Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. NOVEMBER 7. 1944. november 4. — a város felszabadul Szolnokon, a háború végén ötnegyed százada az élvonalban Megyénk legidősebb kórusa: a Palotásy Hétfő esténként próbára gyűlnek össze a Palotásy Kórus tagjai Fotó: D.G. Negyvenhárom évvel és három nappal ezelőtt. 1944. november 4-én a szovjet csapatok elérték, fölszabadították Szolnokot. Ünnepelni igaz, csak a kerek évfordulókon szoktunk, emlékezni azonban emlékezhetünk a hétköznapokon is. Beszélgetőpartnerem, dr. Lengyel — Mielőtt Szolnokról, a város akkori állapotáról váltanánk szót, engedje meg, hogy elsőként a tanulmányairól, Szegedről, az egyetemi évekről kérdezzem! 1939 szeptemberében, éppen a második világháború kitörésekor kezdte egyetemi tanulmányait. Milyen érzés volt, éppen akkor egyetemi hallgatónak lenni? — Azt hiszem, mindany- nyiunknál a szakmai ambíciók kerültek előtérbe. Az egyetemi pályánkon pedig végigkísért a szorongató érzés: háború van. Talán azért is menekült az ember a tanulásba, hogy „kikapcsolódjon”. Slzerencsére kiváló tanáraink voltak, többek között Szentgyörgyi Albert. Orvosi kémiát, biokémiát adott elő. — Milyenek voltak az előadásai? — Codálatosak. Közismert az elmélete; nem adatokat kell bemagolni, hanem a lényeget kell megérteni, az összefüggésekre koncentrálni. Nos, ez érvényesült az előadásain is. — És a vizsgákon is tartotta magát ehhez? — Igen. A részletekre már nem emlékszem, csak arra, ho"- jómagam sikeresen vizsgáztam nála. — Végre — valahára diplomát kapott... — Dehogy kaptam! Szeptember utolsó napján Makón már dörögtek az ágyúk, miközben bennünket Szegeden avattak. Azonnal hazautaztam, és kértem, hogy a diplomámat küldjék utánam. Az eredetijét sosem sikerült megkapnom! Negyvenöt tavaszán szereztem egy hiteles másolatot. Hát így lettem orvos. Addig egy cédulám volt mindössze, pecsét nélkül, a dékán aláírásával; igazolás arról, hogy elvégeztem az egyetemet, és sikeresen letettem a vizsgáimat. — Mit talált Szolnokon októberben? — A Gyermekkórházban Vincze Zsófia gyermekgondozónőt, aki később a feleBertalan nyugdíjas. igazi aktív nyugdíjas, hiszen ma is dolgozik. Akkoriban 1944 nyarán a szigorló évben Szolnokon „gyakorolt”, a gyermekkórházban, majd a nyár végén, az egyetem végeztével hazajött, visszajött. — 1944-ben közeledett az egyetem befejezése, ám még korántsem ért véget a háború. — Bizony nem! A szigorló évemet a „Bábaképzőben’’ töltöttem. 1944. június másodikén érte Szolnokot a legnagyobb szőnyegbombázás. Éppen egy kisebbfajta műtétre készültünk, amikor megkezdődött. Az egyik sarokba húzódtunk a vérző beteggel egy matracot húztunk a fejünk fölé. Így vészeltük át a robbanásokat. Mit mondhatnék? Szerencsénk volt, hiszen a vasútállomás közelében tényleg szerencse kellett az életben maradáshoz. A vasúti kocsik kerekei a Gólyáig röpültek. A pincében kialudt a villany, a betegek félelmükben ordítottak a vaksötétben. Amikor kimentem az utcára tudja mi volt az első benyomásom ? Félig megégett, anyaszült meztelen emberek rohantak a főutcán az állomás felől. Német katonák, a fürdőből. Egy tíz-tizenkét éves forma fiúcska egy kézikocsin húzta a húga holttestét. Odamentem, felemeltem a kis testet. Ma is érzem, a tűző napon hogy átforrósodott. ségem lett. Húsz-harminc csecsemőre ügyelt akkor. Az intézet orvosi ellátás nélkül maradt, mert az orvosokat vagy már korábban deportálták, vagy a város október nyolcadikai kiürítésekor elmenekültek. Az egyetlen itt maradt városi tisztviselő. Kiss Gábor árvaszéki ülnök megbízott az orvosi teendők