Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
8 irodalom, művészet Leonyid Trejer: Ne szégyelljük a gyengédséget! m gy nyirkos őszi estén a járási székhely sötét utcácskáján hazafelé ballagott Grebeskov szobafestő. A kultúr- házban „Csak férfi1 aknak!” címmel előadást hallott, amelyet egy más városból meghívott doktor tartott, s ez felbolygatta. Az életet Grebeskov eddig egyszerűnek, érthetőnek tartotta, ám most, meghallgatván az előadást, sokféle nyugtalanító gondolat kavargott a fejében. Az előadásra puszta véletlenség- ből pottyant, amikor betért egy pohár sörre a kultúrház büféjébe. A büfé valamennyi vendégét beterelték a félig üres előadóterembe, s ha akarták, ha nem, meg kellett hallgatniuk a szomorú tekintetű apró ember előadását. Grebeskov eleinte mogorván ült a helyén, és szidta magát, amiért a sörözés miatt most itt kell rostokolnia, és valami ostoba locsogást hallgatva töltenie a drága időt. Ügy gondolta, hogy a férfit maga az élet tanítja meg a szerelem mesterségére, s ha ez nem sikerül neki, akkor nem is férfi az illető. Furcsamód azonban, minél tovább hallgatta Grebeskov az előadót, annál jobban nőtt az érdeklődése, s annál nyugtalanabbá vált. A doktor nyíltan, köntörfalazás nélkül boncolgatta a mindennapi életében előadódó különböző helyzeteket, s hallgatói hol elmosolyodtak, hol meg elgondolkodtak, s Grebeskov hirtelen ráébredt, hogy házasélete unalmas és egyhangú, s hogy az, amit ő a házasság természetes rendjének tekintett, valójában óriási tévedés. Az előadás vége felé Grebeskov égő füllel, mozdulatlanul ült a helyén, s igyekezett izgalmát leplezni. Agyában egymást kergették a gondolatok, sok mindent szeretett volna kérdezni a doktortól, de hogy mit — azt pontosan maga sem tudta. Az előadás befejeztével, amikor a tudást szomjúho- zó hallgatók úgy körülvették a doktort, mintha valami egzotikus madár lett volna, s egy szemüveges ifjonc egyre csak valami Freud- ról kérdezősködött, Grebeskov is közelebb lépett az előadói emelvényhez. Gunyoros kérdést szeretett volna feltenni bizonyos ókori népekről, akik ugyan nem hallgattak efféle előadásokat, de ami a női nemmel való kapcsolatukat illette, mint mondják, ugyancsak nagy mesterek voltak. De végül mégsem tudta rászánni magát a kérdésre, s némi habozás után a kijárat felé tartott. Hazatérve hallgatagon asztalhoz ült, és kenyérgalacsint sodorgatott. Nem akart beszámolni feleségének arról, hogy hol maradt ilyen sokáig, röstellte bevallani, hogy olyan előadáson volt, ahol őt. a negyvenéves férfit arról oktatták ki, hogy mit hogyan kell csinálni. — Hol csavarogtál? — kérdezte Zinaida tettetett közönnyel. — Söröztem — válaszolta rosz- kedvűen Grebeskov. Az asszony hitetlenül, sótlan megbántottsággal elébe tett egy tányér borscsot, és férjének hátat fordítva hozzáfogott egy lábas súrolásához. Grebeskov lassan kanalazta a levest, közben titkon a feleségét nézte. Az előadás nem ment ki a fejéből. Az új ismeretek egyre csak gomolyogtak benne; alkalmazásra vártak. Befejezve a vacsorát, félretolta a tányért, és elgondolkodott. „Ne fukarkodjanak a bókokkal — mondotta a doktor — semmibe sem kerül, de az asszony semmit sem értékel olyan nagyra, mint a bókokat.” — Te, Zinaida, tulajdonképpen nem is vagy még... — szólalt meg hirtelen Grebeskov, és mosolyogni próbált, de ez valahogy félresikerült neki. Zinaida megfordult, és csodálkozva nézett a férjére. Ügy