog a sötét estében, biztosabban mint én. Csak merev tartása és néhány szögletes gesztusa árulkodik arról, hogy vak. Hiányzik az életéből a látás. L. Murányi László Akolháti puszta fölött fiatal rétisas húzott Hatrongyos irányába. — Így jegyzetelsz? De jól megy! — Persze! Próbálnád csak másként, amikor tényleg zúgnak a mínuszok: a golyóstoll befagy, a kezem úgy elgémberedik, hogy aztán magam sem tudom ki- silabizálni, mit kaparásztam össze. Nem beszélve arról, hogy így egy percre sem kell levennem a szemem a látnivalóról. Hát kérem a látnivaló. A Holt-Tisza, a Patkós a folyó természetes holtága. Akkora kanyart írt itt le az öreg Tisza fölöslegesen, hogy egyszercsak fogta magát és itthagyta. Bizonyíthatóan még a szabályozás előtt. A hullámtér lehet vagy két kilométer széles, igen változatos. Isten háta mögötti, az istentől is elhagyott hely. Tulajdonképpen ezért is maradhatott meg ilyennek, amilyen. 1974 óta madárrezervátum. Ballagunk befelé, közben diktafon: — 15.15-kor a Magyari rét felől egy réti sas repült be a madárerdőbe. — A perc is fontos, meg az is, merről? — Fontos! A természetben a részlet nagyon fontos. Azt kell megfigyelni. Ez tényleg nem csak szöveg a rész és egész viszonyáról. — Mondd, mi ennek a madárrezervátumnak a jelentősége ! — Sok a ritka, fokozottan védett madárfaj. Fészkel itt fekete gólya, kiskó- csag, békászó sas — hogy a legritkábbakat soroljam. Aztán; a Tiszán levő összes élőhely megtalálható itt, egyhelyben. Másutt ennyiféle nincs. Ezért mondjuk hogy a rezervátum reprezentálja a sokféle tiszai élet- közösséget; az ártéri erdőt, a puhafás ligetet, a hullámtéri rétet, a mocsári rétet és hát itt a holtág, a Patkós. Hazánkban, a Hortobágy után Pély a réti sasok második legnépesebb telelőhelye. — Mennyien telelnék a Hortobágyon? — Harmincan-harmincöten. — És az a legnépesebb? — Ez nagyon nagy szám! Gondold meg; a teljes európai állomány lehet kétszáz pár. Itt, a madárrezervátumban lehetnek tizennyolcán, húszán. De várj, megjött a parlagim, ha jól látom. Elég rossz szögben repül. Nem, nem tudom, hamar eltűnt. Ahogy útközben is láttad, rengeteg az egerészölyv és van három parlagi sasom; egy öreg, meg két fiatal. Azok is ide járnak be a madárerdőbe szundikál Diktafon: — 15.22-kor megjelent az első kékes réti héja. Tojó. — 15.29 egy újabb réti sas a Tisza felől. — Pista, azt mondod, hogy ez szigorúan védett terület? Hogy ide csak különleges engedéllyel szabad belépni? — Azt! — Dehát ezek traktornyomok! És te észre sem veszed? — A pélyi tsz termelt le itt egy nyárfaerdőt. — Hát lehet? — Nem lehetne... De megkerestek bennünket, hogy ki akarjék vágni. Eladják. Szükségük van rá, mert különben alaphiányosak lesznek. Akkor is kivágják, ha nem kapnak rá engedélyt, inkább kifizetik a háromszázezer bírságot. Azt mondtam, ne engedjük. A főnökeim meg azt, hogy legyünk jóban a tájvédelmi körzet területén gazdálkodókkal. — Akkor ez ..., kirablás... — Olyasféle..., az! Úgyhogy most nagyon jóban vagyunk a pélyi téesszel. Nemrég adtak egy lótetemet, gyere, megnézzük az etető- helyen. — Mikor adták? — Egy jó hete. — Akkor annak már szaga van! — Ja, kérem, aki finnyás, az ne jöjjön a természetbe! Az etetőhelyen — a rét egy félreeső, csendes zugában — tisztes távolból kerülöm meg a sasok táplálékául odavetett lovat. Még érintetlen. Igaz, hogy a sas — télen — dögevő, de most még úgy látszik, többre becsüli a sülyi halastavak termését. — Ez meg a lakosztályom — mutat Fista — egy kiérdemesült, öreg fára. Fellebbenti a törzsére erősített ruhát és tényleg; jókora üreg a fa odvábán, a rések szénával betömve, hogy ne vágjon a szél. — Van, hogy egész nap itt ülök. — És mit csinálsz? — Figyelem a sasokat, ahogy jönnek enni. Persze, te még nem láttad a színes diáimat! Sötétedik. Váratlanul dankasirályok jelennek meg. Diktafon: — 16.15-kor Tiszaroff felől ötven-hatvan dankasirály húz Hatrongyos felé. Ballaghatunk. Diktafon: — 16.21 Hanyi felől a madárerdőbe egy öreg réti sas repült be. Jól van, erre vártam, hogy megjöjjön az öreg is. Honnan tudom, hogy öreg? Nem láttád? Csak úgy villogott a hófehér farka! Meg sárga a csőre. Még így, sötétben is föltűnik. Egri Sándor Madárlesen a tájvédelmi körzetben Ha felrépül a kékes réti héja