ellátásával. Igen ám, csakhogy a csecsemőket nem tudtuk élelmezni. Néhány nap múlva felvittük őket Pestre, a Központi Gyermekmenhelyre, a mai Heim Pál Gyermekkórházba. A hónap végén a kórház orvosai közül néhányan visszatértek Szolnokra. Áttelepültünk a közkórházba, a mai megyei kórházba. Enyém a szülészet-, gyermekgyógyászat lett. November harmadikán a szovjet csapatok Tószeg felől megközelítették a Cukorgyárat.. Egy magyar aknavető raj meg éppen a kórház kertjébe települt. Hát az nem volt valami megnyugtató! Nagynehezen rávettük őket, hogy másutt háborúzzanak. Éjszaka, éjfél körül bejöttek a szovjetek. A kórházat éppen egy szülész felcser vezetésével szabadították fel. Reggelig kellett velük ünnepelnünk. Ök bort hoztak, mi pedig a laboratóriumi alkoholt változtattuk valamiféle bólévá a kedvükért. — Hány betegről kellett gondoskodniuk? — ötv^n-hatvan betegről. A kórház két legrégebbi épületének az alagsorában feküdtek, a szovjetek az emeleteket vették igénybe. Eleinte egyáltalán nem volt áram, olyankor gyertyafény adta a világosságot a műtéteknél. Aztán a Papírgyártól kaptunk áramot. Tű lóit Uk... — Mit jelentett önnek, önöknek a felszabadulás? — Fellélegeztünk; meg- úsztuk, túléltük a háborút. — Munkát? — Természetesen. Mint mondtam, a kórházban az enyém lett a szülészet. — Születtek 1944 telén gyerekek Szolnokon? — Hát hogyne! Végülis élt itt három-négyezer ember. Igen, akkoriban minden szülést én vezettem, a feleségem segített. Csecsemő nem halt meg egy sem. Anya egy, tetanuszban. Amint kiderült, trágyával szennyezett kocsin szállították. A szülészeten kívül tanítottam. Ahogy december közepén megindult az iskolai oktatás, engem megbíztak az iskolaorvosi teendőkkel. Hétfalván rendeltem. Kocsi vagy fői napokon pedig Rákóczi- szán jött értem. *** A beszélgetést itt most megszakítjuk, hiszen tárnát kellene váltanunk. A háború után dr. Lengvel Bertalan szervezte újjá a bőrgyógyászatot, mivel éppen oda nem jutott orvos. Természetesen, arra a szakmára specializálódott, majd 1949-től három évtizeden keresztül vezette a megyei bőr- és nemibeteg gondozót. Nyugdíjasként is dolgizik. jelenleg az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet konziliárusa. .. De ez már tényleg egy másik téma. Egri Sándor A múlt század derekán Jászberény ugyanúgy élte kisvárosi életét, mint a többi hasonló magyarországi település. A jász városka társadalmi életében azonban idejekorán megindult egy folyamat, amely nagyban hozzájárult a várva várt polgári fejlődés kibontakozásához. Első hallásra furcsának tűnhet, hogy egy településen megalakul egy kórus, amely eladdig nem tapasztalható társadalmi változásokat idéz elő. Miért? Mert megszoktuk már azt a gondolatot, hogy a zene mint egyfajta művészi kategória valami egészen más, valami társadalmon kívül libegő. Márpedig nem így van! A társadalmi és zenei élet kölcsönös összefüggését mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hlogy 125 évvel ezelőtt a Jászberényi Palotásy Kórus pusztán létrejöttével a város polgári lakosságában bizonyos fokú „mobilitást” idézett elő. Hogyan? Egymásra találtak a kórusban (dokumentumok is bizonyítják) a város demokratikus erői — lett légyen szó akár tanárról, munkásról, kisiparosról, s e demokratikus, haladó szellem képes volt utat nyitni az akkori európai kultúrához. Természetesen, a kapuk kitáráséhoz kellett egy olyan zeneszerző, vezető, mint amilyen Palotásy János volt, aki — 1878-ban bekövetkezett haláláig — nem akármilyen módon alapozta meg kórusa hírnevét. Ám a kései utódok sem sáfárkodtak