tűnt fel neki, mintha az gúnyolódni akarna vele. — Mit akarsz, Nyikolaj? — kérdezte csendesen. — Mit, mit — csattant fel Grebeskov, s érezte, hogy dühbe jön. — Semmit a világon! Csak össze- hasonlítlak más asszonyokkal... Rájött, hogy nem ezt kellett volna mondani, lenyelte a mondat végét, és elhallgatott. — Miféle nőkkel hasonlítgatsz te össze engem? — kérdezte Zinaida, és idegesen elnevette magát. Grebeskov szó nélkül felállt, átment a másik szobába, bekapcsolta a tévét, és leheveredett. A képernyőn először csíkok szaladtak, aztán megjelent egy színész arca. Az arc felső része nem illett ösz- sze az alsóval. A készülék már régóta rakoncátlankodott, Grebeskov egyre készült, hogy megjavíttassa, azután már hozzászokott és immár fél év óta az eltorzult képet nézte. A színész éppen ezt a verssort mondta: Mély áhítattal, gyöngéden szerettem. Ég adja, hogy szeresse más is ígyGrebeskov elszomorodott attól, hogy gondolatait és érzéseit nem tudja költeményben kifejezni. Hátára fordult a díványon, és megpillantotta a falon függő fényképet, amely őt és Zinaidát ábrázolta egybekelésük napján. Hova lett mindez húsz év alatt? A duzzadó ajkú, félénk angyali teremtés petyhüdt testű asszonnyá változott, akire reggelenként bánat volt ránézni. No de ő. Grebeskov sem az a hajdani legény már, aki után csak úgy epekedtek a lányok. Megtapogatta jócskán kidomborodó pocakját, és felsóhajtott. Megint eszébe jutott a mai előadás. „Ne tegyük a szerelmet hétköznapi foglalatoskodássá! — intette hallgatóit az emelvényről a kis doktor. — Ne szégyelljük a gyengédséget!” Zinaida bejött, és leült a dívány melletti székre. Grebeskov merőn nézte az asszony nyakát. A képernyőn balett-táncospár jelent meg. A karcsú balerina repkedett a színpadon, erőteljes partnere hatalmas és nehéz ugrásokkal követte, felfogta, felemelte, majd letette táncosnőjét, s ezután kezdődött minden élőiről. — Kolja, meg tudnád te ezt csinálni? — kérdezte Zinaida, anélkül hogy felé fordult volna. —; Tudnál csak te így röpködni, engem nem kellene féltened .. . „Megint nem jól beszéltem” — gondolta dühösen magára, és megpróbálva jóvátenni tapintatlan megjegyzését, sokat jelentőén hozzátette : — Aki szeret, az mindent tud! Zinaida figyelmesen nézett az urára. — Mégis, hol járkáltál? — kérdezte nyugtalanul. Grebeskov tűrhetetlen vágyat érzett, hogy elmesélje feleségének az előadást, elmondja vele kapcsolatos gondolatait, egyszóval meghitt beszélgetésre vágyott. Már kinyitotta a száját, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és szomorúan szólt: — Nem úgy élünk mi, Zinaida, ahogy kéne. Nem úgy ... Zinaida zavartan nézett a férjére. Most már szinte semmi kétsége nem volt afelől, hogy Nyikolaj felcsípett valami világszép fehérnépet, s nála volt munka után. Rendszerint legkésőbb nyolckor már otthon volt, most meg tizenegyig kimaradt. Grebeskov felkelt a díványról, és kiment az udvarra. Hideg és nedvesség fogadta. A szél egész felhőnyájakat terelt maga előtt kelet felé. Az esővizes hordóba nagy cseppekben csöpögött a víz a tetőről, s & szüntelen bugyborékoló hangtól Grebeskov lelkében egyre növekedett valami érthetetlen megbántottság. A kerítésen túl, az utcán ügyet sem vetve a rossz időre, egymást átölelve ment egy fiú meg egy lány. — „Együtt járnak” — jegyezte meg magában búsan Grebeskov. Visszagondolt arra, hogy húsz évvel ezelőtt hány éjszakát átsétált Zinaidával, s eltűnődött, hogy milyen gyorsan repül az idő. A szomszédos ház tornácán előbukkant egy fehér alsóingbe öltözött férfi: Doroscsenko volt, öt gyermek apja, aki gyorsan átszaladt az udvaron, majd eltűnt a rozzant galambdúchoz hasonló bódéban. Pár perc múlva már sietett vissza, valami dalocskát dúdolva. Majd megállt a kutyaól előtt, levette a láncot a nyüszítő eb nyakáról, s csak ekkor vette észre Grebeskovot. — Mit álldogálsz itt, Kolja? — kérdezte csodálkozva Dorescsenko. — Levegőzöm — felelte Grebeskov. — Levegőzöl — ismételte meg hitetlenkedve a szomszéd. — Ebben a csatakos időben? összeborzongott. — Hallod-e — mondta hirtelen Grebeskov —, elégedett vagy-e a családi életeddel? — Elégedett vagyok — bólintott zavartan Doroscsenko —, öt gyerekem van — ... hál’istennek ... — Nem erre gondoltam — szakította félbe Grebeskov. — Vannak-e érzelmeid a feleséged iránt, vagy hát... megszokás? Doroscsenko fázott, és kínosan törte a fejét, nem értette, hová is akar kilyukadni a szomszéd. Grebeskov összeráncolta a homlokát, és legyintett: — Menj be, Misa, mert még meghűtöd a berendezést. A furcsa kérdésektől megzavarodott Doroscsenko eltűnt, Grebeskov magára maradt. Álldogált még néhány percig, aztán bement a házba, ahol zokogás ütötte meg a fülét. Zinaida sírdogált, arcát kezébe temetve. — Hát téged mi lelt? — kérdezte Grebeskov, bűntudattal. — Hagyd ezt, Zinaida ... — Te szégyentelen — szipogta a felesége, anélkül, hogy felemelte volna a fejét. — Legalább a gyerekeid előtt röstellnéd, te rongy ember. Mit kínzol engem? — Ha azt hiszed, hogy félreléptem — felelte megbántódva Grebeskov —, akkor tévedsz ... Zanaida elcsendesedett, mintegy felszólítva a férjét, hogy folytassa védőbeszédét. — Má beszélgettem egy okos emberrel — mondta bizonytalanul Grebeskov, és rövid hallgatás után hozzátette: — Egy profesz- szorral... Sok mindenre felnyitotta a szememet. Ioláthy Attila: Koamikua tér □ zgalmában rágyújtott. Vegyük például, mondjuk, Antyipkát -, s ezzel a tűzhely mellett szunyókáló kandúr felé intett a fejével. A kandúr, hallva a nevét, megbillentette a fülét, de a szemét nem nyitotta ki. — Sok öröme telik a nőstény macskákban, pedig hát tudja is ő, mi a szerelem... Zinaida sírástól kivörösödött szemmel, bizalmatlanul nézett a férjére. — Az egész beszélgetést most nem mesélem el neked, magam sem tudtam még megemészteni. Majd egyszer, később. Csak any- nyit mondok, Zinaida, sokat mulasztottunk veled húsz év alatt. Nem ártana bepótolni... A megnyugodott Zinaida nemsokára már aludt, arcát férje vállához szorítva. Grebeskov pedig még sokáig feküdt a sötétségben nyitott szemmel, hallgatta a szél zúgását és tűnődött. Baik Éva fordítása Jaan Kross: Vízi-óra Ablakomra friss cseppeket izzad a jég — pendül: kipp, kopp — a kezdet ez s a vég. A cseppek párás üvegen ringanak és mindegyik csepp végtelen pillanat. Szivárvány minden csepp: folyók, zivatarok. Valóság-tükrű mosolyok s könnyek, csalók. Hajnal s alkony: fűre az ég harmata száll. Minden csepp: egy világ — születés és halál. Nézem fürkészve, hallgatózva a cseppeket s már a lelkem is: vízi-óra — ketyeg, ketyeg. És gyöngyök a pillanatok, nem holt halom: mind, mind felfűzve ég, ragyog mint fonalon. Cseng, cseng a csepp, amint lehull. A jövő fent, a múlt alul. Képes Géza fordítása Kocáig László: Fiú képmás Sárándi József; A lét csodája De jó hogy létezel és én is lehetek Érted érettünk tehetek Lángocska: csoda vagy! e kietlen balekfogó korban Szeretsz — szerettetni tudóan Gyárfás Miklós: Gyermek I. Sopron gyermekkorom városa. Sokáig nem értettem, mi az igaz benne és mi a mese. Most ötven év után is kaptatok fölfelé a Fenyves- száüó mögött, egyik oldalamon a hatéves Verával, a másikon anyujával, Katival. Szívemben a föltámadás öröme és a fogyó idő (bánata. Ebben a városiban lakott a múltam. Lakik benne a jövőmból is egy hosszú pillantása az életemnek? 