rosszul a nagy előd örökségével: elvezették a kórust a legkeményebb erőpróbákig, ahonnan rendszerint díjakkal, elismerésekkel a tarsolyukban térhettek haza. Hosszú lenne felsorolni mindazt, ami a Palotásy Kórust fennállásának 125 éve alatt végigkísérte, de annyi talán mindenképpen megemlíthető, hogy 1868 szeptemberében Debrecenben egy országos dalosversenyen díszoklevelet kaptak. Az eset azért is érdekes, mert a bírálóbizottságban sok neves zeneszerző között Erkel Ferenc is helyet foglalt. Majd’ száz esztendőt ugorva id. Bakki József vezényletével a kórus úgy énekelte el Kodály Norvég lányok című meglehetősen nehéz, vegyeskari művét 1949-ben Kecskeméten, hogy az a jelenlévő mester elismerését váltotta ki. Tizenegy évvel később Jászberényben Paul Robesonnal énekelt együtt a kórus. Németh Béla egyetemi tanár, egykori kórustag ezt írta erről: „Paul Robeson szereplésével a világ és Jászberény zenei élete fogott kezet mindenki szeme- láttára.” És itt vagyunk a mában. A kórust családi örökségként Bedőhé Bakki Katalin vezeti Husznay Mária segédletével. Az utóbbi években egyre több lehetőség nyílt külföldi vendégszereplésekre. Az 1973-as drezdai fellépést napjainkig egy tallinni, krakkói, jamboli (Bulgária) és tamperei utazások követték — szakmai megmérettetésekkel és sikerekkel kísérten. Itthon rádiófelvételekkel, fellépések sokaságával hallat magáról a mintegy hetven tagot számládé Palotásy Kórus — úgy, mint régen: egymásra talált benne értelmiségi, munkás és diák. Természetesen a mára kialakult kép korábban nem volt mindig ilyen felhőtlen: néhányan emlékeznek olyan időszakokra is, amikor nem akadt fenntartó, a kórust nem fogadták illő tisztelettel, próbaterem híján pedig a karnagy lakásán gyűltek össze a tagok. Később javultak a körülmények, beleértve az anyagi támogatás bővülését is. Bár egy ilyen létszámú kórus — általános jelenség! — csak szűkösen tud gazdálkodni a meglévő pénzösszeggel, hiszen az emelkedő költségek — hogy mást ne mondjunk — a kottalapok árán is éreztetik hatásukat. Szintén elfogadott jelenség, hogy nálunk a karnagy „vállára’’ nehezedik a menedzselés gondja, pedig nem szükséges bizonyítani: a művészi munka látja ennek kárát. A Pajlotásy Kórus életét szerencsére segítik mások is, például a Déryné Művelődési Központ, de a legtöbb ügyet még mindig a karnagynak kell intéznie. Lehet, hogy illetlenség szólni ezekről a dolgokról akkor, amikor egy kórus jeles ünnepet ül, de általánossága miatt nem mehetünk el mellette. Mert látnunk kell, hogy az együttes, amelyet kötelez nagyszerű, patinás múltja, milyen áldozatos és kitartó munkával jutott (jut) el oda, hogy nevének hallatán az országban (és most már néhány európai országban is) felkapják fejüket a kóruszene barátai. J. J. A tanulásba menekültünk Operáció gyertyafénynél Larisszát vettem feleségül Ukrajnából Magyarországra A Szánki család jelenlegi teljes létszáma (Fotó: M. J.) Amikor 1979-ben a miskolci Szánki Lászlót felvették a leningrádi katonai főiskolára, madarat lehetett volna fogatni vele, hiszen régi álma teljesült, amikor észak Velencéjébe került. Az első év mégis kétkedések között, szakadatlan tanulással múlt el: kiderült, az orosz tudása bizony esetenként foghíjas, így bőven adódott pótolnivaló. Azután valamivel nyugodtabb időszak következett: a nyúlfarknyi szabad időben már egy-egy moziba, színházba, múzeumba, kirándulásra is eljuthatott. — 1981 februárjában a barátommal az egyik étterembe tértünk be. Szórakozni, táncolni, meg körülnézni a lányok között, mert akkoriban szabad voltam, mint a madár. Észre is vettem a szomszéd asztalnál a barátnője mellett egy gyönyörű kislányt. Mondtam a cimborámnak: ha elkezdődik a zene, felkérem az ismeretlent, ha addig élek is. A kiszemelt hölgy akkor másodéves mérnök-közgazdász hallgató volt a leningrádi akadémián, és így emlékezik vissza erre a váratlan estére. — Odajött hozzám, valamit mondott: zavaromban értettem is, meg nem is, de azt tudtam, táncolni hív. Rögtön megéreztem a kiejtésén, hogy nem született orosz. Oda sem adott akkor este másnak: haragudtam is, meg nevettem is elzt az állhatatosságot. Mondanom sem kell, másnap meglátogatott a kollégiumban, mivel én Vorosilográd mellől érkeztem, és akkor diákotthonban éltem. Azután hosszú ideig ahogy mondani szokták: együtt jártak. Igaz nyaranta hosz- szabb-rövidebb ideig elváltak útjaik: Laci is hazautazott a szüleihez Borsodba, és Larissza is elvonatozott bányász édesapjához, egészségügyi dolgozó édesanyjához Ukrajnába. Évközben viszont temérdeket kószáltak együtt a Néva-parti városban, meghány va-vetve sorsukat, jövőjüket. Így érkezett el 1984 novembere. — Kimenőt kaptunk, és elmentem Larisszához a kollégiumba. Vettem egy csokor virágot is, mert elhatároztam, ma megkérem a kezét. Először otthon folytattunk eszmecserét egy-két pajtásommal, miképpen kell mindezt lebonyolítani, mert ugye eddig ilyesmit még soha nem tettem — így László. — Nagyon komoly, ünnepélyes volt, sejtettem: valami fontosat szeretne mondani — emlékezik vissza mosolyogva Larissza erre a napra. — Ügy kérte meg a kezem, hogy eleinte másról beszélt. Valahogyan arról, hogy tudnék-e az ő országában élni, messze a szüleimtől, az eddigi barátaimtól, ismerősöktől. Ott, ahol én még soha nem jártam. Éreztem, nem könnyű huszonévesen idegenben új életet kezdeni, de mivel szerettem, igent mondtam. Larisszát ezután irigyelték is, meg féltették is. Irigyelték, mert szerető, kedves férjet kapott Laci személyében, bár az ifjú menyasszony szülei kezdetben nem voltak elragadtatva ettől a házasságtól. Főleg az apja szomorkodott legkisebb lánya miatt: nem találtál közelebb férjet, csak kétezer kilométerre tőlünk, dohogott. Most mégy el ilyen messzire, amikor már beteg vagyok? Időközben, hogy Szolnokra költöztek már majd három év elrohant, és a féltő atya is megbékült, különösen amióta a két és féléves Kata, másképpen Katyerina unokája a nyakába csimpaszkodik. Azóta Larisszáék háromszor jártak otthon és legutóbb negyedévet töltöttek a szülői házban. Mindössze pár napja érkeztek vissza. A hosszú vakáció első négy hetében Laci is velük nyaralt oda- kinn, de azután neki el kellett búcsúzni tőlük, mert ugye a munka... A kiruccanás következtében a kis Kata sokat felejtett a magyarból, és most újra ízlelgeti a szavakat, mert ha minden igaz, a jövő nyártól óvodás lesz az ifjú szőkeség. Larissza édesanyja is járt már náluk: elhozta a kíváncsiság, hogy megnézze: messzire szakadt lányának hogyan telnek a mindennapjai. Most is egy barátnője, volt évfolyamtársa vendégeskedik otthonukban pár napig. Az ifjú feleség is dolgozni szeretne, hogy ne heverjen parlagon mérnökközgazdász diplomája. Birkózik a nyelvvel, mivel otthon a férjével legtöbbször oroszai 1 beszélnek: nágyon nehéz a mágyár... — vallja be bájosan. Közben latolgatják a jövőt. Még egy kicsit terveznek, de előbb Larissza mindenképpen a szakmájában szeretne eltölteni pár évet. A kis Kata már most gyakorolja a pesztrálást, és boldogan mutatja kedve* babáját, miközben magyarul dicsekszik: — Látod, ő az én kistestvérem. Vigyázz, óvatosan fogd, mert néha még bepisil ... D. Szabó Miklós J