2. Két cserje. Kati a nagyobb, mert ő az anya. Karcsú, szenvedélymin- tázta kölyök. Vera kis mutatvány őlbelőle. Kisdedebbne szabott szellő, gyorsabb bukfenc, sutább fájdalom, öt számmal kisebb nevetés, egyébként hangra, kíváncsiságra alig különböznek, a lelkűk héja pedig egyforma tapintású. A sípálya völgyében megálluink. Kiveszem a bevásárlóhálóból a piros labdát, megforgatom az ujjam hegyén. Remény pörög rajta, s meleg márciusi délután. Feszes bőrén régi labdázások emlékét szimatolom. Érzem, Kati is arra gondol, amire én. Még nem labdáztunk együtt. — Gyere, Vena, labdázzunk! — kínálom a forgó gömböt. — Azzal nem labdázok! — mondja váratlanul, és szaladni kezd a növendék fenyőerdő felé. — Miért nem akarsz Labdázni? — kiált utána Kati. — Ezért — fordul vissza a faiskola drótkerítése mellől Vera, s diadalmas arccal áll, kezében egy koszhad t, valaha fehér pöttyös sárga labdával. Nem értjük. — Itt hagyta a gonosz gazdája — szól, és szigorúan, pontosan kimért léptekkel közeledik felénk. Kati ráförmed. — Vera, teszed le rögtön azt a koszmák vacakot! — Itt hagyta a vadállatoknak, hogy széttépjék — folytatja Vera, arcán a világ elhagyott labdáinak szenvedésével. — Tudod jól, hogy nincsenek vadállatok ezen a vidéken — hajol Kati elszántan a gyerekhez —, ez egy kilyukadt, piszkos, hasznavehetetlen labda Azonnal... Vera két karja összezárul a horpadt halomzat körül. — Itt hagyta szegényt a gazdája! Kati segítségkérőén néz rám, de én ötven évnyit elhátrálok előle. — Ha nem teszed le azonnal — perlekedik tovább Kati —, akkor én... — Hazaviszem Pestre. — Vera — fogja rövidre a szót Kati —, rögtön eldobod ezt a pi- szofccsdmbófcot, és... — Hazaviszem,, ezentúl nálunk fog lakni! Nem tudom levenni a tekintetem a koszos labdáról. Foltokká száradt madárpöttyök, eső ragasztotta, nap préselte fűszálak jelzik az árvaság utolsó szakaszát. Néhány fognyom arról tanúskodik, hogy előzetesen kutyajátékul szolgált. A mocsokkeverék alatt ti Jitaceruza-firka, hűtlen gyerekkezet idéz fel a íruesz- sze múltból. Már-már hajlamos vagyok arra gondolni, hogy én hagytam itt ötven évvel ezelőtt ezt a sárga, fehér pöttyös labdát. Kati lélegzése meggyorsul, rohamra tartó anyai, győzni akar. Hirtelen kirántja a gyerek ábrándjából a labdát, s a szeretet vad erejével hajítja tovább a lejtőn, az erdő felé. A dobás után alig tudja visszatartani könnyeit Arcélét átmetszi a bűntudat. Vera a megrendüléstől még piszébb, mint szokott lenni. Más nem árulja' el érzelmeit Két kis tenyerébe helyezi állót, közömbös kutyaarcot csinál sírás ellen. — Nem megyek a szállodába többet. Itt alszom — mondja legmélyebb hangján — Hol? — Ott, ahol ő van — mutat az erdő felé. — Vedd fel a kabátot, indulunk. — Nem veszem. — Vera, komolyan beszélek. — Nem veszem. De ezek csak pelyvaszavak, kipergők a két őrlődő makacsságból. Zavartan teszem a piros labdát a bevásárlóhálóba, és játszom át Kati kezébe. A határon szorongok.
